Feljegyzések 1.

Visszaemlékezések és gondolatok.

Az élet határozottan véget ér, a lelkemben még sok ki nem mondott szó van. Eszembe jutnak:

Láncokként hordjuk testünkön ezen évek Kimondatlanságait.

Valami egészre és nagyszabásúra egyáltalán nincs erőm, ezért úgy döntöttem, azt írom le, amit sikerül, remélve, hogy ez is segítségére lehet valakinek.

* * *

Az enyészetlen élet teljesen különleges érzése fogja el az embert, amikor tudatosítja magában, hogy az Egyház valóságos szentsége körül áll. Ez nem tart hosszú ideig, az ember pedig e percekben talán még nem tudja: ő maga is ebben a Szentségben van, vagyis a Szent Egyházban, de egy boldog pillanatra megérzi, hogy annak tisztaságos falainál áll.

Mert létezésünk az Egyházban, ez nem jogunk, hanem mindig Csoda és Váratlan Öröm.

* * *

Az Egyház az elidegenedettség leküzdésének titka. Ez a leküzdés teljesen reálisan érezhető, úgyhogy amikor a templomban állsz, csak akkor jutottál el valóban Isten Egyházának falaihoz, amikor a szeretet sugara gyengéden, de érezhetően elkezdi felolvasztani az elidegenedettség jegét, és te már nem is veszed észre azt, ami szögesdrótkerítést húz fel magad köré: sem a pap általad képzelt vagy valóságos hitetlenségét, sem az “akadékoskodó öregasszonyok” dühödtségét, sem a véletlenül betévedtek kellemetlen kiváncsiskodását, sem a gyertyáspult mögötti üzleti tárgyalásokat. Midezeken keresztül az emberek vak lelke felé haladsz, az ember felé, aki talán egy perc múlva többet hall meg, mint te: az Ember és Isten Jézus Krisztus hangját.

* * *

Szerafim (Batyugov) archimandrita sztarec nagyjából 12 évet élt remeteségben – nem monostorban, hanem a világban, főleg Zagorszkban (ma Szergijev Poszad – ford. megj.), ahol 1942. február 19-én hunyt el. Engedelmességből zárkózott el a világtól. Meglátogatta Gyivejevóban boldog Maria Ivanovnát, beszélt neki egyházközségi munkájáról (a moszkvai Kirosz és Ioannosz templomban), ami nagyon lelkesítette, ő azonban közbeszólt és ezt mondta: “Menj remetének”. Ő próbált észérveket felhozni e döntés ellen, de háromszor is ugyanazt a választ kapta.

“Ekkor – mesélte nekem, – így feleltem: “Adj áldást, mátuska”. Haláláig remeteségben maradt. Egy, mondjuk így, egyszerű asszony, akinek semmiféle hierarchikus jogai nem voltak, csupán személyes szentsége, eldöntötte az archimandrita sorsát. Az Egyház felületén megfigyelhető szokásos kapcsolati normák a mélységben megváltoznak. Emlékszem, az egyszerű szerzetes pap, Alekszij Zoszimovszkij atya előtt püspökök, lelki gyermekei, borultak le a lábához a találkozáskor. Az igazaknál mások a törvények.

Szerafim sztarec mesélt nekem egyszer egy esetet tapasztalatáról ugyanerről. A templomukban rangban első helyen akkor egy püspök állt. De valamilyen lelki kérdésben vita alakult ki. A püspök nem értett egyet Szerafim atya véleményével, Szerafim atya pedig nagyon zavarba jött, nem tudván, hogy hogy járjon el. Ez addig tartott, amíg véleményében meg nem erősítette Optyinai Nektáriosz atya, és akkor Szerafim atya, mint a tempom parókusa, a püspök véleménye ellenére cselekedett. Az egyszerű optyinai szerzetespap szava eldöntötte a kérdést. Róma hierarchia-kultuszában ez elképzelhetetlen lenne.

* * *

Emlékszem Szerafim atya vállaira hulló ezüstszínű hajára, ő maga kék ingben és nadrágban, reverenda nélkül járt, ami kiváltotta a nép botránkozását, vagy talán engem akart megpróbálni: “Legyen elnéző, – mondta, – ne foglalkozzon a ruházatommal”. – “Bátyuska, – kiáltok fel teljesen őszintén, – ugyan milyen jelentősége lehetne ennek?” Ő hallgat, de látom, hogy elégedett: nincs tehát akadály az életemről és rólam való melegszívű gondoskodásnak, semmi külsődleges nem akadályozza ezt.

A szent lélek melegsége mellett olvad a szív jegessége. Bizonyos értelemben nagyon nehéz egy szent mellett lenni, de ugyanakkor mellette újra úgy érzem magam, mintha az anyám ölében lennék. Talán a csecsemő sem érzi magát mindig kényelmesen az anyja ölében. Az emberi gondoskodás végtelensége mindenki iránt, aki felkereste, vagy akinek lelki segítségre volt szüksége, együtt valamiféle már nem emberi, hanem emberfeletti erővel, sok szellemi látással: talán nagyjából így lehetne meghatározni minden igazi lelkiatya vonzerejét.

Emlékszem, kérésére le kellett másolnom egyik lelki leányának írt levelét, mely így kezdődött: “Szeretett gyermekem”. Most bőrövvel megkötött reverendában, félmandiában áll velünk együtt az imádkozás során. Néha valakire keresztet vet maga előtt: valamelyik jelen nem lévő lelki gyermekére. Néha megállítja a felolvasót és ő maga kezd olvasni, majd a zsoltár vagy az ima közepén elhallgat, mélyet sóhajt és sóhaja betölti a szobát. Mi pedig hallgatunk és várunk, tudván, hogy imája épp most nem hallgat, hanem kiált Istenhez. Vagy előfordul, hogy egyszerű hangon, kimérten, “szertartásosan” olvasni kezdi az imát, majd hangja megremeg, feszültté válik, szemét könnyek árasztják el, és ez így tart néhány percig. Az általunk megszokott szertartásos szerzetesi rend őmellette néha teljesen felborult. Ővele előfordult, hogy úgymond, kényelmetlen volt imádkozni, ahogy “kényelmetlen” egy úszni nem tudó embernek egy jól úszót követnie a mély vízbe. Vlagyimir (Krivoluckij) atya egyszer kifejezte neki zavarát és elítélését. Ő hallgatott, de nem változott meg. Úgy gondolom, hogy még kényelmetlenebbül éreznénk magunkat az apostolok istentiszteletén, ahol egyszerű hívők kaptak kinyilatkoztatásokat, ismeretlen nyelveken beszéltek és prófétáltak. Számunkra az ilyenfajta istentisztelet csak a történelmi érdeklődés tárgya, de a szentek számára ez, nyilvánvalóan, reális lehetőség. Szerafim atya nagy tisztelettel viszonyult a szertartásrend iránt, úgy vélte, hogy merészségből vagy hanyagságból megsérteni azt kárhozatos (“A Tipikonon kívül” – mondta egyszer nekem, – “a sátán karmai vannak”), de saját szolgálata idején gyakorlatilag az Egyház egy másik korszakának szolgálatába merült, ami talán sok mindenben az őskeresztény korszakra hasonlított.

* * *

Nehéz ikon nélkül imádkozni. Az ikon magába gyűjti az imát, mint valami nagyító, úgy összpontosítja a szétszórt sugarakat egyetlen égető pontban. Az ikon – tanítják az atyák – Krizstus emberi teste realitásának tanúbizonysága, aki elveti az ikont, az nem hisz a Megtestesülés realitásában, vagyis az Istenember emberi természetében.

