EVANGÉLIUM FELNŐTTEKNEK – BESZÉLGETÉSEK AZ EVANGÉLIUMRÓL (5)

Szergej Sarapov: 5. beszélgetés

Oligarcha, parázna nő, király-próféta

Nem egyszer hallottam, hogy először nyitva ki az Új Szövetséget, az Evangélium megismerésére vállalkozó kortársaink kisebb kognitiv disszonanciát éltek át: miért ez a furcsa kezdet? Kezdeti lelkesedésük az első csalódottságba torkollott. Máté Evangéliuma így kezdődik: “Jézus Krisztusnak, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségkönyve. Ábrahám fia volt Izsák, Izsák fia Jákób, Jákób fiai pedig Júda és testvérei. Júda fia volt a Támártól született Pérec és Zerah…” És így tovább, vagy egy fél oldalon keresztül. Kik ezek az emberek, miért van rájuk szükségünk? A 21. században élünk, és a legfőbb keresztény könyv segítségével olyan kérdésekre keressük a választ, hogy “ki a hibás?” és “mit tegyünk?”*, és akkor itt egyből több mint negyven furcsa óhéber névvel találkozunk. Mi ez a legendás ősiség? Minek? Nem beszélve arról, hogy mintha a férfiak szülnének és csak fiakat szülnek [a Szent Írás egyházi szláv és orosz fordításában a fordítók a ‘szülte’ – “родил” szót használták, ez válthat ki értetlenkedést napjaik orosz olvasójában – ford. megj.]. Erről van egy vicc is: “Hogy is volt hát kezdetben: Ábrahám szülte Izsákot, Izsák szülte Jákobot… majd később történt valami, és attól fogva a nők kezdtek szülni”. De ez semmi. Viccen kívül, nem nehéz kitalálni, hogy egy patriarchális kultúráról van szó, melyben a nemzetséget férfi ágon vezették le, a nők társadalmi helyzete pedig rendkívül alacsony volt. Ezért nem írja azt, hogy Sára szülte Izsákot, hanem Ábrahám. De, talán a durva szexizmus elkerülése érdekében, az evangéliumi nemzetségkönyv mégis tesz említést – bizonyos esetekben – nőkről is, mintegy pontosítva, hogy az adott ősatya melyik feleségétől is született gyermeke: “Júda fia volt a Támártól született Pérec és Zerah”, “Bóáz fia Ruthtól Óbéd” (ezt a széles körben elterjedt többnejűség miatt pontosítja).

Ezen kívül név szerint említi meg Ráhábot, egy pogány származású jerikói lakost, aki elrejtette az izraeli felderítőket a helyi elhárítás elől. Ezért szülővárosának sikeres elfoglalása után az izraeliek sajátjukként fogadták, és találtak is neki férjet a zsidók közül. Az egyházi hagyományban Raháb parázna nőként, prostituáltként ismert. Igaz, egy másik változat szerint nem a legősibb foglalkozást űzte, hanem csupán egy vendégházat vezetett. Azonban valószínű, hogy a kettőt együtt végezte, hiszen a régi szép időkben az ilyen vendégházak nem nélkülözték a pikáns szolgáltatásokat. Akárhogy is volt, az egyházi hagyományban Raháb parázna nőként van számon tartva. Természetesen olyanként, aki megbánta bűneit. Csakhogy ez még nem minden. Az újszövetségi Zsidókhoz írt levélben találjuk a hit ószövetségi korifeusainak neveit, akiket Isten a hit cselekedetei alapján igazként ismert el. Az Orthodox Egyházban őt Jerikói Szent Igaz Rahábként tisztelik, emléknapja a Krisztus születése előtti Szent Ősatyák vasárnapján és Szent Atyák vasárnapján van.

Miből állt az ő igaz volta? Egy csekély társadalmi felelősségű, homályos erkölcsi elvekkel rendelkező nő volt. Ráadásul hiányzott belőle minden hazafiság: a nehéz időkben elárulta saját népét, saját ősei hitét, és mindezt egy idegen Isten kedvéért. Pál apostol szerint (ha elfogadjuk a Zsidókhoz írt levél szerzőjének, ami nem vitán felüli), Raháb éppen ez utóbbi miatt volt igaz: kiderült, hogy ez az idegen Isten nem csak, hogy igaz, de a sajátja, a szeretett, az egyetlen és megismételhetetlen. Ráháb meghallotta a hívását, hitt Neki és e hit nyomán valami olyan lehetetlenül merészet vitt véghez, mely radikálisan elszakította őt egész korábbi életétől. Mondhatjuk, lenullázta azt.

Ezáltal pedig egy más, időn kívüli, perspektíva tárult fel előtte. Isten népének tagja lett – az ószövetségi szentek láncolatában -, azok közé került, akik azon Isten eljövetelének valóságos előérzetében éltek, Akiben már hittek és Akit már megismertek. Azok közé számláltatott, aki hitével hozzájárult ezen eljövetelhez. A nemzetségkönyv egy szimbolikus láncolat. A bűneit bánó parázna: meglehetősen tipikus a kereszténységben. Pl. Egyiptomi Szent Mária. Volt még egy Mária, a magdalai, egy bűneit megbánt parázna Jézus Krisztus közvetlen közeléből**.

