EVANGÉLIUM FELNŐTTEKNEK – BESZÉLGETÉSEK AZ EVANGÉLIUMRÓL (6)

Szergej Sarapov6. beszélgetés

Nem csak skizofrénia, avagy mi köze van ennek a mélyen tisztelt szekrényhez

Napjaink egyházi közegében elterjedt vicc szerint az ima az, amikor te beszélsz Istennel, ha Isten beszél hozzád, az skizofrénia. Sok esetben ez így is van. Olyankor a “spirituális kiválasztottság” problémáját a pszichiátria segítségével kell megoldani. De előfordul, hogy nincs szükség pszichiátriára. Isten beszél hozzád, a pszhichéd mégis teljesen rendben van. Ellenkező esetben diagnózist kellene felállítani a szenteknek is, a bibliai patriarcháktól és prófétáktól kezdve. A szentség jelenségét pedig kizárólag a pszichiátria keretein belül kellene vizsgálni. De mi tudjuk, hogy ez nincs így. Ezért nem is fogunk ilyen következtetéseket levonni. Hagyjuk meg a pszichét a pszhichének (adjon Isten mindenkinek egészséget, többek között pszichikait is), a vallást pedig vallásnak.

E szó etimológiája (a latin “religiare”, összekötni igéből) feltételezi az Istennel való – kölcsönös, kétoldalú – kapcsolat kialakítását. Az ima valóban egyirányú, olyankor mi beszélünk Istenhez, a válasz pedig – az abszolút hallgatás – pszichiátriai szempontból szintén ugyanolyan furcsának tűnik. A vallás – az orthodox – kereszténység szempontjából szintén gyanakvásra ad okot: valóban Istenhez imádkozol? Vagy csak úgy a levegőbe mondod a szavakat? Pontosan melyik Istenhez fordulsz az imáddal? A keresztények Istene a Kinyilatkoztatás Istene, nem pedig egy mélyen tisztelt, de választ nem adó szekrény, melyhez, ha emlékszünk, oly teátrálisan fordult Csehov regényhőse [a Cseresznyéskertben – ford. megj.].

A keresztények Istene nem csak hogy válaszol az Őhozzá bizalommal imádkozóknak, hanem elsőként tárja fel magát kiválasztottjainak, Ő teszi meg feléjük az első lépést. Az ószövetségi prófétákról szóló bibliai elbeszélésektől kezdve korunk szentjeinek tanúságtételéig az egész egyházi hagyomány az Istennel való közösség és kommunikáció ezen élő tapasztalatáról szól.

Természetesen különféle vallások vannak. Vannak esetek, amikor valóban nélkülözhetetlen a már említett pszichiátria. Nem szabad elfelejtkeznünk arról sem, amit az orthodox aszketia nyelvén spirituális illúziónak (önámítás, öncsalás, képzelgés, oroszul прелесть, görögül πλάνη – ford. megj.) nevezünk. Egyelőre azonban hagyjuk a szomorú dolgokat…

Térjünk vissza Jézus Krisztus nemzetségkönyvéhez. Ahogy már a múltkor megjegyeztem, két személy különösen kiemelkedik közülük: Dávid és Ábrahám. Az első (a Máté féle) Evangélium első sora Jézus Krisztust Dávid fiának és Ábrahám fiának nevezi. Még lesz okunk arra, hogy beszéljünk Dávid prófétáról és zsoltárköltőről, aki egyúttal az ókori Izrael királyaként is dolgozott. Addig is: Ábrahám. Egyébként őróla is többször megemlékezünk még. Bár mindketten – Dávid és Ábrahám is – az Ószövetséghez tartoznak, de fontos szerepet játszanak az Úszövetségben is. Nem csak Jézus és tanítványai, de az opponenseik is folyamatosan mint megfellebezhetetlen tekintélyekre hivatkoznak rájuk. Krisztus, és nyomában a keresztények egyáltalán nem engedték át Dávidod és Ábrahámot a hivatalos zsidó vallásosságnak, a szadduceus-főpapoknak és farizeus szövetségeseiknek. Ellenkezőleg, világossá tették: ők a mi atyáink és prófétáink, a ti igényetek őrájuk megalapozatlan, a ti atyátok egy másik személy.

Tehát Ábrahám. Rövid bevezetésként. Az Ábrahám név azt jelenti, hogy “sokak atyja”. A Teremtés könyve szerint maga Isten nevezte így el. Eredetileg Ábrámnak hívták, ami talán azt jelenti: “a magasság atyja”, vagy “nagy atya” [esetleg: “magasztalt atya” – ford. megj.]. Nem csak a zsidók, de az arab törzsek is ősatyjuknak tekintik. Kb. 4000 évvel ezelőtt élt. Ővele kezdődik a Vízözön utáni új “szent történelem”. A Vízözön előtt Noé maradt az igaz Isten egyetlen követője, a magányos hívő. A vízözön után az első magányos hívő Ábrahám lett. Talán azt is mondhatjuk, hogy az egész szent történelem a magányos szentek egymást követő láncolata.