* * *

A kereszténység nem hal meg az ikonnak mint történelmi ténynek a pusztulásakor. Az ikonról szóló dogma örök értelmű, az Isten emberré válása realitásának örök igazságát tükrözi. De attól még lehet, hogy nincsenek ikonok. Emlékszem, hogyan imádkoztak az emberek a börtönben, az üres falak előtt. A börtönben imádkozni egyszerre nehéz és könnyű. Nehéz, mivel kezdetben az egész cella a hátadat nézi, és minden, ami a fejükben van (gyúny vagy egyéb más), a te fejedben is lesz. Könnyű azért, mert amikor leküzdöd e “tekinteteket”, akkor valóságosan az “Ország kapuja” előtt állsz. A börtönben az Úr “közel van, az ajtóban” (Mt, 24, 33). Hogy ez mennyire ellentétes a “pravoszláv” évszázadok alatt kikövesedett fogalmával, az egyszerre világossá vált a számomra.

Volt a cellában egy öreg “fehér” katonatiszt, aki valaha Vrangelnél harcolt a páncélos vonatán, teljesen orosz volt. Az üres fal előtti egyik imádkozás után megkérdezte: “Te szektás vagy?” Világossá vált a számomra, hogy ikon nélkül lehet imádkozni, de alázat nélkül, például ennek az embernek az elítélésével: nem lehet.

* * *

Az ikon – szent tárgy (relikvia), az Istenre való szent emlékezet. Szerafim (Batyugov) sztarec mondta egyszer: “Amikor még a Kirosz és Ioannosz templomban szolgáltam, meghívott egy hívő asszony, hogy otthon végezzek nála könyörgő istentiszteletet. Amikor befejeztem a könyörgést, fogtam a szentelt vizet és elindultam, hogy meghintsem a szobákat és a dolgokat. Odaértem egy szekrényhez, melynek ajtajait kinyitotta előttem, és hirtelen szokatlan izgalom fogott el, mintha valami szent, szentély kapuja nyílt volna ki. Meghintettem, de nem értettem semmit, csak valamiféle örömérzet volt bennem. És képzeljétek el! Nem sokkal képsőbb templomunk bezárása után pont ebbe a szekrénybe került Kirosz és Ioannosz szent vértanúk nagy ikonja a templomunkból, és ott vészelte át a nehéz éveket”.

* * *

Emlékszem, hogy a 30-as évek elején bezárták teplomunkat az Arbaton, ott, ahol most a “diétásbolt” van. Kát nappal korábban eljutott hozzám a hír és elmentem elbúcsúzni. A templomban már nem végeztek szolgálatokat, üres volt. Körbementem és megcsókoltam az ikonokat, mintha élő emberek lettek volna. Nem rég eszembe jutott ez, amikor a Megváltó ikonját néztem, és újból megéreztem, hogyan távozik a világból Krisztus ikonja. A világból távozik Krisztus képmása – mind szó szerinti, mind ezen “ikonikus” értelemben. Ebben van valami elviselhetetlen fájdalom.

Az ember szentsége az ő kegyelemmel teltsége, Isten kegyelmével való elteltsége. Rosszul értjük, hogy mi ez a kegyelemmel teltség, és ezért nincs kevésbé távolibb és talányosabb fogalom napjaink egyházisága számára, mint a szentség fogalma. A reális, vagyis nem szimbolikus szentséget az egyházban már rég felváltották a szóbeli jelek, titulusok. A kereszténység történelemben való megmerevedésének egyik jele: az Egyház mind Keleten, mind Nyugaton súlyosan és régóta beteg az elvilágiasodás betegségével. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy e betegség elenére az Egyház mint Szent él. Szentsége nem csak a szakramentumok szentsége, de a, világ előtt talán ismeretlen, igazak, a hitben szerető egyszerű szívek valóságos szentségében. Nyikoláj Golubcov atya nyomatékosan mondta: “Írjatok le mindent, amit tudtok a mai szentekről”.

Szolouhin az ikonok “fekete deszkáit” keresi, hogy a feketeség alatt feltárja a szépséget. Mi külön semmit nem keresünk, de Isten találkozásokat küld nekünk élő ikonokkal: Isten embereivel.

* * *

Az Egyház betegsége bennünk, mindannyiunkban van. Amikor őszintén tudatosítod önmagadat az egyházi közösség e beteg tagjaként, akkor nem félsz az Egyház nagy Atyái nyomán beismerni magának a betegségnek a tényét, egyúttal pedig, valamiért pont csak ekkor kezded szíved örömében megérezni a legyőzhetetlen egyházi Szentséget.

Antonij (Bloom) metropolita mondja: “Az Egyházban van dicsőséges és tragikus aspektus. Az Egyház nyomorúságos aspektusa: mi magunk mindannyian… Mi már az Egyházban vagyunk és mi még úton vagyon az Egyház felé” (ZsMP, 1967. No.9).

* * *

Egy asszony elhatározta, hogy öngyilkos lesz, és e célból kiment az erdőbe, ahol meglátott egy rönkön ülő öregembert. “Te valami rosszat tervezel”, – mondta az öreg, amikor elment mellette. Az asszony megdöbbent, beszélgetni kezdett, és közben elfelejtette, hogy mi célból jött ide. A beszélgetés azzal végződött, hogy az öreg így szólt hozzá: “Menj az Egyházba, Alekszej Mecsev atyához, és mondd meg neki, hogy a nyomorúságos Szerafim küldött téged hozzá”.

Alekszij atyát először, úgy rémlik, 1918 elején láttam. A moszkvai papok népes gyűlése volt, akik, akkor úgy tűnt számomra, mind teljesen egyformák. Egyszercsak megkérdeztem apámat [Szergej Fudel édesapja moszkvai pap volt – ford. megj.]: “Ő kicsoda?” Megláttam egy alacsony termetű, gyorsan haladó, vidám, átható tekintetű embert. “Ő egy nagyszerű pap, a mi lelkiatyánk” – felelte apám.

Szentéletű Szerafimot látta a Moszkva melleti erdőben (Lobnában) Szerafim (Batyugov) atya is a 20-as években.

* * *

Szergij (Uszpenszkij) atya beszélt nekem ’34-35-ben Vologdában házassága aszketikus időszakáról mint a teljes kivirágzás és tökéletesedés időszakáról: a házastársi önmegtartóztatás talaján feltárult a barátság mélysége közte és felesége között. Az ókeresztény korban gyakoriak voltak az ilyen házasságok, de nem tűntek el az Egyház külső jólétének és belső kiüresedésének korszakában sem. A 19. század 30-as éveiben mint Oroszországban létezőkről beszélt leveleiben Zadonszki György remete, aki sok művelt réteghez tartozó nő és asszony lelki vezetője volt. Vannak ilyen házasságok napjainkban is? Szerafim (Batyugov) atya mondta, hogy ezt a küzdelmet csak egy igazi lelki vezető külön áldásával szabad megkezdeni.

* * *

Voronyezs mellett nemrég elhunyt egy vak apáca, Szmaragda. Ő – ezt tudom – naponta többezer Jézus-imát elmondott. De nem erről, hanem tisztánlátásáról szeretnék beszélni.

A városban, ahol Szmaragda élt, volt egy koldus, vagy ahogy mondták, “kéregető”, fiatal mászkáló nő. Szmaragda, aki egy másik apácával együtt élt egy kis cellában, befogadta őt. A nő két évig élt velük, majd tetüket és rendetlenséget hagyva rájuk, távozott. Nem sokkal később a két apáca a téren haladt, és látják, hogy a nő, nyilvánvalóan újból pénz nélkül és otthontalanul, a földön ül, kezében egy újszülött gyermekkel. Szmaragda, talán lemondóan sóhajtva cellájuk csendjének és tisztaságának újbóli elveszítése miatt, így szólt a másik apácához: “Dáska, hát nem vagyunk keresztények! Hiszen újból magunkhoz kell vennünk őt!” És magukhoz vették, természetesen a gyermekkel együtt. 

