Feljegyzések 2.

1. rész

A rituális reflexió akkor jutott eszembe, amikor elolvastam Szír Szent Efrén szavait a gyónásról:

“Ha csak a szokás vonz az Orvoshoz, akkor nem kapsz gyógyulást… A Legirgalmasabb szeretetet vár el attól, aki Őhozzá akar menni, és ha szeretetet és könnyeket hoz, akkor ajándékra ajándékot (megbocsátás) ad”. 

A tisztaságot és a szentséget bűnbánat által lehet elérni. “A bűnbánat már a szentség lépcsője” – mondta Alekszander Jelcsanyinov atya. A bűnbánat szentségének végén a pap epitrachilionját a gyónó fejére borítja és az alábbi imát mondja: “Békítsd meg és egyesítsd őt a Te Szent Egyházaddal”. Az Egyházba fogadás ezen imáját monda el felettünk mindig, még ha naponta járulnánk is gyónáshoz. Naponta bűnbe esünk, ezért naponta szükségünk van a megtisztulásra és az Egyházzal való egyesülésre a bűnbánaton keresztül.

Ha a bűnbánaton kívül élünk, akkor az Egyházon kívül élünk. Nálunk az a “gyakorlat”, hogy a papok évente egyszer gyónnak az esperes által kijelölt lelkiatyánál. Sok pap formálisan viszonyul ehhez, és ha már nem is lehet teljesen kitérni előle, csak a szabály és a szokás kedvéért vesznek részt benne. Így végül azok az emberek, akiknek a leginkább szükségük lenne a megtisztulásra és a szentségre, önmagukat zárják el a hozzá vezető úttól. Úgy gondolják, hogy ha a fiókban ott van a “kinevezési okmány”, akkor az mindenre felmentést ad.

Nem a kivételekről beszélek, hanem az általános tömegről. Hála Istennek, láttam elég kivételt is. A Glinszkaja-pusztába az 50-es években folyamatosan jöttek a papok és a lelkiatyák a sztarecekhez. Most is járnak egyesek a Lavrába, Pecsoriba. Emlékszem, hogy Nyikoláj Golubcov atya lelkiatyja – Joann Bikov atya – halála után milyen állhatatosan keresett magának új lelkivezetőt Moszkvában.

* * *

A kegyelem az emberi szabadságban, a szabadság pedig a kegyelemben működik, Remete Szent Feofán szavai szerint “kölcsönösen átjárják egymást”. Ezért minden ember üdvösségének folyamata “e két erő egymástól elválaszthatatlan működésében” megy végbe.

* * *

Az emberi szabadság az Isten iránti önmeghatározásban fejeződik ki, mely az eredendő bűn következtében elkerülhetetlenül a bűnbtől való megmenekülés harcát, a küzdelem formáját veszi fel.

A küzdelem az önmagát Istennel kapcsolatban meghatározott ember szabadságának cselekedete. De ha a szabadság és a kegyelem “kölcsönösen átjárják egymást” és “elválaszthatatlanok”, akkor nyilvánvaló, hogy a küzdelem megfogyatkozása esetén “megfogyatkozik” a kegyelem is: eltávolodik a rest szolgától. Ilyen vagy olyan lelki adomány vagy kegyelem meglétét az emberben nem valamilyen dokumentum, hanem a kegyelem lángjának a lelkében való valóságos jelenléte bizonyítja.

Rendelkezhet papírral arról, hogy valaha megkapta a kegyelmet, de most már nem rendelkezik vele. Az apostol világosan beszél arról, hogy a kegyelem lángját “gerjeszteni” vagyis táplálni kell. “Emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely kezeim rád tétele által van benned” (2Tim. 1, 6).

Új Theologus Szent Szimeon írja:

“Abban, aki elnyerte a kegyelmet, az vagy növekszik, ha folytatja a küzdelmet, vagy csökken, ha nemtörődöm; ha ez a nemtörődömség folytatódik, akkor lassan teljesen elfogy és tökéletesen üresen hagyja ott őt. Magára hagyja, miközben ő még hosszú ideig azt fogja gondolni, hogy rendelkezik vele”… “A bűnbánat az az ajtó, amely kivezeti az embert a sötétségből és bevezeti a fénybe”. …”azok, akik nem fogadták el az Ő világosságát, nem fogadták még be a kegyelmét… Legyen szó akár császárról, akár patriarchákról, akár főpapokról vagy papokról… Ők mind még sötétségben ülnek és sötétségben járnak”… “De, mondják, hogy oly nagy a papok hatalma (oldás és kötés). Tudom ezt is, hogy ez a papoké, de nem minden papé, hanem csak azoké, akiknek papi szolgálata az Evangélium szerinti, az alázat lelkével, és akik fedhetetlen és erényes életet élnek… mondom, azok a papok, akik bánják bűneiket, éjjel és nappal tökéletes alázattal ontják könnyeiket… és sírnak mások bűnei miatt is… azok, akik… Lélekben járnak és semmilyen testi vágyaknak nem engednek… Az ilyeneké az oldás és kötés, a szent cselekmények végrehajtása és a tanítás, nem pedig azoké, akik csupán az emberektől nyerik el a kiválasztást és a felszentelést”.

