Feljegyzések 1.

Feljegyzések

Visszaemlékezések és gondolatok.

Az élet határozottan véget ér, a lelkemben még sok ki nem mondott szó van. Eszembe jutnak:

Láncokként hordjuk testünkön ezen évek Kimondatlanságait.

Valami egészre és nagyszabásúra egyáltalán nincs erőm, ezért úgy döntöttem, azt írom le, amit sikerül, remélve, hogy ez is segítségére lehet valakinek.

* * *

Az enyészetlen élet teljesen különleges érzése fogja el az embert, amikor tudatosítja magában, hogy az Egyház valóságos szentsége körül áll. Ez nem tart hosszú ideig, az ember pedig e percekben talán még nem tudja: ő maga is ebben a Szentségben van, vagyis a Szent Egyházban, de egy boldog pillanatra megérzi, hogy annak tisztaságos falainál áll.

Mert létezésünk az Egyházban, ez nem jogunk, hanem mindig Csoda és Váratlan Öröm.

* * *

Az Egyház az elidegenedettség leküzdésének titka. Ez a leküzdés teljesen reálisan érezhető, úgyhogy amikor a templomban állsz, csak akkor jutottál el valóban Isten Egyházának falaihoz, amikor a szeretet sugara gyengéden, de érezhetően elkezdi felolvasztani az elidegenedettség jegét, és te már nem is veszed észre azt, ami szögesdrótkerítést húz fel magad köré: sem a pap általad képzelt vagy valóságos hitetlenségét, sem az “akadékoskodó öregasszonyok” dühödtségét, sem a véletlenül betévedtek kellemetlen kiváncsiskodását, sem a gyertyáspult mögötti üzleti tárgyalásokat. Midezeken keresztül az emberek vak lelke felé haladsz, az ember felé, aki talán egy perc múlva többet hall meg, mint te: az Ember és Isten Jézus Krisztus hangját.

* * *

Szerafim (Batyugov) archimandrita sztarec nagyjából 12 évet élt remeteségben – nem monostorban, hanem a világban, főleg Zagorszkban (ma Szergijev Poszad – ford. megj.), ahol 1942. február 19-én hunyt el. Engedelmességből zárkózott el a világtól. Meglátogatta Gyivejevóban boldog Maria Ivanovnát, beszélt neki egyházközségi munkájáról (a moszkvai Kirosz és Ioannosz templomban), ami nagyon lelkesítette, ő azonban közbeszólt és ezt mondta: “Menj remetének”. Ő próbált észérveket felhozni e döntés ellen, de háromszor is ugyanazt a választ kapta.

“Ekkor – mesélte nekem, – így feleltem: “Adj áldást, mátuska”. Haláláig remeteségben maradt. Egy, mondjuk így, egyszerű asszony, akinek semmiféle hierarchikus jogai nem voltak, csupán személyes szentsége, eldöntötte az archimandrita sorsát. Az Egyház felületén megfigyelhető szokásos kapcsolati normák a mélységben megváltoznak. Emlékszem, az egyszerű szerzetes pap, Alekszij Zoszimovszkij atya előtt püspökök, lelki gyermekei, borultak le a lábához a találkozáskor. Az igazaknál mások a törvények.

Szerafim sztarec mesélt nekem egyszer egy esetet tapasztalatáról ugyanerről. A templomukban rangban első helyen akkor egy püspök állt. De valamilyen lelki kérdésben vita alakult ki. A püspök nem értett egyet Szerafim atya véleményével, Szerafim atya pedig nagyon zavarba jött, nem tudván, hogy hogy járjon el. Ez addig tartott, amíg véleményében meg nem erősítette Optyinai Nektáriosz atya, és akkor Szerafim atya, mint a tempom parókusa, a püspök véleménye ellenére cselekedett. Az egyszerű optyinai szerzetespap szava eldöntötte a kérdést. Róma hierarchia-kultuszában ez elképzelhetetlen lenne.

 

Emlékszem Szerafim atya vállaira hulló ezüstszínű hajára, ő maga kék ingben és nadrágban, reverenda nélkül járt, ami kiváltotta a nép botránkozását, vagy talán engem akart megpróbálni: “Legyen elnéző, – mondta, – ne foglalkozzon a ruházatommal”. – “Bátyuska, – kiáltok fel teljesen őszintén, – ugyan milyen jelentősége lehetne ennek?” Ő hallgat, de látom, hogy elégedett: nincs tehát akadály az életemről és rólam való melegszívű gondoskodásnak, semmi külsődleges nem akadályozza ezt.

A szent lélek melegsége mellett olvad a szív jegessége. Bizonyos értelemben nagyon nehéz egy szent mellett lenni, de ugyanakkor mellette újra úgy érzem magam, mintha az anyám ölében lennék. Talán a csecsemő sem érzi magát mindig kényelmesen az anyja ölében. Az emberi gondoskodás végtelensége mindenki iránt, aki felkereste, vagy akinek lelki segítségre volt szüksége, együtt valamiféle már nem emberi, hanem emberfeletti erővel, sok szellemi látással: talán nagyjából így lehetne meghatározni minden igazi lelkiatya vonzerejét.

