Az orosz orthodoxia szovjetizációja és annak terjesztése Kelet Európában a II. Világháború után [1]

Leányszervezetein keresztül, megőrizve orosz jellegét, igaz, egy specifikus megvilágításban, de a szovjet befolyást terjeszti a határokon túl. Az Orthodox Egyháznak egyes esetekben döntő, más esetekben jelentős befolyása van Kelet Európa országaiban, melyek az éles politikai harc színterei: egyetlen más kultusz sem rendelkezik ilyen befolyással [2]

A Szovjetunió Minisztertanácsa melletti Vallási Kultuszok Ügyeinek Tanácsa jelentése az 1947-es munka irányairól

Az 1917-es októberi fordulat és a bolsevik rezsim kialakulása után az Orthodox Egyház államvallásból üldözötté vált; az orthodox monarcha helyét az ateizmust terjesztő hatalom foglalta el. Az Egyház képviselői precedens nélküli repressziókat szenvedtek el az 1920-1930-as években, az egyházi struktúrákat a Szovjetunió területén a II. Világháború kezdetéig gyakorlatilag teljesen megsemmisítették. A Második Világháború után, mely során az egyházak helyzete a Szovjetunióban alapvetően megváltozott, az Orosz Orthodox Egyház aktív részt vállalt a nemzetközi politikában, többek között a szovjet állam eszményeinek propagálása és előmozdítása terén, annak ellenére, hogy ezen eszményekben a “vallás” fogalma a “múlt maradványa” megállapításhoz kapcsolódott. Mi történt az autoriter ateista államban létező egyházon belül? Az orosz emigráns irodalomban széles körben elterjedt a “vörös patriarchátus”, “vörös metropoliták” fogalma, a Szovjetunióból jött egyházi személyek idegenségét határozottan érzékelték Kelet Európa egyházainak vezetői is.

A “szovjetizáció” fogalmát a Szovjetuniónak Kelet Európa országaira a kultúra, a gazdaság, a politika terén kifejtett befolyása elemzésekor kezdték használni; ugyanakkor az orosz historiográfia, még kevésbé pedig az egyháztörténelem nem használja ezt a fogalmat. A kísérlet, hogy az orosz orthodoxián belül kimutassuk azon jelenségeket, melyek a szovjet állam intézményeinek közvetlen hatására alakultak ki, valamint a “szovjetizáció” fogalmának bevezetése lehetőséget nyújt arra, hogy bizonyos mértékig megmagyarázzuk napjaink egyházi életében zajló ellentmondásos jelenségeket. A “szovjetizáció” egy összetett jelenség, mely eredete és iránya szerint különböző folyamatokat ölel át. A cikk szerzője a következő folyamatokat sorolja hozzá:

  1. a szocialista eszmények terjesztése az egyházi közegben és a harc forradalmi módszereinek átvitele az egyházi közegbe.
  2. az egyházi vezetésnek és az egyházi struktúráknak az alkalmazkodása az új, szovjet valósághoz. Éppen ez a folyamat váltotta ki a legnagyobb kritikát a radikális monarchista egyházi emigráció részéről, amely lehetetlennek tartotta bármiféle kompromisszum megkötését a szovjethatalommal annak “ateista jellege” miatt.
  3. Tudatos állami politika az egyház ellenőrzésére és saját – mind belső, mind nemzetközi – érdekeinek megfelelő felhasználását segítő eszközök, később intézmények kialakítása. Itt hangsúlyozni kell az erőszakos befolyásolási módszerek (a közvetlen represszióktól kezdve a látens diszkriminációig) és a nem egyenlő rangú dialógus együttes használatát. A szovjethatalom egyházi intézményekre kifejtett befolyásának sajátossága a keresztény és a kommunista ideológiák közötti kezdeti ellenségesség; a vallásoknak, egyházaknak és az egyházi tudat hordozóinak nem volt helyük a szovjet társadalomban.
  4. A szovjethatalom által kitűzött feladatok delegálása az egyházi vezetésnek. Itt figyelembe kell venni a forradalom előtti örökséget: az egyház forradalom előtti időkben betöltött helyzetét és monarchikus hatalom ideológiai koncepciójának támogatását. Az egyházi vezetésnek a “Haza érdekeinek védelme” számára nem idegen jelszavával összhangban kellett átvennie a szovjet ideológiát. Jelen esetben az egyház mint a szovjet propaganda, a szocialista építés, a szovjet életmód stb. terjesztője lépett fel.
  5. Az állam és az egyház viszonyának, valamint az egyházon belüli berendezkedés szovjet modelljének átadása a többi szocialista ország orthodox egyházainak.
  6. A szocialista állam és a globális szovjet társadalom létező intézményeinek, gyakorlatainak és értékeinek átvétele, adaptációja az orthodox hívők által.
A szovjetizáció folyamatának történelmi korszakai (1917 – 1920-as évek közepe)

A XX. század elején az Oroszországi Orthodox Egyház életének minden szférájában komoly krízis mutatkozott meg, melyet a kortársak erősen tudatosítottak [3]. A legsúlyosabb rendszerszintű krízisek az egyházi-adminisztrációs berendezkedés; az egyházközségi papság erkölcsi és anyagi állapota, a püspökök és a világi papság viszonya, az egyház és a világi társdalom közötti kapcsolatok területén alakultak ki. Az 1917-es februári forradalom kardinális változásokat indított el, melyek az “egyházi forradalom” [4] megnevezést kapták a historiográfiában. Az összes egyházmegyében rendkívüli gyűléseket tartottak a papság és a világi hívők részvételével, demokratizálódott az egyházközségi élet. Spontán módon kezdődött meg a világi elemek aktivizálódása az egyházi életben, bevezették a választás elvét (egyházmegyei püspökválasztásokat tartottak, egyházmegyei és esperesi tanácsokat, monostori elöljárókat választottak), melyek párhuzamosan zajlottak az országban elindult spontán polgári választásokkal és egybeestek az antiklerikális és szekuláris hangulatok növekedésével a társadalom összességében [5].

Az egyház “szovjetizációjának” első szakasza, mely alatt a társadalmi struktúrák mintájára létrejövő választott irányító szervek (tanácsok) megalakulását értjük, 1917. februárjában kezdődött. Már akkor megfigyelhető a politikai szimpátiák szerinti irányzatok kialakulása az orthodox papság között, léteztek szélsőséges, bár kislétszámú csoportok is, melyek a szocialista forradalom eszméjét támogatták. Például a “Demokratikus papság és világiak Összoroszországi Gyűlése” 1917 szeptemberében a “minden hatalmat a tanácsoknak” jelszóval ülésezett. Az egyházi közösségen belüli viszonyok kiéleződése, a belső egyházi élet, az egyház és állam viszonyának, a társadalmi jelenségek iránti viszonyulás megoldatlan kérdéseinek komplexuma: mindezek nyomatékosan követelték a valódi zsinati válaszokat, melyek konszolidálhatták volna az egyházi közösséget. E reménységek és várakozások kísérték az 1917. augusztus 15-én megnyílt Összoroszországi Helyi Zsinat tevékenységét, mely mérete, képviseletének kiterjedtsége és tekintélye alapján precedens nélküli volt az Orosz Egyház történelmében. A zsinat 564 képviselője közül 299 világi hívő volt, és a sajátos egyházi Thermidorrá vált zsinat döntések egész sorát hozta, melyek az egyházközségek önigazgatásának széleskörű jogait magába foglaló egyházi zsinatiság fejlesztésére, a nők egyházon belüli szerepének aktivizálására, a világi testvériségek és más egyházi-társadalmi kezdeményezések létrehozására irányultak. Azonban az egyre kiterjedtebbé váló egyházüldözés megakadályozta a zsinati döntések életbe léptetését és megvalósítását, és az Egyház felkészületlennek bizonyult önmagának mint intézménynek a védelmére.