Optyinai Szent Nektárij mondta: “Egyiptomi Szent Mária szeretetből volt a pusztában”, vagyis küzdelmét a szeretet mozgatta. A szerzetesség, mint a szeretet valódi küzdelme, már rég megfogyatkozott, és a megfogyatkozottság ezen szelleme – a formában való megmerevedettség – került át az oroszországi szerzetesség kortás maradványához. Néha csodálkozom: mennyi ridegség van a világban, mennyi benne a hideg huzat, és mi még magunktól is hozzáteszünk e ridegséghez!

Nemrég hallottam egy fiatal apáca-kislány megjegyzését egy beszélgetéssel kapcsolatban, melyben arról volt szó, hogy beléphet-e egy orthodox egy katolikus templomba. “Az orthodox, ha belép – beszennyeződik” – mondta határozottan. Én meg azt gondoltam: “Forrón szeretett Jézus, irgalmazz nekünk!”

Ugyanakkor azonban, amikor ezen szerzetesek közegéből, mint valami csoda, a szeretet valódi aszkétái, Krisztus tanítványai támadnak, akkor éppen ők, nem pedig a világiak lesznek a világosság lámpásai, éppen ők válnak az emberek vezetőivé.

Az, aki nem érti a szerzetességet, nem érti meg az őskereszténységet sem.

* * *

Remete Szent Feofán püspök mondta, hogy csak a leírt imákat imádkozni ugyanolyan, mintha idegen nyelven társalgási zsebkönyvek útján beszélgetnénk. Sok más Atyához hasonlóan ő is azt tanította, hogy keresnünk kell saját szavainkat az imához. De ez bizonyára csak akkor lehetséges a számunkra (ha eltekintünk természetesen a “saját” imák művi költésétől), ha a fájdalom minden oldalról elönt bennünket: téged vagy szeretteidet. Akkor már nem csakhogy imádkozunk, hanem ordítunk Istenhez. Nem “üdvözíts, Uram!”, hanem “könyörgöm Uram, ments meg!”, “melegítsd fel a szívét, Uram!”, “kérlek, uram, jöjj el hozzá és vigasztaldt meg, elcsigázott már az érte való aggódás”. A bátor imák csak a szeretet bátorságában születnek meg. Éppen ezért mondta Nagy Szent Makariosz, hogy az “ima a szeretetből születik”.

* * *

“Az ima a szeretetből születik” – ebben van az ima teljes titka és minden magyarázata. Elolvashatunk számtalan akathisztoszt és naponta ezerszer átmorzsolhatjuk az olvasót (csotki), de ha nincs bennünk szeretet, vagyis az emberekért való fájdalom, akkor még nem kezdtünk el imádkozni. És egy egész életet le lehet “nem elkezdve” élni. Azért mondta Nagy Szent Antal: “Szeressük meg a fájdalmat, hogy elnyerjük Istent”. Nem azt mondta, hogy “keressük a fájdalmat”, hanem hogy szeressük meg, mert akár akarjuk, akár nem, az olyan, mint a Krisztus által felénk nyújtott kehely, és e kehely által részesülünk az imában.

Az emberek iránti fájdalom nélkül még nem imádkozunk, csupán “teljesítjük az imaszabályzatot”. A szabályzat teljesítése jó és szükséges, de csak akkor, amikor tudod, hogy ez csak eszköz, nem pedig cél, vagyis ha a lusta szolga ostoraként tekintesz reá.

A csotki (vagyis olvasó, szó szerint: “számoló” – ford. megj.) szintén csak zabla az áteredő bűn árnyékában élők számára. Nem érdemes várni az ima számára valamiféle különleges imádságos “hangulatot”, hanem meg kell fogni szabályzatunk ostorát és hajtanunk kell vele magunkat az imára. De mi értelme van az ostorral büszkélkedni? Az ostort rejtegetni kell, mint valami nagyon tökéletlen dolgot. Üldögél az ember a folyóparton és horgászik. Minden csendes és nyugodt, minden a horgászok rendje szerint zajlik, az úszó szépen fekszik a víz felszínén. Az ember nem tudja, hogy alul nincs horod, ezért az úszó csak egy látszat, horgászása pedig fikció. Ilyen nyugodt horgászást jelent egyesek számára az imaszabályzat elvégzése. Csak a szenvedés horga képes kifogni a szeretetet.

* * *

Az otthoni imaszabályzatról írta egy levelében Ignatyij Brjancsanyinov püspök: “E szabállyal kapcsolatban tudjátok, hogy az van tiértetek, ti pedig nem érte vagytok, hanem az Úrért. Ezért legyen meg bennetek az értelmes szabadság” (“Levelek”).

