Az Orthodox Egyház és az orosz hadsereg

Szergej Csapnyin írása

Beszélhetünk-e arról, hogy az egyház és a hadsereg kapcsolatának különféle modelljei léteznek? Az elmúlt évtizedekben sokat tettek azért, hogy a tömegtudat a kialakult modellt ne csak egyszerűen alternatíva nélkülinek, hanem egyedül helyesnek ismerje el. Hallgatólagosan csupán a nem létező együttműködés modelljét állítják szembe vele. De tényleg minden ilyen egyszerű? Jelen cikkem figyelmének középpontjában nem annyira az egyház és az állam együttműködésének konkrét formái állnak napjaink Oroszországában, mint inkább ezen együttműködés teológiai és eszmei alapjai.

Az 1990-es években az Orosz Orthodox Egyház sok mindent megtett azért, hogy visszaállítsa a befolyását és tekintélyét a posztszovjet társadalomban és az új orosz államban. A legnehezebben talán az egyház és a fegyveres erők együttműködésének kialakítása volt. A katonák, akik a leghosszabb ideig voltak a szovjet ideológia kemény keretei közé beszorítva, nehezen nyíltak meg az egyházzal való kapcsolatfelvételre.

Azonban az egyház meglehetősen gyorsan kitapintotta azt a három irányvonalat, amely mentén támadást indított a hadsereg ellen. Először is¸ az egyház Oroszország történelmének új látásmódját kínálta fel a hadseregnek. A szovjet identitás mély krízise közepette az egyház segítette a hadsereget abban, hogy képes legyen távolabbra látni a „szovjet horizontnál”. Az orosz történelemben nem csak számos példát mutat az egyház és az állam szoros együttműködésére, de megmutatja azt is, hogy az orthodox hit hogyan lelkesítette az olyan ismert hadvezéreket, mint Alekszander Nyevszkij nagyfejedelem, Alekszander Szuvorov gerenralisszimusz, Fjodor Usakov kontra-admirális. A szentek közé sorolt Névai Szent Sándor és Fjodor Usakov a katonai dicsóség nem kisebb, hanem talán nagyobb szimbólumaivá váltak, mint a Nagy Honvédő Háború hősei. Másodszor, az egyház segített a hadseregnek abban, hogy más módon tekintsen a halál problémájára. Az identitás krízise nem csak ideológiai volt, de spirituális is. A nem is olyan régen még a természete szerint ateista állam védelmét ellátó hadseregnek rendkívül nagy szüksége volt az új világ realitásainak tudatosítására. Ezt az új világot már nem lehetett leírni a két szuperhatalom és két rendszer – a szocializmus és a kapitalizmus – szembenállásának paradigmájában. Az evangéliumi igehirdetés az orosz hadsereg humanizálásának kísérlete volt, János Evangéliumának szavai pedig – „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért” (Jn. 15, 13) – hosszú évekre a hadseregben szolgálók spirituális-lelki gondozásának alapelvévé váltak. Harmadszor, a posztszovjet időkben leszerelt katonák közül sokakat pappá szenteltek és így az egyház és a hadsereg kapcsolatai fejlesztésének valamiféle belső „lobbistáivá” váltak a legkülönfélébb szinteken. Jól ismerték a katonai parancsnokság logikáját és képesek voltak egyenlő félként kapcsolatba lépni a parancsnoki állománnyal.

A Védelmi Minisztériummal való szisztematikus munka 1995-ben kezdődött, amikor létrehozták a Szent Szinódus Osztályát a Fegyveres Erőkkel és Jogvédelmi Szervekkel való Kapcsolattartásra. Egy évvel korábban a Szent Tyihon Orthodox Intézetben megalapították a Katonák Spirituális Művelődésének Központját, de a katonai lelkészség újbóli létrehozása csak 2009-ben kezdődött el.

