Észrevétlen jubileum: 50 éve hunyt el Borisz Talantov

1971-ben a Karácsony előtti napokban hunyt el a börtönkórházban Borisz Talantov. Csodálatos ember volt, furcsa, reménytelen és hajlíthatatlan egyenességgel, olyan ember, akit nyugodtan lehetne Don Quijote-nak nevezni, ha sorsában nem lett volna oly kizárólagosan és teljesértékűen orosz.

Hasonló volt Leszkov azon hőseihez, akikről a szerző így írt: “Mit tehetnénk vele! Elolvasta az Apokalipszist is!” (vagyis teljesen elolvasta a Bibliát). Borisz Vlagyimirovics Talantov szintén “elolvasta az Apokalipszist is”, amikor belevágott a kezdettől fogva minden tekintetben reménytelen harcába: a hívők jogainak védelmébe a szovjet mélyvidéken (Kirov, Vjatka) az 1960-as években. Várható volt, hogy mindez hogyan fog végződni: két év börtönbüntetésre ítélték a “szovjethatalom rágalmazása” vádjával. Kora és egészségi állapota miatt ez az – úgy tűnhetne, rövid – ítélet valójában halálos ítélet volt Talantov számára. Fél évszázaddal ezelőtt írta a börtönből: “Lélekben friss vagyok és hálával fogadok Istentől minden keserű megpróbáltatást”. E szavak gyakorlatilag a halála előttiek voltak. Nem telt el egy hónap sem, és Borisz Talantov az az Úrhoz költözött.

“Lélekben friss vagyok és hálával fogadok Istentől minden keserű megpróbáltatást”

Halálának híre a hírszolgáltatóknak köszönhetően bejárta a világot, sokakban nem egyszerű keserűséget ébresztett, hanem a hit új vértanúja iránti áhítatos tisztelet érzését (erről ír pl. egyik levelében Jusztin Popovics atya). A Külföldi Orosz Orthodox Egyház az újvértanúk és hitvallók karában kanonizálta, de az egyesülés utáni naptáregyesítéskor teljesen megjósolhatóan “elveszett” belőle: harca túlságosan közel van a napjaink dramatis personae-hoz [értsd: egyházi vezetőihez – ford. megj.] (nem csupán az Egyház elnyomóit leplezte le, de annak azon képviselőit is, akik túlságosan könnyedén és engedékenyen békéltek meg az elnyomásával, nem undorodva meg eközben a kimondott igaztalanságoktól sem). Az újvértanúk minden tisztelete mellett képmása majdnem eltűnt Egyházunk történelméből, sorsát mintegy félretolták, az “egyházon belüli disszidensek” valamiféle olyan kétes terébe, amelytől már csak egy lépés van az egyházellenes disszidensségig.

Szomorú, hogy a mostani jubileumról gyakorlatilag sehol és senki nem emlékezett meg. Egy kivétel volt: egy rövid cikk a legminimálisabb információkkal a “S-T-O-L” portálon. Örökségéből egy rövid szöveg megjelenik majd Ilja Szolovjov atya Egyháztörténelemet Kedvelők Társasága által kiadott “Egyházi-történelmi Hírmondóban” (22-23. szám: “Borisz Talantov vértanú kérdései Főtisztelendő Polikárp kirovi püspökhöz”).

Reméljük, hogy az egyháztörténészek fel fognak figyelni Borisz Talantov vértanú sorsára és küzdelmére, és megtalálja majd megfelelő helyét egyházi közelmúltunkban, érvényesül az igazságosság és igazság kötelessége a XX. századi Orosz Egyház talán legutolsó újvértanúja iránt aki az Egyház igazságáért adta életét.

Jegor Agafonov
Forrás