A “szovjetizáció” folyamatában igazi előretörés történt a szovjethatalom első éveiben azon mozgalmakban, melyek a “megújulók” gyűjtőnevet kapták, és amelyekben elsősorban a világi papság képviselőit voltak érintettek [6]. A “megújulók” képviselőit egyrészt az a vágy motiválta, hogy alkalmazkodjanak az új politikai körülményekhez, másrészt pedig arra törekedtek, hogy radikális változásokat vigyenek végbe az egyházi életben és vezető pozíciókat foglaljanak el az egyházi vezetésben. A mozgalom nem volt strukturált, különféle irányzatok tartoztak hozzá: “Élő Egyház”, az “Egyházi Újjászületés Szövetsége”, “Az Ó-Apostoli Egyház közösségeinek Szövetsége”, “A Vallási-munkaközösségek Szövetsége” “A Szabad Munkás Egyház”, a “Progresszív papság petrográdi csoportja” [7]. A megújulók mozgalmának vezetői kijelentették, hogy teljes mértékben és feltétel nélkül támogatják a szovjethatalom politikáját, és az OGPU nyomására, mely az egyházi közegben létező konfliktusok kiélezését tűzte ki célul, 1922-ben aktív harcba kezdtek a Tyihon patriarcha által vezetett egyházzal, követelve a patriarchától az egyház vezetéséről való lemondást és az az egyházi hatalom átadását az általuk létrehozott Legfelsőbb Egyházi Kormányzatnak. Éppen a “megújulók” szájából hangzottak el a legfelsőbb egyházi vezetés “ellenforradalmiságának”, a monarchista erők támogatásának vádjai, melyek felerősítették a püspökök és az őket támogató papok és világiak elleni közvetlen repressziókat. A Benjámin petrográdi metropolita (aki elutasította a korábban hozzá közel álló, majd a “megújulókhoz” csatlakozó Alekszander Vvegyenszkij pap támogatását) elleni koncepciós per, mely során tíz embert halálra ítéltek, az orthodox egyházi közösség szétszakadásának véres határvonalává vált.

1923 elejére a megújulók és OGPU-s [a szovjet politikai rendőrség, a Cseka utódja, a KGB elődszervezete – ford. megj.] vezetőik a “megújuló” egyház történelmi szerepét egyre inkább abban látták, hogy az “a szovjet egyház” legyen (háttérbe szorítva a valóban megérett egyházi reformok programját). Ez jól látszik az ún. II. Megújuló Zsinat témáihoz megfogalmazott javaslatból: “kizárni a tematikából a kánoni kérdéseket” és a “Zsinat tevékenységében kidomborítani a Szovjethatalom, az egyház és az állam szétválasztásának dekrétuma ünnepélyes elismerésének demonstrálását és Tyihon [Szent Tyihon moszkvai patriarcha – ford. megj.] elítélését” [8]

A “megújulók” a szovjethatalom fő szócsövévé váltak a kevésbé simulékony hittársaik elleni vádakban, melyek szerint ők “makacsul arra törekednek, hogy rákényszerítsék az Egyházra a monarchia eszményét, hogy felvállalja a reakciós állami-politikai vágyak titkos támaszának, védelmezőjének politikai szerepét…” [9].

A “megújulók” vezetői az OGPU-val együttműködve találták meg az egyházi vezetés számára azon nyilvános tevékenységeket, melyekre a szovjethatalomnak fennállása során folyamatosan szüksége volt: annak demonstrálását, hogy a Szovjetunióban lelkiismereti szabadság van, az emigráns egyházi struktúrák elleni harc folytatását és saját struktúrák létrehozását a határokon túl; a szocialista eszmények támogatását és terjesztését a nemzetközi közösségben, a hatalom számára kényelmetlen egyházi vezetők diszkreditálását és a velük való leszámolást az országon belül.

1923 – 1930-as évek vége

A szovjetizáció következő szakaszára jellemző, hogy megváltozik az ún. a patriarchai egyház [az az egyházi struktúra, mely Tyihon patriarchát és a patriarchai helytartó címet viselő utódait ismerte el vezetőnek, melyben 1927-re Szergij (Sztragorodszkij) metropolita szerzi meg a főhatalmat – ford. megj.] vezetőinek álláspontja, mivel az egyre inkább demonstrálni kezdi lojalitását az új hatalom iránt (ezt segítette elő többek között az a törekvés is, hogy elkerüljék az egyházi közösség politikai alapú megosztottságának elmélyülését, ami gyakorlatilag a legfőbb következménye volt a “megújulók” tevékenységének). A Tyihon patriarcha által választott kompromisszumos politikát azon néhány, az egyházi közösséget megszólító általa aláírt dokumentum fogalmaztott meg: az ún. Nyilatkozat (1923) [10] és az ún. Testamentum (1925) [11].

Az új hatalom és legitimitása elismerésének leglátványosabb demonstrációja Szergij (Sztragorodszkij) metropolita 1927-es (a hatalom részvételével megfogalmazott és annak nyomására kiadott) deklarációja lett [12], mely tartalmazta az egyház Szovjetunióbeli legalizációjának feltételeit (ahogy azt az egyházi vezetés elképzelte). A tézis: “Mi orthodoxok akarunk lenni, egyúttal pedig polgári hazánknak elismerni a Szovjetuniót, melynek örömei és sikerei a mi örömeink és sikereink, kudarcai pedig a mi kudarcaink” – történelmi jelentőségűvé vált az egyházi és állami kapcsolatok terén. “Deklarációjában” a Szergij-féle egyházi vezetés a Moszkvai Patriarchátus joghatóságában maradás elsődleges feltételeként a szovjet kormány iránti lojalitást nevezte meg (többek között a külföldi struktúrák számára is) és kifejezte szovjet hatalom iránti “össznépi hálánkat… az orthodox lakosság spirituális szükségletei iránti ilyen figyelemért”, valamint ígéretet tett arra, hogy nem fogja “rosszra használni az elnyert bizalmat”.

Az állami-politikai rendszer ilyen demonstratív támogatása az egyházi vezetés részéről, valamint a szovjet kormányzat politikai utasításainak teljesítése nem befolyásolta a papság és a hívők elleni repressziók mértékét és jellegét. 1929-ben az egyre erőteljesebb kollektivizáció és indusztrializáció idején fogadják el a “Vallási egyesületekről szóló rendeletet” [13], amely bizonyos változtatásokkal egészen a szovjet korszak végéig érvényben volt a Szovjetunióban, és amely a vallási aktivitás minden formáját (a “kultusz szolgálói” által a különlegesen erre kijelölt épületekben végzett istentiszteletek kivételével) a legalitás határain kívül helyezte. A “Nagy Terror” időszakában az összes hitfelekezet papsága és hívői (“egyháziak és szektánsok”) ellen zajlottak szisztematikus repressziók, függetlenül attól, hogy demonstrálták-e a szovjethatalom iránti lojalitást vagy sem. [14]

1939–1958 гг.

Az orosz orthodoxia szovjetizációjának újabb szakasza a II. Világháború kitörésével kezdődik, amikor 1939-ben a Szovjetunió nagyszámú orthodox lakosságú területeket kebelez be. A négy szabadlábon maradt főpapból kettő exarchaként az újonnan elfoglalt területekre utazik, azzal a céllal, hogy az egyházi életet a Moszkvai Patriarchátus feltételei szerint egységesítse és vonja ellenőrzés alá. 1943-ban a szovjet állam létrehoz egy különleges szervet, melynek az a feladata, hogy irányítsa a vallási életet az országon belül és kiépítse az egyház nemzetközi tevékenységét [15]. Mondhatjuk, hogy az egyházi struktúrák szovjetizációja ezen állami szerv létrehozásával intézményesített jellegűvé válik. Az 1945-ben moszkvai patriarchává választott I. Alekszij (Szimanszkij) “szilárdan állt a következetes, több mint lojális állásponton a szovjethatalom bel- és külpolitikája tekintetében” [16].