Ma a Szinódusi Osztályban 10 alosztály van, melyek a különféle fegyvernemekkel, valamint a Fegyveres Erők kötelékén kívüli fegyveres alakulatokkal, öt alosztály pedig különféle tevékenységnemekkel (szervezeti-mobilizációs, informatikai-kiadói, információs-analitikai, oktatási, társadalmi kapcsolatok), egy szektor pedig a Belügyminisztérium szerveivel tartja a kapcsolatot. Más szavakkal az egyház diverzifikált és meglehetősen hatékony rendszerrel rendelkezik a hadsereg és más erőszakszervekkel való kapcsolattartás érdekében.

A háború és az erőszak evangéliumi és teológiai perspektívában

A Szovjetunió szétesése után az Orosz Orthodox Egyház nehéz helyzetbe került. Egy részről megőrizte erős helyzetét számos függetlenedett államban (mindenek előtt Belaruszban és a donbasszi háború ellenére Ukrajnában), másrészről szorosan azonosul az Oroszországi Föderáció politikájával, akarva vagy akaratlanul is bevonódva a posztszovjet térségben kialakult – többek között fegyveres – konfliktusokba.

Szituatívan reagálva a XX. század végének történelmi kihívásaira, a Moszkvai Patriarchátus kénytelen volt lemondani azon teológiai és egyházi-társadalmi örökségről, amely Európában a II. világháború vége után, különösen a hidegháború idején, létrejött. A háború és az erőszak problematikájának széleskörű teológiai átgondolása több irányban haladt, és a Moszkvai Patriarchátus képviselői, még ha nem is vettek részt közvetlenül a vitákban, figyelmesen követték annak alakulását. Itt érdemes megemlíteni a teológiai gondolkodás három alapvető irányzatát:

1. Jürgen Moltmann teológiai kutatásai, melyek az „Auschwitz utáni teológia” megnevezést kapták.

2. René Girard vallás-filozófiai kutatásai és a mimetikus erőszak koncepciója.

3. Béketeremtő dialógus a nemzetközi ökumenikus szervezetek kereteiben.

Auschwitz utáni teológia. Jürgen Moltmann kiemelkedő német teológus azt állítja, hogy a koncentrációs táborok (melyek gyűjtőképévé a nyugati kultúrában Auschwitz vált) tragédiájának és gonoszságának keresztény átgondolásában leginkább a szenvedő Istenre kell fókuszálni. „Nagyon helyes, hogy Auschwitz után Isten képmásának teológiai felülvizsgálata a mindenhatóságával kezdődött” – jegyezte meg Moltmann. Felidézvén a nácik által 1945. áprilisában kivégzett lutheránus lelkipásztor, Dietrich Bonhoeffer alakját, Moltmann megismétli az ő szavait: „Csak a szenvedő Isten képes segítséget adni”. A bűnözők és az áldozataik konfliktusában csak a szenvedő Isten áll mindig az áldozatok oldalán. A totalitárius rezsimek kritikai elemzésével foglalkozó Emilio Gentile történész megjegyezte, hogy a fasizmus: a politika szakralizálásának egyik megnyilvánulása: „A politikai vallás… mint a kollektíva megújulásának eszközét, legitim fegyverként hagyja jóvá az erőszakot az azokkal való harcban, akiket belső vagy külső ellenségeknek tekint” (1). Más szavakkal, a totalitárius rezsimek „maguknak foglalják le” a Mindenható Isten eszméjét és ezen vagy ehhez hasonló alapon építik ki politikai vallásukat. Néhány évvel ezelőtt több teológus és vallásfilozófus javasolta egy új kutatói irányzat létrehozását: „a Gulág utáni teológiát”, azonban egyelőre korai lenne még komoly művekről beszélni ezen irány kapcsán.

Mimetikus erőszak. Az áldozathozatalnak, mint erkölcsileg semleges és minden emberi közösségre jellemző aktusnak leírásán keresztül az erőszak és az áldozat kapcsolata lehetővé teszi, hogy új optikával elemezzük a legkülönfélébb konfliktusokat. Girard különleges hangsúlyt helyez az evangéliumi örömhír egyediségére, amely abból áll, hogy Krisztus következetesen eltöröl minden erőszakot. Ez a megközelítés lehetővé teszi, hogy visszatérjünk az Evangélium birodalom előtti elolvasásához és a meglássuk a keresztény élet feladatait az erőszakról, valamint a külső- és belső ellenségek kereséséről való lemondás perspektívájában mind az egyes keresztények, mind az egész egyház számára.