* * *

Jaroszlavlban, már e háború után meghalt Tyihon püspök, annak a Lev Tyihomirovnak a fia, aki a Népakarat Pártja (Narodnyik) Központi Bizottsága tagja volt, és egyike volt azoknak, akik 1881-ben döntöttek II. Sándor sorsáról [II. Sándor cárt a Narodnyik párt terroristái meggyilkolták – ford. megj.]. Tyihon püspök remeteként élte le életének utolsó 15 évét ebben a városban, nagy szegénységben, egy kicsiny szobában. Csak néhány évente hagyta el a szobáját: a szovjet (tanács) választások idején. A háború alatt egy alkalommal hosszasan vártam a konyhában, hogy befejezze magányos imáját, hogy találkozhassak vele. Az ima küzdelmét teljesen egyedül folytatta.

Amikor meghalt, így szólt: “hazatérek”. Emlékszem, hogy az asztalka felett, mely mellett teával kínált engem, ott voltak szerettei és rokonai, valamint zagorszki házuknak fényképei. A patriarcha utasítására a temetését a helyi főpap végezte, aki ezt mondta az  összegyűlt hatalmas tömegnek: “Itt éltünk ebben a városban, és nem tudtuk, hogy micsoda lámpás rejtőzködik a búra alatt”.

Valaki megkérdezheti, hogy minek ez az elvonultság, remeteség? Az emberek iránti szeretet nem a “puszta” tagadása, és talán minden embernek szüksége van legalább egy kicsiny pusztára, hogy erősödjön a szeretetben. “A puszta figyel Istenre, – mondta a költő. – És csillag csillaggal beszélget”. A háború elején nálunk élt Vlagyimir Krivoluckij atya. Ő egész nap emberek között, közöttünk volt: békéltetett, vitatkozott, örvendezett, félt. És csak amikor lefeküdni készült, akkor vette kezébe a gyivejevóból kapott csotkit [olvasót –  ford. meg.], és bebújt vele a takaró alá. Nyilvánvaló, hogy végül ő is elvonult “belső pusztájába”.

A pusztában láthatóbb az örökkévalóság, Ignatyij (Brjancsanyinov) püspök pedig azt mondta, hogy “tekintsünk az örökkévalóságra, mielőtt belépünk határtalan terébe”.

* * *

Haldokolt egy igaz életű falusi asszony és kérlelte a lányát, hogy hívja el a papot, hogy áldozhasson. De a templom nagyon messze volt, kemény tél volt, és a lánya nem indult el. Egyik éjjelen a haldokló így szólt az unokájához, egy hatéves kislányhoz: “Adj innom”. Amikor kezébe adták a poharat, énekhangot hallottak: “Krisztus Testét vegyétek”.

Szerafim (Batyugov) atya mondta: “Ha nem lesz hol áldoznotok, ti pedig halaszthatatlan szükségét érzitek az áldozásnak, olvassátok el az áldozás előtti imákat, majd ezután bízzátok magatokat Isten akaratára és belátására”.

* * *

1923-ban a zürjanszki száműzetésbe az első hajókkal nagyon sok püspököt hoztak. Az egyikkel önként eljött cellatársa, egy szerzetes, és még egy “szabad”, egy 20 év körüli fiatalember, aki azonnal felkeltette a figyelmünket. Némasági fogadalmat tartott: soha senkivel semmiről nem beszélt, amikor pedig szükség volt rá, jelekkel magyarázott. E püspök lelki gyermeke volt és nem sokkal ezelőtt fejezte be a középiskolát. Emlékszem jóságos, és mint Alekszej Mecsevé volt, szintén vidám szemeire. Mezítláb járt, egy öv nélküli hosszú vászoning volt rajta. Egyszer nálam éjszakázott. Mind vártam, hogy este hosszasan imádkozni fog, talán még “korbácsolja” is magát, ahogy a regényekben szokták, ő azonban ehelyett jelekkel kérdezett tőlem valamit, majd elmosolyodott, keresztet vetett és lefeküdt. Másnap szintén meglepett. Az ajtó melletti kisszéken ült, és tudván, hogy oda fog ülni, előre kikészítettem az asztalra egy könyvet: “A 18-19. század aszkétái”. “No, – gondoltam ostobaságomban, – örülni fog”. Ő kinyitotta a könyvet, beleolvasott, majd azonnal bezárta és soha többet nem ért hozzá.

Mi beszélünk, írunk, olvasunk az aszkétákról, az aszkéták pedig hallgatnak és élik azt.

* * *

Az egyik valaam-i szerzetespap (Szpiridon) azt tanította a lágerben, hogy a Jézus imát korunkhoz kell igazítani, melynek nagyon nagy szüksége van az Istenszülő imájára és közbenjárására: “Jézus Krisztus, Istennek Fia, az Istenszülő imái által, irgalmazz nekünk”.

Nekünk, akik pusztulásba tartunk.

Az imáról mondott beszélgetéseiből emlékszem arra, hogy azt mondta: “Nem kell azt gondolni, hogy a szüntelen imádságra csak a Jézus ima alkalmas. Pál apostol azt mondta: Minden imádságotokban és könyörgésetekben imádkozzatok mindenkor a Lélek által (Ef. 6, 18). Ugyanerről ír Remete Feofán püspök is.

A 20-as években az egyik Moszkva környéki templomban befejeződött a liturgia. Minden úgy zajlott, ahogy szokott, a pap pedig elvégezte a záróáldást. Ezután kijött a néphez az ambonra és elkezdte levenni az istentiszteleti ruháit. A kialakult súlyos csendben megszólalt: “Húsz éven keresztül csaptalak be benneteket, és most leveszem ezeket a ruhákat”. A tömeg kiabálni, zajongani, jajjgatni kezdett. Az embereket sokkolták és sértették ezek a szavak: “Akkor miért szolgáltál a mai napon is?” Nem tudni, hogy mivel fejeződött volna be a dolog, ha hirtelen nem lép az ambonra egy ifjú, aki így szólt: “Miért idegeskedtek és sírtok! Hiszen ez mindig is így volt. Emlékezzetek, még a Titkos Vacsorán is ott ült Júdás”. E szavak, melyek emlékeztettek az Egyház sötét alteregójának létezésére a történelemben, valahogy megnyugtatták az embereket, vagy legalábbis adott nekik valamilyen magyarázatot. Júdás jelenléte a vacsorán mégsem zavarta meg a Szentséget.

E szavak sok mindent megmagyaráznak, de nem veszik el tőlünk sem a fájdalmat, sem a félelmet.

Az egyik Moszkva melletti protoijerej mondta nekem: “Végzem a liturgiát. Jobbra áll tőlem két ma nem szolgáló pap, az egyik a parókus, balra a diakónus a húsztagú tanács [az államhatalom előírta, hogy minden templom irányítását az ún. Húsztagú Tanácsok irányítsák, melyekbe az állambiztonság nevezte ki a tagokat – ford. megj.] tagja. Balra valamilyen viccet mesélnek, jobbra a templom felújításáról vitáznak. Közeleg a “Téged éneklünk” [az eucharisztikus kánon központi éneke, mely során a Szent Adományokra a pap lehívja a Szent Lelket – ford. megj.], nem bírtam ki: “Atyák! Hallgassatok már, így nem lehet!”

Számtalan tényt lehetne felhozni a papság nyílt bűneire vagy hitetlenségére, közömbösségére, formalizmusára. Mindezek nem valamiféle távoli időkben zajlanak, hanem azokban az években, amikor az Orosz Egyház vezetése bátran hirdeti, hogy “szellemi jólétben” él.