* * *

Az imának a környezetre kifejtett hatásáról beszélt, úgy emlékszem, 1925-ben B. M. Nazarov. Tengerhajó-mérnök volt és sokat dolgozott az egyik intézményben. “Ott, az emberek között, – mondta, – sok ellenségeskedés és izgalom volt, és nem tudtam, hogyan tudnék ebből kimaradni. Aztán úgy döntöttem: a munkahelyemen folyamatosan imádkozni fogok. És képzeljék el, az eredmény hamarosan megmutatkozott. Nem csak én magam nyugodtam meg, de nyugodtabbak lettek azok is, akik velem kapcsolatba kerültek”.

Sokan ismerik Szárovi Szent Szerafim szavait: “Szerezz békés lelket és ezrek üdvözülnek körülötted”. Ebben, az akkor még fiatal, ismerősömben békés lélek volt és imája békés, vagyis alázatos volt. Nyikoláj Golubcov atya szerette megismételni: “A béke és az alázat – egy gyökerű szavai” [az orosz nyelvben: béke – мир, alázat – смирение – ford. megj.]

* * *

Belgorodi Szent Joaszáf békés imája, melyet, mint mondják, minden alkalommal elmondott, amikor az óra egészet ütött:

“Legyen áldott a nap és az óra, amikor Uram, Jézus Krisztus érettem megszületett, elviselte a keresztet és halált szenvedett. Óh, Uram Jézus Krisztus, Istennek Fia, halálom órájában fogadd a Te vándorló szolgád lelkét, az Istenszülő és minden szentek imái által”. 

* * *

Az imádkozó szent atyák még azt is mondták: “A szeretet magasabbrendű az imánál”. Ezt azok mondták, akik azt tanították, hogy a szeretet az ima forrása.

Egy időben egyedül éltem egy kis faluban. Nagy Szombat volt, a templomban nem volt szertartás, én pedig arra készültem, hogy éjjel, mivel teljesen egyedül voltam, elolvasom a húsvéti hajnali szertartás szövegét. Hirtelen kopogtattak és egy vándor kért tőlem éjjeli szállást. Nagyon zavarba jöttem, majdhogynem felháborodtam: “Tehát nem fogok tudni imádkozni!” Ostobaságomban átkísértem a szomszédokhoz. Nyilvánvaló, hogy vele együtt elment az éjszaka és a vágyott imádságom is.

Vannak bűnök, amiket soha nem tudunk megbocsátani magunknak.

Meg kell különböztetni az imát a különc és visszatasztó imádságos élvezkedéstől, melyben nincs szeretet és emlékezetünkben csak az “imádságos magasságokban” álló önmagunkra gondolunk.

* * *

Egyetemesség [a соборность szláv kifejezés fordítható egyetemességként, katholicitásként, zsinatiságként – ford. megj.] – a keresztények egysége Krisztus Szent Testében. “Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt. 18, 20). A szeretet istenemberi egysége, vagyis az Egyház. Az Egyház mindenek előtt egyetemes gyülekezet, Krisztus tanítványainak gyülekezete “az Ő Testének templomában”.

Hogy ketten egyek legyenek”. 

Nem engedtem be a vándort, lemondtam a “szeretet vacsorájáról”, ezáltal elvetettem a vele és az egész Egyházzal való egyetemességet. Azon a húsvéti éjjelen, végigolvasván a teljes szertartás szövegét, nyilvánvalóan, teljesen az Egyházon kívül voltam.

Az “agapékat” (szeretetvacsorákat” az Eucharisztiával együtt végezték. Csak a 391-es karthagói zsinat választotta el az Eucharisztiától az agapékat, mivel úgy rendelkezett, hogy az “Eucharisztiához éhgyomorral kell járulni” (Teológiai Enciklopédia).

* * *

“Az ima a szeretetből születik”. Nem jelenti-e ez ugyanazt, mintha az  mondanánk: “Az ima könnyekből születik?” Ezt akkor értettem meg, amikor egy korombeli lány szavait hallottam. A templomban valaki megkérdezte: “Hogyan tanuljak meg imádkozni?” Ő nem ijedt meg a kérdéstől, hanem egyből válaszolt: “Menj, sírd el magad és megtanulod”. Ez a kislány kiegészítette az Ősi Paterikont.

* * *

A templomban, ahová Szmaragda anya járt, egy hitetlen pap volt. Szmaragda anya ezt tudta, ódzkodott tőle, de nem volt mit tennie. Ezért így járt gyónni ehhez a paphoz: előbb otthon gyónt a szobájában az általa különösen tisztelt Szent Szpiridon ikonja előtt, majd elment a templomba a látható gyónásra. Erre mint az alázat nyilt tettére volt szükség, hogy mindenki lássa a szakadás megengedhetetlenségét. Egyszer elmesélte egy hozzá közel állónak: egy ilyen kettős gyónás után álmot látott, ahogy a kórusban áll, és valaki mindenkinek virágot oszt, neki pedig két szálat adott, mondván: “ezt a két gyónásért kapod”.