Az ökumenikus béketeremtő dialóus. A fegyverkezési verseny és az atomháború fenyegetettségének növekedése közepette a különféle keresztény egyházakhoz tartozó keresztény teológusok elítélték a „szent háború” eszményét, és ebben az orthodox egyházak sem voltak kivétel. Sőt, széles körben elterjedt az az álláspont, melyszerint még az „igazságos háború” elmélete sem képes válaszolni a modern világ kihívásaira. Ezért az igazságos háború elméletét felváltotta az „igazságos béke” elmélete (angolul Just-Peacemaking Theory). A XX. század második felében a keresztény egyházak szókincsében megjelent a „béke teológiája” kifejezés. Az egyházak egyik feladatának a béketeremetést, a béke fenntartásáért való küzdelmet tekintették. A háborúra mint a konfliktusok abszolút megengedhetetlen eszközére tekintenek, mivel az most már az egész emberiség megsemmisülésével fenyegetnek. Az egyházak elkezdtek aktívan együttműködni a praktikus politológia szakembereivel a béke megőrzése és a katonai összecsapások megakadályozása hatékony módszereinek kidolgozása céljából.

A béke teológiája az „orosz világgal” szemben

Úgy tűnhetne, hogy a fentebb felsoroltak szilárd alapjává válhatnak annak, hogy a keresztény egyházak lemondjanak a háborús cselekmények megáldásáról és az erőszak bármiféle formájának támogatásáról. Azonban a posztszovjet Oroszországban a „béke teológiája” meglehetősen gyorsan levéltárba került. Kiderült, hogy a béke és a béketeremtés problematikájával az ökumenikus dialógus orosz résztvevői nem saját akaratukból, korunk teológiai feladataiból kiindulva foglalkoztak, hanem kizárólag a „párt és a kormány utasítására”.

Nem utolsó sorban ez azzal állt kapcsolatban, hogy a béketeremtés problematikáját egyetemes kontextusban értő specialisták köre rendkívül szűk volt és a Moszkvai Patriarchátus Külső Egyházi Kapcsolatok Osztályának munkatársaira korlátozódott. Elmondhatjuk, hogy bár a béketeremtést széles körben propagálták, de az mégis kizárólag az egyházi diplomaták területe maradt. Ha összességében az egész egyházat nézzük, akkor a békeharc problematikája egyáltalán nem volt érdekes a tagjai számára, azt nem tudatosították, és a benne való részvétel arra korlátozódott, hogy az egyházközségek és az egyházmegyék „önkéntes-kötelező” pénzügyi hozzájárulást fizettek a Szovjet Békealapba.

Amint összeomlott a Szovjetunió és a kommunista párt nem használhatta tovább saját céljaira a Moszkvai Patriarchátust, amint új győztesek és vesztesek jelentek meg a hidegháborúban, az egyház elfelejtkezett a békeharcról.

Az egyetlen kísérlet, hogy az egyház béketeremtésben vegyen részt, Borisz Jelcin orosz elnök és a Parlament közötti tárgyalások megszervezésének kísérlete volt 1993-ban a Szent Dániel monostorban. Azonban az egyház próbálkozása, hogy közvetítőként lépjen fel a kemény politikai konfliktusban, sikertelenül végződött: az 1990-es években a Moszkvai Patriarchátus politikai súlya nagyon kicsiny volt.

A Csecsen Háború az egyház számára gyakorlatilag észrevétlenül zajlott le, bár az orosz lakosság Csecsenföldről való tömeges elvándorlásához, és így a köztársaság területén lévő orthodox egyházközségek tagságának meredek csökkenéséhez vezetett. A csecsen fogságba került papok kínzásokat és megpróbáltatásokat éltek meg, és nem mind élték túl. De azok, akik túlélték, később a béketeremtés igehirdetőivé váltak.