Krisztus Egyházának soha el nem pusztuló élete mellett az egyházi kerítésen belül mindig is ott élt a gonosz, és ehhez nyitott szemekre van szükség, hogy mindig tudjuk, annak a keze, aki elárul Engem, az Enyémmel együtt van az asztalon (Lk. 22, 21). Aranyszájú Szent János nem félt tudatosítani és beszélni helyi Egyházának betegségéről. Kronstadti Szent János azt mondta: “Nem ismervén fel a gyilkos szellemet, nem ismered fel az Életető Lelket sem. Csak a Jó és a Rossz, az élet és a halál közvetlen ellentmondásaiból ismerjük meg világosan mind ezt, mind azt”.

Az Egyház számára most olyan idők vannak, amikor különösen fontos, hogy a keresztények tekintete éles legyen, hogy képesek legyenek felismerni “mind ezt, mind azt”.

* * *

Valentyin Szvencickij atya, egyrészről, egy átlagos családos pap, másrészről viszont a szüntelen imádság tapasztalt tanítója volt. Döbbenetes tény, hogy még 1925-ben Moszkva központjában ez az ember forró igehirdetője volt az ima küzdelmének az egyházközségi templomokban. Sokat tett a hit általános apológiája érdekében is, de legfontosabb jelentősége a szüntelen imádságra, a lélek szüntelen lángolására való felhívása volt.

“Az ima, – mondta, – falakat húz monostorunk köré a világban”.

Ő fejezte ki rövid formulában az egyházon belüli gonosz létezése összetett kérdésének megoldását: “Az Egyházon belül minden bűn, – mondta, – nem az Egyház bűne, hanem az Egyház elleni bűn”. Ebből világos, hogy az erkölcsök hanyatlása miatti szakadás, nem beszélve más motívumokról, elsősorban vallási ostobaság, átgondolatlanság. Minden eltorzultság, tisztátlanság és helytelenség, amit az egyház kerítésén belül látunk, nem az Egyház, és ahhoz, hogy ne legyünk velük közösségben, egyáltalán nem kell elhagynunk az Egyházat, csupáncsak magunknak nem kell bennük részt vennünk. És akkor megvalósulnak a szavak: “A tisztának minden tiszta” (Tit. 1, 15).

* * *

Az egyházszakadás nem csak ostobaság, de gőg is. Az első jelentős szakadás (a montanizmus a II. században) azt állította, hogy a Szent Léleknek az Egyházban meglévő kinyilatkozása nem elegendő, de most mi (montanisták) várjuk annak teljességét. Tehát nem egyszerűen egyházfegyelmi szakadás volt az egyházonbelüli tisztaság és fegyelem – böjtben, házasságban, a bukottak visszafogadásában – visszaállítása érdekében, hanem az Egyház spiritualitásának tagadása is, mely állapotot csak önmaguknak tulajdonították. Lényegében így gondolkodnak a mi órítusúink is. Ami az erkölcsi kritériumot, mint a szakadásra való okot illeti, megengedhetetlen egy misztikus tényből racionalista, adminisztratív következtetést levonni: milyen külső jegyek alapján lehet a hívőket “szentekre” és kiűzetésre ítélendő “nem szentekre” osztani? Ki látja bennünk belső bűneinket: a gőgöt, a dühöt, a képmutatást, a hitetlenséget, a ridegséget? Hol van a szentség azon kritériuma, amely olyannyira nyilvánvaló lenne, hogy valamiféle erkölcsi-kémiai elemzést folytathatnánk általa?

Csak a Szent Egyház az Egyház, de a Szent Egyház létezése titok, ami nem tárul fel előttünk teljesen: a szemeink előtt Krisztus Egyháza nem tud teljes mértékben feltárulni. Ahhoz, hogy az Egyházban legyük, az igazságban, Isten Szentségében kell lennünk, de hogy az adott pillanatban ki tartozik hozzá és ki nincs benne: ezt nem tudhatjuk. Ezért is mondta az Úr: “Amíg a konkolyt szednétek, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is” (Mt, 13, 29). Ezt mindenek előtt abban az értelemben kell érteni, hogy most én, te vagy ő – konkolyok vagyunk, de egy óra múlva én is, te is és ő is búzákká válhatunk, vagy ahogy Lioni Szent Irineosz mondta: “maga az ember az oka annak, hogy néha búzává, néha szalmává válik” (Eretnekségek ellen,  4. könyv, 4. fejezet)

* * *

Belép a templomba egy fiatal hölgy kendő nélkül, vagy álldogál a templomban, semmit nem ért és kicsit oldalra fordul, és mint valami héják, úgy ugranak rá a

Свенцицкий Валентин Павлович.jpg

Valentyin Szvencickij atya

“templomi öregasszonyok” és kilökdösik a templomból. Lehetséges, hogy többé soha nem tér vissza. Emlékszem, egy pap mondta nekem, hogy lányának ateizmusa a templomban alakult ki a gonosz öregasszonyok okozta benyomások hatására. Úgy tűnik, senki nem küzd ellenük. Bár hallottam, hogy az egyik monostor elöljárója eltiltott az áldozástól egy ilyen buzgó szabályszeretőt és embergyűlölőt. “Azt hiszed, te vagy itt a gazda?” – kérdezte meg tőle vészesen az ambonról. – “Nem te vagy, hanem az Istenszülő”. Hallottam azt is, hogy az egyik bölcs moszkvai protoijerej ezeket az asszonyokat “pravoszláv boszorkányoknak” nevezi.

* * *

Emlékszem, 1922-ben a Butirka börtönben, az egyik végtelen körbejárás idején a többi ember között összetalálkoztam Valentyin Szvencickij atyával és ostobán megkérdeztem tőle: “Ön hová tart?” Arca hirtelen csodálatosan átfényesült a belső melegségtől és így fálaszolt: “Önhöz”. Ö nagyon elvonult, magába zárkozó, szigorú és türelmetlen ember volt, hordozott valamit magában őséből, a lengyel bíborosból. Most azonban megmutatkozott benne a tisztán orosz szentség világos és csendes fénysugara, a sztarecek jóságos és mindent látó szentsége. Egyenesen felém tartott, a lelkemhez, melyet akkor, bizonyára, védelmezett valami gonosztól. A börtön képes megvilágosítani és megszentelni a lelket, feltárni benne valami csodásat, amit más időszakban nem találhatunk meg. Olvastam Valentyin atya prédikációit, melyeket a moszkvai templomokban mondott már ezen Butirka után, és sehol nem láttam bennük a fénysugarakat.

* * *

Egyes fiatalok, akik nem rég jöttek az Egyházba, gondolkodás nélkül és hiszékenyen fogadnak mindent, amivel találkoznak, majd amikor pofont kapnak az egyházi alteregótól, halálosan elkeserednek, egészen addig, hogy visszatérnek az ateizmusba. Hiszen mondva van nekünk: “Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok!” (Mt, 10, 16).

Ismertem egy ilyen ifjút, aki kereszténységének buzgó szakaszában éjszaka titokban felkelt, hogy imádkozzon, egyetlen kis ikonját e percekre egy pálmalevélre helyezve, és folyamatosan rettegve attól, hogy belép az apja – egy aktív ateista -, és összetöri. Ez az ifjú akkor monostorról álmodozott, de senki nem figyelmeztette semmire, nem tanította. Nálunk, úgymond, minden nagyszerű. Ezért, amikor eljött az égető belső egyházi kísértések ideje, nem bírta ki és távozott.

Az egyházi alteregóról kezdettől fogva beszélni kell, méghozzá világosan és egyszerűen, ugyanolyan világosan, ahogyan az Evangéliumban van róla szó. Tudjatok róla és Krisztust keressétek az Egyházban, csak Őt keressétek, mert az Egyház csak Krisztus Teste az Ő emberségében, csak az Ő Teste, és akkor bölcs szívet kaptok a jónak és a rossznak az Egyház kerítésén belüli megkülönböztetéséhez, hogy lássátok, amint az Ő (az Egyház) Fénye világít a sötétségben és a sötétség nem fogadja be azt”. 

