EVANGÉLIUM FELNŐTTEKNEK – BESZÉLGETÉSEK AZ EVANGÉLIUMRÓL (8)

Szergej Sarapov8. beszélgetés

Fejvadászok és emberfej aranytálcán

Az első évezred közepén elbukott a Római Birodalom nyugati része. Elfoglalva e hatalmas civilizáció felét, a hódítók – az új európai népek – nem igazán értették, hogy mit is kezdjenek vele. Ezért azoktól kezdtek tanulni, akiket meghódítottak. Tanulták a politikát, a kultúrát, a vallást. A Római Birodalom akkorra már keresztény volt. Így történt, hogy míg a keleti részében – Bizáncban – folytatódott az érett egyházi hagyomány, addig itt – Nyugaton – “rezetáltak” és újból tanulói korszak kezdődött.

Világos, hogy a tegnapi barbárok tanítása nem nélkülözte a kilengéseket. Az ismeretek hiányát és a spirituális értelmet a neofita buzgalom, a hit minőségét pedig az artefaktumok mennyisége helyettesítette. A nyugateurópai kereszténység “sötét korszakának” egyik szimbóluma a relikviák határtalan kultusza. Az ezzel kapcsolatos kuriózumokat az újkori, többek között a katolikus, történészek részletesen leírták. A templomokban, monostorokban, főpapi palotákban, az ájtatos főurak magángyűjteményeiben számos, egyúttal máshol is meglévő relikviákat tartottak: nagy számban létezett a Megváltó töviskoszorúja; több tucat, ha nem több száz kilogrammnyi szög a Keresztből; Krisztus több liternyi kiontott vére; Szűz Mária teje, mellyel az Istengyermeket táplálta; ipari méretekben készültek a kéz, láb és más (köztük a legpikánsabb) testrész-ereklyék egy és ugyanazon szentekről; ezeken kívül Gábriel arkangyal tolla és más durvaságok. Egy-egy hely spirituális értékét az ott található relikviák számában mérték: minél több van, annál menőbb. Természetesen, ennek megfelelően virágzott az ereklyebiznisz is. Vagyis minden úgy zajlott, ahogy az az emberek között szokás, ahogy azt a nép szereti. Az első évezred végére megerősödő pápai hatalom végül elkezdett rendet tenni ebben a bazárban: az egy és ugyanazon ereklyék száma erőteljesen lecsökkent, bár így sem sikerült elérni a kívánatos “1:1” arányt.

Különös története volt Keresztelő Szent János fejének, pontosabban fejeinek. A szentek életével foglalkozók így viccelnek: napjainkban a keresztény világban Keresztelő Szent Jánosnak négy fejereklyéje maradt fenn, de ebből csak kettőt ismernek el hitelesnek. Viccet félretéve, Előhírnök és Keresztelő Szent Jánosnak legalább egy feje bizonyosan létezett. Ahogy erről nem csak az Evangélium, de Josephus Flavius zsidó történetíró is tanúbizonyságot tesz, azt Heródes király parancsára levágták és átadták Heródiás lányának, Salomének, jutalmul a lány szép táncáért. Elég színes a kép: a részeg és szentimentális nevelőapa teljesíti fogadott lányának gyermeki szeszélyét: tálcán nyújtják át neki a próféta véres fejét. A tál, nyilvánvalóan, aranyból készült, nem műanyag tálcákat használtak az ünnepi asztalnál a zsidó fejedelem udvarában (még ha csak részfejedelem is volt). Nagy vonalakban mindenki ismeri ezt a jelenetet, számos alkalommal dolgozták már fel az európai festészetben és irodalomban.

Heródes és a fiúk mulatozása (freskó a Keresztelő Szent János monostor templomában, 1345-1370, Sérres, Görögország)

A dolog így történt. Heródes király nem a Nagy Heródes, aki a második jeruzsálemi Templom felújításáról és a betlehemi gyermekek meggyilkolásáról híres, hanem a fia, Heródes Antipász (alma az almától, ahogy mondani szokás). Ez az ifjabb Heródes születésnapja alkalmából erőteljesen felöntött a garatra a fiúkkal – magasrangú hivatalnokokkal, katonákkal, üzletemberekkel. Kulturális programként az estén az ifjú Szalomé, Heródes szeretőjének, Heródiásnak a lánya táncolt (Heródes elcsábította testvére törvényes feleségét). A vendégek el voltak ragadtatva a leány táncától, Heródes pedig részeg fejjel megesküdött, hogy bármit megad neki, amit kér, akár a fele királyságát is. Ő pedig, anyja sugalmazására, a királyi börtönben fogva tartott vallási igehirdető, a Keresztelőnek nevezett János fejét kérte, méghozzá azonnal, mielőtt még mostohaapja kijózanodik; hiszen ha kialudta magát, azt mondja majd, hogy nem emlékszik, semmi ilyesmit nem ígért és egyébként is hagyják békén.