Emlékszem, kérésére le kellett másolnom egyik lelki leányának írt levelét, mely így kezdődött: “Szeretett gyermekem”. Most bőrövvel megkötött reverendában, félmandiában áll velünk együtt az imádkozás során. Néha valakire keresztet vet maga előtt: valamelyik jelen nem lévő lelki gyermekére. Néha megállítja a felolvasót és ő maga kezd olvasni, majd a zsoltár vagy az ima közepén elhallgat, mélyet sóhajt és sóhaja betölti a szobát. Mi pedig hallgatunk és várunk, tudván, hogy imája épp most nem hallgat, hanem kiált Istenhez. Vagy előfordul, hogy egyszerű hangon, kimérten, “szertartásosan” olvasni kezdi az imát, majd hangja megremeg, feszültté válik, szemét könnyek árasztják el, és ez így tart néhány percig. Az általunk megszokott szertartásos szerzetesi rend őmellette néha teljesen felborult. Ővele előfordult, hogy úgymond, kényelmetlen volt imádkozni, ahogy “kényelmetlen” egy úszni nem tudó embernek egy jól úszót követnie a mély vízbe. Vlagyimir (Krivoluckij) atya egyszer kifejezte neki zavarát és elítélését. Ő hallgatott, de nem változott meg. Úgy gondolom, hogy még kényelmetlenebbül éreznénk magunkat az apostolok istentiszteletén, ahol egyszerű hívők kaptak kinyilatkoztatásokat, ismeretlen nyelveken beszéltek és prófétáltak. Számunkra az ilyenfajta istentisztelet csak a történelmi érdeklődés tárgya, de a szentek számára ez, nyilvánvalóan, reális lehetőség. Szerafim atya nagy tisztelettel viszonyult a szertartásrend iránt, úgy vélte, hogy merészségből vagy hanyagságból megsérteni azt kárhozatos (“A Tipikonon kívül” – mondta egyszer nekem, – “a sátán karmai vannak”), de saját szolgálata idején gyakorlatilag az Egyház egy másik korszakának szolgálatába merült, ami talán sok mindenben az őskeresztény korszakra hasonlított.

* * *

Nehéz ikon nélkül imádkozni. Az ikon magába gyűjti az imát, mint valami nagyító, úgy összpontosítja a szétszórt sugarakat egyetlen égető pontban. Az ikon – tanítják az atyák – Krizstus emberi teste realitásának tanúbizonysága, aki elveti az ikont, az nem hisz a Megtestesülés realitásában, vagyis az Istenember emberi természetében.

* * *

A kereszténység nem hal meg az ikonnak mint történelmi ténynek a pusztulásakor. Az ikonról szóló dogma örök értelmű, az Isten emberré válása realitásának örök igazságát tükrözi. De attól még lehet, hogy nincsenek ikonok. Emlékszem, hogyan imádkoztak az emberek a börtönben, az üres falak előtt. A börtönben imádkozni egyszerre nehéz és könnyű. Nehéz, mivel kezdetben az egész cella a hátadat nézi, és minden, ami a fejükben van (gyúny vagy egyéb más), a te fejedben is lesz. Könnyű azért, mert amikor leküzdöd e “tekinteteket”, akkor valóságosan az “Ország kapuja” előtt állsz. A börtönben az Úr “közel van, az ajtóban” (Mt, 24, 33). Hogy ez mennyire ellentétes a “pravoszláv” évszázadok alatt kikövesedett fogalmával, az egyszerre világossá vált a számomra.

Volt a cellában egy öreg “fehér” katonatiszt, aki valaha Vrangelnél harcolt a páncélos vonatán, teljesen orosz volt. Az üres fal előtti egyik imádkozás után megkérdezte: “Te szektás vagy?” Világossá vált a számomra, hogy ikon nélkül lehet imádkozni, de alázat nélkül, például ennek az embernek az elítélésével: nem lehet.

* * *

Az ikon – szent tárgy (relikvia), az Istenre való szent emlékezet. Szerafim (Batyugov) sztarec mondta egyszer: “Amikor még a Kirosz és Ioannosz templomban szolgáltam, meghívott egy hívő asszony, hogy otthon végezzek nála könyörgő istentiszteletet. Amikor befejeztem a könyörgést, fogtam a szentelt vizet és elindultam, hogy meghintsem a szobákat és a dolgokat. Odaértem egy szekrényhez, melynek ajtajait kinyitotta előttem, és hirtelen szokatlan izgalom fogott el, mintha valami szent, szentély kapuja nyílt volna ki. Meghintettem, de nem értettem semmit, csak valamiféle örömérzet volt bennem. És képzeljétek el! Nem sokkal képsőbb templomunk bezárása után pont ebbe a szekrénybe került Kirosz és Ioannosz szent vértanúk nagy ikonja a templomunkból, és ott vészelte át a nehéz éveket”.

* * *

Emlékszem, hogy a 30-as évek elején bezárták teplomunkat az Arbaton, ott, ahol most a “diétásbolt” van. Kát nappal korábban eljutott hozzám a hír és elmentem elbúcsúzni. A templomban már nem végeztek szolgálatokat, üres volt. Körbementem és megcsókoltam az ikonokat, mintha élő emberek lettek volna. Nem rég eszembe jutott ez, amikor a Megváltó ikonját néztem, és újból megéreztem, hogyan távozik a világból Krisztus ikonja. A világból távozik Krisztus képmása – mind szó szerinti, mind ezen “ikonikus” értelemben. Ebben van valami elviselhetetlen fájdalom.