Ki akarja “megtörni” a belarusz orthodoxiát?

Venjamin (Tupeko) minszki és zaszlavszki metropolita és Alekszandr Lukasenkó belarusz elnök

Artyemij (Kiscsenko) grodnói és volkoviszi érseket, a Belarusz Orthodox Egyház egyik legrégebben szolgáló és legtekintélyesebb főpapját, aki negyedszázadon át vezette az egyházmegyéjét, hirtelen leváltották. Saját akarata ellenére és minden, akárcsak formális, köszönetnyilvánítás nélkül. A belarusz püspökök döntését gyorsított eljárásban azonnal jóváhagyta a Moszkvai Patriarchátus Szent Szinódusa, melyet kimondottan e célból hívtak össze online ülésre.

Alig két héttel később Lukasenkó személyesen látogatott el Grodnó-megyébe, és e látogatás fő programpontjai között volt a Zsirovicsi-monostor – a belarusz orthodoxia szíve – felkeresése, ahol az ország fő monostora mellett szeminárium is működik. Az elnöki program szerint többek között tartottak “munkatalálkozót a papsággal”. Ez nem egy stilisztikai tévedés: mind kinézete, mind lényege szerint ez egy főnök-beosztottak találkozó volt. Hasonló összejövetelek alacsonyabb szinten – az egyházi adminisztráció vezetése és az alsóbb papság – már egyáltalán nem ritkaság. Olyan benyomást kelt, miszerint a hatalom megjelöli a területeket, megerősíti “győzelmét” és élvezi a megzabolázott egyház látványát, mely elfelejtkezett a hírnevéről, társadalmi tekintélyéről és saját hívőiről, akik közül sokaknak nincs ereje tovább szemlélni ezt az oly szomorú látványt.

Az év egészen másképp kezdődött: a hagyományosan hallgató, most pedig a főpapok személyében a rezsimet félénken megéneklő egyház egy időre megtalálta a saját hangját: reagált az eseményekre, reagált a hazugságra, a hamisításokra, a fájdalomra és az emberek megalázására. E hang egyik legmarkánsabb kifejezője a most kényszernyugdíjazott Artyemij érsek volt.

A tiltakozó mozgalom egyházi komponense

Tüntetés szétverése. Minszk, 2020. augusztus 9.

A vallási tényező a posztszovjet térségben hagyományosan valahol a nyilvános tér szélén helyezkedik el. De a múlt év drámai eseményei, különösen az emberek OMON részéről augusztus 9-én, a választások napját történt tömeges megverése és erőszak kapcsán hirtelen rendkívüli igény támad az Egyház erkölcsi tekintélye iránt. Ez nem meglepő, hiszen a belarusz tiltakozások alapjában mindenek előtt erkölcsi tiltakozás van.

Az állampolgári és emberi érzések megsértése, melyet egyre inkább tüzelt a hatalom pimaszsága és büntetlensége, társadalmi robbanáshoz vezetett. Ez nagyon sok addig a “politika” iránt közömbös embert ébresztett fel. Többek között a híveket is, és velük együtt az alsóbb papság képviselőit is.

Sokuk esetében keresztény és lelkipásztori lelkiismeretük egyszerűen nem tudott nem reagálni erre a morális kihívásra.

Végül a társadalom meghallotta az Egyház hangját, ráadásul több felekezet részéről, bár ezek a hangok nem egyforma erővel szólaltak meg. Igaz, ez a hang elsősorban az egyházi “alsóbb rétegek” hangja volt, míg a főpapság részéről… A katolikusok közül két-három püspök is felszólalt, az orthodoxok közül csak egy: Artyemij érsek. De már az sem kevés, sőt, talán, egyenesen csoda, hogy akár csak egy ilyen főpap is akadt, aki saját hangján kifejezteaz egyházi alsóbb rétegek törekvéseit.

A hierarchák és az egyházi nép

Az egyházi hierarchák mentalitásuk és gyakorlati attitűdjük alapján az Egyháznak hatalom iránti viszonyulásban a “legstabilabb” része.

Az “egyházfejedelmek”, általában, nagyon távol állnak a hétköznapi emberek életétől, de közel állnak a hatalomhoz és a hivatalnoki elithez, hasonló gondok foglalkoztatják őket külön kis zárt világukban. A gyakorlati szempontok azt sugalmazzák, hogy mindenképpen előnyösebb számukra a létező, különösen a diktátori típusú, hatalom támogatása.