* * *

“Nincsen bátorságunk a sok bűnünk miatt” (a 6. imaóra imája) [Hymnológion I. kötet, 43. o. – ford. megj.]

Nyikoláj Golubcov atya bátorsággal halt meg. Így szolt a testvéréhez: “Énekeld el nekem a kedvenc prokimenemet”. Testvére pedig elénekelte a haldoklónak: “Drága az Úr előtt az Ő kegyeltjeinek halála”.

* * *

Most is, napjainkban, Oroszország egyik távoli sarkában, él egy tisztán látó ember.

Az öregasszony a kertjében dolgozik, és már egy hónapja nincs eső, minden kezd kiszáradni. Az öregasszony így imádkozig magában: “Uram, ha mindenkinek nem is jut, de legalább az én kertemre, az egyik ágyásomra küldj egy kis esőt”. Ez az ember pedig, akiről beszélek, távol haladt valahol, felemelte a kezét, megfenyegette az asszont és így kiáltott: “Hát ez meg mi? ‘Az én ágyásomra’! Imádkozz mindenkiért, ne csak önmagadért!”

* * *

A modern városi élet mintegy kiszorítja az időigényes imaszabályzatot, és úgy tűnik, hogy itt nem csak az élet és az ima ellentétéről van szó. A felgyorsult világban még a hívő családokban is nehéz megtalálni egy-egy óra nyugalmat, még egy ilyen családban is nehéz nyíltan imádkozni. Ezért mindenkinek, akinek élete szorosan kötődik mások életéhez, ismernie kell a kortárs kereszténység tanítója, Szárovi Szent Szerafim által javasolt rövid imaszabályt: “Mi Atyánk”, “Istenszülő Szűz örvendezz”, háromszor, és egyszer a “Hiszek egy”: mindezt reggel, majd, e szabály ezt mondja, menj a dolgodra és intézd ügyeidet, szüntelenül rövid imákkal imádkozva önmagadban Istenhez.

Remete Szent Feofán püspök azt tanította, hogy a rövid reggeliimaként bármilyen imát mondhatunk, például: “Istenem, siess segítségemre” vagy “Uram, irgalmazz”.

Az új imaszabály értelme annak rövidsége otthon és folyamatossága az emberek között, a munka során. Ki kell mozdulni a saját kuckónkból az emberekhez, de menjünk imával.

* * *

Nem rég egy sztarec-püspök és lelki leánya közötti, a legjobb aszketikus hagyományok szerinti szellemi bölcsességgel telt, levelezésében ezt olvastam: “Elég csak annyi, hogy a bűnös sóhajtson egyet bűnös terhei miatt, elég ha csak feltárja sok bűnökkel terhelt lelkét a Megváltó előtt, és mintha gát szakadna át, a kételyek szertefoszlanak, megjelenik a hit, a könnyek és a megkönnyebbülés”. Az utolsó 15 szó Lermontovtól van, de nyilvánvalóan szükség volt rájuk a levél ezen helyén, ezért az író nem tette idézőjelbe. Ezek az ő szavai, és az én szavaim is, és mindenki szavai, akik megérzik a bűn terhét megenyhítő imádság kegyelmét.

A templomba két fiúcska lépett be: az egyik hatéves volt, a másik kisebb. Látszott, hogy a kisebb még nem járt itt, és most az idősebb vezető körbe, mint egy idegenveztő. Elérkeznek a feszülethez. “Ez miért történt?” – kérdezi a kicsi, döbbenettől tágra nyíló szemekkel. Az idősebb magabiztosan felel: “Ez: az igazságért”.

Szent Szergijről mondja az akathisztosza, hogy “testben szellemileg, a földön mennyeien, lenne, az emberek között angyalként, a világban világfelettiként élt”.

Bár talán nekünk nem annyira akaródzik, de a magunk erejéhez képest meg kell próbálnunk “a világban világfelettiként”, a “földön mennyeien” élnünk.

* * *

De tudatosítanunk kell a világ és az Egyház különvalóságát: nincs jogunk nem tudni arról, hogy a világ nem akarja az Egyházat és önmagát szembeállítja vele. Az Úr Szent János apostol által feljegyzett búcsúbeszéde a Testamentum. Benne a világban maradó, a világ hitetlensége és gyűlölete által körbevett Egyházról van szó.

“Az Igazság Lelkét a világ nem ismeri, de ti ismeritek” (Jn. 14, 17)… “A világ nem lát többé, ti azonban láttok” (Jn. 14, 19)… “Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ” (Jn. 15, 19). “Ti sírtok majd és jajgattok, a világ azonban örülni fog” (Jn. 16, 20)… “A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot” (Jn. 16, 33).