* * *

Gyakran hallom a kérdést azoktól, akik nem rég jöttek az Egyházba: mit olvassak a hitem megerősödéséhez? A kereszténységben csak egyetlen könyv van, amely teljes mértékben feltárja azt, ez az Új Szövetség, minden más csak többé-kevésbé. Ezért minden más könyvet, melyek a kereszténységről pozitívan beszélnek, csak feltételekkel szabad elfogadni. Nagy Szent Varszonúfiosz szavai majdnem teljesen elvezetnek minket Pál apostol szavaihoz: ilyen a szent atyák lelkének ereje. De rajtuk kívül még számtalan könyv van a legpravoszlávabb címekkel, melyek a legjobb szándékkal íródtak, de a kereszténységet elhomályosítják vagy eltorzítják.

“Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál” (Zsid. 4, 12) – mondta az apostol. Csak ilyen kard képes kettévágni a teológiai és egyházkörüli irodalom sötétségét és zűrzavarát, hogy megnyissa az ember előtt a fénysugárhoz hasonló világos utat.

De Isten Igéjének olvasása már küzdelem, munka. “Cigarettázás közben” olvashatjuk Rozanovot vagy Aquinói Tamást, talán még Vlagyimir Szolovjovot is, de Pál apostolt vagy Nagy Szent Makarioszt nem.

* * *

Tudni kell bizonyos dolgokat a böjtről, melyek különféle oldalról világítják meg azt.

Szír Szent Izsák mondja: “A lélek nem hódol be a (keresztnek), ha előbb nem hódolt be neki a test” (a küzdelem, vagyis a böjt által).

A XV. században létezett Konstantinápolyi Szent Niphonosz próféciája arról, hogy a papság az utolsó időkben két szenvedélyen keresztül fog elbukni: a hiúság és a test kényeztetése miatt.

Pál apostol azt tanítja: “Mert ti testvéreim, szabadságra vagytok elhívva; csak a szabadság nehogy ürügy legyen a testnek” (Gal. 5, 13).

Egy sztarec azt mondta a tanítványának, akinek a böjtjétől idegen volt a szeretet (Hitvalló Szent Maximosz szavai szerint): “Egyél bármit, csak embereket ne egyél”

Ha a böjtre mindenek előtt mint a szeretetlenségtől, nem pedig a vajtól való tartózkodásra tekintünk, akkor a böjt világos lesz, ideje pedig a “örömteli idő” lesz (vö. Nagyböjt 2. hete, kedd. Sztichira az Uram, Tehozzád kiáltottam után*).

“Öntsd a te szeplőtelen félelmedet szívembe, add lelkemnek tökéletes szeretetedet” (Nagyböjt 3. hete, csütörtök, Sztichira az Uram, Tehozzád kiáltottam után*).

A szeretetlenség: a legrettenetesebb kicsapongás, falánkság és iszákosság együtt, a legfőbb, Isten Szent Lelke megsértésének eredő oka. “A Lélek szeretetére kérlek titeket” – írja az apostol (Rom. 15, 30).

A szeretet szemben áll a gőggel és a dühödtséggel is. Az esti imában különösen azon bűnök miatt könyörgünk a Szent Lélekhez – “a világ Teremtőjéhez”, Lioni Szent Irineosz szavai szerint (“Eretnekségek ellen”, 2. könyv, 30. fejezet), melyek a szeretet ellen voltak: “ha valakinek szemrehányást tettem, ha haragomban megrágalmaztam vagy megsértettem valakit, ha valami miatt megharagudtam, ha hazudtam… ha a hozzám érkező nincstelent megvetettem, ha felebarátommal vitába keveredtem és megsértettem őt, ha valakit megítéltem, ha kérkedtem vagy felfuvalkodtam…  felebarátom bűneit kinevettem”.

* Nagyböjti Énektár, Nyíregyháza, 1998

* * *

Az imádkozók nem csak az Írás, de számos ima szláv szövegét sem értik, de megfigyelhető egy vigasztaló jelenség: az érthetetlen szöveg mintegy érthetővé válik az egyházi dallamon keresztül. Az egyházzene a Szent Hagyomány szerves része, kegyelemmel teljes és dallamai a hosszú évek során olyannyira összefonódtak a hívők keresztény érzéseivel, hogy az ismeretlen szöveg értelmi fordítóivá váltak. Felfogásunk kapuja az egyházzene kulcsával nyitható meg.

Pont ezzel ellentétes az operás-koncert jellegű éneklés, amikor a szöveg és az ismert ima mintegy idegenné válik az érzések zenei kavalkádja miatt, melyek nincsenek összhangban a keresztény érzésekkel és a szavak keresztény felfogásával.

Emlékszem, amikor a Nagyböjt első hetén egy asszony a Virrasztó Istentiszteleten így szólt hozzám: “Hová megy? Most fogják énekelni a “Bűnbánat kapuja” koncertet”.

A “Bűnbánat kapuja” koncert nem hangzik kevésbé blaszfemikusan, mint mondjuk, a “bűnbánati balett”.

Minden operás jellegű éneklés a templomban elveszi az emberektől a közös imát és helyette szórakozást kínál, vagyis megfosztja őket az utolsó szellemi vezetéstől is. A kivételes eseteket leszámítva az atyai lelkivezetés tekintetében még mindig “pásztor nélküli juhok” vagyunk (Mt. 9, 36). De ha a templomban egyházi módon énekelnek, akkor az az embereket vezeti a rendjével és az istentisztelet zenei-értelmével. Ha a templomban hallgatókhoz csak valamiféle zenei hatások vagy egyszerű zenei kiabálások jutnak el, akkor teljesen magukra maradnak, kirekesztődnek az istentisztelet szentségéből és áhítatából.

Nem rég az operás énekléssel kapcsolatban írta Trubeckoj protoijerej: “A liturgiai közösség élő eszméje fokozatosan elhal az Egyházban”. Nem ugyanazt jelenti ez, mintha azt mondanánk, hogy az Egyházban fokozatosan elhal az Egyház eszméje?

Az egyik pap, azok közül, akik tisztelettel és szeretettel viszonyulnak az istentisztelet rendje iránt, azt mondta nekem: “El sem tudja képzelni, mennyire kínlódom néha, amikor megélem a temetés rítusa és a tényleges egyházi valóság közötti ellentmondást”.

A temetés központi momentuma – a “Szentek között nyugosztald” – feltárja annak értelmét, bár feltételezi, hogy az elhunytban volt legalább valamennyi keresztény hit, meg volt benne legalább a bűnbánat szikrája, most pedig a papok néha kénytelenek, a rokonok kívánságára, nyilvánvaló és harcos ateistákat is eltemetni. Még sötétebb a kérdés a távtemetés esetében. A pap gyakran nem is tudja, ki volt ez az ember, akit éppen temet, soha életében nem is látta, az ünnepélyesen felolvasott imában pedig “lelki gyermekemnek” nevezi őt.

Ugyanezekkel a szavakkal fordul a pap az öngyilkosokhoz is, akiknek temetését a főpapok mostanában egyre gyakrabban engedélyezik.

* * *

Láttam hitetlen papokat, akik büszkék arra, hogy ismerik a Typikont és betartják azt. Azt, amit a bizánci középkor monostoraiban hoztak létre, megtartották, anélkül, hogy rendelkeztek volna az Evangélium hitével. Nélküle mindenféle “typikonismeret” rendkívül fárasztó, lelkileg elviselhetetlen: az egyházi valóság félelmetes ürességére ráteríti a bizánci jólét takaróját: “Nálunk, úgymond, minden rendben, elénekeltük mind a 10 sztichirát, nem pedig kilencet, és hatodik hangra, nem pedig ötödikre”.