Pedig ha ezt a hatalmat egy demokratikus kormányzat váltaná fel, akkor nem lenne mitől tartaniuk. A demokratikus hatalom, ha betartja az egyház államtól való elválasztásának elvét, hajlamos az egyház belső ügyeibe való be nem avatkozásra. Ha, természetesen, valóban demokratikus. A diktatúra azonban nem bocsátja meg az “árulást”. Még ha ez egy új diktatúra is lesz. A huligán és az értelmiségi küzdelmében mindig előnyösebb a huligánt támogatni.

A legfelsőbb egyházi hivatalnoki réteg ezen odaadására támaszkodva, és azon elterjedt tévképzet rabjaként, miszerint a hierarchia jelenti az Egyházat, a többieknek pedig csak az alárendelődés marad, a rezsim nem várta és nem feltételezte ezt a felzúdulást, ami hirtelen megnyilvánult az egyházi közösségben.

A hatalom és a társadalom, és az egyház számára is feltárult az az egyszerű igazság, hogy az Egyház – nem a hierarchia. Legalábbis: nem csak a hierarchia. A hívők nem sorakoznak fel egymás mögé az egyházi vezetés parancsára. Sőt, a hívők képesek saját keresztény lelkiismeretükkel összhangban cselekedni, amire a hitük készteti, nem pedig a vezetőség utasításai. Éppen hogy az egyházi nép a maga zsinati teljességében, nem pedig a hierarchák szűk köre az orthodox hit hordozója.

Az “egyházi front” megnyitása

Artyemij (Kiscsenko) grodnói és volkoviszi érsek

De, ahogy láttuk, támadt egy olyan főpap is, aki közvetítette ezt a hangot a főpapi kathedráról is. Amit azonnal követett az Egyház és Társadalom Szinódusi Osztálya részéről a maga nevében precedens nélküli leordibálás: egy bürökratikus struktúra magasabbra helyezi önmagát egy kormányzó főpapnál, “felhívja a figyelmet”, “hogy a Belarusz Köztársaságban kialakult jelenlegi bonyolult helyzettel kapcsolatos bármilyen kijelentés a Belarusz Orthodox Egyház egyes, mind klerikus, mind világi tagjai részéről… nem tükrözik a Belarusz Orthodox Egyház hivatalos álláspontját”.

Végül a helyzet odáig fajult, hogy az állam legfelsőbb hivatalos személye kezdett fenyegetőzni. Lukasenkó azt követelte a papságtól, hogy “foglalkozzon a maga dolgával”, különben az “állam ezt nem fogja közömbösen nézni”. Ezen emocionális kijelentésekben érezhető volt a nyilvánvaló ingerültség amiatt, hogy ott szakadt át a gát, ahol, úgy tűnt, minden ellenőrzés alatt áll és aminek korábban nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget. Azonnal kijavították a prioritásokat és megnyitották az “egyházi frontot”, melynek első áldozatai a két vezető hitfelekezet [az orthodox és a római katolikus – ford. megj.] elöljárói lettek.

Bárhogy is próbált a hatalom kedvére tenni az Exarchátus élén álló Pavel (Ponomarjov) metropolita, ő is megbízhatatlannak bizonyult. Mégiscsak gyengeséget mutatott fel és emberi együttérzést tanúsított az erőszak áldozatai iránt, meglátogatta őket a kórházban. Most a papokkal folytatott, fent említett, munkabeszélgetések során az elnöki adminisztráció hivatalnokai ragaszkodnak ahhoz, hogy a repressziókkal érintettekért és az erőszak áldozataiért imádkozni sem lehet, nem hogy együttérezni velük. Most már nem elég az egyszerű hallgatás, a hatalom irányvonalának aktív támogatását követelik meg. És mindez úgymond a “politikába való be nem avatkozás” jegyében zajlik.

“Politikának” azt nevezik, amit az Orosz Orthodox Egyház Szociális Koncepciója zsinati dokumentum az Egyház kötelességének nevez: “közbenjárni az államhatalom előtt a nép szükségleteiért, az egyes polgárok és társadalmi csoportok jogaiért és gondjaiért” (ОСК РПЦ, III. 8). Ezen kívül az Egyház fenntartja magának a jogot, hogy bizonyos esetekben “arra hívja fel a népet, hogy alkalmazza a néphatalom mechanizmusait a törvények megváltoztatása vagy a hatalom döntéseinek felülvizsgálata érdekében”, sőt, hogy “a békés polgári ellenállásra való felhívással forduljon gyermekeihez” (ОСК РПЦ, III. 5). Elég csak elfogulatlanul meghallgatni Artyemij érsek megszólalásait és felhívásait, melyeket most vádként hoznak fel ellene, és könnyen észrevehetjük, hogy a szavaiban éppen a népért való közbenjárás van a zabolátlanná váló gonosszal szemben. Nincs bennük felhívás arra, hogy a politikai szembenállás egyik vagy másik oldalát kell előnyben részesíteni:

“Az Egyháznak lámpásnak kell lennie, a keresztény lélek független hangjának… Nem beszélünk arról, hogy milyen ott a politika, milyen a politikus, milyen a hatalom. Mi arról beszélünk, hogy törvénytelenség zajlik… Ezért ebben a felhívásban azt mondjuk: “Álljatok meg! Nem az Evangélium szerint jártok el! Felemeltétek kezeiteket Krisztusra, és nem lesz bocsánat! Az ügyetek soha nem fog megállni!”

Mindez nem a hatalom megdöntésére való felhívással, hanem azzal a kívánsággal zárult, hogy “vizsgálják ki igazságosan, becsületesen és nyíltan a csalások, erőszak és kegyetlenkedés minden tényeit, hogy igazság szolgáltatás történjen és az igazság győzedelmeskedjen!”.

«Állítsák meg az erőszakot! A gomeli Vlagyimir Drobisevszkij atyát kétszer is 15 nap elzárásra ítélték a tiltakozása miatt. Mivel büntetőeljárással fenyegették meg, a sokgyerekes családapa családjával együtt távozott az országból.

A törvényességre és az igazságra való felhívást azok nevezik “politikának”, akik pont, hogy tiszta politikával foglalkoznak: a szembenálló felek egyikének feltétel nélküli támogatásával. Minden a feje tetejére állt és ezzel lépten-nyomon szembesül az ember. Például arról beszélnek, hogy az etnikai és felekezetközi béke létrehozására tesznek kísérletet, de a valóságban a hatalom osztja fel a hívőket “baráti” és “ellenséges” felekezetekre, nyomást gyakorol a lengyelekre, a nyugati szomszéd személyében képezve a külső ellenség képét. Miközben az erőszak és a törvénytelenség elleni imák és körmenetek, ellenkezőleg, egyesítették a különféle felekezetekhez tartozó hívőket, a népi mozgalomnak pedig összességében semmiféle szűk etnikai vonatkozása nem volt. Nagyon ostobán hangzik, amikor a hivatalos propaganda a tavalyi tiltakozó akciókat “fasiszta lázadásnak” nevezi. Hasonlóan ahhoz, amikor a fenti elhíresült “munkatárgyaláson” hangos bejelentésre került sor, miszerint “megpróbálták megtörni az orthodoxiát… az autokefalitás kihirdetésével”.

Miféle autokefalitásról van szó?

Az “autokefalitás” napjaink egyházi köreiben nagyon népszerű ijesztgetés. Ezt a szót már régóta negatív konnotációkkal használják, bár, mint ismeretes, önmagában az autokefalitás csupán a teljesen önálló, vagyis autokefál egyházakból álló egyetemes orthodox egyház egyházkormányzati elvét jelenti – ezek közül az egyik az Orosz Orthodox Egyház. “Saját fejű” – ezt jelenti ez a görög szó. Igaz az is, hogy a történelem során egy helyi egyház nagyon ritkán nyerte el saját autokefalitását botrányok és kánoni szembenállások nélkül.

Minden autokefál egyház csak a saját autokefalitását tiszteli és annak elnyerése napját ünnepli, de ellenáll mindenféle kísérletnek, hogy bármelyik része is elnyerje azt: itt az autokefalitást már rossz dologként állítják be. Akárhogy is, szemünk előtt van az ukrán autokefalitás drámája. Ezért ez egy nagyon kényelmes ijesztgetés, elég csak párhuzamot vonni Ukrajna és Belarusz között. Ugyanakkor ez az analógia meglehetősen sántít.

A Belarusz Orthodox Egyház papjai és hívői között ez a kérdés egyelőre nem merül fel, még csak beszélgetések szintjén sem. Még a legszabadabb hírében álló Grodnói Egyházmegyében sem, amiről maga Artyemij érsek beszélt a leváltása utáni interjújában, azon légből kapott vádak ellenére, miszerint ő az “autokefalisták menedékévé” változtatta az egyházmegyéjét.

