Ignátyij (Dusein) püspök: “Az Emberfia és a professzionális ördögűzők.” – Prédikáció a Pünkösd utáni 7. vasárnapon

Ma az evangéliumi olvasmányban hallottuk a történetet arról, hogy Jézus Krisztus hogyan gyógyítja meg a néma megszállottat, ami után a farizeusok vádolni kezdik az Urat, hogy a démonokat a démonok fejedelmének erejével űzi ki.

Miért érdekes ez a történet? Rámutat egy fontos markerra, ahogy ma mondják, az Egyház jelére. De előbb tegyünk egy kis kitérőt.

A démonok kiűzése, vagy annak megpróbálása akkoriban nem csak elterjedt gyakorlat volt, hanem mondhatjuk azt is, hogy divat volt. És nem csak Júdeában, hanem az egész oikumenében – a hatalmas görög-római államban, mely nemrég vált világbirodalommá.

Júdea nem volt izolált terület, egy központosított kormányzattal rendelkező ország provinciája volt, jó utakkal, viszonylag jó közrenddel és jogrenddel, melyet még ma is megirigyelhetnek egyes országokban. Róma kormányzott és harcolt, a görög kultúra felvilágosította, hellénizálta a barbár népeket, a judeai ráolvasók pedig szerte az országban űzték a démonokat. A vándorló zsidó exorcista-ördögűzők nem kerestek rosszul a pogányok vallási babonáin. Egy érdekes esetről olvashatunk az Apostolok Cselekedeteiben is.

A farizeusokat tehát nem önmagában a démonok Jézus Krisztus általi kiűzése ingerelte, hanem az, hogy ezt Saját hatalmából, nem az ő áldásukkal és szokásaikkal ellentétesen végezte. Nem használt semmilyen elfogadott ráolvasást és nem foglalkozott üzleti démonűzéssel.

Neki nem volt szüksége speciális ráolvasásokra. Ő saját maga volt az isteni erő forrása, melytől a démonok félelemben és rettenetben menekültek, Isten Fiának vallva Őt. A tanúságtételhez csupán néhány szóra volt szüksége: távozz, vagy megparancsolom neked, hogy távozz. Nem volt szüksége az emberek képzeletére ható effektekre és látványra. Ugyanakkor pedig teljesen gyógyíthatatlan betegek gyógyultak meg, mint például ez a néma. A farizeusok emiatt dühbe gurultak és értetlenkedtek.

Értetlenkedtek amiatt, hogy nem értették, hogy képes Ő minderre. Dühösek voltak, mert saját státuszukat, és ezáltal pedig az üzletüket érezték veszélyben. Mivel szellemi vakságuk miatt sehogyan sem tudták elismerni Krisztusnak, de még csak prófétának sem, kénytelenek voltak más magyarázatokat keresni. Például: Te Belzebub, a démonok fejedelmének erejével űzöd ki a démonokat.

Itt rátérhetünk ezeknek, a mondhatjuk, fiúknak a jellemzésére. Kik is ők, az Úr ezen állandó opponensei: a farizeusok, írástudók, főpapok, törvénytudók? Örökké vitáznak vele, folyamatosan szervezkednek ellene, összeesküdnek a meggyilkolására, feljelentik Pilátusnál, elérik, hogy letartóztassák és kivégezzék.

Mi egyesíti őket? Ezek: a befolyás vágya és az anyagi érdekeltség!

Marxnak igaza volt: a lét határozza meg a tudatot. Ugyan nem mindenkinél, de az emberek többségénél igen.

Krisztus ezen opponensei nem szokásos módon keresik meg a mindennapi betevőt. Ők a papi kaszt képviselői. A vallás parazitái. Ilyenek voltak és vannak minden társadalomban, többek között az ateista, világi társadalmakban is, ahol egészen furcsa formákat öltenek magukra: politikai tisztek, ideológiai osztályok munkatársai. Pénzért szeretik az isteneket vagy az ideológiákat.

Azt, hogy hogyan nevezzük a pénzbe kerülő szerelmet, tudjuk, de most nem fogunk visszaélni ezzel a szóval. Nevezzük őket professzionális hívőknek. Ők a vallásból élnek és a vallásból tartják el magukat.

Az emberek általában tiszta lányként keresik a pénzt, nekik viszont fizetnek a szeretetért. Krisztusban, aki nem visel professzionális egyházi címeket, hanem egyszerűen az Emberfiának nevezi magát, nem professzionális papi tevékenységből keresi a pénzét, hanem egyszerűen csodákat tesz és gyógyít, ők a legrettenetesebb ellenségüket látják: a konkurenst. Azt, aki megfoszthatja őket a keresetüktől, befolyásuktól és hatalmuktól.

De hiszen Ő nem fogad el pénzt, milyen konkurencia lehet a számukra? De éppen ez a legfélelmetesebb. Ha az embernek nem kell a pénz, eközben pedig nem őrült, akkor először is, vele nem lehet megegyezni. Nem lehet adósságba vinni vagy megállapodni vele az érdekszférák elhatárolásáról. Másodszor: ez azt jelenti, hogy Ő valami egészen rettenetesre készül. Valami nagyobbat akar. Mindent el akar venni. Nem váltja magát aprópénzre, hanem, így tűnik a számukra, minden pénzt és hatalmat magának akar. A professzionális hívők ezen kasztja itt önkéntelenül is elveszítette a nyugalmát és békés álmát, és Krisztust a sátánnal való együttműködéssel kezdte vádolni. Ami lényegében a teljes megsemmisítésre irányuló harc meghirdetését jelenti.