[Szent] Hilarion (Trojickij) érsek a Szolovki lágerben jóságos mosollyal kérdezte meg az egyik papot (P. S. atyát): “Ön is a typikonisták szektájához tartozik?”

A szertartásrend az imádságos küzdelemre, vagyis a test “legyőzésére”, nem pedig “kényeztetésére” hív, és ha így tekintünk rá, akkor az a szellemi küzdelem szent fegyvere. Az “élőegyházasok” épp azért sértették meg, mert számukra nem létezett ez a harc.

A szertartásosság veszélye akkor kezdődik, amikor elfelejtjük annak történelmi körülményeit, és elkezdjük dogmatizálni, dogmává emelni azt. Akkor jelenik meg ez a “szúnyogok kiszűrése és tevék lenyelése” (vo. Mt. 23, 24), vagyis a kereszténység felcserélése az ószövetségi ritualizáltsággal.

A szertartásrendet nem lehet elhanyagolni, de mindig emlékezni kell arra: “A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért” (Mk. 2, 27). Ebben az értelemben mondta Alekszej Mecsev atya: “A szeretet magasabbrendű a rendtartásnál”.

Tudom, hogy a szeretet ezen bölcsessége a nem szeretők számára nagyon homályos, de ezt előre látta az apostol, mondván: “Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja” (Jak. 1, 5).

A szeretet szabadságának összehangolása a rendtartással csak akkor sikerülhet, ha az emberben minden a maga helyén van: “A feltétel nélküli az első, a feltételes a második helyen”. A feltétel nélküliről világosan kimondatott: “Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!” (Mt, 6, 33). Isten Országa “bennünk van”, a Szent Lélek kegyelmében. Ezért, különösen napjainkban, a kereszténység alapjaitól, annak lelkiségétől való eltávolodás idején, elsősorban nem amiatt kell aggódni, hogy nem ismerjük a Szertartásrendet, hanem amiatt, hogy oly kevés ember tudja, hogy a Szent Lélek elhívása folyamatos, minden keresztény mindennapos célja kell legyen. Ezt az apostoli testamentumot nálunk Szárovi Szent Szerafim fogalmazta meg újra.

A szabadság és a rendtartás összehangolása csak a lelkiség, a Szent Lélek elnyerése által lehetséges. És akkor magától oldódik fel az ellentmondás, mely szerint egyik oldalon van a “Szertartásrend – ez a szent hagyomány”, másik oldalon pedig a szavak: “Vezessen benneteket a Lélek, akkor nem vagytok alávetve a törvénynek”  (Gal. 5, 18).

* * *

A Typikon által tartalmazott egyházi formák elleni racionalista lázadás tisztán protestantizmus, vagyis az Egyházba vetett hit hiánya, az abba vetett hit hiánya, hogy az élet képes enyészetlen tartalommal megtölteni különféle formákat.

Még Nagy Szent Vazul életében, vagyis a IV. század második felében, az eucharisztikus kenyeret mindenkinek a kezébe adták, és az emberek otthon őrizhették azt a betegek számára. De értelmetlen lenne egyszerű adminisztratív módszerrel újból bevezetni ezt az ókeresztény gyakorlatot, ha nincs meg hozzá a megfelelő talaj a hívők szellemi színvonala és szükséglete tekintetében. Ha a szellemi és külső körülmények megváltoznak, akkor az Egyház egyszerűen és kegyelemmel telve vált egyik formáról a másikra.

Emlékszem, 1922 őszén a Butirka börtöben az ott raboskodó főpapok arról beszélgettek, hogy hogyan juttassák el az Eucharisztiát a száműzetésbe küldött világiaknak, belevarrva azt egy nyakba akasztható tömjéntartó zacskóba. Vjatkában (Kirovban) egy fogolymenetben egy asszony, aki lelkiatyját kísérte el, beadta nekünk a börtönvagonba a Szent Adományokat Faggyej asztrahanyi érsek számára.

* * *

Nem rég részt vettem egy halotti szolgálaton a húsvéti időszakban. Sok emberről emlékeztek meg, de az idő, mely ilyenkor nyomasztóan elhúzódik, itt most gyorsan eltelt. Az énekesek a nevek olvasása során lassan énekeltek és a húsvéti énekeket ismételték: a sztichirákat, a kánont. Ez nem a Typikon szerint volt, de váratlan kinyilatkoztatásként hatott: az elhunytak nevei éppen a húsvéti örömhír énekei során hangzottak el, nem a halottak, hanem az élők nevei voltak.

“Ó, nagy és szent Húsvét…”

Nem éppen ily váratlanul alkotódik újra és újra a halhatatlan Szent Hagyomány – az Egyház megvilágosodása?

* * *

Az Egyházról nem azért állítjuk, hogy apostoli, mert csak olyan szavakat, imákat és szabályokat őriz, amiket az apostolok hoztak, hanem azért, mert azon kívül, amit az apostoloktól kapott, egész történelmi életének folyama során más szentektől is megkapta mindazt, amit az apostolok megkaptak és átadtak. Az apostolok nevelték ki az Egyházat, de a történelemben Ő vezeti, Aki kinevelte az apostolokat és azt mondta: “Veletek vagyok a világ végezetéig” (Mt. 28, 20).

A Szent Hagyomány éppen ez az isteni világosság, ami átadatott és újra, mindig, most és mindenkor és mindörökön örökké átadatik az Egyháznak.

De ezen nagybetűs Hagyományon kívül az Egyház kerítésén belül van még számtalan kisbetűs hagyomány is, melyek a különféle helyi, területi, sőt egyházközségi szokások összességét alkotják. Ezek néha jók, néha kevésbé jók, vagy egyszerűen rossz szokások. Jó lélekkel el lehet viselné még a rossz szokásokat is, de nem kell azokat az apostolokra visszavezetni, vagyis az Egyház Szent Hagyományának tekinteni, amely különféle formákban létezhet: az egyházi rítusok egyszerűségében és bonyolultságában, de amely az évszázadok során lelkiségében mindig azonos. Ez a Szent Hagyomány az Egyház Szent Lélek általi folyamatos, örök-új vezettetése.

Az apostoli liturgiaszolgálat egyszerzűsége Tróászban: “A hét első napján pedig, amikor összegyűltünk, hogy megtörjük a kenyeret… Pál felment, megtörte a kenyeret, evett, és még sokáig, egészen virradatig beszélt hozzájuk, majd útnak indult… Sietett, hogy lehetőleg pünkösd napjára Jeruzsálembe érkezzen” (ApCsel. 20, 7-11), ahol, mint tudta, a kínok és a börtön várt rá. Egy másik liturgia, melyet a XVIII. vagy XIX. század pompájában és nyugalmában végzett mondjuk Szentéletű Szerafim, Zadonszki Tyihon vagy Kronstadti János. Az oltárasztalon nemesfémek, az évszázadok alatt kialakult sokszínű szertartás, olyan imákat énekelnek, melyeket az apostolok és az őket követők korában még egyáltalán nem ismertek. De nem látjuk – félve emelvén fel szemünket, – hogy a bársonyszövetet és selymet, az oltárasztalon lévő ezüstöt az apostoli kegyelem ugyanazon nemes fénysugara járja át, az anyag elveszik az enyészetben, mi pedig mintha ki sem léptünk volna az ókereszténységből? Az évszázadok szentjeinek közelében az Ősegyház földjén járunk. “A szél ott fúj, ahol akar” (Jn. 3, 8).

