Feljegyzések 8.

Az Egyházról nem azért állítjuk, hogy apostoli, mert csak olyan szavakat, imákat és szabályokat őriz, amiket az apostolok hoztak, hanem azért, mert azon kívül, amit az apostoloktól kapott, egész történelmi életének folyama során más szentektől is megkapta mindazt, amit az apostolok megkaptak és átadtak. Az apostolok nevelték ki az Egyházat, de a történelemben Ő vezeti, Aki kinevelte az apostolokat és azt mondta: “Veletek vagyok a világ végezetéig” (Mt. 28, 20).

A Szent Hagyomány éppen ez az isteni világosság, ami átadatott és újra, mindig, most és mindenkor és mindörökön örökké átadatik az Egyháznak.

De ezen nagybetűs Hagyományon kívül az Egyház kerítésén belül van még számtalan kisbetűs hagyomány is, melyek a különféle helyi, területi, sőt egyházközségi szokások összességét alkotják. Ezek néha jók, néha kevésbé jók, vagy egyszerűen rossz szokások. Jó lélekkel el lehet viselné még a rossz szokásokat is, de nem kell azokat az apostolokra visszavezetni, vagyis az Egyház Szent Hagyományának tekinteni, amely különféle formákban létezhet: az egyházi rítusok egyszerűségében és bonyolultságában, de amely az évszázadok során lelkiségében mindig azonos. Ez a Szent Hagyomány az Egyház Szent Lélek általi folyamatos, örök-új vezettetése.

Az apostoli liturgiaszolgálat egyszerzűsége Tróászban: “A hét első napján pedig, amikor összegyűltünk, hogy megtörjük a kenyeret… Pál felment, megtörte a kenyeret, evett, és még sokáig, egészen virradatig beszélt hozzájuk, majd útnak indult… Sietett, hogy lehetőleg pünkösd napjára Jeruzsálembe érkezzen” (ApCsel. 20, 7-11), ahol, mint tudta, a kínok és a börtön várt rá. Egy másik liturgia, melyet a XVIII. vagy XIX. század pompájában és nyugalmában végzett mondjuk Szentéletű Szerafim, Zadonszki Tyihon vagy Kronstadti János. Az oltárasztalon nemesfémek, az évszázadok alatt kialakult sokszínű szertartás, olyan imákat énekelnek, melyeket az apostolok és az őket követők korában még egyáltalán nem ismertek. De nem látjuk – félve emelvén fel szemünket, – hogy a bársonyszövetet és selymet, az oltárasztalon lévő ezüstöt az apostoli kegyelem ugyanazon nemes fénysugara járja át, az anyag elveszik az enyészetben, mi pedig mintha ki sem léptünk volna az ókereszténységből. Az évszázadok szentjeinek közelében az Ősegyház földjén járunk. “A szél ott fúj, ahol akar” (Jn. 3, 8).

Az Egyház azonban nem csak ontológiai értelemben van Tróászban, de a történelmi útja során is oda tart, és nagyon fontos tudatosítanunk egyrészt Tróász és Szárov “egyformaságát”, másrészt pedig, hogy Tróász – az egyház útjának kezdete és vége, az egyháztörténelem kezdete és vége.

* * *

Az anyák súlyos fájdalmat élnek meg, ha gyermekük halva születik. Egy jámbor pap adott nekem két róluk szóló imát:

1. “Emlékezz meg, Emberszerető Urunk, az anyaméhben elhunyt és a szent keresztséget el nem nyert gyermekeidről. Te magad kereszteld meg Őket, Uram, bőséged tengerében és üdvözítsd őket a Te kimondhatatlan kegyelmeddel. Ámin.”

2. (Az anya imája): «Uram, irgalmazz gyermekemnek, aki méhemben hunyt el. Hitemért és könnyeimért és a Te irgalmadért ne foszd meg őt a Te Istenséged fényétől”. 