A főpapok és az egyházi hierarchia hatalommal való együttműködésének legfőbb területévé a Szovjetunió befolyásának külföldi elősegítése válik [17].

1958–1988 гг.

Az egyházi élet szovjetizációjának következő szakasza a “huscsovi reformok” idejére esik, amikor a kommunista párt legfőbb törekvése az új, szocialista ember kinevelésére irányul, és ezzel kapcsolatban széleskörű vallásellenes kampány kezdődik, melynek során a vallás és a vallás képviselőinek ideológiai diszkreditációja zajlik, harc a vallási rituálék ellen és azoknak világi rituálékkal való felváltásáért [18]. A személyi kultusz következményei elleni harc ürügyén számos jogi rendelkezés születik, melyek a helyi szintű vallási struktúrák szervezeti berendezkedésének megváltoztatására irányulnak, és kísérletet tesznek arra, hogy megfosszák az egyházat pénzügyi forrásaitól. Ebben a szakaszban kádercsere történik mind a vallási intézményekkel való együttműködésért felelős hivatalnoki karban, mind a legfelsőbb egyházi vezetésben, melyek ezután egészen a szovjet korszak végéig megmaradtak a legfelsőbb tisztségekben [19]. a hatalom pragmatizmusa az egyház nemzetközi aktivitásának újabb kibővítésében fejeződött ki, mely 1958-tól alapvetően megnőtt. Bár Hruscsov leváltásával megszűnt a vallással szembeni adminisztratív nyomás; az ebben a korszakban létrejött nyomásgyakorlási mechanizmusok, az egyházi struktúrák szervezeti berendezkedése, a káderek kiválasztásának és az egyházi vezetés nemzetközi tevékenységének módszertana egészen a Peresztrojka idejéig fennmaradt [20].

A szovjetizáció alapvető vektorai közül a következőket szükséges kiemelni: az egyház szervezeti struktúrájában történt változások; a papi káderek nevelése; az értékhierarchia és az ideológiai felfogás átvétele.

Vizsgáljuk meg részletesebben az utóbbi vektort: az értékhierarchia és az ideológiai felfogás átvételét. A szovjet retorika elsajátítását és az egyházi közegben való alkalmazását először a megújulok demonstrálták. Nyilvános felszólalásaikra és elméleti megfogalmazásaikra jellemző volt, egyszrészt, a valódi, korszerűsített keresztény egyház létrehozása forradalmi eszményének, másrészt az egyházi életben zajló “permanens forradalom” szükségessége gondolatának aktív propagálása. A megújulók vezetői, tudatában léve az új hatalom ateista jellegének, mégis kiadták a szocializmus konceptuális támogatásának jelszavát, mivel a forradalom és a vele érkező szovjethatalom megtette azt, amit nem tett meg a keresztény egyház kétezer éves fennállásának egész időszaka alatt: a föld egyik országában elkezdte megvalósítani “az emberiség régi álmát az egyenlőségről és a boldog földi életről” [21]. A “kapitalizmus mint halálos bűn” koncepcióját úgy állították be, mint a “Krisztus meghamisított igazsága” kollektív és kegyelmi átalakításának kezdetét [22]. A megújulok simulékonysága és szervilizmusa, elméleti felfogásuk szerint, jelentéktelen és apró jelenség volt a globális vívmányok hátterében, és a megújulók egyháza államnak való alávetettségére V. Titlinov szavai szerint mint “külső, polgári alárendeltségre kellene tekinteni. Csak ilyen alárendeltségre gondol az új egyház” (23). Másodszor a megújulok nyomatékosan deklarálták szolidaritásukat az államhatalommal annak szövetségesei és ellenségei tekintetében. Ez kiterjedt mind az egyházon kívüli struktúrákra és személyekre, mind az egyház tagjaira (már a Benjámin petrográdi metropolita és társai halálos ítéletének meghozatala utáni a napon az “Élő Egyház” folyóirat közölte a megújulók Legfelsőbb Egyházi Kormányzatának határozatát, mely a halálra ítélt klerikusokat megfosztotta papi rangjuktól). A megújulók elsőként fordultak szembe az Egyház külföldre menekült képviselőivel és demonstrálták készségüket, hogy a szovjet állam érdekeit védelmezzék külpolitikájukban.

Az 1923. április-májusi II. Megújuló Zsinaton elfogadott tételek fontosak a szovjetizáció folyamatának megértésében azon értékirányok és attitűdök tekintetében, melyeket később a Moszkvai Patriarchátus hivatalos vezetősége valósított meg. A Zsinat azt állította, hogy, többek között, “az egész világ széetesett a kapitalista-kizsákmányolók és a proletariátus osztályaira” és kinyilvánította a szocialista harc keresztény tartalmát: “A Zsinat megbélyegzi a nemzetközi és hazai ellenforradalmat, minden vallási-erkölcsi tekintélyével elítéli azt. A Zsinat arra szólít fel minden becsületes keresztényt – Oroszország állampolgárait -, hogy a szovjet kormány vezetésével egységes frontként vonuljon harcba a szociális igaztalanság egyetemes gonosza ellen”. Alekszander Vvegyenszkij előadást tartott az “Egyház viszonya a szociális forradalom iránt” címmel, melyben a szovjethatalmat a “szociális igazság” parancsolatai védelmezőjének nevezte. “A szovjethatalom az állam módszereivel a világon egyedüliként szándékozik megvalósítani a Mennyek Országának eszményeit” – hirdette az 1923-as élőegyházas zsinat. A zsinat üdvözlő táviratot küldött az Oroszországi Köztársaság kormányának, az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságnak, “V. I. Leninnek, a munkás-paraszt hatalom legfőbb vezérének”, letaszította trónjáról Tyihon patriarchát és megfosztotta a szerzetességtől, megvádolva, hogy az “ellenforradalmat szolgálja” és hogy a “hívőket a szovjethatalom elleni ellenforradalmi harcra hívja fel”, melynek következtében “1000 ember meghalt”. A zsinat eltörölte a patriarchátus intézményét is, mint “amely nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és káros az egyház ügyének”. Már ezen a zsinaton meghozták a hatalom számára nemzetközi szempontból szükséges nyilatkozatokat, mely szerint Szovjetoroszországban nincs egyházüldözés, valamint kiközösítette az egyházból a külföldi “Karlócai Zsinat” minden tagját, és kinyilvánította együttműködési készségét a hatalommal való együttműködésre az “Egyház és az Állam szolidaritásának elve alapján hazánk polgárai jólétének növelése általános morális vívmányai terén”.

Az Egyháznak a hatalommal kötött kompromisszum útján történő “megmentése” eszménye egyre dominánsabb motívummá vált a Moszkvai Patriarchátus vezetői számára saját cselekedeik igazolásában. A Szergij metropolita által 1927-ben kiadott “Deklaráció” megfogalmazza a hatalom iránti hála elvét azon lehetőségért, hogy az Egyház és a hívők létezhetnek a Szovjetunióban. Kinyilvánítja az állami kezdeményezések konceptuális támogatását, a belső és külső ellenségek elleni harcban mutatott szolidaritást, ami többek között az állam azon jogának feltétel nélküli elismerését jelentette, miszerint joga van a repressziókra és az alternatívák nélküli külpolitikára.

Az 1940-es éve közepén a hatalom által a nyilvános térbe kiengedett egyházi vezetés megkezdi a szovjet ideológia és értékrendszer aktív terjesztését. A szocialista eszmék deklarációja, ötvözve aruszofil és birodalmi koncepciókkal, megjelentek Nyikoláj (Jarusevics) és Grigorij (Csukov) metropoliták, valamint kevésbé jelentős kollégáik beszédeiben (24).