Az 1990-es évek végére kialakulásának aktív fázisába került az „orosz világ” koncepció, így az egyházi béketeremtésre már senki nem gondolt. A koncepciót Kirill metropolita (2009-től moszkvai patriarcha) utasítására és aktív részvételével pravoszláv neofiták, vagyis azok a posztszovjet értelmiségiek dolgozták ki, akik a Moszkvai Patriarchátus Külső Egyházi Kapcsolatok Osztályának szakértő közegét alkották. A koncepció megalkotói arra számítottak, hogy az „orosz világ” segítségével megőrizhető a kulturális és egyházi befolyás azon orthodox szláv népekre, amelyek a Szovjetunió szétesése után független államokba szerveződtek, és az oroszországi oroszokhoz hasonlóan mély identitáskrízist éltek meg. Azonban a birodalmi eszme újjászületése Oroszországban a 2000-es évek elején oda vezetett, hogy az „orosz világ” politikai központja Moszkva lett. Az „orosz világ” minden más csomópontját és elemét nem mint hálózati struktúrát, hanem mint Moszkva pénzéből eltartott körgyűrűt kezdték építeni.

Az eredetileg „soft power” eszközének elgondolt „orosz világ” az évek során az ellentétébe fordult: a vallást és a gyilkosságokat jóváhagyó – pont Emilio Gentile által leírt – politikai vallássá alakult. Lehetséges, hogy megszűnvén „soft powernek” lenni, az „orosz világ” a birodalmi politika eszköze marad, elsősorban a szomszédos államokban, Ukrajnában, Belaruszban, Moldáviában és a világ más országainak orosz diaszpóráiban.

Azonban a nyílt erőszak – és a donbasszi (kelet-ukrajnai) háború pont ilyen – fordulópontot jelentett. Az „orosz világ” koncepció szélsőségesen radikalizálódott. És váratlanul feltárult hatalmas mobilizációs potenciálja. Éppen az „orosz világ” zászlajával sikerült Oroszországból, Belaruszból, Moldáviából, de még Szerbiából is nagy számban összetoborozni azokat a zsoldosokat, akik Luganszkba és Donbasszba mentek, hogy a szeparatisták oldalán harcoljanak az „ukrán fasiszták” ellenében. Ez a mozgalom különösen kiterjedt és tömeges volt a háború első szakaszában. A pravoszláv papok megáldották a zsoldosokat a Donbasszba utazásuk előtt.

Mégis csak egy esetben ismert, hogy az egyházi hatóság megbüntette a papot, aki ilyen cselekményben részt vett. 2015-ben Jekatyerinburgban az Egyházmegyei Tanács eltiltotta a szolgálattól Vlagyimir Zajcev protoijerejt, aki arra szólította fel a Luganszkba tartó önkénteseket, hogy „verjék a fasiszta söpredéket” (2). Más esetekben semmilyen büntetés nem volt. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az orthodox főpapság összességében jóváhagyólag viszonyul az orosz zsoldosok részvételéhez az ukrajnai fegyveres konfliktusban.

Megismétlem: az „orosz világ” végül olyan politikai vallássá mutálódott, mely kimondottan áldását adja az erőszakra és a gyilkosságra. Mivel nincs erejük megállítani e koncepció radikalizációját, az orosz állam és az orthodox egyház hivatalos képviselői az utóbbi időkben nem tesznek említést az „orosz világról” nyilvános megszólalásaikban.

A Fegyveres Erők Főtemploma (FEFT) mint a háború kváziteológiai koncepciójának kifejeződése

Messze nem minden teológiai eszme fejeződik ki szavakban. A történelemben nem kevés példát találunk arra, amikor egy ikon vagy egy templom sajátos teológiai manifesztummá válik.

A Fegyveres Erők 2020. júniusában felszentelt Főtemploma túlságosan eltér a XX. század vége – XXI. század elejének újépítésű egyházi épületeitől. Mindenfajta túlzás nélkül nevezhetjük a posztszovjet Oroszországban kialakult új (kvázi) teológia markáns kifejeződésének.

Egyrészt valóban létezik a háborúkban elhunytak emlékét őrző templomok építésének hagyománya. Azonban az évszázadok során az egyházi emlékezetpolitika mindig megemlékező jellegű volt. Más szavakkal, mindig az elhunyt katonák emlékezetére épített templomok voltak, soha sem a triumf és a katonai győzelem emlékművei. Az áldozatok emlékműve, az elhunytak siratása és az értük mondott szüntelen imádság jelei voltak.

A Fegyveres Erők Főtemploma esetén nyilvánvaló, hogy az emlékezetpolitika újragondolása történt. A megemlékezésről tanúskodó elemeket a templomon kívül helyezték el – ilyen az oltár mögött elhelyezett “Győztesek anyjainak” c. (Dása Namadakov műve) kápolna-szobor és a templomot félkörben átölelő múzeumkomplexum.

Maga a templom jóval nagyobb mértékben lett elárasztva háborús szimbolikával, mint amennyire az Orthodoxiában szokás. A különféle nyilvánvaló és titkos értelmekre való utalások összetetten, sőt kifinomultan készültek. Olyan kifinomultan, hogy idegenvezetők és leírások nélkül sem teológusok, sem az egyházi építészet tapasztalt szakemberei sem képesek eligazodni bennük. A titkos tartalmak nem az istenismeret és az Istennel való közösség titkaira vonatkoznak, hanem formális dátumokra és naptári jelentésekre (3). A számszimbolika túltengése nyilvánvaló:

  • A főkupola átmérője miért 19 méter és 45 centiméter? A helyes válasz: a Nagy Honvédő Háború 1945-ös befejezésének tiszteletére.
  • A kis kupolák magassága miért 14 méter 18 centiméter? A helyes válasz: 1418 napon és éjszakán át tartott az 1941-1945 közötti háború.
  • Miért van a templom ikonosztázionjában 48 ikon? A helyes válasz: a Nagy Honvédő Háború és a szovjet-japán háború harci cselekményekkel telt hónapjai száma miatt.
  • A főtemplom belső felületén a mozaikok területe miért 2644 négyzetméter? A helyes válasz: annyi a Dicsőség Érdemrend teljes lovagjainak száma.

A megrendelők, az építészek és belső építészek minden erejükkel igyekeztek megmutatni, hogy a templomot mindenek előtt teljesen földi, ideológiai értékek megerősítése és propagandája céljából építették: a győzelem, a katonák hősiességének dicsőítése céljából, míg az Istenszülő és a szentek oltalma valahol a háttérben húzódik meg. Az értelmek ezen meglehetősen alattomos felcserélése a templom számos más elemében is megfigyelhető.

A győzelem témája, ha a teológiai tartalmát vizsgáljuk, az Evangéliumtól idegen szellemiségben tárul fel. Igen, a mozaikok azt mutatják, hogy az Istenszülő védelmezte az orosz, szovjet és oroszországi katonákat a különféle csatákban a történelem során. Magára a győzelemre utilitarista módon, mint az ellenség megsemmisítésére és megszégyenítésére, és az államhatalom által vezetett néplélek megdicsőülésére tekintenek. Természetesen, ha Isten győzelmet ajándékoz, akkor a hadseregnek méltónak kell rá lennie. Egyrészről a győzelem nem csak a fegyverek győzelme, de a szellemé, Isten igazságának győzelme is. Másrészről hogyan magyarázzuk meg, hogy a Vörös Hadseregben nem voltak papok, mivel ez az ateista állam hadserege volt, amely kegyetlenül és kompromisszum nélkül üldözte az egyházat? Ha valamit nem lehet megmagyarázni, akkor arról jobb hallgatni. Ilyen elhallgatásból nem kevés van a FEFT-ben.

Fontos maradt a legyőzött ellenség témája is. A templom lépcsőit a német tankok maradványaiból készítették. “Úgy gondoljuk, hogy amikor felmegyünk e templom lépcsőin, a legyőzött ellenség fegyverén taposunk” (4) – mondta büszkén Szergej Sojgu védelmi miniszter. Más szavakkal a “legyőzött ellenség” még ma, 75 év elmúltával sem hagy nyugtot az oroszországi katonáknak. A népek közötti megbékélés támájáról nem találunk semmit, az áldozatok igazolhatatlanul magas száma miatti fájdalom témájáról nem találunk semmit. De a védelmi miniszter újból és újból késztetést érez arra, hogy ne csak önmagát győzködje, hogy az ellenséget leverték, de az ijfúságot is arra tanítsa, hogy az ellenséget lábbal tiporja. Érdekes, hogy mit gondolnak a németekről a tábornokok és az állami hivatalnokok néhány perccel azelőtt, hogy belépnek a templomba, hiszen a “Hazafi” parkot ők német gépjárműveken látogatják. Talán tényleg ugyanarra, hogy mi mindannyian folyamatosan lábbal tiporjuk a német technikát?

