G. Mitrofánov prot. : “Nem a covidban, maszkokban és kanalakban van a lényeg, hanem az egyházi tudat krízisében”

Georgij Mitrofánov atya a szabadságról, történelemről és a pandémia tanulságairól

2020-ban sokak elveszítették a lehetőségét, hogy templomba járjanak, viták alakultak ki a maszkokról, kesztyűkről és az áldoztató kanalakról. Sokaknak úgy tűnt, hogy ezek az intézkedések megaláznak minket, korlátozzák a szabadságunkat és függetlenségünket. Mit jelent a valóságban a szabadság az Egyházban? Létezett-e valaha és szükség van-e rá? Erről beszélgettünk Georgij Mitrofánov protoijerejjel, professzorral, a teológia doktorával, a Szentpétervári Teológiai Akadémia Egyháztörténelem Tanszékének vezetőjével, a szentpétervári Szent Péter és Pál templom elöljárójával. Idén jelent meg Georgij atya új könyve, a “Vázlatok az Orosz Orthodox Egyház XX. századi történelméről”.

— Nem fél attól, hogy a járvány idején az emberek egyszerűen elszoknak a templombajárástól és többé nem térnek vissza? 

— Ha olyan könnyen elszoknak, akkor nincs szükségük az Egyházra. Vagy az az Egyház, ami létezik, valamilyen okokból nem kielégítő a számukra.  

Az Egyházban való lét: az emberi élet állapota, az ember életmódja, templommal vagy anélkül. Ha a templom az egyedüli hely, ahol kereszténynek érzi magát, akkor az az egyházi élet profanizációja. A probléma nem a covidban van, egyszerűen csak láthatóvá tett bizonyos tendenciákat.  

A pandámia az egész világon megrázta az egyházi életet, de nálunk különösen élesen mutatkozott meg az, ami már korábban is világos volt: a templom sokak számára, ahogy mondani szoktam, a rituális szolgáltatások kombinátjává vált. De amikor kiderült, hogy ezek a rituális szolgáltatások nem csak, hogy nem mentenek meg a betegségtől, de ellenkezőleg, fennáll a megfertőződés veszély, akkor felmerült a “fogyasztók” előtt a kérdés: egyáltalán miért van rá szükségük? Ezek az emberek természetesen eltűnnek a templomokból. Ez nem nagy veszteség.

De amikor mindenféle pandémia nélkül hagyják el az emberek a templomot, mert ott tartózkodván, nem érzik magukat az Egyházban: ez lesz a legrettenetesebb. Ez be fog következni, ha nem változtatjuk meg kardinálisan egész egyházi életünk berendezkedését.

— Vagyis bizonyos értelemben a covid gondviselésszerű? Rámutat a gyenge pontokra?

— Igen, mint minden katasztrófa.

Például nem csak nálunk, de Nyugaton is vannak olyan hangulatok, melyeket covid-disszidensségnek neveznek. A mi kis értelmiségi egyházközségünket művelt emberek alkotják, akik az elmúlt 20-30 évben tértek egyházi életre, de még közöttik is vannak, akik hajlamosak alulértékelni a veszélyt.

Nemrég annyira felbosszantottak, hogy a Jairos leányának feltámasztásáról és a vérfolyásos asszonyról szóló prédikációban így fakadtam ki: “Ez az asszony tisztátlannak tartotta magát, de olyan nagy hite volt, hogy úgy gondolta, meggyógyul, ha észrevétlenül megérinti a Megváltó ruháját. Most mondják meg: van olyan közöttük, akinek elég egy érintés, hogy gyógyítson, vagy meggyógyuljon a covidból? Ha nem, akkor hagyjuk abba a vitát: hordjunk-e maszkot vagy ne hordjunk. Önök nem tudnak gyógyítani, csak fertőzni, ezért tartsák meg az óvintézkedéseket”.

Vettem a hívőink számára 70 kanalat, megszenteltem őket, ahogy megszentelik az áldozókanalakat, mindenkit külön kanállal áldoztatok, majd egy vízzel teli edénybe helyezem, amit felforralok, a kihűlt vizet pedig a virágokra öntöm. Vagyis ez az a kompromisszum, amit olyan egyszerű volt elérni, hogy nincs is miről vitatkozni. De most egész teológiája jött létre a kanálhódolásnak. Hogy úgymond azok, akik egyetlen kanállal áldoznak: éppen ők az igaz pravoszlávok.