Az autokefalitás témája időről időre felmerül a társadalomban, de az egyháztól, legalábbis a Belarusz Orthodox Egyháztől távoli körökben. Létezik az egyházi autokefalisták kicsiny csoportja, amely a külföldi Belarusz Autokefál Orthodox Egyházhoz struktúrájához tartozik. Belaruszban ők törvényen kívüliek, csupán két papjuk van, és egyetlen templomuk sincs. Aligha alkothatnak konkurenciát a Moszkvai Patriarchátus Belarusz Orthodox Egyházával szemben és fenyegethetik bármilyen módon annak egységét.

Az orthodox belaruszok közömbösségét az autokefalitás témája iránt alapvetően a belarusz népnek (többek között a hívőknek) az Oroszország iránti baráti viszonyulása táplálja. Még azon szerep ellenére is, amelyet annak vezetése a rezsim támogatásában játszik.

Ily módon a Belarusz Orthodox Egyházban nincs semmiféle látható törekvés a moszkvai központtól való feltétlen elszakadásra. Túlnyomó többségben van az az egészséges felfogás, amely szerint az egyházi struktúrák alárendeltségének megváltoztatása aligha hozna sok változást. Bárhogy is van, ez messze nem az elsődleges problémája az Egyháznak.

Sőt, most már láthatjuk, hogy egy diktatúra körülményei között mivé fajulhat egy ilyen “függetlenség”. Minél kisebb a függés a külső vezetéstől, annál nagyobb a kísértés a diktátori típusú állam számára, hogy saját tulajdonaként rendelkezzék az Egyházzal, amely könnyedén változhat át teljesen mássá, mint amit “saját fejűnek” nevezünk: a rezsim saját fej nélküli zsebegyházává, melynek tüneteit már most is megfigyelhetjük.

Bármilyen paradox, de a Belarusz Orthodox Egyház ma közelebb van az “autokefalitáshoz”, mint bármikor korábban. A Moszkvai Patriarchátus, mely korábban visszafogta a Belarusz Exarchátus nagyobb belső önkormányzatiságára irányuló kísérleteket, most gyakorlatilag mindent a rezsim belső akaratára és a tőle függő helyi egyházi vezetésre bízott. Meglepő, hogy Moszkva éppen most milyen készséggel egyezett bele abba, amit korábban nem engedett meg: hogy az Exarchátus élére belarusz származású helyi püspököt nevezzenek ki, ráadásul a rezsim közvetlen választottját. Most pedig a hatalom, már minden szégyenkezés nélkül, maga alá gyűrte az Orthodoxiát, úgy cselekedve, ahogy az ellenségeit vádolja. Ennek hátterében érdekes még egy másik részlet is: a Grodnóba most kinevezett Antonij (Doronyin) püspök autokefália szimpatizáns hírében áll. Feltételezik, hogy a Belarusz Orthodox Egyház hivatalvezetőjeként éppen ő állt Pável (Ponomarjov) metropolita azon bátortalan kísérlete mögött, hogy nagyobb önállóságot vívjon ki a Belarusz Exarchátus számára.

Milyen perspektívái vannak az Orthodoxiának Belaruszban?

“Isten megítél minden tettet” (Préd. 12, 14)

Tehát a tavalyi év eredményei következtében a Belarusz Orthodox Egyház jóval fontosabbá vált az állam prioritásai között. A rezsim felismerte az Egyház ideológiai potenciálját, de paradox módon, saját szolgálatába igyekezvén állítani, egyúttal meg is semmisíti azt. Az Egyház erkölcsi tekintélye, mely a tiltakozások során megnyilvánult, olyan papok tekintélyére épült, mint Artyemij érsek, akik személyválogatás nélkül Isten Igazságáról tettek tanúbizonyságot. Az az egyház, amelyik az állam segítségével befogja a száját az ilyen szolgálóinak és amely elfogadja, hogy ideológiai járuléka legyen az államnak, katasztrofiálisan elvesztegeti a morális tőkéjét.

Pontosan ez jelenti az “orthodoxia megtörésének” kísérletét. De ahogy már mondtuk, az Egyház nem egyedül a hierarchiából áll. Elkerülhetetlen a hívők csalódása és a hívők elvesztése. De sokan azok közül, akik megmaradnak, megőrzik az egyházi öntudat ezen élő tapasztalatát, és ez az a potenciál, amely meghozza majd a gyümölcseit az Egyház fogságból való szabadulása után.

Forrás: Предание.ру

A cikk szerzője: Священник Александр Шрамко (Alekszander Shramko atya)

1994-ben szentelték pappá. Minszk egyházközségeiben szolgált. Publicisztikai tevékenysége miatt 2018-ban státuszon kívül helyezték.

Forrás