Az “Igazság a vallásról Oroszországban” 1942-ben megjelent és sok nyelvre lefordított, majd szerte a világon a szovjet követségeken terjesztett könyv az első fecskéje volt a hatalom és az egyházi vezetés sikeres együttműködésének az ideológiai szférában [a politikai rendőrség által írt könyvet Szergij metropolita neve alatt adták ki, és az egyház képviselői terjesztették külföldön, mint bizonyítékát annak, hogy a Szovjetunióban nincs vallásüldözés – ford. megj.]. Az állami levéltárak dokumentumaiból látható az egyházi vezetők és a szovjet hivatalnokok belső konszolidációja a szovjet állam külpolitikai aktivitásának megalapozására irányuló dokumentumok létrehozása során. Az orosz emigránsok megfigyelése, miszerint “ahová bevonult a vörös tank, megjelent a vörös metropolita is”, a szovjetizációnak a Moszkvai Patriarchátus képviselői általi exportja új szakaszát tükrözi. A “kommunista kereszténység” és az “Egyház a szocializmusban” eszméi terjesztésének legaktívabb és legtehetségesebb képviselői között meg kell említeni a következő nemzedék főpapjai közül Nyikogyim (Rotov) metropolitát (25), akinek tevékenysége megnyitja az orosz orthodoxia szovjetizációjának újabb szakaszát. Rajta kívül a keresztény és kommunista eszmék együttélésének koncepcióját nemzetközi szinten hirdették Vitalij Borovoj, Liverij Voronov, P. Szokolovszkij protoijerejek, N. Zabolotszkij teológus, akiknek munkáiban a szocialista eszmények és a világ szocialista átalakításának teológiai megalapozásával találkozhatunk. Nyikogyim (Rotov) metropolita alatt egyre kitarjedtebbé válik a Moszkvai Patriarchátus nemzetközi aktivitása. A Moszkvai Patriarchátus hivatalos képviselői nemzetközi aktivitásának deklaratív (hivatalos) része az 1960-1980-as években eklatáns példája az egyházpolitika szovjetizációjának, mivel fő feladata a szovjet állam külpolitikai érdekeinek elősegítése volt számos területen:

  • a szocialista eszmények terjesztése a nemzetközi vallásos körökben;
  • a szocialista eszmények iránt együttérzően viszonyuló külföldi egyházi személyek támogatása;
  • a keresztény békemozgalom ellenőrzése és irányítása;
  • a külföldi orosz egyházi struktúrák semlegesítése és diszkreditálása;
  • a Szovjetunióbeli hívők elleni repressziók és a vallási élet korlátozása kérdései külpolitikai szintű felvetésének megakadályozása.

Nem szabad elfelejteni, hogy a nemzetközi tevéenységben való aktív részvétel, a “másik világba” való kiutazások, más országok egyházai és hívői helyzetével való megismerkedés, a teológiai ismeretek bővítése – mindezek egyidőben az egyház túlélésének eszközei is voltak az ateista államban, hozzájárultak az Egyház egyes képviselői teológiai szintjének emeléséhez, lehetőséget adott az autoriter hatalommal való “alkudozás” rendszerének kialakítására (26).

Ebben az időszakban a szovjetizáció alapvető momentumai nem annyira a szocialista eszmények magasabbrendűségét megalapozó teológiai doktrinák kidolgozása volt (ezek ekkoriban már gyakran másodlagosak voltak), mint a szovjet állam feltétel nélküli támogatása annak minden megnyilvánulásában, az egyházi vezetők aktív részvétele a kapitalista közeggel folytatott “ideológiai háborúban”, melyet folyamatos tudatos hazugság jellemzet a szovjet állam valóságos béketeremtő jellegéről és a Szovjetunióbeli hívők üldözésének hiányáról.

Nyikogyim metropolita hitt abban, hogy a hatalom rá fog érezni az Orthodox Egyháznak a társalami-politikai életben való jelenléte hasznosságára, és tanítványai visszaemlékezései szerint gyakran mondtaÍ: “Még meg fogjuk élni azt a kort, amikor a Politikai Bizottság ülései a ‘Mennyei Király’ éneklésével kezdődnek majd.”

A háború utáni korszakban még egy fontos jelenség figyelhető meg, mely kétség kívül a szovjetizáció produktuma: az állam elméleti, eszmei attitűdjeinek támogatásán és terjesztésén kívül normává válik az egyházi vezetők részvétele a szekuláris ünnepeken, ceremóniákon, melyek néha kvázi-vallásos rituálé jelleget vesznek fel, az állam legfőbb vezetőinek köszöntése a nevezetes napokon. Mindezek a cselekmények egyfajta jelként, a hatalom iránti lojalitás markereként jelentek meg, másrészről megmutatják az egyházi közeg őszinte vágyát, hogy teljesen beolvadjanak a szocialista társadalomba. Például, az egyházi vezetés elengedhetetlen résztvevője lett a szovjet ünnepek hivatalos ceremóniáinak, május 1-én, november 7-én (jelen voltak az Októberi Forradalom tiszteletére a Kremlben adott fogadásokon), május 9-én (megkoszorúzták az ismeretlen katona melletti öröktüzet). I. Alekszij patriarcha leveleiben május 1-ét “fényes napnak”, “mindannyiunk közös május elsejei ünnepének” nevezi. 1948. április 30-án írta G. Karpovnak: “Kedves Georgij Grigorjevics! Köszöntöm Önt május 1-e, minden dolgozó ünnepe alkalmából. Nem zárom ki magamat ebből a kategóriából és nagy megelégedettségemre szolgál az, hogy munkám jelentős mértékben összefonódik az Ön munkájával és ez a közös munka nem csak az Egyház, hanem Hazánk hasznát is szolgálja” (27).

Egy időben a Moszkvai Patriarchátus által kiadott egyházi naptárakban május 1-ét egy sorban hozták a nagy egyházi ünnepekkel. Az egyházi vezetés részt vett a szovjet vezetők személyi kultuszának támogatásában és alakításában is. Például a Moszkvai Patriarchátus Folyóirata, az egyházi naptár tartalmazta a Lenin “emléknapokat”, a Moszkvai Patriarchátus Folyóiratának 1950. évi első számában cikk jelent meg “Az Egyház imádságos részvétele Joszif Visszarionovics Sztálin születésnapja 70. évfordulójának megünneplésében” (28), melyben a vezér érdemeinek felsorolásán és dicsőítésén kívül olvashatunk arról is, hogy “az orosz egyházi emberek 1949. december 21-én minden orthodox templomban imádkoztak” az egészségéért. Grigorij (Csukov) metropolita javasolta Sztálin halotti megemlékezésének formuláját is: “A most elhunyt Joszif, a Szovjetunió Legfelsőbb Vezére lelkének megnyugvásáért”. Ez az ima hangzott el 1953. márciusában a Leningrádi Teológiai Akadémia templomában tartott Patyihidán.

Egyrészről itt a hatalom iránti doxológia orthodox hagyományból vett mintákra épülő műfajáról van szó, másrészről szembetűnő “másik Isten” szolgálóinak részvételének mértéke a szovjet vezéreknek a vallásellenes rezsim által tudatosan épített kvázivallási kultuszában (29). A legmegdöbbentőbb, hogy azt az állítást, miszerint “nekünk, egyházi embereknek, különösen hálásaknak kell lennünk az egyházi szükségleteink iránti résztvevő viszonyulásért, minden polgári szférát érintő egyházi kérdést az Egyház számára kedvező értelemben old meg. A Szent Egyház az ő személyében hű védelmezővel rendelkezik”, az egyházi közösség egy része fenntartások nélkül elfogadta.

Az Orthodox Egyház szovjetizációja az újonnan megszerzett területeken

A II. Világháború eredményeképpen a véglegesen a Szovjetunió részévé vált Nyugat Ukrajna, Nyugat Belorusszia, Észak Bukovina, Besszarábia, Kárpátalja, a balti köztársaságok, melyekben orthodox egyházmegyék (vagy autonóm orthodox egyházak) működtek különféle egyházi joghatóságokban: a Konstantinápolyi, a Lengyel, a Román és Szerb Egyházak részeikként, és saját, történelmileg kialakult helyi hagyományokkal rendelkeztek. A Moszkvai Patriarchátus hatalmas növekedését hozta a görögkatolikus egyházmegyék erőszakos beolvasztása 1946-ban a Lembergi Zsinaton a történelmi Galícia, majd 1949-ben Kárpátalja tekintetében. Ezek az esemének a Moszkvai Patriarchátust Kelet Európa legnagyobb orthodox egyházává tették.

A Moszkvai Patriarchátusba való beolvasztásuk és egyszerű egyházmegyékké való átalakításuk után megfigyelhető az egyházi vezetés törekvése, hogy fokozatosa egységesítse az egyházi kormányzatot, leváltják a helyi főpapokat, tisztogatás zajlik a papságban. Azonban a csatlakoztatott területek, különösen a vallásilag aktív lakosságú, nagyszámú papsággal, a határvidék jelleg miatt magas expanzivitású népi vallásosságal rendelkező Nyugat Ukrajna kardinálisan megváltoztatták a helyzetet a Moszkvai Patriarchátuson belül és befolyásolták a fejlődését az elkövetkező évtizedekben: az Orosz Orthodox Egyház minden negyedik egyházközsége korábban uniátus, minden tizedik papja pedig a görögkatolicizmusból “egyesített” volt. Az egyesítés és a németek által megszállt területeken történt templom megnyitások következtében 1946. júliusában a Szovjetunióban 61 főpap és 13 215 működő templom volt. Mindez úgy, hogy míg az egész Szovjetunió területén az orthodox templomok 1916-os szintjének 27%-a maradt meg, Ukrajnában ez az arány 70% (az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság területén 8%, a Belorusz SZSZK területén 20%). Az 1930-as évek globális repressziói, a tömeges templombezárások, a vidéki népi kultúra lerombolása után a központi oroszországi egyházmegyéket az egyházi élet minden területét érintő óriási befolyás érte a “nyugati” papság részéről, mely kiterjedt a papság kinézetére, az istentiszteletek végzésének formáira, az énekekre, a világiak új gyakorlatainak kialakulására. Ezt meg kell említeni, mivel ez a folyamat a szovjet valláspolitika következményeként alakult ki, de aligha lenne helyes azt állítani, hogy a szovjet politika a nyugat-ukrajnai religiozitásnak az egész Szovjetunióra való kiterjesztésére irányult.

Az egyházi vezetést különösen nyugtalanította az újonnan csatlakoztatott nyugati egyházmegyék helyzete, melyekben a papság és a világiak többségét erőszakkal egyesítették a görög katolicizmusból. A Moszkvai Patriarchátus 1940-1980 között intézkedések egész komplexumát alkalmazta, hogy konszolidálja és egységesítse ezen egyházmegyék életét. Ezt a folyamatot nehéz csupán a szovjetizáció fogalmával leírni, hiszen ez ruszifikáció és orthodoxizáció, valamint a népi vallásosság elleni harc is volt. Azonban nagyon fontos megértenünk, hogy egy sor okból kifolyólag a pártszervezetek, pl. Ukrajnában (az orthodox főpapságot és klérust stimulálva) buzgón harcoltak a vallási élet azon jelenségei ellen, melyeket az uniatizmus megnyilvánulásainak tartottak.

Nyugat Ukrajna egyházmegyéiben az orthodox élet unifikációjának idegen jellege kétség kívül állt. A pártaparátusnak a vallási életbe való erőszakos beavatkozása eklatáns példája volt L. Kravcsuk (1982), az Ukrán Kommunista Párt Agitációs és Propaganda Osztálya vezetőjének feljegyzése, mely szerint “sok orthodox közösségben… az istentiszteleteket, rítusokat, kultikus cselekményeket uniátus szokások szerint végzik. A kultusz gyakorlatában nyíltan használják az uniátus attributikát, a görög katolikus liturgikus irodalmat”. Kravcsuk intézkedések egész sorát javasolta az “uniátus ritualitás” gyökeres megszüntetésére, többek között a nyugat ukrajnai orthodox egyházközségekben a Moszkvai Patriarchátus Exarchátusával közösen tartandó ellenőrzéseket, melyek célja az “uniátus attributika, irodalom” elkobzása volt.

Ő javasolta a “kérdés megoldását a Moszkvai Patriarchátus Oktatási BIzottságán keresztül az uniatizmussal szembeni kritika erősítésével a teológiai iskolák oktatási folyamatában, valamint, hogy nem célszerű ezen egyházmegyékbe az Ukrán SZSZK nyugati területéről származó végzősöket küldeni” (31). A hivatalnokok törekvésről, hogy a nyugat-ukrajnai egyházi élet konszolidációját az orthodox főpapok és klérus kezével végezze el, tanúskodik a cikk mellékletében olvasható beszélgetés Szávva (Babinec) munkácsi és ungvári püspökkel. A nyugat-ukrajnai vallási élet erőszakos szovjetizálása, a folyamatos beavatkozás, az ügynökök beépítése az egyházi struktúrákba: mindezek a jelenségek hozzájárultak ahhoz, hogy az 1980-as évek végére a posztszovjet térségben olyan egyházközi és egyházon belüli konfliktus jött létre, melynek következményeit máig nem sikerült leküzdeni.

A szovjetizáció kiterjesztése Kelet-Európa országaira

A szovjet hadsereg kelet-európai előretörése a II. Világháború idején és a Szovjetunió azon törekvése, hogy stabilizálja befolyását a régióban, ahol erős, társdalmilag és politikailag jelentős keresztény egyházak létreztek, kiváltotta a kapcsolatok felvételének szükségességét az egyházi intézmények szintjén. A Moszkvai Patriarchátus képviselői 1942-től kezdenek dolgozni Kelet-Európa orthodox lakosságával (felhívás Románia papságához, felhívás “Jugoszlávia, Csehszlovákia és a fasiszta megszállók igája alatt senyvedő más országok és népek keresztényeihez”). A szláv országok orthodox lakossága és papsága között hagyományosan domináns volt Oroszország és az orosz ortodoxia iránti pozitív viszonyulás, mely jelentős támogatást nyújtott a szláv testvéreknek a függetlenségi háborúk korában, a főpapság jelentős része beszélt oroszul, a forradalom előtti oroszországi teológiai iskolákban tanult (pl. Nikodém román patriarcha). Több helyen az egyházi vezetés Oroszország segítségében reménykedett saját problémáinak megoldásában, pl. a Bolgár Egyház a skizma lezárulását és a hivatalos autokefalitás elnyerését remélte, a szerb lakosság az usztasák tevékenysége miatt negatívan viszonyult a katolicizmus iránt. A MOszkvai Patriarchának elő kellett segítenie Kelet-Európa és a Szovjetunió országainak konszolidációját a közös szláv orthodoxia alapján. A helyzetet sajátossá tette, hogy az orthodox országokban, különösen Szerbiában, erős befolyása volt a Külföldi Orosz Orthodox Egyház képviselőinek, ezért a befolyásuk semlegesítése fontos feladata volt a Moszkvai Patriarchátusnak.

Az államhatalom támogatásával a Moszkvai Patriarchátus képviselői által elindított folyamat elemzése esetén túlságos leegyszerűsítés lenne ezt a tevékenységet a szovjet befolyás terjesztésére és ezen országok “szovjetizációjának” elősegítésére korlátozni: a Moszkvai Patriarchátus régi hagyományokkal rendelkezett a régió elnyomott orthodox keresztényeinek patronálásában, számára hagyomány volt a törekvés, hogy a Vatikán és a görögök ellensúlyozására domináns befolyást gyakoroljon a kelet-szláv orthodoxiában; létezett ezen országok orthodox egyházaira kifejtett komplex befolyás hagyománya az anyagi támogatáson, az irodalom terjesztésén, a papság oroszországi teológiai iskolákban való képzésén keresztül: ez már az elősző évszázadokban kialakult.