Kereszt általi szeretetével az Úr épp ezt a világot győzte le.

* * *

Van még egy hely Krisztus testamentumában, ami ugyanerről szól: “Ekkor Júdás – nem az iskarióti – megkérdezte: „Uram, hogy van az, hogy nekünk akarod magad kinyilatkoztatni, nem a világnak?” Jézus így folytatta: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn. 14, 22-23). A földi messianisztikus jólét eszméjén nevelkedett tanítványt összezavarta az, hogy Krisztus az utolsó vacsoráján önmagát oly egyértelműen nem a világ Fejének, hanem csak az Egyház fejének nyilvánította ki. Krisztus válasza szertefoszlatott minden illúziót a “világ előtti megjelenéséről”. A világban épül az Egyház “lakóhelye”, és benne és rajta keresztül “jelenik meg Krisztus” a világ előtt.

A világ mindig, minden nap, minden órában elhívást kap az Egyházba, mely szeretne az egész világgá válni, vagy hogy az egész világ váljon Egyházzá. De a világ – ezt látjuk – önmaga akar maradni.

Sokat lehetne írni a szívem emlékezetében élő minden kedves emberről. De nem jobb inkább hallgatni, hogy a kimondott szavak által, talán, nehogy a távolba távozzanak? Túlságosan értékes ez az emlékezet, az élő emberek önmagamban hordozása.

De nem tudom elrejteni hálámat azok előtt, akik így vagy úgy, véletlenül vagy szándékosan, nagyon vagy kevésbé, de megnyitották előttem életem során az Egyház ajtaját.

Ezért is félelmetes az élet, mert egyre kevesebb olyan ember van a világban, aki képes kinyitni az ajtókat, egyre kevesebb az igaz. Ahogy írva vagyon: “Ments meg engem, Uram, mert megfogyatkozott a kegyes” (Zsolt. 11, 2)

* * *

Alekszander Jelcsanyinov atya írja: “Korunk fiatalságának fő hibája az a meggyőződés, hogy a kereszténység egy logikusan bizonyítható filozófiai rendszer, melyet adott állapotában mindenki képes felfogni. A kereszténység azonban az élet”.

Néha megfigyelem: milyen lelkesen fogadja el a fiatalember a kereszténységet: – “Micsoda gondolati gazdagság a materializmus sivársága után!” – de eltelik egy kis idő, és ha a kereszténységet nem egész élete spirituális átalakítására irányuló küzdelemként fogja fel, akkor hirtelen elkövet valami olyan erkölcsi cselekményt, mely azonnal a kereszténységen kívülre helyezi őt. Az egyik valaam-i szerzetesnek, aki nem akarta tudatosítani a bűnét és alázatra jutni, álmában megjelent Kronstadti Szent János és így szólt: “Áss mélyebbre”, vagyis lelked sötétségében keresd a világosságot, ahogy az aranyat a földben. Így szeretném egyes fiataloknak is elmondani: “Áss mélyebbre!”

* * *

Nagy Szent Varszonúfiosz tanította, hogy a belső imádsághoz zsúfolt helyeken “óvni kell a szemet”, mert azokon keresztül tör be a szétszórtság és elűzi az imát. Felmerül a kérdés: minek kell ez nekünk, egyszerű embereknek, tudnunk? A távolság közöttünk és az Atyák között hatalmas, de a napfény is tükröződik egy “kis vízcseppben”. Az aszkéták tanácsai a mi kicsiny hitünk szintjén is valóban befogadhatóak lehetnek.

* * *

“Szüntelen imádkozzatok” – ez az apostol egyenes parancsolata. Az Atyák azt tanítják, hogy a szüntelen imádság csak a szív imádsága lehet. Az értelem elfárad, a szív azonban álomban is virraszt. Számunkra, tökéletlen emberek számára azonban az ima “szívbéliségének” fogalmában elsősorban annak őszintesége fontos. Az apostol minden előtt Isten iránti szüntelen, vagy változatlan imádságos őszinteséget vár er. Azt szeretné, hogy folyamatosan az imádságos sóhaj őszinte igazságában maradjunk.

Ha az imát így fogjuk fel, akkor értelmetlen minden kétkedés ennek lehetséges voltát illetően. Miért ne lenne lehetséges az őszinteség? Emlékszem, ahogy Kirill metropolita [Szent Kirill (Szmirnov) kazanyi metropolita, újvértanú, a legújabbkori Orosz Orthodoxia egyik legnagyobb formátumú főpapja, akit a 20-as években az orosz főpapok titokban patriarchának választottak, de a hatalom ezt megakadályozta. – ford. megj.] mesélte nekünk 1923-ban Uszty-Sziszolszkban, hogy a forradalom előtt a Jaroszlavi Pályaudvaron volt egy hordár, aki a főbejáratnál várakozott valamilyen egyenruhában, és hogy ez a hordár a szüntelen ima küzdelmét folytatta éveken át.