Ezért is mondom, hogy nem a covidban, a maszkokban és a kanalakban van a probléma, hanem egyházi tudatunk rendkívül mély krízisében. Az emberek nem rendelkeznek keresztény motiváltságú világnézettel, csupán néhány rituális elképzeléssel, hogy azt ne mondjam, előítélettel.

— Hogyan kell a hívő embernek viszonyulnia a betegek osztályozásához, amikor valakinek a gyógyítása nem tűnik perspektívikusnak? Olaszországban sok orvos került ilyen választás elé. Mi lesz azokkal, akik ilyen bűnt a lelkükre vesznek?

— Az orvosok és a katonák között nagyon sok vagy cinikus, vagy nagyon önfeláldozó ember van. Néha ezek is és azok is isznak, mivel valamilyen módon súlyos választás elé kerülnek: kit áldozzanak fel azért, hogy megmentsenek valakiket.  

Orvosaink számára már a covid előtt is létezett ez a probléma. Tűzvész az idősek otthonában, nincs mindenki számára lélegeztető gép. Döntened kell: kit lélegeztetsz és kit hagysz meghalni, csupán megkönnyítve a szenvedéseit? 

Sajnos a világunk olyannyira tökéletlen, hogy gyakran nem a bűn és a nem bűn között kell választanunk, hanem a kisebb vagy nagyobb bűn között. Ez a választás azért is kísértő, mert rászoktat minket arra, hogy kisebb-nagyobb mértékben a bűnt válasszuk. De sokkal nagyobb bűn lenne kitérni a felelősség elől, másra helyezve azt át. Ezért csak az marad, hogy bűnbocsánatért könyörögjünk az Úrhoz.

Az Egyházról, a szabadságról és az államról

— Lehet-e az Egyház országunkban szabad az államhatalomtól? Vagy ilyen soha nem volt és soha nem lesz?

— Ilyen háromszor volt a történelmünk során: a mongol hódítás első évszázadaiban, az 1917. februárja és októbere közötti rövid időszakban és Borisz Jelcin első elnöksége idején.  

De csupán egy alkalommal sikerült pozitív értelemben kihasználni ezt az időszakot: 1917. februárja és októbere között, amikor az Egyházban is és az orosz társadalomban is kialakult egy olyan emberekből álló réteg, akik a szabadságra és felelősségvállalásra törekedtek. Az Ideiglenes Kormányban minden összetétel-változás mellett is többségben voltak azok az emberek, akik készek voltak megadni az állami diktátumtól való függetlenséget az Egyháznak. Éppen akkor valósult meg a legnagyobb mértékben a “szabad Egyház egy szabad államban” alapelv.

Korábban ez nemcsak hogy nem létezett, de ellenkezőleg, az egyházi hierarchia meg volt győződve arról, hogy küldetése csak az államnak köszönhetően, néha pedig egyenesen az utasításai nyomán, lehet sikeres. Így volt Bizáncban , így volt az orthodox helyi egyházakban is. Még az orthodox népek máshitűek általi leigázottsága körülményei közepette is az Egyház (és nem csak az orosz) kitartott a kikényszerített vagy önkéntes szervilizmus álláspontjában. De, bármennyire is paradoxon, a két évszázados szinódusi korszak készítette fel az Orosz Egyházat arra, hogy keresse az állammal való távolságtartást.

Georgij Mitrofánov atya

— Hogyhogy? A szinodális korszakról azt tartják, hogy az Egyház állam általi legnagyobb leigázásának időszaka volt.  

— Éppen ez a paradoxon. Az állam – bár nem túl gyors tempóban – a modernizáció (használjuk ezt a rettenetes szót!) és a demokratizáció útját járta, amelyek, bárki bárit is mondjon, a kereszténység báziselvei közé tartoznak: szabad ember, szabad Egyház és szabad állam. Kiderült, hogy az 1917-1818-as Helyi Zsinaton részt vevő papság és világiak között nem kevés olyan ember volt, akik műveltségük, neveltetésük és a II. Sándor által megkezdett nagy reformok, majd 1905 után folytatott fokozatos változások tapasztalata folytán erre törekedtek. 1917. februárja és októbere között az ő idejük jött el.  

Az Egyház államtól való függőségének szimbóluma az ober-prokuror (főügyészség) intézénye volt. De amint Anton Vlagyimirovics Kartasev lett az ober-prokuror, azonnal benyújtotta a kormánynak azt a törvénytervezetet, amely megszűntette az ober-prokuror intézményét és létrehozta a vallásügyi minisztériumot, amely nem rendelkezett az egyházi életbe való beavatkozás jogával.

— