Szakadás szakadás nélkül: létezik ilyen? Az ideiglenes megosztottságok példái az Egyház történetéből

A “Hitvallás” azt mondja, hogy az Egyház egy. Az egyházi tanítás szerint, ha sérül a hit egysége, szakadás történik. Ennek legismertebb példája az 1054-es Nagy Egyházszakadás, mely az orthodox Kelet és a római katolicizmus közötti dogmatikai és kánoni megosztottság mérföldköve. Az egyházi kánonok szerint ilyen helyzetekben az elszakad közösség elveszíti a kegyelmet. az orthodox nézőpont szerint a “latinok” elszakadtak az Egyháztól, míg maguk a latinok a bizánciakat, szerbeket, oroszokat és más helyi orthodox egyházakat tekintették szakadároknak. Az Egyház történetében voltak olyan helyzetek is, amikor megmaradt a hit egysége és csak külső, egyházkormányzati megosztottság alakult ki, amely során a kapcsolatok megszakadása mellett sem veszíti el egyik fél sem a kegyelmet.

Nézzük meg az alábbi érdekes listát, melyet Vlagyimir Mossz angliai orthodox egyháztörténész állított össze.

Néhány példa olyan megosztottságra, mely során megmaradt a hit egysége és a felek mindegyike rendelkezett az Egyház teljessége által elismert szentekkel:

1. Szakadás Izrael és a Júdai királyság között az Ószövetségben. Bár világos, hogy kettőjük közül Júdának volt “inkább igaza”, északon szintén maradtak igazi próféták, például Illés és Elizeus.

2. Megosztottság Péter és Barnabás apostolok között az “Apostolok Cselekedeteiben”. Bár itt is kiélezett nézeteltérés volt, mely valódi megosztottsághoz vezetett az apostolok között, úgy gondolom, hogy többségünk szerint nem történt egyházszakadás (skizma).

3. Megosztottság a Római Egyház és a kisázsiai egyházak között Viktor pápa idején a Húsvét ünneplésének dátumával kapcsolatban a II. század végén.

4. Megosztottság a Római Egyházon belül Kallisztosz pápa és utódai, valamint Szent Hippolütosz pápa között a III. század elején.

5. Megosztottság a Római Szentszék és az Afrikai Egyház között István pápa és Karthagói Szent Küpriánosz idején a III. században.

6. Megosztottság az Antiokhiai Egyházon belül Szent Meletiosz és Paulinosz presbiter között a IV. században. Nagy Szent Vazul és Szent Athanásziosz a konfliktus ellentétes oldalain álltak.

7. Megosztottság Alexandriai Szent Theophilosz (és az őt támogató Ciprusi Szent Epifániosz) valamnt Szent János között, ami egy meglehetősen bonyolult eset volt és Szent János történetét a kortárs patrológia tudomány többféleképpen interpretálja.

8. Megosztottság a Kelta és az Angol-szász Egyházak között a VI-VII. században a Húsvét ünnepének napjával kapcsolatban. A 664-es Whitby zsinat után, amely az ügyet az angol-szász (bizánci) dátum javára döntötte el, Tarzuszi Szent Theodorosz Canterbury érsek elrendelte, hogy a kelta keresztényekre szakadárokként kell tekinteni. 784. körül a Kelta Egyházak is elfogadták a bizánci Pascháliát.

9. Megosztottság Szent Wilfrid york-i metropolita és az Angliai Egyház többi része között a VII-VIII. században. Szent Wilfrid tiltakozott egyházmegyéje beleegyezése nélküli felosztása miatt és fellebbezett Rómához, ahol háromszor is támogatásra talált. Ennek ellenére Szent Wilfrid nem kapta vissza egész egyházmegyéjét. Később a vitát Szent Erkenwald (+693) londoni püspök diplomatikus közbenjárása simította el.  

10. Megosztottság Sztudita Szent Theodorosz és Szent Niképhorosz között a IX. században.

11. Megosztottság Szent Photiosz és Szent Ignatiosz között a IX. században.

12. Megosztottság Nikolaosz Müsztikosz és Euthimiosz szent konstantinápolyi patriarchák között a “negyedik házasság” miatt a X. század elején, egészen a 920-as “egyesítő zsinatig”. Ezen megosztottság idején két, párhuzamos hierarchia, jött létre, melyek igényt tartottak egymás egyházi ingatlanaira stb.

13. Megosztottság az arszeniták és az Egyetemes Patriarchátus között a 13-14. században. Az ellentétek akkor simultak el, amikor az arszenitákat a Patriarchátus mindenféle befogadási szertartás nélkül visszafogadta az egyházi közösségbe.

14. Megosztottság a Konstantinápolyi Patriarchátus öt metropóliája és a Patriarchátus többi része között az arszenita “skizma” megszűntetése után, vagyis 1310-ben. A “disszidensek” között legalább egy szent volt, Philadelphiai Theoliptosz, Palamasz Szent Gergely első lelkiatyja.

15. Megosztottság az Egyetemes Patriarchátus és a Szerb Egyház között a 14. században.

16. Megosztottság az Orosz Egyház és az Egyetemes Patriarchátus között a 15-16. században. Egészen a 15. század végéig a szakadást nem indokolták azzal, hogy az Egyetemes Patriarchátus uniót kötött Rómával a Firenzei Zsinaton, bár a történészek néha így állítják be a dolgot. Az egyetlen kánoni dokumentum, ami a közösségről tanúskodik, az a Tomosz, amit az Orosz Egyház autokefalitásának megadásáról állítottak ki 1589-ben, de a 15. század végétől a dokumentumok szerint Moszkva a bizánci egyházi hatóságok iránt mint teljesen orthodox egyházak iránt viszonyult.

17. Megosztottság Pharoszi Szent Arszeniosz és az Egyetemes Patriarchátus között a 19. században. Bár Szent Arszenioszt az Egyetemes Patriarchátus kiközösítette (anathemizálta), maradványai romlatlanul maradtak fenn és később a szentek között dicsőítették meg őt.

18. A 18. század végén jött létre a Κολλυβάδες mozgalom által kiváltott megosztottság.

19. Megosztottság a Görögországi államegyház és az Egyetemes Patriarchátus között a 19. században. Ez a szakadás 1852-ben ért véget.

20. Megosztottság az Egyetemes Patriarchátus és a Bolgár Egyház között 1872-ben (az ún. bolgár skizma). A görögök filetizmussal vádolták meg és anathemizálták a bolgárokat. A szakadás 1945-ig tartott. A forradalom előtti Oroszországban a Bolgár Egyház képviselőivel való kapcsolattartás során, Lamszdorf gróf, III. Sándor cár külügyminisztere közlése szerint, az örmény egyház számára kidolgozott protokollt alkalmazták. A Külföldi Orosz Orthodox Egyház egyházi közösségben volt mind a Bolgár Egyházzal, mind az Egyetemes Patriarchtáussal. Az Egyetemes Patriarchátus által kiközösített főpapok egyike, Kliment (Drumev) tirnovói metropolita ereklyéjét romlatlanként tárták fel.

Elmondhatjuk tehát, hogy a külső megosztottságok ellenére, melyeket néha nagyon siralmas körülmények kísértek, az Egyház mégis egységes maradt és a szakadás kifejezést nem lehet a szó szigorú kánonjogi értelmében használni, hanem korrektebb a “megosztottság” szó használata. Ezek a megosztottságok is számos történelmi és kánoni kérdést vetnek fel, melyeknek megválaszolásához aprólékos és alapos kutatások szükségesek.

Forrás