EVANGÉLIUM FELNŐTTEKNEK – BESZÉLGETÉSEK AZ EVANGÉLIUMRÓL (3)

Szergej Sarapov: 3. beszélgetés

Az egészséges ember és a “dohányos” ember orthodoxiája

Az ősi paterikonban megfigyelhetünk egy csodás tényt (egyébként minden csodás, ha rendszeresen gondolkodunk róla). Brjancsanyinov Szent Ignác “Atyák könyve” c. művét idézem: “Apollosz abba vezetésével szerzetesi közösségek voltak felső Egyiptomban, melyekben ötezer testvér élt. Közülük ötszáz férfiú érte el a keresztény tökéletességet és képesek voltak jeleket felmutatni. Csodás látvány tárult fel e testvérek között. A vad pusztában élve olyan vidámságban éltek, mellyel soha nem találkozhatunk a hétköznapi emberek között. Ezt a vidámságot nem lehet semmiféle földi vidámsághoz hasonlítani. Soha semelyikük nem bánkódott. Apollosz abba mondta: Hiszen a földi dolgokban elért sikerek felett elmélkedők is örvendeznek ezen elmélkedés során! Hogyan ne lennénk szüntelenül vidámak mi, akik arra méltattunk, hogy reménykedhetünk a mennyei javak elnyerésében és már meg is érezzük azokat magunkban? Az apostol azt parancsolja: «Mindig örüljetek! Szüntelenül imádkozzatok! Mindenért adjatok hálát!». Idézet vége. Nyissuk most ki az Új Szövetséget és olvassuk el az alcímet: Jézus Krisztus Evangéliuma… Evangélium. Mindenki tudja, hogy az “Evangélium” szó szerint “örömhírt” jelent. Az öröm, röviden szólva, minden jó összessége, minden leges legjobb szintézise. A boldogság teljessége, a teljes megelégedettség állapota, a megingathatatlan belső öröm. Ehhez a szóhoz kapcsolódik a “boldogság”, mint az élvezet legmagasabb foka. Az “öröm”: a Szent Írás egyik kulcsfontosságú szava. A bibliai “szó” kedvelői megszámolták: az “öröm” és rokon értelmű szavai a Bibliában kb. négyszázszor fordulnak elő! Egyre szélesedő patakként húzódik végig a teljes Újszövetségen. A még meg nem született Keresztelő János örömében megmozdult anyja méhében. Az angyalok “nagy örömöt” hirdetnek a betlehemi pásztoroknak. Maga Jézus Krisztus olyan örömöt ígér a tanítványainak, amit senki nem vehet el tőlük. Gábriel arkangyal e szavakkal köszönti Szűz Máriát: “Örvendezz!” – ez a szó az apostoli közösségekben a köszönés szavává vált, mintha azt mondták volna: “Üdvözlégy!” Az “Apostolok Cselekedetei” folyamatosan emlékeztet az örömre, mint a keresztények életének folyamatos hátterére. Mindez úgy, hogy a körülmények, melyekbe gyakran kerültek, a hétköznapi emberi mértékek szerint egyáltalán nem voltak a legvidámabbak. Például Pál apostolt és társait újból elfogták és mindenféle nyomozás és ítélet nélkül “bezárták”, vagyis börtönbe csukták. Ők pedig ott örömükben énekeltek (pedig nem is ittak). De rendben, ők az apostolok voltak. Közöttünk, mai orthodoxok között, sokan legyintenek, hogy úgymond, ők gigantikus szuperlelkek voltak, az életük csupa trash és mist (így beszélnek az interneten), a normális emberek nem tudnak így élni, mi, megátalkodott bűnösök, nem tekinthetjük őket követendő példának. Meg a korszakuk is különleges volt: a rendkívüli kegyelmi adományok korszaka, stb. Mi azonban koldusok és nyomorultak vagyunk, a lélektelen utolsó időkben élünk. A mi sorsunk nem az öröm, hanem a fájdalom… Jól van, legyen így. Hagyjuk a fantasztikus korokban élt apostolokat, vegyük a szent atyákat, akik már a szokásos időkben éltek. Ha azonban megvizsgáljuk, kiderül, hogy esetükben is teljesen rendben volt az öröm, az élet dinamikája, a friss lélek, – nem félek a szó használatától -, a drive; pontosabban túlcsordult bennük.

A szemléltetés kedvéért nézzünk egy más jellegű példát: Alexandriai Athanászioszt. Az egyházi hagyományban ő egyike azoknak, akik elnyerték a “megalosz”, “nagy” címet (a “mega” szó, gondolom, mindenki számára ismert, mára már ugyanolyan orosz szó, amennyire görög is). Nagy Szent Athanásziosz élete igazi detektívregény, melynek fordulatokban gazdag izgalmassága Pál apostoléhoz hasonlítható. Kb. hetvenöt évet élt, melyből negyvenötöt Alexandria érsekeként, egész Egyiptom patriarchájaként élt le. Életének nagyjából egy harmadát, vagy talán felét is száműzetésben, menekvésben, az akkoriban az államegyház vezetését a kezükben tartó ariánusok által ellene uszított császári titkosszolgálat előli rejtőzködésben töltötte. Hogy mi mindennel nem vádolták: hogy varázsló, apácák megrontója. Athanásziosz azonban mindvégig derűs, vidám maradt és nem hiányzott belőle az opponenseivel szembeni trollkodás képessége sem.

Egy kis illusztráció. Az egyik zsinaton azzal vádolták meg, hogy szadista módon meggyilkolt egy ariánus püspököt, és tárgyi bizonyítékként előhozták az áldozat levágott karját. Athanásziosz, érthető módon, nem vett részt a zsinaton, éppen rejtőzködött. Rejtőzködése azonban aktív volt: a vádra a válasz egy újabb speciális művelet volt, melyet hűséges emberek segítségével (hála Istennek sok ilyen volt) pompásan megszervezett és véghez vitt. Abban a pillanatban, amikor Athanásziosz ellenfelei bemutatták a zsinatnak a meggyilkolt püspök levágott kezét, az ülésen hirtelen megjelent Athanásziosz támogatóinak egy csoportja, akik bemutatták magát a meggyilkoltnak vélt, élő és egészséges püspököt, akit az ariánusok elrejtettek, de Athanásziosz emberei megkeresték, elrabolták és elvitték a zsinatra. Ilyen történetekből, melyek hangsúlyozzák az Egyház nagy orthodox teológusának és tanítójának egyáltalán nem depresszív jellemét, több is előfordult Szent Athanásziosz életében. Az élet más főpapokban és szentekben is tobzódott. A “szüntelen örvendezzetek, mindenért adjatok hálát” parancsolat nem volt számukra üres deklaráció. Persze erre is meg van nekünk, mai orthodoxoknak, az ellenérvünk: hiszen ők szentek voltak, ezért is örvendeztek, de mi bűnösök vagyunk, ránk más parancsolat vonatkozik: tars bűnbánatot, bűnbánatot, bűnbánatot, alázkodj meg, alázkodj meg, alázkodj meg, ülj csendben és ne ellenkezz!… Nos, jól van, tartsunk bűnbánatot. De mit jelent az, hogy “bűnbánatot tartani”? Ez szintén kérdés. Sínai Szent János, a “Létra”, az orthodox aszketika híres összefoglalásának szerzője rámutat, hogy az igazi bűnbánat jele a lélek valamiféle könnyedsége és vidámsága. Ejh, már megint a lélek ezen paradox öröme!

Mi az, ami tényleg meg van bennünk? A valóságban a “boldog keresztények” vagy “örömteli orthodoxok” kifejezésre oximoronként tekintünk. Világi környezetünk egyáltalán nem könnyed és örömteli emberekre asszociál, amikor a buzgó orthodox hívőkre gondol, hanem inkább feszült és elcsüggedt (eszembe jutnak a korai Grebenscsikov [orosz énekes – ford. megj.] szavai: “Micsoda ideges arcok – valami rossz jöhet”) emberekre. Talán valami nincs teljesen rendben a mi mostani orthodoxiánkkal? Talán valahogy nem úgy bánjuk a bűneinket? Biztos, hogy a bűnbánat, amiről az Evangélium és a szent atyák tanítása beszél, a lelki sebeinkben való mazochista turkálást jelenti? Lehetséges, hogy valami alapvetően másról van szó? Világos, hogy a demonstratív amerikai mosoly vagy az, hogy az “egész világnak elmondjuk, hogy Jézus a mi személyes barátunk” komszomolista örömködése nem a mi módszerünk. De a demonstratív-elborult arckifejezés és az “én vagyok a legbűnösebb” ciklus pszeudopravoszláv sóhajtozásai biztosan semmivel nem jobbak ezeknél. Valami olyasmi ez, mintha a hiszteroid neuroticizmust a depresszív neuroticizmussal akarnánk legyőzni.

Nem kell ahhoz prófétának lenni, hogy észrevegyük, hogy az evangéliumi öröm és bűnbánat nem emocionális önhergelést és autotréninget jelent. Itt egyáltalán nem pszichológiáról van szó. Apollosz abba vidám testvérisége nem a szangvinikusok gyülekezete volt. Az idézett elbeszélés hangsúlyozza, hogy az örömüket nem lehet semmiféle földi örömhöz hasonlítani, mert más eredetű volt. Ha azt mondjuk, hogy “spirituális” jellegű volt, azzal nem mondunk semmit. Túlságosan elcsépelt és értelmét vesztett a szó. Ahogy sok más kimondottan keresztény szavak: alázat, szelídség, türelem, lelki szegénység. Ezeket a szavakat külön-külön meg kell vizsgálni. Ki kell bontani a halott burokból azok autentikus értelmét. Mint tudjuk, a halott szavaknak rossz a szaguk, ahogy Nyikoláj Gumiljov mondta. Egyébként Apollosz abba, ahogy egy másik paterikoni történetben olvashatjuk, nagyon “nem támogatta azokat, akik a kegyesség különleges képét vették magukra”.

Végülis ezért is szeretném megtalálni a nem kitalált, nem sztereotípiákból konstruált, hanem valódi orthodoxiát, az élőt, naftalin nélkülit, a kegyeskedés nélkülit és neurotizáció nélkülit. Az egészséges ember orthodoxiáját, nem pedig az (idézőjelben) “dohányosokét”. Keressük együtt ezt!

Forrás