Csendes hangon mondja az igazságot és egyenes léptekkel halad a Golgotára: Borisz Talantov disszidens és hitvalló

Anatolij Krasznov-Levitin “Visszaemlékezések” c. könyvéből a Borisz Talantovról szóló fejdezet.

Van a világon egy ilyen város: Vjatka. Most Kirovnak hívják. Egy szép nyugodt orosz város. Mindig is Isten háta mögötti vidéknek tartották. Ebben a városban él egy ember: Borisz Vlagyimirovics Talantov. Életemben csupán egyszer láttam őt. Kistermetű öregember, ősz szakállkával, görnyedt háttal, kezében táska, beszédes kedvű. Látszatra egy tipikus vidéki kisvárosi ember.

Ugyanakkor egy bátor és tehetséges ember. Egy bonyolult és tragikus sorsú ember. Pap fia, papi dinasztia leszármazottja, családja kosztromai eredetű.

Családneve: “Talantov” – tipikus szemináriumi családnév; Borisz Vlagyimirovics nagyapja kapta. Mint ismeretes a szemináriumokban a családnevet általában a rektor atya adta a diák tulajdonságaiból kiindulva. Nem véletlen tehát, hogy a “Talantov” nevet kapta [orosz: талант – tehetség, ford. megj.]. Igen, Borisz Vlagyimirovics ősei tehetséges orosz emberek voltak: azon társadalmi réteg igazi képviselői, mely a Dobroljubovokat és Pavlovokat adta Oroszországnak.

1903-ban született. Már 14 éves korában magába szívta a forradalmi örvény. Ebben az örvényben halt meg az apja, aki pap volt, és összes testvére, akik apjuk nyomdokába léptek, szintén papok voltak. Borisz Vlagyimirovics kénytelen volt elhagyni szülőföldjét. Örökre. Vjatkába költözött át. Itt végzi el a Pedagógiai Intézetet, majd később annak oktatója lesz. Matematikus; és ahogy mondják, különlegesen tehetséges matematikus. Nagyszerű tanár. Az egyik helyi újságban megjelent paszkvillus [gúnyos cikk – ford. megj.] szerzője írja Talantovról, hogy varázslóra emlékeztet, amikor a táblára krétával írja fel a képleteket. Borisz Vlagyimirovics sokat dolgozik, szenvedéllyel, tűzzel. Sok gondja van; egy nagy család édesapja, több gyermeke van. Mindet felnevelte, mindegyikből embert faragott.

Borisz Vlagyimirovics azonban mégsem vált soha átlagemberré, kispolgárrá, soha nem volt képes bezárkózni mészpáncélja mögé. Szívében mindig két képmás élt: a töviskoszorúval koronázott Krisztus képmása és szülőhazája, Oroszország képe…

Feszülten kereste az igazságot, szülőhazája és Egyháza útjain gondolkodott.

Kevéssé ismerem Borisz Vlagyimirovicsot, de úgy gondolom, hogy sok mindenben eltérően gondolkodunk, ahogy eltérően gondolkodom az egyházi emberek többségétől, akik nem mindig képesek megérteni lázadóságomat és minden állami és minden hatalmi iránti határozott mély ellenszenvemet. De utunk mégis keresztezte egymást. Útjaink 1966-ban találkoztak.

Az egyházi embereknek emlékezetes ez az év. Ebben az évben hallotta meg a világ az igazság szavát az Orosz Egyházról, kezdetben két moszkvai pap szájából, akik petíciót nyújtottak be a patriarchához, majd az Orosz Orthodox Egyház helyzetéről szóló cikkből, mely akkoriban jelent meg a világsajtóban.

Az év végén érkezett a hír a messzi Vjatkából (nem gondolom, hogy a néhai Kirovnak tetszett volna, hogy a város ősi nevét az ő családnevére változtatták. Túlságosa szerény és meglehetősen okos ember volt). Vjatkában 12 hívő ember petícióval fordult a patriarchához, melyben követelték az egyházi kánonokat megsértő püspökük egyházi bíróság elé állítását, aki báránybőrbe bújt farkasnak bizonyult. Moszkvában akkor hallottuk először a nevét és ismertük meg ezen ember nehéz életútját. Mint kiderült, ő már nagyon régen harcol az Orthodox Egyházért.

A súlyos időkben, amikor valami két-három év alatt (Hruscsov idején) több mint tízezer templomot zártak be, amikor minden nap újabb és újabb hírek érkeztek a templomok elleni vandalizmusról – a Pocsajev-monostorból, Moldávia és Ukrajna más monostoraiból, amikor minden újság és folyóirat tele volt a hívők elleni bűzös rágalmakkal, a főpapok pedig csendben meghúzták magukat, félve, hogy akár csak egy szót is mondjanak az Egyház védelmében, kiderült, hogy ebben az időben egy szerény vjatkai tanár harcol az Egyházért, harcol tollal, leveleket ír minden instanticához; harcos szóval leplezve le a helyi hatóságok önkényét és a főpapok bűnös engedékenységét. Nehéz volt a kisöreg helyzete. Hiszen vidéken élve teljesen magányos volt: körülötte nem voltak sem kulturált emberek, sem bátor segítőtársak. Hiszen vidéken az emberek sokkal félősebbek, mint Moszkvában, a hatalom sokkal öntörvényűbb, az önkény sokkal cinikusabb. Vidéken… mondjunk néhány szót a vidékről.

Tíz évvel ezelőtt szülővárosomban, Leningrádban, jártam és bementem az “alagsorba” – egy kis étterembe a Kazanyi székesegyház mellett, ahová diákként jártam. Ez az étterem kis kabinokra van felosztva, a székek az elválasztófalak mellett vannak elhelyezve, ezért az asztalnál ülve mindent hallani, amiről a szomszédok beszélnek. Egyszercsak vidékről jött szolid öltönyös elvtársak társaságában találtam magam, és részesévé váltam a beszélgetésüknek.

Amikor arról kezdtek beszélni, hogy “verni kell a pópákat”, akkor a rám jellemző köntörfalazás nélküliséggel beleszóltam a beszélgetésükbe és hevesen ellenkezni kezdtem. A beszélgetés a következő replikával zárult: “Szerencséje van, hogy Leningrádban él.” – “Moszkvában élek.” – “Nos, még inkább, ha Moszkvában. Ha nálunk élne, vidéken (az elvtársak Ukrajnából jöttek), mi már porrá zúztuk volna magát”. Sajnos ezek nem csak szavak voltak, a szavak mögött tettek voltak, tettek ezrei, a kellemetlen emberekkel való leszámolások ezrei, akiket “vallási fanatikusoknak” bélyegezve üldöztek. A “fanatikus” Talantov szintén saját maga bőrén tapasztalta meg a vidéki önkény súlyát: gyalázták a helyi újságban, rágalmazó tárcákat adtak ki róla, berendelték különféle instanciákhoz, ahol nyomást gyakoroltak rá és “győzködték”, fenyegették; szaggatták az idegeit, megfélemlítették, térdre akarták kényszeríteni, hogy tagadja meg a meggyőződését, hagyjon fel a tevékenységével, de ebben a csendes, szelíd öregben vasakarat volt, titanikus energia, és (ami a legfontosabb): hatalmas szív. Az öreg megfélemlítésére irányuló minden kísérlet hiábavalónak bizonyolt: kibírta, nem adta fel. Nem törték meg sem a betegségek, sem a súlyos személyes fájdalom (az előző évben veszítette el a feleségét). Talantov – az orosz ember őstípusa. Mély, eredeti ősképe. Hős, de rejtett hős, nem erőlteti rá magát senkire, csendes; egyszerűen feláldozza az életét, effektusok, pózolás nélkül, kimért, nyugodt hangon mondja az igazságot és egyenes, csendes léptekkel halad a Golgotára.

Borisz Vlagyimirovics tehát eljutott a Golgotára. 1969. június 12-én a 67 éves beteg embert letartóztatták és a kirovi börtönbe zárták.

Milyen alapon? Minden alap nélkül. Ha az írásait a valóságunk rágalmazásának tekintjük, akkor nyilvánvaló, hogy ez még nagyobb mértékben vonatkozik más írók írásaira, akik sokkal ismertebbek és sokkal szélesebb körben elterjedtek, mint Borisz Vlagyimirovics Talantov levelei. Ez vonatkozik elsősorban az én írásaimra is. Legyen bármi is a különbség köztem és Borisz Vlagyimirovics Talantov között, egy valamiben feltétlenül megegyezünk: a valóságunk bizonyos jelenségei iránti élesen negatív viszonyulásban és e jelenségek éles kritikájában. Ha ő bűnöző, akkor bűnöző vagyok én is. Ha én szabadlábon vagyok, akkor neki is szabadlábon kell lennie…

Amikor egy követ a vízbe dobnak, akkor mint ismeretes, hullámkörök keletkeznek.

Amikor letartóztatnak egy embert, az éles reakciót vált ki a társadalomban. Különösen erős ez a reakció a fővárosban, ahol már létezik kialakult közvélemény. Más a helyzet vidéken. Ott a reakció letompított, lelassított. Ezért B. V. Talantov letartóztatásának híre késéssel jutott el hozzánk.

Csak két héttel később szereztem tudomást e letartóztatásról, amikor június 26-án behívtak tanúskodni a KGB moszkvai igazgatóságára a Kis Lubjankába. A kihallgatás érdekében felutazott Kirovból Bojarinov Kirov-megyei vezető nyomozótiszt.

Nagyjából két órán át beszélgettünk Bojarinovval, és mivel határozottan semmi olyasmit nem tudtam mondani a nyomozónak, amire szüksége lett volna vagy amit hallani akart volna, a beszélgetés magánjellegűvé és meglehetősen békés hangulatúvá alakult. Megkérdeztem tőle: “Mit akarnak maguk elérni egy hetvenéves öregember letartóztatásával? Az írásait csupán egy viszonylag kis kör ismeri, de a neve most ismert lesz szerte a világon. Önök vértanút csinálnak belőle. Mi hasznuk van ebből?” A nyomozó így válaszolt: “Mi rányítjuk az államot és nem lehetünk tekintettel arra, hogy cselekedeteink nem tetszenek holmi Marija Petrovnáknak”

Nem, Bojarinov, nem csak Marija Petrovna ítél el titetket és bélyegzi meg a tetteiteket. E tettet: egy idős embernek az önkény és az öntörvényűség kritikája miatti letartóztatását megbélyegzi és határozottan elítéli minden becsületes ember szerte a világon, az orosz és nem orosz emberek, a kommunisták és nem kommunisták, a hívők és nem hívők. Mind egy szálig!

Emberek milliói szerte a világon elítélik most az önkényt és törvénytelenséget, százmilliók fogják elítélni holnap. Százmilliók: hatalmas erő. Épp ezért az önkényt és a törvénytelenséget ugyanolyan könnyedséggel fogják elsöpörni, amilyennel, Marx szavaival élve, a földrengés söpri el a tyúkolat.

Így legyen!

Borisz Vlagyimirovics Talantov a bíróság előtt nagyszerűen tartotta magát, mint egy félelem nélküli fedhetetlen lovag. Záróbeszédében elköszönt a barátaitól, meghagyta nekik, hogy legyenek Krisztus hitének hű őrzői és elmondta, hogy nem reménykedik abban, hogy többé látja őket, mivel egészségi állapota nem teszi lehetővé azt a reményt, hogy újból meglássa a szabadságot.

A tanúként felszólaló barátai szintén különleges bátorságot tanúsítottak, különösen egy fiatal vjatkai fiú, volt szeminarista, akit a Borisz Vlagyimiroviccsal való barátsága miatt zártak ki a szemináriumból, és akinek aláírása megtalálható a helyi főpap cselekedetei elleni tiltakozást tartalmazó petíció tizenkét vjatkai aláírója között. Tanúskodását a vádlotthoz szóló szavakkal kezdte: “Üdvözlöm, Borisz Vlagyimiriovics, Krisztus hitének bátor harcosa!”

Ezután csak egyszer volt dolgom Borisz Vlagyimiroviccsal: 1970-ben, amikor a börtönből szabadultam, egy kilenc hónapos rövid szabadság idejére; levelet kaptam tőle – már a másvilágból, mivel amikor kézhezkaptam, Borisz Vlagyimirovics már nem volt az élők sorában. 1971. januárjának első napjaiban hunyt el a lágerben.

Testét kiadták a rokonoknak és Kirov város székesegyházában végezték a temetési szertartását hatalmas néptömeg jelenlétében. A helyi temetőben temették el.

…fiatal barátjával együtt, a most már közeli találkozást várva mondom neki: “Üdvözlöm, Borisz Vlagyimirovics, Krisztus ügyének bátor harcosa!”

Forrás