Feljegyzések 3

Jaroszlavlban, már e háború után meghalt Tyihon püspök, annak a Lev Tyihomirovnak a fia, aki a Népakarat Pártja (Narodnyik) Központi Bizottsága tagja volt, és egyike volt azoknak, akik 1881-ben döntöttek II. Sándor sorsáról [II. Sándor cárt a Narodnyik párt terroristái meggyilkolták – ford. megj.]. Tyihon püspök remeteként élte le életének utolsó 15 évét ebben a városban, nagy szegénységben, egy kicsiny szobában. Csak néhány évente hagyta el a szobáját: a szovjet (tanács) választások idején. A háború alatt egy alkalommal hosszasan vártam a konyhában, hogy befejezze magányos imáját, hogy találkozhassak vele. Az ima küzdelmét teljesen egyedül folytatta.

Amikor meghalt, így szólt: “hazatérek”. Emlékszem, hogy az asztalka felett, mely mellett teával kínált engem, ott voltak szerettei és rokonai, valamint zagorszki házuknak fényképei. A patriarcha utasítására a temetését a helyi főpap végezte, aki ezt mondta az  összegyűlt hatalmas tömegnek: “Itt éltünk ebben a városban, és nem tudtuk, hogy micsoda lámpás rejtőzködik a búra alatt”.

Valaki megkérdezheti, hogy minek ez az elvonultság, remeteség? Az emberek iránti szeretet nem a “puszta” tagadása, és talán minden embernek szüksége van legalább egy kicsiny pusztára, hogy erősödjön a szeretetben. “A puszta figyel Istenre, – mondta a költő. – És csillag csillaggal beszélget”. A háború elején nálunk élt Vlagyimir Krivoluckij atya. Ő egész nap emberek között, közöttünk volt: békéltetett, vitatkozott, örvendezett, félt. És csak amikor lefeküdni készült, akkor vette kezébe a gyivejevóból kapott csotkit [olvasót –  ford. meg.], és bebújt vele a takaró alá. Nyilvánvaló, hogy végül ő is elvonult “belső pusztájába”.

A pusztában láthatóbb az örökkévalóság, Ignatyij (Brjancsanyinov) püspök pedig azt mondta, hogy “tekintsünk az örökkévalóságra, mielőtt belépünk határtalan terébe”.

* * *

Haldokolt egy igaz életű falusi asszony és kérlelte a lányát, hogy hívja el a papot, hogy áldozhasson. De a templom nagyon messze volt, kemény tél volt, és a lánya nem indult el. Egyik éjjelen a haldokló így szólt az unokájához, egy hatéves kislányhoz: “Adj innom”. Amikor kezébe adták a poharat, énekhangot hallottak: “Krisztus Testét vegyétek”.

Szerafim (Batyugov) atya mondta: “Ha nem lesz hol áldoznotok, ti pedig halaszthatatlan szükségét érzitek az áldozásnak, olvassátok el az áldozás előtti imákat, majd ezután bízzátok magatokat Isten akaratára és belátására”.

* * *

1923-ban a zürjanszki száműzetésbe az első hajókkal nagyon sok püspököt hoztak. Az egyikkel önként eljött cellatársa, egy szerzetes, és még egy “szabad”, egy 20 év körüli fiatalember, aki azonnal felkeltette a figyelmünket. Némasági fogadalmat tartott: soha senkivel semmiről nem beszélt, amikor pedig szükség volt rá, jelekkel magyarázott. E püspök lelki gyermeke volt és nem sokkal ezelőtt fejezte be a középiskolát. Emlékszem jóságos, és mint Alekszej Mecsevé volt, szintén vidám szemeire. Mezítláb járt, egy öv nélküli hosszú vászoning volt rajta. Egyszer nálam éjszakázott. Mind vártam, hogy este hosszasan imádkozni fog, talán még “korbácsolja” is magát, ahogy a regényekben szokták, ő azonban ehelyett jelekkel kérdezett tőlem valamit, majd elmosolyodott, keresztet vetett és lefeküdt. Másnap szintén meglepett. Az ajtó melletti kisszéken ült, és tudván, hogy oda fog ülni, előre kikészítettem az asztalra egy könyvet: “A 18-19. század aszkétái”. “No, – gondoltam ostobaságomban, – örülni fog”. Ő kinyitotta a könyvet, beleolvasott, majd azonnal bezárta és soha többet nem ért hozzá.