Kelet-Európa országaink belül a “népi demokráciák” szovjetek által támogatott hívei a Második Világháború utolsó éveiben arra törekedtek, hogy szövetségeseket találjanak az egyházi közegben, kinyilvánították a népi (vagy élő) egyház megteremtésének szükségességét és érdekeltek voltak a befolyásos egyházi vezetés lojalitásának biztosításában. A fokozatosan mindent befolyása alá vonó új hatalom kedvező viszonyulásának elméleti feltétele az adott hitfelekezet antifasiszta tevékenységének mértéke volt, a gyakorlatban azonban a helyzet jelentősen bonyolultabb volt.

Deklarációk szintjén a “népi demokrácia” pártjainak álláspontját képviselő politikai vezetők viszonyulását az idősebb testvér – a Szovjetunió – által kínált modell határozta meg, többek között a vallási kérdésben is. Az 1944-ben a Szovjetunióba látogató bolgár delegáció kijelentette, hogy az egyház és állam közötti viszony alapjául azt a modellt választják, mely a Szovjetunióban működik. Egyúttal a “nép-demokratikus körök” képviselői törekedtek a házas papság körében kialakult “demokratikus” szövetségek támogatására és stimulálására. Ilyen szervezetek jöttek létre 1945-1947 között Romániában, Bulgáriában és Jugoszláviában. Míg Bulgáriában a Papok Szövetsége az 1903-ban létrejött ágazati kulturális-művelődési és jótékonysági szervezet jogutódja lett, addig Romániában és Jugoszláviában (1947) újonnan alapítottak ilyen szervezeteket. T. Volokityina meggyőzően ír ezek politikai angazsáltságáról (32).

A proszovjet orientáció jó példája a “demokrata papok” csoportjának tevékenysége, mely Romániában az 1944. augusztusi hatalomváltás után alakult meg a Hazafiak Szövetsége mellett. Ez a csoport, majd a Papok Szövetsége szorgalmazta a román-szovjet közeledést, deklarálta azon vágyát, hogy szoros kapcsolatot építsen ki a Moszkvai Patriarchátussal és aktívan érdeklődött a vallás Szovjetunióbeli helyzete iránt. T. Volokityina tárta fel a szovjet szerveknek ezen szövetségek iránti figyelméről, és az aktivitásukra adott reakciókról szóló információk gyűjtéséről tanúskodó dokumentumokat. A szovjet fél észlelte, hogy a bolgár és a szerb egyházi vezetés a párhuzamot von a “demokratikus irányultságú” papság és a szovjet megújulok irányzata közé.

Nem beszélhetünk azonban kemény szembenállásról a papi szövetségek és a hivatalos egyházi vezetések között, melyek Bulgáriában, Szerbiában és Romániában óvatos dialógust folytattak az új hatalommal, nem törekedtek a konfliktus kiélezésére a “demokratikus” hangulatú házas papsággal és igyekeztek megtartani a távolságot a Moszkvai Patriarchátus képviselőivel.

A szovjet dokumentumok írnak arról, hogy a román papság az 1946. novemberi választásokon a demokratikus frontot támogatta, “amikor a Román Orthodox Egyház Nikodém utasítására, aki épphogy visszajött Moszkvából, sok mindenben hozzájárult a demokratikus front győzelméhez” (33). Alekszij (Szimanszkij) patriarcha és G. G. Karpov, a Szovjetunió Minisztertanácsa melletti Orosz Orthodox Egyház Ügyeit Felügyelő Tanács elnöke megkapták a “Románia csillaga” érdemrendet.

Az Orosz Orthodox Egyház vezetése még a II. Világháború befejezése előtt azt a feladatot kapta, hogy biztosítsa a Szovjetunió iránti lojalitást és hozza létre az orthodox egység rendszerét; I. Alekszij patriarcha éppen ezért tett 1945. május 22-én az orosz történelemben precedens nélküli látogatást a Szent Földre, Ciprusra, a Közel-Kelet országaiba, amely során találkozott a jeruzsálemi, az alexandriai és az antiokhiai patriarchákkal. A Szovjetunió képviselőinek az 1940-es évek közepétől Kelet Európa orthodox egyházaira azért volt szükségük, hogy biztosítsák a Moszkvai Patriachátus dominanciáját az orthodox világban és erősítsék szembenállását a Vatikánnal, visszaszorítsák Konstantinápoly befolyását és erősítsék a harcát a politikailag ellenséges Külföldi Orosz Orthodox Egyházzal. Ezért a munka arra irányult, hogy megszerezzék a támogatást a Moszkvai Patriarchátus számára, elismertessék az Orosz Orthodox Egyház tekintélyét, valamint a kis orthodox egyházak támogatásával növeljék a “szövetséges” szavazatok számát, mint pl. az albán vagy a csehszlovák egyházak esetében (Az Orosz Orthodox Egyház Ügyeit Felügyelő Tanács helyettes elnöke K. E. Vorosilovnak írt levelében állította: “A Moszkvai Patriarchátus előretolt bázishoz [avant-poste] jut Albániában a katolicizmus elleni harc számára” (34).

A Moszkvai Patriarchátus aktív részvételével sikerült megoldani a Bolgár Orthodox Egyház státusza rendezésének kérdését Konstantinápollyal; egyúttal a Szovjetunió kénytelen volt anyagi támogatást nyújtani az Egyetemes Patriarchátusnak (mivel a görög kormány elutasította a segítséget) és 1947-ben nagyösszegű “kölcsönt” nyújtott a Bolgár Egyháznak. Fontos szerepet játszottak a Szovjetunióhoz való közeledésben a helyi egyházi delegációk Szovjetunióbeli látogatásai, melyeket nagy pompával rendeztek meg, gazdag ajándékokat adtak a delegációk tagjainak, akik hazatértük után azt állították, hogy teljesen “Keletre, a nagy és hatalmas Szovjetunió, az Orosz Egyház és Alekszij patriarcha” felé orientálódnak (36).

Talán a legnyíltabb szovjetizáció-exportot a kis számú Csehszlovák Orthodox Egyház tekintetében figyelhetjük meg, melyet a Szerb Orthodox Egyház joghatóságából átvittek a Moszkvai Patriarchátusba (Moszkvától 1951-ben kapott autokefalitást, miután a döntést előzetesen jóváhagyta a Szovjetunió Minisztertanácsa). Az új egyház élére a szovjet állampolgárságú Jelevferij (Voroncov) metropolitát állították. A Csehszlovák Orthodox Egyházon belüli helyzet “normalizációjával” és a görög katolikus egyházközségek beolvsztásával közvetlenül G. Karpov, a Szovjetunió Minisztertanácsa melletti Orosz Orthodox Egyház Ügyeit Felügyelő Tanács [magyar viszonylatban ezt a hivatalt Állami Egyházügyi Hivatalnak nevezték – ford. megj.] elnöke foglalkozott, aki e célból 1946. júniusában maga is Csehszlovákiába utazott. Moszkva finnországi befolyásának kiterjesztése érdekében erőteljes próbálkozás történt arra, hogy a Finn Orthodox Egyházat is átvigyék a Moszkvai Patriarchátus joghatóságába (Konstantinápoly joghatóságából), ezért javasolták German és Alekszander finnországi püspökök Moszkvába hívását, a “finnországi egyházkormányzat átszervezését” és a “finn püspökök felváltását a Moszkvai Patriarchátus jelöltjeivel”. K. Sz. Belasev, az Orosz Orthodox Egyház Ügyeit Felügyelő Tanács elnökhelyettese szerint “ezen intézkedések megvalósításával az Orthodox Egyház tevékenysége Finnországban a megfelelő irányba fordulna, és nem kevés szolgálatot tehetne a helyi soviniszta szovjetellenes hangulatokkal folytatott harcban” (37). Azonban a megváltozó politikai körülmények és a helyi papság szilárd ellenállása következtében ez a kísérlet nem járt sikerrel (38).

