Feljegyzések 2.

Az ember szentsége az ő kegyelemmel teltsége, Isten kegyelmével való elteltsége. Rosszul értjük, hogy mi ez a kegyelemmel teltség, és ezért nincs kevésbé távolibb és talányosabb fogalom napjaink egyházisága számára, mint a szentség fogalma. A reális, vagyis nem szimbolikus szentséget az egyházban már rég felváltották a szóbeli jelek, titulusok. A kereszténység történelemben való megmerevedésének egyik jele: az Egyház mind Keleten, mind Nyugaton súlyosan és régóta beteg az elvilágiasodás betegségével. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy e betegség elenére az Egyház mint Szent él. Szentsége nem csak a szakramentumok szentsége, de a, világ előtt talán ismeretlen, igazak, a hitben szerető egyszerű szívek valóságos szentségében. Nyikoláj Golubcov atya nyomatékosan mondta: “Írjatok le mindent, amit tudtok a mai szentekről”.

Szolouhin az ikonok “fekete deszkáit” keresi, hogy a feketeség alatt feltárja a szépséget. Mi külön semmit nem keresünk, de Isten találkozásokat küld nekünk élő ikonokkal: Isten embereivel.

* * *

Az Egyház betegsége bennünk, mindannyiunkban van. Amikor őszintén tudatosítod önmagadat az egyházi közösség e beteg tagjaként, akkor nem félsz az Egyház nagy Atyái nyomán beismerni magának a betegségnek a tényét, egyúttal pedig, valamiért pont csak ekkor kezded szíved örömében megérezni a legyőzhetetlen egyházi Szentséget.

Antonij (Bloom) metropolita mondja: “Az Egyházban van dicsőséges és tragikus aspektus. Az Egyház nyomorúságos aspektusa: mi magunk mindannyian… Mi már az Egyházban vagyunk és mi még úton vagyon az Egyház felé” (ZsMP, 1967. No.9).

* * *

Egy asszony elhatározta, hogy öngyilkos lesz, és e célból kiment az erdőbe, ahol meglátott egy rönkön ülő öregembert. “Te valami rosszat tervezel”, – mondta az öreg, amikor elment mellette. Az asszony megdöbbent, beszélgetni kezdett, és közben elfelejtette, hogy mi célból jött ide. A beszélgetés azzal végződött, hogy az öreg így szólt hozzá: “Menj az Egyházba, Alekszej Mecsev atyához, és mondd meg neki, hogy a nyomorúságos Szerafim küldött téged hozzá”.

Alekszij atyát először, úgy rémlik, 1918 elején láttam. A moszkvai papok népes gyűlése volt, akik, akkor úgy tűnt számomra, mind teljesen egyformák. Egyszercsak megkérdeztem apámat [Szergej Fudel édesapja moszkvai pap volt – ford. megj.]: “Ő kicsoda?” Megláttam egy alacsony termetű, gyorsan haladó, vidám, átható tekintetű embert. “Ő egy nagyszerű pap, a mi lelkiatyánk” – felelte apám.

Szentéletű Szerafimot látta a Moszkva melleti erdőben (Lobnában) Szerafim (Batyugov) atya is a 20-as években.

* * *

Szergij (Uszpenszkij) atya beszélt nekem ’34-35-ben Vologdában házassága aszketikus időszakáról mint a teljes kivirágzás és tökéletesedés időszakáról: a házastársi önmegtartóztatás talaján feltárult a barátság mélysége közte és felesége között. Az ókeresztény korban gyakoriak voltak az ilyen házasságok, de nem tűntek el az Egyház külső jólétének és belső kiüresedésének korszakában sem. A 19. század 30-as éveiben mint Oroszországban létezőkről beszélt leveleiben Zadonszki György remete, aki sok művelt réteghez tartozó nő és asszony lelki vezetője volt. Vannak ilyen házasságok napjainkban is? Szerafim (Batyugov) atya mondta, hogy ezt a küzdelmet csak egy igazi lelki vezető külön áldásával szabad megkezdeni.

* * *

Voronyezs mellett nemrég elhunyt egy vak apáca, Szmaragda. Ő – ezt tudom – naponta többezer Jézus-imát elmondott. De nem erről, hanem tisztánlátásáról szeretnék beszélni.

A városban, ahol Szmaragda élt, volt egy koldus, vagy ahogy mondták, “kéregető”, fiatal mászkáló nő. Szmaragda, aki egy másik apácával együtt élt egy kis cellában, befogadta őt. A nő két évig élt velük, majd tetüket és rendetlenséget hagyva rájuk, távozott. Nem sokkal később a két apáca a téren haladt, és látják, hogy a nő, nyilvánvalóan újból pénz nélkül és otthontalanul, a földön ül, kezében egy újszülött gyermekkel. Szmaragda, talán lemondóan sóhajtva cellájuk csendjének és tisztaságának újbóli elveszítése miatt, így szólt a másik apácához: “Dáska, hát nem vagyunk keresztények! Hiszen újból magunkhoz kell vennünk őt!” És magukhoz vették, természetesen a gyermekkel együtt.