Az Egyház azonban nem csak ontológiai értelemben van Tróászban, de a történelmi útja során is oda tart, és nagyon fontos tudatosítanunk egyrészt Tróász és Szárov “egyformaságát”, másrészt pedig, hogy Tróász – az egyház útjának kezdete és vége, az egyháztörténelem kezdete és vége.

* * *

Az anyák súlyos fájdalmat élnek meg, ha gyermekük halva születik. Egy jámbor pap adott nekem két róluk szóló imát:

1. “Emlékezz meg, Emberszerető Urunk, az anyaméhben elhunyt és a szent keresztséget el nem nyert gyermekeidről. Te magad kereszteld meg Őket, Uram, bőséged tengerében és üdvözítsd őket a Te kimondhatatlan kegyelmeddel. Ámin.”

2. (Az anya imája): «Uram, irgalmazz gyermekemnek, aki méhemben hunyt el. Hitemért és könnyeimért és a Te irgalmadért ne foszd meg őt a Te Istenséged fényétől”. 

Leírom ide az öngyilkosokért mondott imát is, melyet az optyinai sztarecek adtak:

“Keresd meg, Uram, elhunyt (név) szolgád lelkét, és ha lehetséges, irgalmazz neki. Ne ródd fel bűnömül ezt az imát, de legyen meg a Te Szent Akaratod”.

* * *

Az istenfélelem a hitből fakad, nem pedig fordítva, a hit a félelemből, ahogy egyes félősek gondolják, ami ezekből a szavakból is látszik: [oroszból fordított Szentírás idézet – ford. megj.:] “Örvendezzen az én szívem, hogy félje nevedet!” (Zsolt. 85, 11). Örvendezni csak az örömtől lehet, vagy, ami ugyanaz, a szeretettől. Az istenfélelem a “bölcsesség kezdete”, de nem a hité. A hit kezdete a szeretet. A szerető hiten kívül megmaradunk a démoni hitben, hiszen a “démonok is hisznek és rettegnek” (Jak. 2, 19), vagyis félnek. “Mi pedig hiszünk, mert szeretjük az Istent” (Alekszander Jelcsanyinov atya).

Az istenfélelemről, még annak kezdeti “tanító” értelmében is csak a szerető hittől vagy az apostol szavaival, a szeretet által munkálkodó hittől” (Gal. 5, 6) elválaszthatatlanul kell beszélni, vagy ahogy ez Nagy Szent Vazul imájában van: “Szegezd le testünket a Te félelmeddel… a Te szereteteddel sebezd meg lelkünket” [a 6. imaóra záróimája, Hymnológion 1. kötet – ford. megj.]. “Ahol nincs szeretet, ott hit sincsen” (Doni Szent Tyihon), vagyis nincs valódi istenfélelem sem, mely a hitből születik.

* * *

Különféle “félelmek” vannak.

Boldog Diadochosz ír arról, hogy szükség van arra, hogy külön gondoskodjunk önkéntelen, néha magunk előtt is ismeretlen (tudatlan) bűneinkről. “Ha nem fogjuk őket eléggé megbánni, akkor lelkünk távozása idején megfoghatatlan félelem lesz bennünk”. “Nekünk, akik szeretjük az Urat, akarnunk kell és imádkoznunk kell azért, hogy akkor mentesek legyünk bármiféle félelemtől: mivel aki akkor félelemben lesz, az nem jut át szabadon az alvilág fejedelmei mellett, mivel ők a lélek félelmét a gonoszságukban való részvételnek tekintik, ahogy ez őbennük is meg van” (Filokália, 3. kötet).

* * *

Ismertem egy fiatal papot, aki a mi időnben látogatta a kórházakban a haldoklókat és áldoztatta őket. Mindenki érti, hogy ehhez a hit mily nagy bátorságára van szükség. Emberi tekintetben ez a pap ezt csak úgy tehette meg, hogy nem volt hosszú haja és szakálla, és világi ruhába öltözködött. Egy “katona-pap” volt. Lám, vannak ilyenek is. Nyikoláj Golubcov atya megbízásából egyszer Makarij érsek fogadószobájában voltam. Különféle emberek és papok jöttek és mentek. Majd látom, hogy jött még egy látogató: divatos köpeny és sapka, ugyanilyen öltöny, az arca mintha Dorian Gray-é lenne. De a legfontosabb a járásában és a szemében volt: egy kicsit megvető magabiztosság, az öntudatos viselkedés könnyedsége. Bal kezében egy nagy sárga koffer volt. Úgy gondoltam, nem lehet más, csak újságíró vagy sportoló. Aztán látom: leveszi a köpenyt, kiveszi a bőröndből a reverendát, a papi keresztet és lassan átöltözködik. Döbbenten vártam, hogy mikor veszi ki a bőröndből a nagy fekete bizánci szakállt is.

Tehát Kolja Kraszotkin szavait átfogalmazhatva mondhatjuk, hogy “különféle bátyuskák vannak”.

Nem a szakállt vagy annak hiányát kell nézni, hanem a szemét és a járását.

* * *

Az egyik egyházközségben egy 5-6 éves fiút kereszteltek meg. Egy héttel később a fiú és a nagyanyja találkozott a keresztelő pappal. Így szólt a nagyanyja: “Köszönj, hiszen a bátyuska keresztelt meg téged”. A fiú ránézett és így felelt: “Nem, engem egy szárnyas angyal keresztelt meg, miközben a bátyuska megkötözve feküdt a padon”.

Amikor az Egyház sötét alteregójáról beszélek, nem az emberek végső sorsáról beszélek, ami ugyanúgy ismeretlen, ahogy a keresztre feszítésig ismeretlen volt a “jó lator” sorsa.

Emlékszem, Vlagyimir Krivoluckij atya mondta, hogy egyszer elhívták egy haldokló áldoztatásához, aki hosszú évekkel korábban kilépett a papságból. “Amikor letettem az ágy melletti asztalkára a Szentségtartót és mindent előkészítettem, a haldokló egy kicsit felemelte a fejét, odafordult az asztalkához, beszívta a szentség illatát és így szólt: “Istenem, Istenem, mitől fosztottam meg magam!”

* * *

Az ember nem sérti meg saját orthodoxiáját, vagyis az Egyház iránti áhítatát, amikor találkozik egyik vagy másik szent egy vagy más ember hibájával és tudatosítja ezt a hibát. Akkor sérti meg az orthodoxiáját, ha szándékosan keresi ezeket a hibákat.

Nagy Szent Varszonúfij egyenesen arról beszél, hogy a szentek is hibáztak. Mi van ebben rettenetes? Pál apostol a Galatákhoz írt levelében a mi okulásunk érdekében elmondta azt is, hogy hittanítás kérdésében még Péter apostol is tévedett (Gal. 2, 14).

Néha ez nem is hiba, hanem tőlünk idegen gondolkodás- és beszédmód. Aranyszájú Szent János a IV. század végi bizánci retorika formáit használta, melyek számunkra nehézkesek, szükségtelenek, sőt néha durvák. Emlékszem, Szerafim (Batyugov) archimandrita erre a számunkra idegen külső stílusra mondta: “Végigolvasni a teljes Aranyszájút úgy, ahogy azt kinyomtatták, számunkra gyakorlatilag lehetetlen. Valahogy másképp kell kiadni őt”.

Ugyanakkor mind Szerafim atya, mind mindnyájunk számára Aranyszájú közeli a Liturgiáján, az áldozás előtti imáiban, a Húsvéti beszédén keresztül, melyek halhatatlan gondolatainak bárkáján eljutottak hozzánk a retorika tengerén: ezek végtelenül fontosak és könnyűek.

“Szájadnak kegyelme mint tündöklő fáklya ragyogta be a földkerekséget… Aranyszájú János, boldogságos Szentünk”.

