Feljegyzések 4.

Valentyin Szvencickij atya, egyrészről, egy átlagos családos pap, másrészről viszont a szüntelen imádság tapasztalt tanítója volt. Döbbenetes tény, hogy még 1925-ben Moszkva központjában ez az ember forró igehirdetője volt az ima küzdelmének az egyházközségi templomokban. Sokat tett a hit általános apológiája érdekében is, de legfontosabb jelentősége a szüntelen imádságra, a lélek szüntelen lángolására való felhívása volt.

“Az ima, – mondta, – falakat húz monostorunk köré a világban”.

Ő fejezte ki rövid formulában az egyházon belüli gonosz létezése összetett kérdésének megoldását: “Az Egyházon belül minden bűn, – mondta, – nem az Egyház bűne, hanem az Egyház elleni bűn”. Ebből világos, hogy az erkölcsök hanyatlása miatti szakadás, nem beszélve más motívumokról, elsősorban vallási ostobaság, átgondolatlanság. Minden eltorzultság, tisztátlanság és helytelenség, amit az egyház kerítésén belül látunk, nem az Egyház, és ahhoz, hogy ne legyünk velük közösségben, egyáltalán nem kell elhagynunk az Egyházat, csupáncsak magunknak nem kell bennük részt vennünk. És akkor megvalósulnak a szavak: “A tisztának minden tiszta” (Tit. 1, 15).

* * *

Az egyházszakadás nem csak ostobaság, de gőg is. Az első jelentős szakadás (a montanizmus a II. században) azt állította, hogy a Szent Léleknek az Egyházban meglévő kinyilatkozása nem elegendő, de most mi (montanisták) várjuk annak teljességét. Tehát nem egyszerűen egyházfegyelmi szakadás volt az egyházonbelüli tisztaság és fegyelem – böjtben, házasságban, a bukottak visszafogadásában – visszaállítása érdekében, hanem az Egyház spiritualitásának tagadása is, mely állapotot csak önmaguknak tulajdonították. Lényegében így gondolkodnak a mi órítusúink is. Ami az erkölcsi kritériumot, mint a szakadásra való okot illeti, megengedhetetlen egy misztikus tényből racionalista, adminisztratív következtetést levonni: milyen külső jegyek alapján lehet a hívőket “szentekre” és kiűzetésre ítélendő “nem szentekre” osztani? Ki látja bennünk belső bűneinket: a gőgöt, a dühöt, a képmutatást, a hitetlenséget, a ridegséget? Hol van a szentség azon kritériuma, amely olyannyira nyilvánvaló lenne, hogy valamiféle erkölcsi-kémiai elemzést folytathatnánk általa?

Csak a Szent Egyház az Egyház, de a Szent Egyház létezése titok, ami nem tárul fel előttünk teljesen: a szemeink előtt Krisztus Egyháza nem tud teljes mértékben feltárulni. Ahhoz, hogy az Egyházban legyük, az igazságban, Isten Szentségében kell lennünk, de hogy az adott pillanatban ki tartozik hozzá és ki nincs benne: ezt nem tudhatjuk. Ezért is mondta az Úr: “Amíg a konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is” (Mt, 13, 29). Ezt mindenek előtt abban az értelemben kell érteni, hogy most én, te vagy ő – konkolyok vagyunk, de egy óra múlva én is, te is és ő is búzákká válhatunk, vagy ahogy Lioni Szent Irineosz mondta: “maga az ember az oka annak, hogy néha búzává, néha szalmává válik” (Eretnekségek ellen,  4. könyv, 4. fejezet)

* * *

Belép a templomba egy fiatal hölgy kendő nélkül, vagy álldogál a templomban, semmit nem ért és kicsit oldalra fordul, és mint valami héják, úgy ugranak rá a “templomi öregasszonyok” és kilökdösik a templomból. Lehetséges, hogy többé soha nem tér vissza. Emlékszem, egy pap mondta nekem, hogy lányának ateizmusa a templomban alakult ki a gonosz öregasszonyok okozta benyomások hatására. Úgy tűnik, senki nem küzd ellenük. Bár hallottam, hogy az egyik monostor elöljárója eltiltott az áldozástól egy ilyen buzgó szabályszeretőt és embergyűlölőt. “Azt hiszed, te vagy itt a gazda?” – kérdezte meg tőle vészesen az ambonról. – “Nem te vagy, hanem az Istenszülő”. Hallottam azt is, hogy az egyik bölcs moszkvai protoijerej ezeket az asszonyokat “pravoszláv boszorkányoknak” nevezi.

* * *

Свенцицкий Валентин Павлович.jpg

Valentyin Szvencickij atya

Emlékszem, 1922-ben a Butirka börtönben, az egyik végtelen körbejárás idején a többi ember között összetalálkoztam Valentyin Szvencickij atyával és ostobán megkérdeztem tőle: “Ön hová tart?” Arca hirtelen csodálatosan átfényesült a belső melegségtől és így fálaszolt: “Önhöz”. Ö nagyon elvonult, magába zárkozó, szigorú és türelmetlen ember volt, hordozott valamit magában őséből, a lengyel bíborosból. Most azonban megmutatkozott benne a tisztán orosz szentség világos és csendes fénysugara, a sztarecek jóságos és mindent látó szentsége. Egyenesen felém tartott, a lelkemhez, melyet akkor, bizonyára, védelmezett valami gonosztól. A börtön képes megvilágosítani és megszentelni a lelket, feltárni benne valami csodásat, amit más időszakban nem találhatunk meg. Olvastam Valentyin atya prédikációit, melyeket a moszkvai templomokban mondott már ezen Butirka után, és sehol nem láttam bennük a fénysugarakat.