Leírom ide az öngyilkosokért mondott imát is, melyet az optyinai sztarecek adtak:

“Keresd meg, Uram, elhunyt (név) szolgád lelkét, és ha lehetséges, irgalmazz neki. Ne ródd fel bűnömül ezt az imát, de legyen meg a Te Szent Akaratod”.

* * *

Az istenfélelem a hitből fakad, nem pedig fordítva, a hit a félelemből, ahogy egyes félősek gondolják, ami ezekből a szavakból is látszik: [oroszból fordított Szentírás idézet – ford. megj.:] “Örvendezzen az én szívem, hogy félje nevedet!” (Zsolt. 85, 11). Örvendezni csak az örömtől lehet, vagy, ami ugyanaz, a szeretettől. Az istenfélelem a “bölcsesség kezdete”, de nem a hité. A hit kezdete a szeretet. A szerető hiten kívül megmaradunk a démoni hitben, hiszen a “démonok is hisznek és rettegnek” (Jak. 2, 19), vagyis félnek. “Mi pedig hiszünk, mert szeretjük az Istent” (Alekszander Jelcsanyinov atya).

Az istenfélelemről, még annak kezdeti “tanító” értelmében is csak a szerető hittől vagy az apostol szavaival, a szeretet által munkálkodó hittől” (Gal. 5, 6) elválaszthatatlanul kell beszélni, vagy ahogy ez Nagy Szent Vazul imájában van: “Szegezd le testünket a Te félelmeddel… a Te szereteteddel sebezd meg lelkünket” [a 6. imaóra záróimája, Hymnológion 1. kötet – ford. megj.]. “Ahol nincs szeretet, ott hit sincsen” (Doni Szent Tyihon), vagyis nincs valódi istenfélelem sem, mely a hitből születik.

* * *

Különféle “félelmek” vannak.

Boldog Diadochosz ír arról, hogy szükség van arra, hogy külön gondoskodjunk önkéntelen, néha magunk előtt is ismeretlen (tudatlan) bűneinkről. “Ha nem fogjuk őket eléggé megbánni, akkor lelkünk távozása idején megfoghatatlan félelem lesz bennünk”. “Nekünk, akik szeretjük az Urat, akarnunk kell és imádkoznunk kell azért, hogy akkor mentesek legyünk bármiféle félelemtől: mivel aki akkor félelemben lesz, az nem jut át szabadon az alvilág fejedelmei mellett, mivel ők a lélek félelmét a gonoszságukban való részvételnek tekintik, ahogy ez őbennük is meg van” (Filokália, 3. kötet).

* * *

Ismertem egy fiatal papot, aki a mi időnben látogatta a kórházakban a haldoklókat és áldoztatta őket. Mindenki érti, hogy ehhez a hit mily nagy bátorságára van szükség. Emberi tekintetben ez a pap ezt csak úgy tehette meg, hogy nem volt hosszú haja és szakálla, és világi ruhába öltözködött. Egy “katona-pap” volt. Lám, vannak ilyenek is. Nyikoláj Golubcov atya megbízásából egyszer Makarij érsek fogadószobájában voltam. Különféle emberek és papok jöttek és mentek. Majd látom, hogy jött még egy látogató: divatos köpeny és sapka, ugyanilyen öltöny, az arca mintha Dorian Gray-é lenne. De a legfontosabb a járásában és a szemében volt: egy kicsit megvető magabiztosság, a z öntudatos viselkedés könnyedsége. Bal kezében egy nagy sárga koffer volt. Úgy gondoltam, nem lehet más, csak újságíró vagy sportoló. Aztán látom: leveszi a köpenyt, kiveszi a bőröndből a reverendát, a papi keresztet és lassan átöltözködik. Döbbenten vártam, hogy mikor veszi ki a bőröndből a nagy fekete bizánci szakállt is.

Tehát Kolja Kraszotkin szavait átfogalmazhatva mondhatjuk, hogy “különféle bátyuskák vannak”.

Nem a szakállt vagy annak hiányát kell nézni, hanem a szemét és a járását.