Feljegyzések 10.

Napjainkban egy korai liturgia az egyik moszkvai templomban. Eljött egy fiatalasszony egy nagyjából ötéves kislánnyal. A kislánynak hosszú szempillái vannak, kezében egy nagy baba. A kislány lenyügözött tekintettel nézi az oltárt és magához szorítja a babát. Később anyja elveszi a babát és az ablakba rakja, a baba eltakarja a szemét – elaludt, a kislány pedig rá se néz. Teljesen elmerül a nyitott Királyi Ajtó nézésében.

* * *

Milánói Szent Ámbrus imájában vannak ilyen szavak: “Vedd el tőlem a kőszívemet és adj nekem hússzívet”. Szír Szent Izsáknak van egy imája ugyanerről: “Töltsd el, Uram, a szívemet az örök élettel”. Ez a szent mondta: “Az örök élet az Istenben való vigasztalódás”. 

A szív az érzések, érzékelések szerve. A szentek azt tanítják, hogy mi még itt, a földi életünk során érezzük meg az “örök életet”, a Vigasztaló Lélektől eredő “vigasztalásunkat”.

A hitben való élet azt is jelenti, hogy törekszünk az örök élet érzetében való életre. Ha nincs meg ezen érzet világossága, akkor lényegében a hit élete még nincs, még a szürkületben bolyong, a “megkövesedett érzéketlenségben”, ahogy az esti imákban olvashatjuk. Brjancsanyinov Szent Ignác, felidézve a kenetvivő asszonyok szavait – “„Ki fogja elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?” (Mk. 16, 3) – írja: “A kő a lélek betegsége, mely érinthetetlenségben őrzi annak többi betegségét, melyeket a szent atyák “érzéketlenségnek” neveznek” (2. kötet).

A szellemi érzékenység az élő szellemi élet jele. A szellemi érzéketlenségen kívül a külsőségekben és formalizmusban való létezés van. De a szent atyák, amikor az érzékenységről beszélnek, azonnal óvnak a spirituális élvetegségtől. Alekszij Zoszimovszkij atya mondta: “Mindig és mindenütt táplálnunk kell önmagunkban a lélek lángolását”, de “soha nem szabad lelki küzdelembe kezdeni az általuk elérhető spirituális édesség kedvéért, csak és kizárólag a bűnbánat megszerzéséért”.

“Mindig és mindenütt” a bűnbánatot és a szeretet előérzetét kell keresnünk. Krisztust kell keresnünk, nem pedig önmagunkat valamiféle spirituális gyönyörökben. A vigasztalás Isten kezében van, és természetesen, szívünk Őreá áhítozik.

* * *

“Bármilyen sok fájdalmam volt szívemben, vigasztalásaid felvidítottak engem” (Zsolt. 93, 19).

Ha nincs bűnbánati küzdelem (“fájdalom”), nincs vigasztalás sem (mit kellene vigasztalnia?).

De ha nincs küzdelem, nincs kereszténység sem.

Nem lehet kikövetelni a vigasztalást (csak alázattal kivárni lehet), de törekedni kell a kereszténységre, vagyis a bűnbánatra és a szeretetre, és akkor teljes szívünkkel feltétlenül megérezzük a vigasztalást.

Brjancsanyinov Szent Ignác így imádkozott egy barátjáért: “Uram! Add meg, hogy Leonyid megérezze a szellemi vigasztalást, hogy hite élő hitté épüljön, a szív közléséből, nem csak a hallomásból eredő hitté” (Levelek).

Gurij archimandrita írta: “Az Egyház az Istennel való érezhetően elkezdődött közösség” (“Buddhizmus és kereszténység”).

* * *

Az Egyházban való élet fogalmát nagyon nehéz elmagyarázni és nagyon könnyű felfogni.

“Mind világosak az értelmeseknek, és az ismeretre vágyóknak érthetők” (Péld. 8, 9). 

Ez az “egyszerűen élet” a “szív közléséből”, nem pedig “hallomásból” van, és ez nem filozófiai elmélkedés és rituális reflexió.

“Az Egyház nem a falak és a tető, hanem a hit és az élet” – mondta Aranyszájú. És mondhatjuk még: az Egyházban való élet mindenek előtt: könnyek, mivel a Kereszt előtt nem lehet könnyek nélkül állni.

* * *

Paszternaknak vagy egy verse, a “Kórházban“, amit mindenkinek ismernie kellene, aki az élet pusztájában él. Egy olyan emberről van szó benne, akit a mentő az utcán szedett fel és haldokol a kórházban. Ezek a gondolatai, amikor megtudja, hogy haldoklik:

„Küldetése Te dolgaidnak
Milyen tökéletes, Atyám!
Az ágy, az emberek, az ablak,
Az éj, a város, a halál.
Lásd, zsebkendőmet gyűrve sírok,
Az altató tán nyugtot ad,
Szememnek könnye és a kínok
Elfödik égi arcodat.
Jó arra gondolni a fényben,
Mely itt pislákol ágyamon,
Hogy sorsom itt e földi létben
Kegyelmed adománya volt…

Számomra ez úgy hangzik, mint a haldokló Aranyszájú szavai: “Dicsőség Istennek mindenért!”