A próféta hírében álló János keményen bírálta Heródest testvére feleségével való törvénytelen együttélése, valamint más sötét ügyei és tettei miatt. Heródes ezért is börtönöztette be. De mostohalánya egyáltalán nem gyermeki kívánságát hallván, Heródes – ahogy az Evangélium írja -, elszomorodott. Nem akart véresen leszámolni Jánossal: valójában tisztelte őt, szent igaznak tartotta és érdeklődéssel hallgatta tanításait. Jánossal Heródiás akart végezni, de nem volt rá módja. Egy másik verzió szerint a próféta halálát kívánta Heródes is – mit mondjunk, az emberi lélek valóban titokzatos! -, azonban félt a nép felháborodásától.

Ebben az időben Heródes aktívan küzdött hatalmának megerősítéséért a régióban és nem volt szüksége egy nagy visszhangot kiváltó információs botrányra: ki tudja, hogyan reagálnának erre a központban. Azonban a betyárbecsület – “megmondtam, megteszem!” – győzedelmeskedett, és ahogy az Írásban van, “esküje és a vendégek miatt” (Mt. 14, 9) megparancsolta, hogy tálcán hozzák oda János fejét, amit nyomban átadott az ifjú táncosnőnek, aki továbbadta azt anyjának. A relikvia további sorsát aligha lehet követni. De nincs is ilyen célunk. Mi nem vagyunk fejvadászok, mi eszmékre vadászunk. Eszme pedig sok van itt, beleértve a magas teológiai-liturgikus gondolatokat is. Megpróbálom röviden összefoglalni, ezért öt perc türelmet kérek.

Régen megfigyelték már, hogy az Evangélium nem csak úgy, ok nélkül említ meg különféle, akár hétköznapi részleteket is, hanem mindig valamilyen szándéka van mögötte. Majdnem minden részlet beolvad egy egységes szimbolikus kontextusba. A műveletlen galileai halászok mítosza ellenére az evangélisták jól ismerték az ószövetségi liturgikus és eszkhatológikus szimbólumokat. Itt is ez történik: a próféta fejének aranytálon történt átadása egy fontos liturgikus szimbólum, ami a zsidók egyik legnagyobb ünnepére, Jóm Kippurra, az Engesztelés Napjára utal. Ezen a napon, évente egyetlen alkalommal, a főpap az áldozati állat vérével belépett a Szentek Szentjébe és Izrael népének az év során felmerült bűneitől való megtisztulása jeléül ráöntötte azt a Frigyláda aranyfedelére. Ez az áldozat a világ bűneit magára vevő Krisztus áldozatának előképe. Krisztus szimbolikusan egyesíti önmagában az Ószövetség minden áldozathozatalát, beleértve ezt is. Ő nem csak a húsvéti áldozati Bárány, nem csak az Új Szövetség áldozata, vagy a Pünkösd áldozata, de a megtisztulás, kiengesztelődés áldozata is: vére kiontatik a Kereszten, mely a Szövetség Frigyládáját szimbolizálja.

János az utolsó ószövetségi próféta, közvetlenül megelőzi Krisztust, ebben az értelemben nevezzük őt Előhírnöknek. De nem csak azért előze meg Krisztust, hogy egyszerűen rámutasson az eljövetelére. Ő előhírnök Krisztus áldozati szolgálatában is, a Krisztus által véghez vitt Megváltásban. Ezért János szolgálatában Krisztus Áldozatának fő vonásait feltáró előképet láthatunk. Innen a szimbolikus sor: az aranytálca mint a Frigyláda fedele, a főpap által megszentelt áldozati állat vére helyett az Igaz Isten által megszentelt próféta vére…

A Keresztelő Szent János életéről szóló beszélgetést annak befejezésével kezdtük. De milyen volt a kezdete? Ki volt ő eredete szerint? Zakariás pap (egyes források szerint főpap) fia volt. Erzsébet, János anyja, rokona volt Szűz Máriának, Jézus Krisztus Anyjának. Szűz Máriát gyermekkorában a Jeruzsálemi Templomba adták, erről egy nagyon korai egyházi hagyomány tudósít, melyet később az Istenszülő Bevezetése a Templomba ünnep liturgiájában foglaltak össze. De ez nem lehetett az a templom, melyet Nagy Heródes átépített és a hivatalos szadduceus hierarchiához tartozott. Akkor milyen templom volt? Nem az, amelyikben Zakariás szolgált? Egyáltalán, milyen közegben, milyen konkrét vallási hagyományba jött el Jézus Krisztus? Korának zsidó vallása egyáltalán nem volt olyan egységes, ahogy azt egészen a közelmúltig elképzeltük. Több különféle irányzatból állt, melyek közül eggyel Jézus, úgy tűnik, születése tényéből következően, kapcsolatban állt. Melyikkel? A következő beszélgetésben erről is beszélgetünk majd.

Forrás