XX. századi Oroszországi Újvértanúk és Hitvallók

Szent Tyihon“Sírjatok, drága testvéreim és gyermekeim, akik hűek maradtatok az Egyház és a Haza iránt, sírjatok Hazátok nagy bűnei miatt, míg még nem pusztult el teljesen. Sírjatok önmagatok miatt és azokért is, akik megkeményedettségük miatt nem rendelkeznek a könnyek kegyelmével. Gazdagok és szegények, tanultak és tanulatlanok, öregek és fiatalok, szüzek és ifjak, gyűljetek egybe, a niniveiekhez hasonlóan öltözzetek zsákruhába (vö. Joel 1, 13) és kérjétek Isten irgalmát, hogy kegyelmezzen meg és mentse meg Oroszországot!…” (Szent Tyihon, Moszkva és egész Oroszország patriarchája)

“A vértanúk vére az Egyház magvetése”

A vértanúkról

A keresztény Egyház élete az első századoktól kezdve a vértanúk küzdelme által épült. Az Orthodox Egyház a XX. században a harcos ateisták által indított példátlan egyházüldözést élt át. Főpapok, papok, szerzetesek és világiak sokasága dicsőítette meg az Urat vértanúhalálával, a szenvedések és nélkülözések zúgolódás nélküli elviselésével a börtönökben, lágerekben, száműzetésben. Hittel haltak meg, imával és bűnbánattal ajkaikon és szívükben. Az oroszországi újvértanúk és hitvallók új karának élén Szent Tyihon patriarcha áll, aki így szólt a korról, melyben élnie kellett és hordoznia kellett a patriarchai szolgálat keresztjét: “Most Krisztus Szent Orthodox Egyháza Orosz Földön nagyon nehéz időket él meg: Krisztus igazságát üldözni kezdték ezen igazság nyílt és titkos ellenségei, és arra törekednek, hogy elpusztítsák Krisztus ügyét…”

Tyihon patriarcha arra hívta fel a híveket, hogy megingathatatlanul tartsanak ki az orthodox hitben: “Ha szükséges, hogy szenvedjünk is Krisztus ügyéért, akkor a szent apostol szavaival hívlak benneteket, hogy velem együtt szenvedjetek: “Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard?”(Róm. 8, 35).

Az Egyház áhítattal emlékezik a szent hitet megvallók küzdelmére és a főpapok, papok, szerzetesek és világiak vértanúhalálára, akik tanúságot tettek hitükről, Krisztus és Egyháza iránti végsőkig kitartó szeretetükről: “Míg élünk, Istennek élünk, s ha meghalunk, Istennek halunk meg” (Róm. 14, 8).

Hatalmas szenvedéseket viseltek el, de szívükben megőrizték Krisztus békéjét.  Teljes szívükből, teljes lelkükből, teljes erejükből és teljes elméjükből (vö. Lk. 10, 27) megszerették az Urat és üdvösségre vezető parancsolatait, és a hit oszlopaivá váltak a Szent Egyházban.