Kezdetben Isten mindegyikükkel személyes szövetségre lép. Később közösen indítják el a vallási mozgalom újabb hullámát: “megfertőzik” vele a valóban izgágákat, akikből mindig kevés van, ezután az “örvénybe” rántanak mindenkit, aki képesebb az energikusabb mozdulatokra és bátor tettekre; végül, idővel, köréjük gyűlik a tömeg is a “mindenki odament, én is odamegyek” elv alapján. Ábrahám hazája a káldeus Úr városa volt, mely akkoriban Mezopotámia egyik legnagyobb városa volt. Mezopotámia – a világ egyik legrégebbi központja, az első nagy civilizáció helyszíne: Sumér, Akkád, Babilon – mindezek Mezopotámiában voltak. Jelentése: folyóköz. Ábrahám pátriárka volt. A pátriárkák akkoriban egy nagy nemzetség, klán élén álltak: egy személyben voltak vallási, politikai, katonai és gazdasági vezetők. Pénzügyi tekintetben Ábrahám, ha úgy tetszik, oligarcha volt. Az Írás azt monjda, hogy ő és hűséges rokona, Lót, olyan gazdagok voltak marhában, aranyban, ezüstben és más javakban, hogy vagyunknak nem volt elég hely, ezért osztozniuk kellett és új helyeket kellett elfoglalniuk. Sőt, Ábrahámnak saját hadserege is volt: az egyik bibliai jelenetben legyőzi a három kánaáni uralkodó hadseregét, kiszabadítja magát Lótot, akit embereivel és minden vagyonával együtt fogságba ejtettek. Egyszóval nagyon menő ember volt ez az Ábrahám. Isten pedig ennek az Ábrahámnak jelenik meg személyesen és közvetlenül.

“Az ÚR ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked!” (Ter. 12, 1) Ettől fogva Isten Ábrahám egész hátralevő életében folyamatos beszélgetőtársa és tanácsadója maradt. Nem mondhatjuk, hogy a viszonyuk változatlanul idillikus volt, de a kapcsolatuk soha nem szakadt meg. Enélkül, az Írás szerint, a hit nem hit, hanem csak valami megfoghatatlan. El kell mondanunk, hogy Ábrahám nem volt tradicionalista. Ábrahám apja, Terah más isteneket szolgált. Ábrahámmal viszont az az Isten állt szóba, aki ismeretlen volt Ábrahám legközelebbi ősei előtt. Sőt, ez az Isten az ősök hagyományával való azonnali szakítást parancsolta meg, és hogy távozzon atyja földjéről és vonuljon számára ismeretlen helyre.

A vallási kivonulás témája az egyik kulcsfontosságú a Bibliában. Ábrahám kivonul Mezopotámiából, Mózes kivonul Egyiptomból, Jézus szintén sajátos kivonulást hajt végre: kivonul a világból, miközben benne marad. Ahogy a szent atyák pontosítanak, a kivonulásnak elengedhetetlenül vertikálisnak kell lennie, ez, mondhatni, az alapvető feltétele. Hogy emellett kell-e horizontálisan is költözni, az már opcionális: ahogy Isten útjai vezetnek. Pál apostol például egyszer a harmadik mennyországba vonult, miközben továbbra is folyamatosan utazott a Római Birodalom határain belül, összeegyeztetve a missziós igehirdetést korábbi világi elfoglaltságával, mondhatni, összhangban a termeléssel. A Pálnak tulajdonított rómaiakhoz írt levélben egy egész szakasz szól a szentek folyamatos kivonulásának témájáról, akik közül elsőként Ábrahámot, minden igaz hívő atyját nevezi meg: „Hitt Ábrahám az Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul.” (Róm, 4, 3)

Mit mondjunk még Ábrahámról? A különféle hagyományok szerint Ábrahám foglalkozott a természettudományokkal, ismerte az asztronómiát, a kémiát, más ismeretei is voltak, melyeket hazájában szerzett a kaldeusoktól, majd elterjesztette azokat a főníciaiak és az egyiptomiak között. Egyesek Ábrahámot tartották a betűírás és a naptári számítások feltalálójának; mások még könyvek írását is tulajdonítottak neki. Számunkra ez már nem olyan lényeges. Az Orthodoxia szempontjából az a fontos, hogy Ábrahám mindig Isten beszélegtőtársa maradt, Isten pedig néha küldöttein, az angyalokon keresztül, gyakran pedig személyesen beszélt ővele. Biztos vagyok benne, hogy a pszichiáterek semmiféle skizofréniát nem tudtak volna nála megállapítani.

Végül pedig egy kis előzetes. Mezopotámiából – Ábrahám korából vagy nála jóval később – eredt az első bibliai szövegek specifikus nyelvezete: az akkád és sumér mítoszok nyelve. Az egyházi hagyomány számára nincs semmi probléma ezzel a ténnyel. A Szent Írás az időn felüli isteni realitásról beszél. De minden alkalommal korának nyelvén teszi ezt, annak a kultúrának a nyelvén, melyen megalkotják. A szent szövegek nem közvetlenül a mennyből szálltak alá kész formában. A mennyből Isten hangja szól. Őt hallják a szent próféták. A nem evilágból való és teremtetlen isteni igéket lefordítják a halandó emberek nyelvére, annak a kultúrának a nyelvére, melyben ők maguk is felnőttek. Kezdetben ez a mezopotámiai mítosz nyelve volt, majd a zsidó liturgika és apokaliptika nyelve, végül az antik filozófiáé, most pedig… Most pedig annak kell lennie, ami számunkra megszokott és érthető. A lényegnek kell változatlannak maradnia.

Tehát a lényeg az Istennel való személyes és közvetlen közösség. Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, az apostolok és szent atyák Istene, a keresztények Istene, ismétlem, nem valamiféle válasz nélküli mélyen tisztelt szekrény.

Forrás