Mi beszélünk, írunk, olvasunk az aszkétákról, az aszkéták pedig hallgatnak és élik azt.

* * *

Az egyik valaam-i szerzetespap (Szpiridon) azt tanította a lágerben, hogy a Jézus imát korunkhoz kell igazítani, melynek nagyon nagy szüksége van az Istenszülő imájára és közbenjárására: “Jézus Krisztus, Istennek Fia, az Istenszülő imái által, irgalmazz nekünk”.

Nekünk, akik pusztulásba tartunk.

Az imáról mondott beszélgetéseiből emlékszem arra, hogy azt mondta: “Nem kell azt gondolni, hogy a szüntelen imádságra csak a Jézus ima alkalmas. Pál apostol azt mondta: Minden imádságotokban és könyörgésetekben imádkozzatok mindenkor a Lélek által (Ef. 6, 18). Ugyanerről ír Remete Feofán püspök is.

A 20-as években az egyik Moszkva környéki templomban befejeződött a liturgia. Minden úgy zajlott, ahogy szokott, a pap pedig elvégezte a záróáldást. Ezután kijött a néphez az ambonra és elkezdte levenni az istentiszteleti ruháit. A kialakult súlyos csendben megszólalt: “Húsz éven keresztül csaptalak be benneteket, és most leveszem ezeket a ruhákat”. A tömeg kiabálni, zajongani, jajjgatni kezdett. Az embereket sokkolták és sértették ezek a szavak: “Akkor miért szolgáltál a mai napon is?” Nem tudni, hogy mivel fejeződött volna be a dolog, ha hirtelen nem lép az ambonra egy ifjú, aki így szólt: “Miért idegeskedtek és sírtok! Hiszen ez mindig is így volt. Emlékezzetek, még a Titkos Vacsorán is ott ült Júdás”. E szavak, melyek emlékeztettek az Egyház sötét alteregójának létezésére a történelemben, valahogy megnyugtatták az embereket, vagy legalábbis adott nekik valamilyen magyarázatot. Júdás jelenléte a vacsorán mégsem zavarta meg a Szentséget.

E szavak sok mindent megmagyaráznak, de nem veszik el tőlünk sem a fájdalmat, sem a félelmet.

Az egyik Moszkva melletti protoijerej mondta nekem: “Végzem a liturgiát. Jobbra áll tőlem két ma nem szolgáló pap, az egyik a parókus, balra a diakónus a húsztagú tanács [az államhatalom előírta, hogy minden templom irányítását az ún. Húsztagú Tanácsok irányítsák, melyekbe az állambiztonság nevezte ki a tagokat – ford. megj.] tagja. Balra valamilyen viccet mesélnek, jobbra a templom felújításáról vitáznak. Közeleg a “Téged éneklünk” [az eucharisztikus kánon központi éneke, mely során a Szent Adományokra a pap lehívja a Szent Lelket – ford. megj.], nem bírtam ki: “Atyák! Hallgassatok már, így nem lehet!”

Számtalan tényt lehetne felhozni a papság nyílt bűneire vagy hitetlenségére, közömbösségére, formalizmusára. Mindezek nem valamiféle távoli időkben zajlanak, hanem azokban az években, amikor az Orosz Egyház vezetése bátran hirdeti, hogy “szellemi jólétben” él.

Krisztus Egyházának soha el nem pusztuló élete mellett az egyházi kerítésen belül mindig is ott élt a gonosz, és ehhez nyitott szemekre van szükség, hogy mindig tudjuk, annak a keze, aki elárul Engem, az Enyémmel együtt van az asztalon (Lk. 22, 21). Aranyszájú Szent János nem félt tudatosítani és beszélni helyi Egyházának betegségéről. Kronstadti Szent János azt mondta: “Nem ismervén fel a gyilkos szellemet, nem ismered fel az Életető Lelket sem. Csak a Jó és a Rossz, az élet és a halál közvetlen ellentmondásaiból ismerjük meg világosan mind ezt, mind azt”.

Az Egyház számára most olyan idők vannak, amikor különösen fontos, hogy a keresztények tekintete éles legyen, hogy képesek legyenek felismerni “mind ezt, mind azt”.