* * *

Szmaragda anya mondta önmagának: “Én nemtörődöm szerzetes vagyok. Nem lenne nehéz a küzdelmem: nem járok dolgozni, saját szobám van, nyugalmam, morzsolom az olvasót. De menj ki, próbálj meg üdvözülni a forgatagban, a világ közében, ahogy mindenki más él”.

Úgyhogy a “világban lévő monostor” a “világ forgatagában” lévő kereszténység. Nem hangzik olyan magasztosan, de ez a valóság.

* * *

Szeretném még egyszer átgondolni az apostol parancsolatát a szüntelen imáról.

Azután, hogy befejezzük az imát, vagy végigálljuk az istentiszteletet, általában büszkeség fog el minket. Az imák közötti szüneteket az épp elvégzett imádságból fakadó beképzeltség tölti ki, vagyis lényegében az ima értelmének tagadása. Éppen most mondtuk el számtalanszor, hogy “irgalmazz nekem”, majd a kialakult szünetben elégedetten és fáradtan felsóhajtunk és általában nem érezzük úgy, hogy “irgalomra” szorulnánk. Az ima megszakítottsága megfelelő termőtalaj a gőg számára.

Ezután kialakul bennünk ez az ima utáni nemtörődömség (“imádkoztam, most már minden rendben van”), mely gyökere minden ima utáni kísértésnek, melyre számtalanszor figyelmeztetnek az Atyák.

A szüntelen imádságban meg van az ima szellemi logikája, és mindenek előtt a teljes őszinteségéhez, vagyis az ima természetéhez szükséges alázat. Nem tudok nem szüntelenül imádkozni, mivel szüntelen szükségem van az isteni segítségre.

Mire lehetnék büszke, ha folyamatosan hívom ezt a segítséget? Hiszen nem vagyunk büszkék a fizikai lélegzésünkre, annak megszakítatlanságára, értelemmel nem észleljük, nem vizsgálgatjuk azt: egyszerűen csak lélegzünk. Ugyanígy kell az egyszerűségében észrevétlen szüntelen lélegzéshez hasonlóvá válnia az imának is.

Talán elítélnek majd azért, hogy erről írok. Én magam elítélem magamat, hogy az imáról írok, miközben nem tudok imádkozni. De egy valamiben biztos vagyok: ha nem imádkozunk, akkor bűnös szívünkben legalább sóvárognunk kell az ima után. A bűnös szívnek egyébként is leginkább erre a sóhajra van szüksége.

* * *

Még egyszer leírom azt, amit Remete Szent Feofán püspök mondott az imáról: “A szívben élet van, ott is kell élni. Ne gondoljátok, hogy ez a tökéletesek elfoglaltsága. Nem, ez mindenki ügye, aki elkezdte keresni az Urat. Csak akkor válik az élet kezdetévé, ha a szívben megjelenik az összeszedett kiolthatatlan melegség. Ez az a tűz, amit az Úr hozott el a földre”. 

* * *

Az “összeszedett kiolthatatlan melegség” a szívben Isten kegyelme, mely helyet talált benne, és amely a szívet egyszerűvé és őszintévé tette.

Optyinai Szent Nektáriosz tanította: “Kérjétek a kegyelmet az Úrtól… Imádkozzatok egyszerűen: Uram, add meg nekem a Te kegyelmedet”.

A kegyelmet nem lehet kikényszeríteni, de kérni kell, mivel ezzel azt kérjük, hogy szívünk mindig egyszerű, őszínte és meleg legyen. Kérni a kegyelmet ugyanolyan, mint amikor a fagyoskodó melegséget kér. “Jertek azért mindannyian, Őt [Krisztust] öltsük magunkra, hogy megmelegedjünk” (Úrjelenése, Ikosz. Hymnológion, 1. kötet, 395. oldal).

* * *

Az ima megkövetel valamiféle belső és külső csendet. Éppen ezért hihetetlenül nehéz zajos és gőgös korunkban.

Emlékszem egy versre, amit a néha G. I. Csulkovnál íram le, aki valaha Blok barátja volt, majd Alekszej Mecsev atya lelki gyermeke lett.

Mindennapok gondjával élek,

s lelkem elrejtetten,

tüzes varázsba ejtetten,

kívülem él magában.

S gyakran, villamoshoz futva

vagy elmélyedve könyvekben

hogy ropog e tűz,

csendben hallom, szemem behunyva.

 

(Mester Zsolt fordítása)

Talán az ima most is él “rejtekében”

* * *

Szerafim (Batyugov) atya egyik legszeretettebb imája volt a “Védelmező Hadvezérnőnk”, amit nem csak önmagáért, hanem mindenkiért mondott. “Rettenetes korunkban, – mondta nekem nem sokkal halála előtt, – a védelem ezen imáját szüntelenül ismételni kell”.

