Feljegyzések 7.

Láttam hitetlen papokat, akik büszkék arra, hogy ismerik a Typikont és betartják azt. Azt, amit a bizánci középkor monostoraiban hoztak létre, megtartották, anélkül, hogy rendelkeztek volna az Evangélium hitével. Nélküle mindenféle “typikonismeret” rendkívül fárasztó, lelkileg elviselhetetlen: az egyházi valóság félelmetes ürességére ráteríti a bizánci jólét takaróját: “Nálunk, úgymond, minden rendben, elénekeltük mind a 10 sztichirát, nem pedig kilencet, és hatodik hangra, nem pedig ötödikre”.

[Szent] Hilarion (Trojickij) érsek a Szolovki lágerben jóságos mosollyal kérdezte meg az egyik papot (o. P. S.-t): “Ön is a typikonisták szektájához tartozik?”

A szertartásrend az imádságos küzdelemre, vagyis a test “legyőzésére”, nem pedig “kényeztetésére” hív, és ha így tekintünk rá, akkor az a szellemi küzdelem szent fegyvere. Az “élőegyházasok” épp azért sértették meg, mert számukra nem létezett ez a harc.

A szertartásosság veszélye akkor kezdődik, amikor elfelejtjük annak történelmi körülményeit, és elkezdjük dogmatizálni, dogmává emelni azt. Akkor jelenik meg ez a “szúnyogok kiszűrése és tevék lenyelése” (vo. Mt. 23, 24), vagyis a kereszténység felcserélése az ószövetségi ritualizáltsággal.

A szertartásrendet nem lehet elhanyagolni, de mindig emlékezni kell arra: “A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért” (Mk. 2, 27). Ebben az értelemben mondta Alekszej Mecsev atya: “A szeretet magasabbrendű a rendtartásnál”.

Tudom, hogy a szeretet ezen bölcsessége a nem szeretők számára nagyon homályos, de ezt előre látta az apostol, mondván: “Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja” (Jak. 1, 5).

A szeretet szabadságának összehangolása a rendtartással csak akkor sikerülhet, ha az emberben minden a maga helyén van: “A feltétel nélküli az első, a feltételes a második helyen”. A feltétel nélküliről világosan kimondatott: “Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!” (Mt, 6, 33). Isten Országa “bennünk van”, a Szent Lélek kegyelmében. Ezért, különösen napjainkban, a kereszténység alapjaitól, annak lelkiségétől való eltávolodás idején, elsősorban nem amiatt kell aggódni, hogy nem ismerjük a Szertartásrendet, hanem amiatt, hogy oly kevés ember tudja, hogy a Szent Lélek elhívása folyamatos, minden keresztény mindennapos célja kell legyen. Ezt az apostoli testamentumot nálunk Szárovi Szent Szerafim fogalmazta meg újra.*

A szabadság és a rendtartás összehangolása csak a lelkiség, a Szent Lélek elnyerése által lehetséges. És akkor magától oldódik fel az ellentmondás, mely szerint egyik oldalon van a “Szertartásrend – ez a szent hagyomány”, másik oldalon pedig a szavak: “Vezessen benneteket a Lélek, akkor nem vagytok alávetve a törvénynek”  (Gal. 5, 18).

* Vő.: Szent Szerafim mondása: “Szerezd meg a Szent Lelket, és ezrek üdvözülnek körülötted” – ford. megj.

* * *

A Typikon által tartalmazott egyházi formák elleni racionalista lázadás tisztán protestantizmus, vagyis az Egyházba vetett hit hiánya, az abba vetett hit hiánya, hogy az élet képes enyészetlen tartalommal megtölteni különféle formákat.

Még Nagy Szent Vazul életében, vagyis a IV. század második felében, az eucharisztikus kenyeret mindenkinek a kezébe adták, és az emberek otthon őrizhették azt a betegek számára. De értelmetlen lenne egyszerű adminisztratív módszerrel újból bevezetni ezt az ókeresztény gyakorlatot, ha nincs meg hozzá a megfelelő talaj a hívők szellemi színvonala és szükséglete tekintetében. Ha a szellemi és külső körülmények megváltoznak, akkor az Egyház egyszerűen és kegyelemmel telve vált egyik formáról a másikra.

Emlékszem, 1922 őszén a Butirka börtöben az ott raboskodó főpapok arról beszélgettek, hogy hogyan juttassák el az Eucharisztiát a száműzetésbe küldött világiaknak, belevarrva azt egy nyakba akasztható tömjéntartó zacskóba. Vjatkában (Kirovban) egy fogolymenetben egy asszony, aki lelkiatyját kísérte el, beadta nekünk a börtönvagonba a Szent Adományokat Faggyej asztrahanyi érsek számára.

* * *

Nem rég részt vettem egy halotti szolgálaton a húsvéti időszakban. Sok emberről emlékeztek meg, de az idő, mely ilyenkor nyomasztóan elhúzódik, itt most gyorsan eltelt. Az énekesek a nevek olvasása során lassan énekeltek és a húsvéti énekeket ismételték: a sztichirákat, a kánont. Ez nem a Typikon szerint volt, de váratlan kinyilatkoztatásként hatott: az elhunytak nevei éppen a húsvéti örömhír énekei során hangzottak el, nem a halottak, hanem az élők nevei voltak.

“Ó, nagy és szent Húsvét…”

Nem éppen ily váratlanul alkotódik újra és újra a halhatatlan Szent Hagyomány – az Egyház megvilágosodása?