EVANGÉLIUM FELNŐTTEKNEK – BESZÉLGETÉSEK AZ EVANGÉLIUMRÓL (7)

Szergej Sarapov7. beszélgetés

Az özvegy szőlőskertje, az új Heródiás tánca és az új János merész alázata: a bibliai történetek aktuális olvasatának tapasztalata

 Heródiás újra tombol, újra zavart kelt. És ismét táncol, ismét Keresztelő János fejét követeli Heródestől.” E szavakkal kezdődik a koraközépkor egyik ismert irodalmi emléke: “Ünnepi beszéd Keresztelő Szent János fejevétele napján”. Feltételezhető, hogy a konstantinápolyi Szent Szophia templomban hangzott el, a mai Isztambulban, az ötödik század elején. A beszéd szerzőjének a kor híres orthodox patriarcháját, az Aranyszájúnak hívott János konstantinápolyi érseket szokták tartani.

Keresztelő Szent János fejevétele. Áthosz-hegyi freskó, 16. század.

De váltsunk hangnemet és merüljünk el a kontextusban. A Szent Szophiában összegyűltek világosan értették főpásztoruk baljós utalásait. Nem tekintettek a Szent Írásra az ősi korok félmitológiai hőseiről szóló naftalinszagú gyűjteményként. Az élő húsba vág, berobban a velünk történő dolgokba, itt és most. A prédikátor által felállított párhuzam túlságosan nyilvánvaló volt. Heródiás és Jézabel: Eudoxia császárnő, aki teljesen elveszítette a gátlásait. Néhány nappal korábban állították fel a székesegyház előtti téren aranyozott szobrát, melynek tiszteletére tömegünnepséget tartatott. Heródes: a papucsférj, Arkadiosz császár. János és Illés próféták: Aranyszájú Szent János. Őket, ahogy most Jánost is, ugyanolyan alattomos nők, ugyanolyan gyenge akaratú uralkodók feleségei, üldözték.

A szőlőskertet sem véletlenül említem. A patriarcha és a császárné konfliktusa éppen amiatt éleződött ki. Ahogy a történészek írják, a dolog a következőképpen történt. Eudoxia szemet vetett egy Konstantinápoly elővárosában fekvő szőlőskertre, mely egy közelmúltban megözvegyült fővárosi matróna tulajdona volt. Az új Jézabel elhatározta, hogy elragadva a védelem nélkül maradt özvegytől ezt a meglehetősen jövedelmező gazdaságot, bővíti a személyes bizniszét. Az özvegy azonban nem akart meghunyászkodni a legfelsőbb önkény előtt és a patriarchához fordult segítségért. A patriarcha pedig – közvetlenül az Evangélium parancsolata szerint – védelmére kelt a bántalmazott özvegynek: nyilvánosan megfedte az önkényeskedő császárnét és kiközösítette az Egyházból. Ez természetesen valami rendkívüli dolog volt, a normális patriarchák nem viselkednek így. De a normális emberek számára az Evangélium sem azért van, hogy saját cselekedeteiket mérjék hozzá. Aranyszájú Szent János mégis így cselekedett. Ő szent, mondhatjuk, mit várhatnánk tőle! Végül a császárnénak kellett visszavonulnia az özvegy szőlőskertjével kapcsolatban. A kellemetlen szájíz azonban, nyilvánvalóan, megmaradt: élére állt az érsek megátalkodott ellenségei frontjának.

Jánosnak pedig meglehetősen sok ellensége volt: a püspökök között is, saját klérusában is, a feslett életű fővárosi szerzetesség között is és a hatalmi elitben is. Nem azért, mintha Aranyszájú leleplezés-mániás lett volna, szándékosan szégyenítve meg mindenkit jobbra és balra, vagy mert szándékosan beleszólt volna a politikába. Nem, ő alázatos ember volt, de valóban alázatos, a szó autentikus keresztény értelmében. Az Evangélium szerint élt. Az Evangélium szerint tanított. A környező fővárosi pompa ellenére a szó jó értelmében vett aszketikus, szerzetesi életet élt. Nem tartott banketteket. Nem fogadott el szponzori ajándékokat. Az egyházi pompa tárgyait a szegények megsegítésére használta. Senki kegyét nem kereste. A hajléktalantól a császárig mindenki iránt egyforma egyszerűséggel és ugyanolyan méltósággal viszonyult. A legkellemetlenebb az volt benne, hogy nem azt mondta, amit hallani akartak tőle, hanem azt, amit szükségesnek tartott elmondani. És szükségesnek azt tartotta elmondani, amit Isten parancsolt, Akivel Aranyszájú – megintcsak az evangéliumi normával összhangban – folyamatos belső imádságos-beszélgetésben állt. Alázatos volt, mert megalázta akaratát Isten előtt, ami azt jelenti, hogy soha nem a változó világ szerint hajlongott. A világ szemében a valódi alázat megbocsáthatatlan merészségnek, rettenetes gőgnek tűnik.

