Feljegyzések 6.

Tudni kell bizonyos dolgokat a böjtről, melyek különféle oldalról világítják meg azt.

Szír Szent Izsák mondja: “A lélek nem hódol be a (keresztnek), ha előbb nem hódolt be neki a test” (a küzdelem, vagyis a böjt által).

A XV. században létezett Konstantinápolyi Szent Niphonosz próféciája arról, hogy a papság az utolsó időkben két szenvedélyen keresztül fog elbukni: a hiúság és a test kényeztetése miatt.

Pál apostol azt tanítja: “Mert ti testvéreim, szabadságra vagytok elhívva; csak a szabadság nehogy ürügy legyen a testnek” (Gal. 5, 13).

Egy sztarec azt mondta a tanítványának, akinek a böjtjétől idegen volt a szeretet (Hitvalló Szent Maximosz szavai szerint): “Egyél bármit, csak embereket ne egyél”

Ha a böjtre mindenek előtt mint a szeretetlenségtől, nem pedig a vajtól való tartózkodásra tekintünk, akkor a böjt világos lesz, ideje pedig a “örömteli idő” lesz (vö. Nagyböjt 2. hete, kedd. Sztichira az Uram, Tehozzád kiáltottam után*).

“Öntsd a te szeplőtelen félelmedet szívembe, add lelkemnek tökéletes szeretetedet” (Nagyböjt 3. hete, csütörtök, Sztichira az Uram, Tehozzád kiáltottam után*).

A szeretetlenség: a legrettenetesebb kicsapongás, falánkság és iszákosság együtt, a legfőbb, Isten Szent Lelke megsértésének eredő oka. “A Lélek szeretetére kérlek titeket” – írja az apostol (Rom. 15, 30).

A szeretet szemben áll a gőggel és a dühödtséggel is. Az esti imában különösen azon bűnök miatt könyörgünk a Szent Lélekhez – “a világ Teremtőjéhez”, Lioni Szent Irineosz szavai szerint (“Eretnekségek ellen”, 2. könyv, 30. fejezet), melyek a szeretet ellen voltak: “ha valakinek szemrehányást tettem, ha haragomban megrágalmaztam vagy megsértettem valakit, ha valami miatt megharagudtam, ha hazudtam… ha a hozzám érkező nincstelent megvetettem, ha felebarátommal vitába keveredtem és megsértettem őt, ha valakit megítéltem, ha kérkedtem vagy felfuvalkodtam…  felebarátom bűneit kinevettem”.

* Nagyböjti Énektár, Nyíregyháza, 1998

* * *

Az imádkozók nem csak az Írás, de számos ima szláv szövegét sem értik, de megfigyelhető egy vigasztaló jelenség: az érthetetlen szöveg mintegy érthetővé válik az egyházi dallamon keresztül. Az egyházzene a Szent Hagyomány szerves része, kegyelemmel teljes és dallamai a hosszú évek során olyannyira összefonódtak a hívők keresztény érzéseivel, hogy az ismeretlen szöveg értelmi fordítóivá váltak. Felfogásunk kapuja az egyházzene kulcsával nyitható meg.

Pont ezzel ellentétes az operás-koncert jellegű éneklés, amikor a szöveg és az ismert ima mintegy idegenné válik az érzések zenei kavalkádja miatt, melyek nincsenek összhangban a keresztény érzésekkel és a szavak keresztény felfogásával.

Emlékszem, amikor a Nagyböjt első hetén egy asszony a Virrasztó Istentiszteleten így szólt hozzám: “Hová megy? Most fogják énekelni a “Bűnbánat kapuja” koncertet”.

A “Bűnbánat kapuja” koncert nem hangzik kevésbé blaszfemikusan, mint mondjuk, a “bűnbánati balett”.

Minden operás jellegű éneklés a templomban elveszi az emberektől a közös imát és helyette szórakozást kínál, vagyis megfosztja őket az utolsó szellemi vezetéstől is. A kivételes eseteket leszámítva az atyai lelkivezetés tekintetében még mindig “pásztor nélküli juhok” vagyunk (Mt. 9, 36). De ha a templomban egyházi módon énekelnek, akkor az az embereket vezeti a rendjével és az istentisztelet zenei-értelmével. Ha a templomban hallgatókhoz csak valamiféle zenei hatások vagy egyszerű zenei kiabálások jutnak el, akkor teljesen magukra maradnak, kirekesztődnek az istentisztelet szentségéből és áhítatából.

Nem rég az operás énekléssel kapcsolatban írta Trubeckoj protoijerej: “A liturgiai közösség élő eszméje fokozatosan elhal az Egyházban”. Nem ugyanazt jelenti ez, mintha azt mondanánk, hogy az Egyházban fokozatosan elhal az Egyház eszméje?

Az egyik pap, azok közül, akik tisztelettel és szeretettel viszonyulnak az istentisztelet rendje iránt, azt mondta nekem: “El sem tudja képzelni, mennyire kínlódom néha, amikor megélem a temetés rítusa és a tényleges egyházi valóság közötti ellentmondást”.

A temetés központi momentuma – a “Szentek között nyugosztald” – feltárja annak értelmét, bár feltételezi, hogy az elhunytban volt legalább valamennyi keresztény hit, meg volt benne legalább a bűnbánat szikrája, most pedig a papok néha kénytelenek, a rokonok kívánságára, nyilvánvaló és harcos ateistákat is eltemetni. Még sötétebb a kérdés a távtemetés esetében. A pap gyakran nem is tudja, ki volt ez az ember, akit éppen temet, soha életében nem is látta, az ünnepélyesen felolvasott imában pedig “lelki gyermekemnek” nevezi őt.

Ugyanezekkel a szavakkal fordul a pap az öngyilkosokhoz is, akiknek temetését a főpapok mostanában egyre gyakrabban engedélyezik.