Ez a harc nem fejeződött be az Evangélium oldalain. Folytatódott az apostoli időkben is. Pál apostol, Krisztust követve és nekünk példát mutatva nem használt semmit a közösségeitől, bár adományt gyűjtött a szegény jeruzsálemi közösségnek.

Az Egyház egyik legkorábbi könyve, a Didakhé*, megtiltja, hogy a vándorprédikátorok három napnál tovább vendégeskedjenek valahol: hogy ne szokják meg az ingyen ellátást és ne szemtelenedjenek el. Az első keresztény püspökök és papok átlagos városlakó-mesteremberek voltak, akik eltartották önmagukat. A később létrejött szerzetesség kategorikusan tiltotta az ajándékok és áldozatok kérését, de még az elfogadásukat is nagy óvatossághoz kötötte.

Ez elvi fontosságú. Amikor valamit elfogadsz valakitől, akkor már nem vagy teljesen szabad. Ha vannak szponzoraid, akkor már angazsált vagy és nem lehetsz nem tekintettel rájuk. Ha közös ügyleteid vannak a hatalommal, akkor már nem lehetsz tőle független.

Nos, az Egyház sem lehet senki iránt angazsált, senkitől sem szabad függnie, ezért kötelessége, hogy viszonylag szegény maradjon. Különben nagy a kockázata, hogy vallási prostituálttá válik.

Idézzük csak fel az Apokalipszist: a hamis egyház mint a nagy parázna képét, aki a föld királyaival paráználkodik. Önkéntelenül és felmerülnek analógiák, de türtőztetjük magunkat.

A szegénység és a függetlenség: ezek az igazi Egyház markerei, ugyanúgy, mint a dogmák és kánonok iránti hűség.

Érdekes, hogy az démonűzés témája napjainkban sem veszítette el az aktualitását. Most már nem csinálják olyan leplezetlenül, mint a 90-es években és a 2000-es évek elején, amikor egyházi körökben az egyik legsikeresebb módja a pénzkeresetnek és felemelkedésnek az ördögűzéssel való foglalatosság volt. Ebből hatalmas bevételek származtak. Természetesen az ilyen ördögűző vagy elmebeteg, vagy teljesen lelkiismeretlen ember. E tulajdonságok gyakran ötvöződnek egy személyben más, különféle szociopatikus zavarokkal is.

Természetesen itt is volt cirkusz, keresztény díszletekbe öltöztetett showműsor a pogányoknak. A vezetés a bevételek miatt szemet hunyt az ördögűzők okkult és más fogásai felett.

Emlékeztetek egy közelmúltbeli esetre. A kalugai mediny börtönében nemrég meghalt az egyik ilyen népszerű exorcista.

Már jóval korábban botrányos hírneve volt. Ennek ellenére a kozelszki püspök pappá szentelte, mint mondják, a nép ördögűzés iránti hatalmas igénye miatt, bár gyermekkora óta ismerte. Úgy tűnik, a pénz nagy súllyal esett latba.

Ez az ördögűző és gyógyító, még az egyik kalugai templom ifjú ministránsaként ismert volt, mint szodomita, aki a szeminaristákat és fiatal papokat környékez meg, de mint istenkáromló hamisító is: könnyezéseket rendezett, oly bőségesen ontva a lámpaolajt, hogy beolajozta vele az egész oltárt.

17 évesen bejelentette, hogy titkos szerzetes, reverendát öltött és szabad idejében a bábuskáknak – volt komszomolistáknak – magyarázott a szemmel verésről és rontásokról… Népszerűsége egy időben egyszerűen döbbenetes volt. A parókusa pedig védte az önjelöltet.

Amikor később pappá szentelték, kötelező szemináriumi végzettség nélkül, egész Oroszország Anyácskából autóbusszal jártak hozzá a szenvedők. A pénz folyamként áradt. De lám, nem viselte el a költő lelke. Teljes mértékben elveszítette szodomita szenvedélye feletti önkontrolljákt és a következményekre nem gondolva, kiskorúakat kezdett megrontani. A nyomozat több bűntettet is rögzített, melyeket közvetlenül az oltárban követett el. Végül a pedofil cikkely alapján büntetőügy született és börtönbe került, ahol vagy cukorbetegség vagy a covid miatt meghalt. Így múlik el evilág dicsősége, ahogy mondani szokás…

És mi lett a püspökkel, aki mindezt megengedte, pappá szentelve az ismert kicsapongót? Aki, lényegében, saját Istenét árulta? Semmi. Továbbra is a helyén van és tanítja hiszékeny követőit az okosra, jóra, örökre… Csak most már nem olyan nagy jövedelemmel.

Ez egy jó, bár kemény lecke volt! Emlékezzünk: az Egyház függetlensége – a legnagyobb értéke.

Forrás

  • Didakhé (ógörögül: Διδαχή, magyarul: Tanítás), bővebb címen: „Didakhé tón dódeka aposztolón” (A 12 apostol tanítása), ókeresztény irodalmi mű, a legrégibb ránk maradt egyházi rendtartás. Magyarul olvasható itt.