* * *

Nem csak a küzdelem maga, hanem még a szó is idegen tőlünk, azonnal több karamazovi Ferapont rémlik fel előttünk. A küzdelem az Istenhez vezető munkálkodást jelent. Ezért mondjuk oly egyszerűen és hétköznapian a reggeli ima során: “a Te könyörületeddel hozzálátok a Te műveidhez”. Mindenki, aki egy kicsit is végzi Isten műveit, Isten le nem nyugvó napja felé halad.

* * *

Nekem mindig úgy tűnik, hogy amikor a “nap nyárra fordul”, akkor valahogy talányossá válik, mintha nem értené, hogy hamarosan itt a tavasz, de nem csak a szokásos tavasz,  hanem az eljövendő, örök Tavasz is. Nagyon szeretem ilyenkor a napot és mások is nagyon szeretik: hallottam egy embertől, hogy a lágerben éppen az ilyen napot nézve ontott érthetetlen könnyeket, melyekben, így mondta, nem fájdalom és nem öröm volt, hanem valami jóval nagyobb ebből is és abból is. Ez az “epével kevert ecet, melyet valakinek a szeretete hoz el nekünk”.

Életemben először ezt késő-téli napot 16 évesen vettem észre Zoszima-pusztában. Végetért a Kaputemplomban a korai liturgia, melyen nagyon kevés ember volt, és a három-négy könnyedén – szerzetesi módon – éneklő szerzetes a mennyek felé küldte a Kerub-éneket, a templom közepén pedig egy, szemmel láthatóan a monostorba nemrég érkezett vándor térdepelt, furcsa szakadt rongyokban, kötelekben. Nagyon fiatal arca volt. És nagyon imádkozott.

Amikor rá gondolok, eszembe jutnak Pál apostol szavai: “Még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal” (Róm, 8, 26).

* * *

Mindannyiunk személyes életében jelen lehet az Ítélet jele.

Így gondolkodjunk az eljövendő szenvedésekről: ha mások el is kerülik, én nem kerülhetem el. Értem a logikájukat önmagammal kapcsolatban és önmagamról állítom, hogy járnak nekem. Ha ilyen maradok, mint most, akkor én magam leszek a leendő szenvedés önmagam számára, és ahogy mondják: “ezt érdemeltem”.

Ezen felül pedig mindent Isten akaratára kell bíznunk.

Ha őszintén élünk, ha olyannak látjuk magunkat, amilyenek vagyunk, és nem rejtőzködünk el önmagunk elől, akkor a Félelmetes Ítélőszék még itt, életünkben elkezdődik. “Igaz a Te Ítéleted, Uram, irgalmazz nekem”.

* * *

Napjainkban egy korai liturgia az egyik moszkvai templomban. Eljött egy fiatalasszony egy nagyjából ötéves kislánnyal. A kislánynak hosszú szempillái vannak, kezében egy nagy baba. A kislány lenyügözött tekintettel nézi az oltárt és magához szorítja a babát. Később anyja elveszi a babát és az ablakba rakja, a baba eltakarja a szemét – elaludt, a kislány pedig rá se néz. Teljesen elmerül a nyitott Királyi Ajtó nézésében.

* * *

Milánói Szent Ámbrus imájában vannak ilyen szavak: “Vedd el tőlem a kőszívemet és adj nekem hússzívet”. Szír Szent Izsáknak van egy imája ugyanerről: “Töltsd el, Uram, a szívemet az örök élettel”. Ez a szent mondta: “Az örök élet az Istenben való vigasztalódás”. 

A szív az érzések, érzékelések szerve. A szentek azt tanítják, hogy mi még itt, a földi életünk során érezzük meg az “örök életet”, a Vigasztaló Lélektől eredő “vigasztalásunkat”.

A hitben való élet azt is jelenti, hogy törekszünk az örök élet érzetében való életre. Ha nincs meg ezen érzet világossága, akkor lényegében a hit élete még nincs, még a szürkületben bolyong, a “megkövesedett érzéketlenségben”, ahogy az esti imákban olvashatjuk. Brjancsanyinov Szent Ignác, felidézve a kenetvivő asszonyok szavait – “„Ki fogja elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?” (Mk. 16, 3) – írja: “A kő a lélek betegsége, mely érinthetetlenségben őrzi annak többi betegségét, melyeket a szent atyák “érzéketlenségnek” neveznek” (2. kötet).

A szellemi érzékenység az élő szellemi élet jele. A szellemi érzéketlenségen kívül a külsőségekben és formalizmusban való létezés van. De a szent atyák, amikor az érzékenységről beszélnek, azonnal óvnak a spirituális élvetegségtől. Alekszij Zoszimovszkij atya mondta: “Mindig és mindenütt táplálnunk kell önmagunkban a lélek lángolását”, de “soha nem szabad lelki küzdelembe kezdeni az általuk elérhető spirituális édesség kedvéért, csak és kizárólag a bűnbánat megszerzéséért”.

“Mindig és mindenütt” a bűnbánatot és a szeretet előérzetét kell keresnünk. Krisztust kell keresnünk, nem pedig önmagunkat valamiféle spirituális gyönyörökben. A vigasztalás Isten kezében van, és természetesen, szívünk Őreá áhítozik.

* * *

“Bármilyen sok fájdalmam volt szívemben, vigasztalásaid felvidítottak engem” (Zsolt. 93, 19).

Ha nincs bűnbánati küzdelem (“fájdalom”), nincs vigasztalás sem (mit kellene vigasztalnia?).

De ha nincs küzdelem, nincs kereszténység sem.

Nem lehet kikövetelni a vigasztalást (csak alázattal kivárni lehet), de törekedni kell a kereszténységre, vagyis a bűnbánatra és a szeretetre, és akkor teljes szívünkkel feltétlenül megérezzük a vigasztalást.

Brjancsanyinov Szent Ignác így imádkozott egy barátjáért: “Uram! Add meg, hogy Leonyid megérezze a szellemi vigasztalást, hogy hite élő hitté épüljön, a szív közléséből, nem csak a hallomásból eredő hitté” (Levelek).

Gurij archimandrita írta: “Az Egyház az Istennel való érezhetően elkezdődött közösség” (“Buddhizmus és kereszténység”).

* * *

Az Egyházban való élet fogalmát nagyon nehéz elmagyarázni és nagyon könnyű felfogni.

“Mind világosak az értelmeseknek, és az ismeretre vágyóknak érthetők” (Péld. 8, 9). 

Ez az “egyszerűen élet” a “szív közléséből”, nem pedig “hallomásból” van, és ez nem filozófiai elmélkedés és rituális reflexió.

“Az Egyház nem a falak és a tető, hanem a hit és az élet” – mondta Aranyszájú. És mondhatjuk még: az Egyházban való élet mindenek előtt: könnyek, mivel a Kereszt előtt nem lehet könnyek nélkül állni.

* * *

Paszternaknak vagy egy verse, a “Kórházban“, amit mindenkinek ismernie kellene, aki az élet pusztájában él. Egy olyan emberről van szó benne, akit a mentő az utcán szedett fel és haldokol a kórházban. Ezek a gondolatai, amikor megtudja, hogy haldoklik:

„Küldetése Te dolgaidnak
Milyen tökéletes, Atyám!
Az ágy, az emberek, az ablak,
Az éj, a város, a halál.
Lásd, zsebkendőmet gyűrve sírok,
Az altató tán nyugtot ad,
Szememnek könnye és a kínok
Elfödik égi arcodat.
Jó arra gondolni a fényben,
Mely itt pislákol ágyamon,
Hogy sorsom itt e földi létben
Kegyelmed adománya volt…

Számomra ez úgy hangzik, mint a haldokló Aranyszájú szavai: “Dicsőség Istennek mindenért!”