Feljegyzések 9.

Az egyik egyházközségben egy 5-6 éves fiút kereszteltek meg. Egy héttel később a fiú és a nagyanyja találkozott a keresztelő pappal. Így szólt a nagyanyja: “Köszönj, hiszen a bátyuska keresztelt meg téged”. A fiú ránézett és így felelt: “Nem, engem egy szárnyas angyal keresztelt meg, miközben a bátyuska megkötözve feküdt a padon”.

Amikor az Egyház sötét alteregójáról beszélek, nem az emberek végső sorsáról beszélek, ami ugyanúgy ismeretlen, ahogy a keresztre feszítésig ismeretlen volt a “jó lator” sorsa.

Emlékszem, Vlagyimir Krivoluckij atya mondta, hogy egyszer elhívták egy haldokló áldoztatásához, aki hosszú évekkel korábban kilépett a papságból. “Amikor letettem az ágy melletti asztalkára a Szentségtartót és mindent előkészítettem, a haldokló egy kicsit felemelte a fejét, odafordult az asztalkához, beszívta a szentség illatát és így szólt: “Istenem, Istenem, mitől fosztottam meg magam!”

* * *

Az ember nem sérti meg saját orthodoxiáját, vagyis az Egyház iránti áhítatát, amikor találkozik egyik vagy másik szent egy vagy más ember hibájával és tudatosítja ezt a hibát. Akkor sérti meg az orthodoxiáját, ha szándékosan keresi ezeket a hibákat.

Nagy Szent Varszonúfij egyenesen arról beszél, hogy a szentek is hibáztak. Mi van ebben rettenetes? Pál apostol a Galatákhoz írt levelében a mi okulásunk érdekében elmondta azt is, hogy hittanítás kérdésében még Péter apostol is tévedett (Gal. 2, 14).

Néha ez nem is hiba, hanem tőlünk idegen gondolkodás- és beszédmód. Aranyszájú Szent János a IV. század végi bizánci retorika formáit használta, melyek számunkra nehézkesek, szükségtelenek, sőt néha durvák. Emlékszem, Szerafim (Batyugov) archimandrita erre a számunkra idegen külső stílusra mondta: “Végigolvasni a teljes Aranyszájút úgy, ahogy azt kinyomtatták, számunkra gyakorlatilag lehetetlen. Valahogy másképp kell kiadni őt”.

Ugyanakkor mind Szerafim atya, mind mindnyájunk számára Aranyszájú közeli a Liturgiáján, az áldozás előtti imáiban, a Húsvéti beszédén keresztül, melyek halhatatlan gondolatainak bárkáján eljutottak hozzánk a retorika tengerén: ezek végtelenül fontosak és könnyűek.

“Szájadnak kegyelme mint tündöklő fáklya ragyogta be a földkerekséget… Aranyszájú János, boldogságos Szentünk”.

* * *

Nem csak a küzdelem maga, hanem még a szó is idegen tőlünk, azonnal több karamazovi Ferapont rémlik fel előttünk. A küzdelem az Istenhez vezető munkálkodást jelent. Ezért mondjuk oly egyszerűen és hétköznapian a reggeli ima során: “a Te könyörületeddel hozzálátok a Te műveidhez”. Mindenki, aki egy kicsit is végzi Isten műveit, Isten le nem nyugvó napja felé halad.

* * *

Nekem mindig úgy tűnik, hogy amikor a “nap nyárra fordul”, akkor valahogy talányossá válik, mintha nem értené, hogy hamarosan itt a tavasz, de nem csak a szokásos tavasz,  hanem az eljövendő, örök Tavasz is. Nagyon szeretem ilyenkor a napot és mások is nagyon szeretik: hallottam egy embertől, hogy a lágerben éppen az ilyen napot nézve ontott érthetetlen könnyeket, melyekben, így mondta, nem fájdalom és nem öröm volt, hanem valami jóval nagyobb ebből is és abból is. Ez az “epével kevert ecet, melyet valakinek a szeretete hoz el nekünk”.

Életemben először ezt késő-téli napot 16 évesen vettem észre Zoszima-pusztában. Végetért a Kaputemplomban a korai liturgia, melyen nagyon kevés ember volt, és a három-négy könnyedén – szerzetesi módon – éneklő szerzetes a mennyek felé küldte a Kerub-éneket, a templom közepén pedig egy, szemmel láthatóan a monostorba nemrég érkezett vándor térdepelt, furcsa szakadt rongyokban, kötelekben. Nagyon fiatal arca volt. És nagyon imádkozott.

Amikor rá gondolok, eszembe jutnak Pál apostol szavai: “Még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal” (Róm, 8, 26).

* * *

Mindannyiunk személyes életében jelen lehet az Ítélet jele.

Így gondolkodjunk az eljövendő szenvedésekről: ha mások el is kerülik, én nem kerülhetem el. Értem a logikájukat önmagammal kapcsolatban és önmagamról állítom, hogy járnak nekem. Ha ilyen maradok, mint most, akkor én magam leszek a leendő szenvedés önmagam számára, és ahogy mondják: “ezt érdemeltem”.

Ezen felül pedig mindent Isten akaratára kell bíznunk.

Ha őszintén élünk, ha olyannak látjuk magunkat, amilyenek vagyunk, és nem rejtőzködünk el önmagunk elől, akkor a Félelmetes Ítélőszék még itt, életünkben elkezdődik. “Igaz a Te Ítéleted, Uram, irgalmazz nekem”.