A különleges győzelmi hagulat már a templom küszöbénél kialakul és egyre fokozódik az oltárhoz való közelítés során. A templom belsőépítészeti kialakítása a szakrális képek grandiózus parádéjával taglózza le a belépőt. “Az egész világ számára fontos pillanat, hogy nálunk található meg Krisztus legnagyobb kupolaábrázolása a világon… Ez know-how. Ilyen soha nem volt még. Nem Kézzel Alkotott Megváltó” (5) – mondja Vaszilij Nyesztyerenkó, a templom egyik fő alkotója. Valóban, ilyen még soha nem volt, de nem azért, mert még senkinek sem jutott eszébe Nyesztyerenkó előtt. A kupola a Mennyei Jeruzsálem képmása, az eljövendő Ország képe, a Nem Kézzel Alkotott Megváltó pedig az anyagi világhoz tartozó kép, a Megváltó arcának lenyomata a szöveten. A keresztények abban hisznek, hogy a Mennyek Országában semmiféle “médiára” nem lesz már szükség. Szemtől szemben, közvetlenül látjuk meg Istent. Ezért a Nem Kézzel Alkotott Megváltó ábrázolása a kupolában: teológiai hiba. Az a páthosz, amellyel Nyesztyerenkó erről a hibáról beszél, a valóságban csupán arról tanúskodik, hogy nem volt elég felkészült arra a munkára, amit elvállalt.

Nem csak a katonák és a művészek állnak ezen új kváziteológia mellett. Az egyház hivatalos képviselői elfogadták mindezeket az interpretációkat. “A templom nyugati részének jelenetei, például, alapvetően az orosz fegyver győzelmének és [az Istenszülő] ezek során megnyilvánuló jelenéseinek lesz szentelve” (6) – kommentál Leonyid Kalinyin protoijerej, aki az építkezést a Moszkvai Patriarchátus részéről felügyelte.

Felmerül a törvényszerű kérdés: végső soron kinek szentelték az Oroszországi Fegyveres Erők Főtemplomát? A templomépítészet számtalan elemének meglehetősen radikális újragondolását látjuk. Beszélhetünk ezek után arról, hogy a templomot Isten dicsőségére építették?

Erre egyelőre nehéz egyértelmű választ adni. Sok minden függ attól, hogy hogyan fogják használni ezt a templomot. Ha legfőbb szerepe kizárólag ünnepi-rituális lesz, akkor formája szerint orthodox templomhoz hasonlítva az új posztszovjet politikai vallás templomává válik.

Először is, az állam által a templom kialakításakor az épületre kényszerített militarizmus mélységesen idegen az orthodox hagyományoktól. Még az 1812-es Honvédő Háborúban elesett katonák emlékére építettett Megváltó Krisztus Székesegyház sem hordozza a képi-szimbolikus militarizmus ilyen terhét.

Az egyház számára pont az ellenkező a fontos: a háborúra való emlékezés demilitarizálása. 75 év elteltével az elhunytak személyes és családi emlékezete kerül előtérbe. Éppen ebben van az ereje annak a mozgalomnak, mely a “Halhatatlan Század” nevet kapta. A kísérlet, hogy a Győzelemből a nemzet konszolidációjának kulcsfontosságú elemeként valamiféle spirituális köteléket formájanak, hosszú távon nem működik. Ez a templom csupán azon ideológia idétlen emlékműve lesz, melyet idővel levéltárba helyeznek majd.

Másodszor, a pandémia és a gazdasági krízis körülményei közepette erre a pompázatos templomra, mint a szertefoszló jólét korszakának attribútumára fognak tekinteni. Nyilvánvaló az igény a lakonikus, sőt minimalista templomokra, melyek nem nyomják el még jobban a már amúgy is elnyomott embert, hanem arányosak lesznek hozzá.