Maria szchiigumenia, sokak lelkivezetője, aki nemrég hunyt el Zagorszkban, arról beszélt, hogy korunkban szüntelenül kérlelni kell az Istenszülőt. Ezzel mindketten azt mondták: “Istenszülő, ments meg minket!” – ha üdvözülünk, akkor az Istenszülő imái által.

A templomok bezárására az Istenre való szüntelen emlékezéssel kell felelni. Nem azért, mert ez által kinyílnak a templomok, hanem mert így épül a Bezárhatatlan Templom.

Afanaszij hitvalló-püspök (1962) halála előtti szavai ezek voltak: “Mindnyájatokat megment az imádság”.

Istennek a lelkükben őrzött emlékezetéről írtam valaha, felidézve gyermekkoromat. Zoszima-pusztában volt egy kápolna-kút. A plafonon az áldást adó Megváltót ábrázolták. Amikor pedig lenéztél, ugyanőt láttad, ahogy világosan és csendesen tükröződött a sötét vízfelületen. Így lehet megőriznünk élő emlékezettel lelkünk kútjában is az áldást adó Megváltót, mint gyermekkorunk látomását.

* * *

Egyre több a puszta az Egyházban és egyre kevesebb ember van a templomokban. Ez egyik részről. Másrészről egyre népesebbek az ökumenikus kongresszusok. De Szmaragda anya ezt mondta a tanítványának: “Még ha teljesen egyedül is maradsz a templomban: állj meg! A templomban – az istentiszteletek látogatása értelmében, és az Egyházban mint az iránta való hűségben. Azt is mondta: “Közeledünk a pecsétekhez”.

* * *

Egyes írók, például Dosztojevszkij vagy Paszternák vallási meglátásai Istentől valók, hogy pótolják koruk vallásos irodalmának ürességét, hogy valamiféle spirituális kompenzációt nyújtsanak. Néha akár Bálám szamara hangjának is tekinthetjük őlet, mely “megállította a próféta őrületét”.

Ugyanakkor érdekes, hogy minden vallási szempontból értékes, ami a világirodalomban megtalálható, nem a tudós teológiai racionalizmusra, hanem az Egyház valódi írásbeliségének aranyára vezethető vissza. Vegyünk egy példát. Az aszkéta atyák nagyon tanácsolták, hogy tanuljunk meg fejből egy-egy részt az Újszövetségből és a Zsoltárból, hogy folyamatosan bennük élhessünk. Bradbury erről természetesen nem tudott, amikor a keresztény civilizáció az atompusztítás korszakában élő utolsó emberei szívében elhelyezte az Evangélium egyes fejezeteinek megtanulása gondolatát, hogy azt mint az emberiség aranyláncolatát átmentsék a sötét korszakon.

Úgy vélem, hogy az Atyák és a sci-fi író ezen tanácsát nekünk is meg kell valósítanunk, hétköznapi imaéletünk részévé téve az újszövetségi szövegek számunkra legkedvesebb részeinek megtanulását. Ez még különösen jól jöhet a számunkra.

* * *

Gogol a legpravoszlávabb szándékkal adta ki jámbor levelezését, az optyinai sztarecek azonban nem bíztak benne. Nyugaton Aquinói Tamás “Summa Theologia” c. művét a Katolikus Egyház teológiai alapjának tekintették, Bergyájev pedig csak ennyit mondott e könyvről: “Ha teljesen végigolvastam volna, talán elveszítettem volna a hitem”.

És ellenkezőleg: közelebb lehet kerülni a hithez és meg lehet benne erősödni Lermontov, Tjutcsev, Paszternak és Blok egyes versein keresztül. Nem beszélve Dosztojevszkijről vagy Leszkovról. Ismertem egy közeli embert, aki egy évet ült magánzárkában Dosztojevszkij könyvvével és ateistából hívő emberré vált. Bradbury-ról azt mondta valaki, hogy ő a Nyugat apokaliptikus ébredése.

Milyen következtetést lehet ebből levonni? Ebben is bölcsnek kell lenni, “mint a kígyó”, és egyszerűnek “mint a galamb”. Az irodalom tele van káosszal és romlottsággal. Nem csak hogy nem kell, de egyenesen káros bármit válogatás nélkül elolvasni. De nem szabad tagadni sem a lehetőségét, hogy e sötét erdőben is meglátható a fény. Vannak Istentől való emberek, és a verseik is lehetnek Istentől valók. “Tőle, általa és érte van minden” (Róm. 11, 36). Hiszen, ahogy az apostol mondja, pogány verseket idézve vallási prédikációjában (ApCsel. 17, 28): “Bizony, az ő nemzetsége vagyunk”. A metró elviselhetetlen tömegében néha könnyek között imádkozom védőangyalomhoz Tjutycsev versének szavaival:

Suhogj köröttem, égi szárny,

csöndesítsd nyugtalan szivem,

s áldott gyolcs lesz a szürke árny

lenyűgözött, bús lelkemen.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Nem véletlenül említettem Gogolt. Egyes ifjú keresztények válogatás nélkül valódinak fogadnak el mindent, amit a forradalom előtti egyházi irodalomban találnak. Ez hiba, ami veszélyes a lelki egészségre. Az a rossz, amit napjaink egyházi kerítésén belül látunk: az emberek iránti közömbösség, mindenben a külsőség – a küzdelemben (ha van egyáltalán), és az imában, – az egyház és az állam közötti határok elmosódása, az elvilágiasodás, a teológiai racionalizmus, a test szerinti, nem pedig Isten lelke szerinti élet: mindez a múltból kapott örökség. Apám nagyon igazhitű pap volt, az optyinai sztarecek és Leontyjev tanítványa, de emlékszem, mennyire szenvedett a forradalom előtti egyháziság fullasztó, vihar előtti légkörében.

Hozok néhány sort apámról egy hozzá közel álló lelki leánya visszaemlékezéseiből: “Az első világháború előtt, – írja, – Joszif atya valamiféle nagy, megrázó élményen ment keresztül. Ezt felesége mesélte el nekem a halála után (1918-ban). Emlékezett rá, hogy Joszif atya az Arbatra néző sarokablaknál ült, és mintha nem az utca látképét nézte volna, hanem a történelem perspektíváját, és az országba vetett hite elvesztéséről beszélt… “Azt hittem, hogy az orosz nép az orthodoxia hordozója. Talán így volt, de ez elmúlt”. Az 1914-es világháború kezdetén sokan álmodoztak a “Keresztről a Szent Szophián” (Konstantinápolyban). Még azelőtt, hogy történelmileg bebizonyosodott, hogy ez megvalósíthatatlan, Joszif atya így beszélt: “Minek nekünk a Szent Szophia? Ki fog oda járni? Raszputyin?”

A forradalom előtti egyháziságból egyre inkább elveszett a szeretet és a szentség.

* * *

“Törekedjetek rá, hogy mindenkivel békességben éljetek, és a megszentelődésre eljussatok, mert enélkül senki nem látja meg az Urat” (Zsid. 12, 14)

“Az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok” (1Kor. 3, 17)

“Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van” (1Jn. 3, 17), vagyus ben a templomtól, nem az Egyháztól, amíg bűnbánatot nem tart. Az Egyházban való szüntelen megmaradáshoz a bűnbánat folyamatosságára van szükség. Lám, mely oldalról világosodik meg, hogy mindenkinek folyamatos bűnbánati imára van szüksége: “Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened; és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek;  tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy” (Lk. 15, 18-19).

* * *

A szeretet akarat kérdés, vagy ahogy Szent Nikolaosz Kabaszilasz (14. század) mondta: “az akarat erénye”. Isten csupán az iránta való akaratunkat, vagyis szeretetünket várja el tőlünk és nem cselekedeteinkért és hőstetteinkért, mintegy valamiféle érdemekért, hanem csupán ezért az akaratét – a szeretetért, az Ő léte utáni vágyakozásáért, az élet akarásáért adja át nekünk Önmagát. Az Isten-Szeretet szeretetet vár, ezért az akaratunkat várja. Az ember az áteredő bűn megkötözöttségében van és önmaga semmit nem képes cselekedni azért, hogy elnyerje Istent, vagyis az üdvösségét, azon kívül, hogy vágyik Őrá, akaratával Őhozzá törekszik. Isten látván ezen szabad akaratot, megadja az embernek az Ő kegyelmének segítségét, mely által magához vonza és végrehajtja benne a jócselekedeteket. Nem saját erejéből cselekszi az ember, hanem Isten kegyelme – az emberi akaratra válaszul, vagyis a szeretetért, ami a törekvésben tárul fel, a küzdelem “munkaszerető munkálkodásában”.

Éppen erre alapul az Egyház tanítása az ingyen, az alázatos hitért, nem pedig az érdemek jutalmaként kapott üdvösségről, ahogy azt Róma tanítja. A küzdelem csupán a jó akarat – az Isten iránti szeretet – megnyilvánulása vagy jegye. A spirituális munkálkodás tökéletesen elengedhetetlen, de minden, amit az ember elnyer, nem az ő érdeme, hanem Istené, és nem a munkálkodásáért kapja, hanem Isten irgalmából. “Még ha fel is emelkednénk az erények csúcsaira, csak az Ő irgalmából üdvözülünk” (vö. Aranyszájú Szent János)

Ez a kereszténység egyik legmegdöbbentőbb és legörömtelibb antinomiája.

Örömteli, végül, tudatosítani, hogy te – semmi vagy, és hogy “minden belőle, általa és érte van. Dicsőség neki mindörökké! Ámen” (Róm. 11, 36).