Összességében nehéz valamiféle komoly sikerről beszélni a szovjet modellnek a kelet-európai egyházak vallási életébe való átültetése ügyében. A szovjet modellek átültetésének kísérletei, különösen a vallási élet területén, meglehetősen erős ellenállást váltottak ki. A vallás iránti leplezetlenül ellenséges viszonyulás a kommunista Oroszországban és a Moszkvai Patriarchátus képviselőinek “angazsáltsága” a helyi egyházi vezetőkben óvatosságot ébresztett, ami megnehezítette a szovjetizáció megvalósításának folyamatát. A Moszkvai Patriarchátus küldötteinek az 1940-es években tanusított gyakran tapintatlan viselkedése, a más helyi autonóm egyházak semmibevétele, a kelet-európai országok egyházi vezetése előtt támasztottak radikális követelések, egyes helyi egyházak egyházmegyéinek a Moszkvai Patriarchátus joghatóságába történő átvitele negatív reakciókat váltottak ki.

Joszif szkopljei metropolita képletes kijelentése arról, hogy az orthodox szerbek, bár kis hajójukat – a Szerb Egyházat – a nagy orosz cirkálóhoz kötötték, de saját hajójukban szeretnének abszolút szabadok maradni (39), rámutat azon nehézségekre, melyekkel a Moszkvai Patriarchátus képviselői számukra váratlanul szembetalálták magukat. A szovjet jelentésekből látszik, hogy az 1940-es években nemzetközi aktivitását kiterjesztő Moszkvai Patriarchátus képviselőinek könnyebb volt megtalálni a közös hangot Kelet-Európa kommunista pártvezetőivel, mint a helyi orthodoxokkal, és a Moszkvai Patriarchátus képviselői a helyi vezetőkkel egységben “dolgozták meg” a helyi egyházi vezetőket a számukra szükséges döntések meghozatalának kikényszerítésében.

Fontos hangsúlyozni, hogy Kelet-Európa minden országában és egyházában eltérő és sajátos volt a helyzet, ezért lehetetlen közös nevezőt és egységes sémákat kiemelni. Az Orthodox Egyház Kelet-Európa országaiban rendelkezett a befolyásos nemzeti intézmény államon belüli létének megelőző tapasztalatával és a kommunista rezsimek bukásáig életüket soha nem korlátozták olyan szigorúan, mint a Szovjetunióban; kétségtelen, hogy létrejött az egyház ellenőrzésének szigorú rendszere, mely jelentős mértékben folytatta az egyházi-állami kapcsolatok korábbi időszakban megszokott modelljét. Az orthodoxia ezekben az országokban fontos eleme a nemzeti és állami identitás építésének / átvitelének.

Kétségtelen, hogy a kommunista kormányzatok arra törekedtek, hogy korlátozzák az egyház részvételét a nyilvános, oktatási és családi szférában, azonban a kelet-európai társadalmakban a Szovjetuniótól független bonyolult modernizációs és szekularizációs folyamatok zajlottak. A Szovjetuniótól eltérően a Kelet Blokk fennállásának a végéig a “szovjetizációra” mint valamiféle idegen, kívülről hozott elemre tekintettek, amit így könnyebben elutasítottak. A kortárs kelet-európai felekezeti historiográfiában rendszeresen felmerül a tézis arról, hogy napjaink orthodoxiájának problémái sok mindenben következménye a Szovjetunió kelet-európai egyházak életébe való durva beavatkozásának.

Befejezés

A szovjetizáció folyamata jelentős befolyással volt az Orosz Orthodox Egyház életének szervezeti-egyházkormányzati, személyi és nyilvános-társadalmi életére. A Moszkvai Patriarchátus képviselői nemzetközi tevékenységükön és káderpolitikájukon keresztül kénytelenek voltak részt venni a szovjet ideológia és a szovjet értékrendszer terjesztésében. Az ateizmust terjesztő és az Egyház megsemmisítését célul kitűző totalitárius-autoriter rezsim párhuzamosan folytatta az egyházi intézmények szovjetizációját, azzal a céllal, hogy az egyházat saját érdekeiben eszközként használja. Az egyházszervezet az aktív papságot, szerzetességet és világi hívőket érő példanélküli totális represszió és az egyházi vezetésre gyakorolt nyomás – különféle formájú üldöztetések, zsarolás, dezinformáció – komplex eszköztárának alkalmazása következtében befogadónak bizonyult a szovjetizáció iránt. A szovjetizáció folyamatát megkönnyítő másik tényező az egyházi rendszer belső állapota volt, mely a szinodális korszakban [Nagy Péter korától a patriarchát megválasztó az 1917-es Zsinatig – ford. megj.] “pravoszláv hitfelekezeti hivatallá” alakult, valamint az egyháznak az államtól való autonóm létezése hagyományának hiánya, ami belülről nyitottá tette azt az államhatalmi struktúrák beavatkozása előtt. Egyúttal azonban nyilvánvaló a szovjetizáció korlátozott sikeressége is, ami az Egyház által hirdetett keresztény értékek és a totalitárius kommunista állam ideológiája, és ami a legfontosabb, a gyakorlata összeegyeztethetlenségének következménye. A keresztény értékek hirdetése önmagában kihívást jelentett a szojvet társadalom felé. Az egyházi közösség, különösen a repressziókat és a háborút túlélt emberek immunitást szereztek a szovjet ideológiával szemben. A szovjetizáció jelentős mértékben “exporttermék” volt, a szovjet eszmények hangoztatását a játékszabályok követelték meg, és ezek feltételességét értették az Egyház képviselői is, de alkalmazkodtak a szovjet “kettős gondolkodás” [a totalitárus, autoriter társadalmakban jellemző az emberekre a hivatalosan hangoztatott és a személyes közegben vallott nézetek radikális szétválása – ford. megj.] rendszeréhez. Ennek ellenére az egyházszervezeti struktúrák országon belüli átalakulása, a rezsim ideológiai alátámasztására kész papi káderek képzése, az egyházi vezetés bekapcsolása a szovjet nomenklatúra privilegizált rendszerébe: mind elősegítették a “szovjetség” terjedését az egyházi közösségen belül, és ennek szívósságát élesen érezzük napjaink egyházi életében is.

Nagyezsda Beljakova / Orosz Tudományos Akadémia

The History of the “Sovietization” of Russian Orthodoxy and its Export After the World War II

ABSTRACT: In the article ““Sovietization” of Russian Orthodoxy and its export after the World War II” is made an attempt to trace, which processes had taken place in Russian Orthodoxy during the XX century under the direct infl uence of the institutions of the Soviet state. In the article is introduced the concept of “Sovietization” that previously wasn’t applied as a separate category concerning phenomena of religious life It includes multidirectional processes, e.g.: dissemination of socialist ideas in the Church circles; process of adapting by the Church leaders and structures of the new Soviet reality; policy of the Soviet authorities, directed to look for instruments and institutions to bring the Church under its control and to take advantage of it; translation and export by the Church leadership of the tasks, set by the Soviet authorities; transfer into the other countries of the Soviet models of relations between state and Church and internal church organization; adoption and adaptation by the Orthodox believers of the existing institutes, practices and values of the socialist state and Soviet society. The structure of the article is following: highlighted are historical stages of Sovietization and later are examined, based on specifi c historical data, the vectors of Sovietization: changes in the organizational structure of Church and forming of its staffi ng, adaptation by the religious milieu of the Soviet values and
ideological attitudes. Afterwards the article deals with the attempt of transfer of the Sovietization to the Eastern European countries and the tendencies of Sovietization of the Church structures on the territories that were annexed to the USSR during the World War II.