Természetesen állami és katonai rituálékat rendszeresen fognak tartani ebben a templomban, de maga a templom dekorációvá alakul át, a “Hazafi” katonai-hazafias kultúra és pihenőpark egyik attrakciója lesz.

További perspektívák

1. Az egyház és a hadsereg együttműködésének tartalma és azon formái, amelyekben ez az együttműködés zajlik, mind az egyházi tudatban, mind az állami ideológiában végbement tektonikus elmozdulásokról tanúskodnak.

Az állam, beleértve a hadsereget és az erőszakszerveket is, isteni jóváhagyást keresnek az erőszak jogának alkalmazására. A posztszovjet Oroszországban kialakult az a konszenzus, hogy ezt a jóváhagyást az Orosz Orthodox Egyház adhatja meg az államnak. Az egyház gyakorlatilag soha nem mondott le erről a missziójáról, de egyúttal igyekezett az Evangélumhoz igazodni.

Azonban az egyházi újjászületés korszaka nem annyira az egyház újjászületésével fejeződött be, mintsem egy posztszovjet politikai vallás kialakulásával. Az orthodoxia elemei ebben az új ideológiai rendszerben formális, felületes jellegűek. A tartalom szempontjából ez elsősorban egy birodalmi mítosz, ami megpróbálja kialakítani / megőrizni a társadalom és egyrészről az egyház, másrészről az állam közötti alárendeltség status quoját.

2. Azon határkonfliktusok, melyekben az Oroszországi Föderáció közvetlenül vagy közvetve részt vett a XXI. század elején: orthodox országokkal való konfliktusok. Mindenek előtt Grúziáról (2008) és Ukrajnáról (2014-től napjainkig) van szó. Ezek hagyományosan testvéri népek, akik soha nem jelentettek fenyegetést Oroszország számára.

Azonban kontextusunkban érdemes konkretizálni a problémát: ezek azonos felekezetűek közötti fegyveres konfliktusok, mely során orthodoxok gyilkolnak orthodoxokat. A Moszkvai Patriarchátus és annak elöljárója, Kirill patriarcha semmilyen határozott cselekedetet nem foganatosított annak érdekében, hogy megállítsa ezeket a konfliktusokat.

Ez egyrészről megerősítette azt, hogy a Moszkvai Patriarchátus nem tarthat igényt az Orthodoxia legfőbb védelmezőjének szerepére a világban, mivel a Kreml oldalán lép fel, melynek érdekei ma ellentétesek más orthodox népek érdekeivel. Másrészről a Moszkvai Patriarchátusban nincs elegendő határozottság ahhoz, hogy meghozza azokat a szigorúan egyházi döntéseket, amelyek hathatnának az egyház azon tagjaira, akik fegyverrel a kezükben vesznek részt e konfliktusokban. Itt az egyház legfőbb eszköze az Eucharisztiában való részvétel kánoni tiltásának büntetése lehetne. Ilyen normák léteznek az egyházjogban, de nem alkalmazzák azokat.

A fegyveres erőszak problematikájának semmibe vétele már közeli perspektívában is nagyon sokba fog kerülni az Orosz Egyház számára. Éppen a donbasszi háború miatt veszíti el a Moszkvai Patriarchátus Ukrajnát. Az ukrán orthodoxia autokefalizációja valószínűleg hosszú évekre el fog húzódni, de annak keserű tudata, hogy Kirill patriarcha még csak meg sem próbálta megvédeni és támogatni az ukrajnai nyáját, fokozatosan az Moszkvával való egyházi szövetségtől való elhidegüléshez fogja elvezetni az ukrán népet.

A Moszkvai Patriarchátus Ukrán Orthodox Egyháza már a donbasszi háború első évében megszüntette Kirill patriarcha kommemorálását a Liturgia során (7). A Moszkvai Patriarchátus kénytelen szemet hunyni emiatt, mivel inkább megéri engedni az egyházfegyelmi előírásokon, mintsem hogy cselekedeteivel kiprovokálja egyházközségeinek és monostorainak az autokefál egyházhoz való csatlakozását.