Bekapcsolt a “saját – idegen” felismerésének vészcsengője. Aranyszájú Szent Jánost idegenként azonosították. A vele szemben ellenségesek érdekei egybecsengtek. Nem bocsátottak meg neki és elhatározták, hogy megbüntetik. (Ő maga senkivel nem volt ellenséges és mindenkinek nagylelkűen megbocsátott. Ennek illusztrációját láthatjuk Olimpiáda diakonisszához a halála előtt írt leveleiben). Végül Szent Jánost az átlagos normális püspökök zsinata letaszította. Ráadásul ezt kétszer is meg kellett tenniük, elsőre nem sikerült: nem elég, hogy maga Aranyszájú melegebb éghajlatra küldte ezt az általa önkényesnek tartott gyülekezetett, de a nép is felkelt a védelmében! A nép szerette Aranyszájút! Az is világos, hogy a népet volt kinek megszerveznie, Aranyszájúnak a hatalom legfelsőbb köreiben is maradtak befolyásos támogatói. Üldözői ezért visszakoztak, és a letaszított érseket azonnal visszahozták a száműzetésből és visszaállították a tisztségében. De alighogy elcsitultak a szenvedélyek, a letaszítást megismételték. Aranyszájú újból alázattal ignorálta kollégái döntését és mintha mi sem történt volna, tovább folytatta főpapi szolgálatát. A császár értetlenkedésére – miért nem távozol a székedből, hiszen lefokoztak? – alázattal azt felelte, hogy őt Krisztus emelte a főpapságba, nem tudja, kik ezek az emberek, akik le akarják őt taszítani; ha akarod, távolíts el a székemből erőszakkal, de önként nem távozom. A császár nem igazán akarta ezt, tisztelte, sőt becsülte is az érseket. Azonban az államérdeket magasabbrendűnek tartotta a személyes szimpátiáinál. Az egész államérdeke pedig arra a leküzdhetetlen vágyra volt visszavezethető, hogy véget érjenek a császárnő mindennapos hisztérikus kirohanásai, melyek traumatizálták a császár gyenge pszichikumát. A cár-bátyuska ezért áldást adott Őszentsége eltávolítására, szabad kezet adva a titkosszolgálatoknak.

A killerek nem jártak sikerrel: többszöri titkos gyilkossági kísérleteik kudarcba fulladtak. Ezért nyilvánosan kellett cselekedniük. Húsvét előestéjén a császári TEK (különleges rendeltetésű rendőri erők) behatolt a Szent Szophia székesegyházba. A patriarcha ekkor a katechumenek tömeges keresztelését végezte, kb. háromezren voltak jelen. Sokan készen álltak arra, hogy az érsek védelmére kelljenek. Mindez összecsapással és letartóztatásokkal végződött. Az alázatában engedetlen patriarchát letartóztatták, elítélték és száműzetésbe küldték a Kaukázusba. Idősödő szervezete ezt már nem bírta ki és hamarosan elhunyt. Harminc évvel később, amikor Aranyszájú Szent János üldözésének főszereplői már távoztak a történelem színpadáról, ereklyéit ünnepélyesen Konstantinápolyba vitték, őt magát rehabilitálták és nevét visszaállították a diptichonokban.

Aranyszájú Szent János ereklyéinek Konstantinápolyba vitele

Ez egy teljesen evangéliumi történet. Különösen akkor, ha tudatosítjuk, hogy az Evangélium nem egyszerűen egy ókori irodalmi emlék, hanem a szentek életében újra és újra megnyilvánuló folyamatos isteni realitás. Ahogy Aranyszájú Szent János esetében is. Története közvetlen párhuzamot mutat Keresztelő és Előhírnök János történetével, akinek sorsát Aranyszájú megjövendölte magának: „Heródiás újra tombol, újra zavart kelt. És ismét táncol, ismét Keresztelő János fejét követeli Heródestől.”

Forrás