KEYWORDS: history of church, sovietization, orthodoxy, russian orthodox curch, clergy, USSR

Jegyzetek:

  1. A cikk az Orosz Tudományos Alap pénzügyi támogatásával jött létre. Projektszám: № 15-18-00135 “Egyén, etnikum, vallás a kultúra-közi kölcsönhatás folyamatában: az állampolgári identitás formálódásának oroszországi és egyetemes tapasztalata.”
  2. ГАРФ. Ф. 6991. Оп. 3. Д. 47. Л. 203.
  3. С.Л. Фирсов, Русская Церковь накануне перемен (конец 1890-х – 1918 гг.), Москва 2002.
  4. П.Г. Рогозный, Церковная революция 1917 года (Высшее духовенство Российской Церкви в борьбе за власть в епархиях после Февральской революции), Санкт-Петербург 2008.
  5. М.А. Бабкин, Российское духовенство и свержение монархии в 1917 году. (Материалы и архивные документы по истории Русской православной церкви), Москва 2008.
  6. А.Э. Краснов-Левитин, В.М. Шавров, Очерки по истории русской церковной смуты: (20-е — 30-е гг. XX в.). В 3 томах. — Кюншахт (Швейцария): Glaube in der 2. Welt, 1978. Переиздано: Москва 1996.
  7. A megújulok tevékenységvel több új szisztematikus kutatás foglalkozik. Lásd.: М.В. Шкаровский, Обновленческое движение в Русской Православной Церкви XX века, Санкт-Петерург1999; И.В. Соловьёв, «Обновленческий раскол» (Материалы для церковно-исторической и канонической характеристики), Москва 2002; Д. Головушкин, Феномен обновленчества в русском православии первой половины XX века, Санкт-Петербург 2009.
  8. Отчетный доклад Антирелигиозной комиссии ЦК РКП (б) о проделанной работе от 22 марта 1923 г. Архивы Кремля. В 2-х кн. / Кн. 1: Политбюро и церковь. 1922–1925 гг., Москва 1997, s. 371.
  9. Деяния III Поместного собора православных церквей на территории СССР, «Вестник Священного Синода» 1926, № 6, с. 13–14.
  10. Воззвание Святейшего Патриарха Тихона и группы иерархов Православной Русской Церкви к верующим об отмежевании Церкви от контрреволюциавгуст 1923 г., [в:] Акты святейшего патриарха Тихона и позднейшие документы о преемстве высшей церковной власти. 1917–1943 гг. ост. М. Губонин, Москва 1994, с. 296–297.
  11. Послание Святейшего Патриарха Тихона об отношении к существующей государственной власти («Предсмертное завещание»). 14 апреля 1925 г., [в:] Акты святейшего патриарха Тихона…, с. 361. Исследование по поводу этих текстов: В.В. Лобанов, Патриарх Тихон и советская власть (1917–1925 гг.), Москва 2008.
  12. «Декларация митрополита Сергия» (Страгородского) 29 июля 1927 г., [в:] Русская православная церковь и коммунистическое государство. 1917–1941, Москва 1996, с. 224–228.
  13. Постановление ВЦИК и СНК РСФСР от 8 апреля 1929 г. «О религиозных объединениях», Законодательство о религиозных культах, Москва 1971, с. 83–97.
  14. См. о масштабах репрессий против духовенства: Сталинизм в советской провинции: 1937–1938 гг. Массовая операция на основе приказа №00447, Москва 2008.
  15. Т.А. Чумаченко, Власть и РПЦ: отношения, рожденные войной (к вопросу о причинах возрождения государственно-церковных отношений и пределах их эволюции), [в:] Опыт мировых войн в истории России. Сб. статей, Челябинск 2007, с. 123–144; Т.А. Чумаченко, Государство, православная церковь, верующие: 1941–1961, Москва 1999.
  16. См., например., публикации документов М.И. Одинцовым. М.И. Одинцов, «Русская православная церковь стала на правильный путь». Докладные записки председателя Совета по делам Русской православной церкви при СНК СССР Г.Г. Карпова И.В. Сталину, «Исторический архив»1994, № 3.
  17. С.В. Болотов, Русская Православная Церковь и международная политика СССР в 1930–1950-е гг., Москва 2011.
  18. М.В. Шкаровский, Русская Православная Церковь и советское государство в 1943–64 гг. От «перемирия» к новой войне, Санкт-Петербург 1995; М.В. Шкаровский, Русская Православная Церковь при Сталине и Хрущеве (государственно-церковные отношения в СССР в 1939–1964 годах), Москва 2005.
  19. А. Марченко, Религиозная политика советского государства в годы правления Н.С. Хрущева и ее влияние на церковную жизнь в СССР, Москва 2010.
  20. Н.А. Белякова, Церковь в социалистическом государстве: особенности русской правовой традиции, «Религии мира. История и современность» 2006–2010, Москва–Санкт-Петербург 2012, с. 428–469.
  21. «A szovjethatalomnak kell állami módszerekkel megvalósítania az egész földön Isten Országának eszményeit», – hirdette az 1923-as Megújuló Zsinat: Деяния II-ого Всероссийского собора православной церкви. Бюллетени, Москва 1923, с. 12.
  22. А. Введенский, Апологетическое обоснование обновленчества, «Вестник Священного Синода» 1925, № 1, с. 21.
  23. В.Б. Титлинов, Новая церковь, Петроград – Москва 1922, с. 33.
  24. См. о нем: В. Cорокин, Исповедник. Церковно-просветительская деятельность митрополита Григория (Чукова), Санкт-Петербург 2005
  25. См . о нем: Августин (Никитин), архимандрит., Церковь плененная. Митрополит Никодим (1929–1978) и его эпоха (в воспоминаниях современников), Санкт-Петербург 2008.
  26. A. Beglov, N. Belyakova, International Activity of the Russian Orthodox Church during the Cold War. The results and the future prospects of study, [в:] Christian World Community and the Cold War. International Research Conference. Ed. Julius Filo, Bratislava 2012.
  27. Письма патриарха Алексия I в Совет по делам Русской православной церкви при Совете народных комиссаров – Совете министров СССР. 1945–1970 гг. В 2 т. Под ред. Н.А. Кривовой, отв. сост. Ю.Г. Орлова, сост. О.В. Лавинская, К.Г. Ляшенко. Т. 1: 1945–1953 гг., Москва 2009, с. 370.
  28. http://archive.jmp.ru/page/index/19500110.html.
  29. С.Л. Фирсов, Перевернутая религия: советская мифология и коммунистический культ, www. orthodoxia.org (05.2016).
  30. М.В. Шкаровский, Русская Православная Церковь при Сталине и Хрущеве (государственно-церковные отношения в СССР в 1939–1964 годах), Москва 2000.
  31. ЦГАГОУ. Ф. 1. ОП. 25. Д. 1403. Л. 3–4.
  32. Т. Волокитина, Г. Мурашко, А. Носкова, Москва и Восточная Европа. Власть и церковь в период общественных трансформаций 40–50 годов XX в., Москва 2008.
  33. РГАСПИ. Ф. 17, Оп. 125, Д. 407. Л. 131. Romániában a Szovjetunió felé orientálódó Constantin Burducea kapta a kultuszminiszteri tárcát.
  34. Болотов, с. 182 со ссылкой на ГАРФ. Ф. 6991. Оп. 1. Д. 289. Л. 23.
  35. 35 ГАРФ. Ф. 6991. Оп. 1. Д. 132, 150.
  36. О.Ю. Васильева, Русская Православная Церковь в политике Советского государства в 1943–1948 гг., Москва 2001, с. 160.
  37. РГАСПИ, Ф. 82. Оп. 2. Д. 500. Л. 57.
  38. Шевченко.
  39. Т.В. Волокитина, Государство и православные автокефальные церкви, 2013, с. 324 со ссылкой на ГАРФ. Ф. 6991. Оп. 1. Д. 18. Л. 97.

Forrás: SLAVIA ORIENTALIS TOM LXVI, NR 1, ROK 2017