Még a mély politikai krízis körülményei között sincsenek meg ma Belaruszban semmiféle előfeltételei annak, hogy az ország Ukrajnát követné.

Egyúttal azonban az egyetemes orthodoxiában komoly és hosszan elhúzódó törés alakult ki. Ez az ukrán autokefalitás elismerése-el nem ismerése mentén húzódik. Az Orosz Orthodox Egyház elutasította, hogy elismerje azt az autokefalitást, amit Bartholomeosz egyetemes patriarcha adott az ukrán egyháznak és bejelentette az eucharisztikus (imádságos) közösség megszakítását mindazon helyi egyházakkal, amelyek elismerik Bartholomeosz patriarcha döntését. Ez gyakorlatilag két tábor kialakulásához vezet: az orosz orthodoxia táborára, mely a Kreml farvizét követi, és a görög orthodoxiáéra, amely fokozatosan a “Nyugat orthodoxiájává” válik.

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy az egyház és a hadsereg viszonyának posztszovjet transzformációja összességében befejeződött. Az elmúlt évtizedben az egyház minden lehetséges kompromisszumot megkötött azért, hogy megerősítse és megtartsa a jelenlétét az oroszországi hadseregben. Hogy mi lesz ezen kompromisszumok ára, az majd az elkövetkező években fog megmutatkozni.

Jegyzetek:

1. Джентиле Э. Фашизм, тоталитаризм и политическая религия: определения и критические раз-
мышления над критицизмом интерпретации // Гефтер, 13.11.2013, http://gefter.ru/archive/10519.

2. В Екатеринбурге священника запретили в служении за призыв бить фашистов // Лента.Ру,
27.03.2015, https://lenta.ru/news/2015/03/27/archpriest/.

3. Бойко А. Что внутри Главного храма русской армии // Комсомольская правда, 28.04.2020,
https://www.kp.ru/daily/27123/4207536/.

4. Ступени главного храма ВС России сделают из траков немецких танков // РИА Новости,
13.03.2020, https://ria.ru/20200313/1568579576.html.

5. Веб-страница: https://mbk.news/suzhet/intervyu-s-glavnym-xudozhnikom-xrama/.

6. Веб-страница: https://mbk-news.appspot.com/news/v-patriarshem-sovete.

7. Az Orosz Orthodox Egyház hagyománya szerint a patriarcha nevét minden templomban minden szertartáson megemlítik: ezt az adott egyházi közösség kánoni hovatartozásáról tanúskodó fontos jelnek tekintik. A görög egyházi hagyomány nem ismeri ezt a gyakorlatot. Az egyházközségi templomokban csak saját megyéspüspökükről emlékeznek meg, és csak a püspök kommemorálja saját helyi egyházának elöljáróját.

Forrás

A szerző megjegyzése: “Az Orthodox Egyház és az orosz hadsereg” cikket a “Fegyverexport” folyóirat kérésére írtam néhány hónappal ezelőtt. Ez egy áttekintő szöveg, melyben arról gondolkodom, hogy miért talál az egyház és a hadsereg olyan gyorsan közös nyelvet, miért jött jól az “orosz világ” ideológiája, és miért nem létezik az Auschwitz utáni teológia. Megemlítem a FEFT-et mint a “hadsereg hitének” vizualizációját.

A “Fegyverexport” folyóirat egy független szakértői kiadvány, ami kis példányszámban – kevesebb mint 1000 példányban – jelenik meg már több mint 25 éve. Nagyon csodálkoztam, amikor a szerkesztőség felajánlotta, hogy írjak cikket: – Önök értik, hogy mit fogok írni, ugye? Mit mondanak majd a tábornok barátaik, mit mondanak majd régi barátaik a Moszkvai Patriarchátusból? – Igen, lesznek problémáink, de nem félünk tőlük. Független kiadvány vagyunk és megengedhetjük magunknak. Nos, ha így van, rendben. Később meggyőződtem arról, hogy a szerkesztőség sok mindenben szolidáris az álláspontommal. Köszönöm, hogy lehetővé tették a cikk pdf-ben való nyilvánosságra hozatalát.