Egyébként ezt a tényt gyakran használják azon, mondhatjuk, mítosz, bizonyítékaként, hogy Jézus úgymond csak furcsa szerzeteket, mindenféle csodabogarakat, a társadalom kitaszítottjait gyűjtött maga köré. Timur Kibirov, egy kiemelkedő kortárs költő mintegy a hithű zsidók szájába adva versben fejezte ki ezt a mítoszt: “Hát hogyan ne háborodtunk volna fel? Leült Matyihoz, a Vámhivatalból és Magda mellé a masszázsszalonból”. De a valóság az, hogy Jézus Krisztushoz nagyon különféle emberek csatlakoztak: minden teremtményből egy pár, ahogy mondani szokás***. Nem csak a család nélküli halászok. Nem csak a parázna. Nem csak a megszálló pogányoknak dolgozó kollaboráns, a vámos Máté, akivel tisztességes ember kezet nem fogna… de Márk is, az előkelő zsidó családból származó jámbor gazdag ifjú. És sok más előkelő és gazdag asszony, akik vagyonukkal szolgálták a Tanítót, mondhatni, közösségének szponzorai voltak; segítették az ügyét a zsidó elitben lévő kapcsolataikkal és a római hivatalnokok közötti ismerőseiken keresztül. Valamint még Nikodémus és Arinmateai József – a Szynedrion tagjai – szintén Krisztus tanítványai voltak, még ha egy ideig titokban is. Végül pedig, Jézus kedvenc tanítványa, a gazdag és előkelő értelmiségi ifjú, a leendő efezusi sztarec, a Teológusnak nevezett János.

Őróla külön beszélgetünk majd. Egyelőre azonban egy kis ízelítő agyháborítás: napjaink kutatásaiban találkozhatunk – szerintem meglehetősen nyomatékos – érvekkel azon vélemény mellett, hogy János, a Zebedeus fia, a galileai halász, a tizenkét apostol egyike és az ifjú János, Krisztus kedvenc tanítványa (aki az egyik Evangélium szerzője, az efezusi János sztarec) két különböző ember voltak, akiknek alakjait később tévesen egybemosták.

De térjünk vissza a nemzetségkönyvhöz. Raháb, az alacsony társadalmi felelősségérzettel rendelkező, de a megjavulás útjára lépett nő inkább kivétel. A többiek általában köztiszteletben álló, szolid, jámbor emberek. De ettől még nem kevésbé érdekesek. Őket, ahogyan Jézus társaságát is, nem az eredet, a neveltetés, a műveltség, a kultúra, a társadalmi helyzet azonossága egyesítette, mindezek tekintetében, ismétlem, meglehetősen sokféle és különböző személyek voltak. Ami egyesítette őket, azt leginkább a két legismertebb személyiség, Dávid és Ábrahám példáján lehetne szemléltetni. A nemzetségkönyv mindkettőjüket különleges módon emeli ki. Azon kívül, hogy említést tesz róluk a többi név között, külön is kiemeli őket az evangéliumi sor elején: “Jézus Krisztusnak, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségkönyve”. Ők mindketten kulcsfontosságú figurái nem csak az ószövetségi, de az újszövetségi hagyománynak is, amik valójában egységes hagyományt alkotnak: az Istennel való élő közösség hagyományát. Pál apostol Ábrahámot a hívők atyjának nevezi. Érdekes, ki lenne Ábrahám mai mércével? Valószínűleg egy oligarcha. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy Isten személyesen és közvetlenül forduljon őhozzá. Az egyházi istentisztelet elképzelhetetlen lenne Dávid zsoltárai nélkül. Dávid királyként dolgozott. A királyi munkája mellett, a termeléstől el nem szakadva, prófétai szolgálatot is ellátott. Vagyis Isten vele is közvetlenül beszélgetett. Dávid és Ábrahám megérdemlik, hogy külön beszélgessünk róluk. Ezt a következő alkalommal meg is tesszük.

Forrás

* Utalás 19. századi orosz irodalom a kultúrtörténeti jelentőségű két művére, Alekszandr Ivanovics Herzen “Ki a hibás” c. regényére és Nyikoláj Csernisevszkij “Mit tegyünk?” c. regényére. Napjaink orosz közegében a két cím összevonva szállóigévé vált, melyre – kis öniróniával – mint az orosz lélek alapkérdéseire tekintenek (- ford. megj.)

** Az az elképzelés, hogy Mária Magdolna egy bűneit megbánt parázna nő volt, a középkori katolicizmus közegéből terjedt el az orthodox kultúrkörben, főleg a jelentős mértékben a nyugati kultúrához kötödő orosz közegben. Maga az eredeti orthodox egyházi hagyomány Mária Magdolnát mindig kenetvivő asszonyként tartotta számon, akiből Krisztus hét démont űzött ki, viszont nem azonosítja semelyik parázna asszonnyal sem (ford. megj.)

*** Orosz szólásmondás, valaminek a vegyes voltára, színes összetételére utal (a mondás eredete Noé bibliai bárkájának történetére vezethető vissza)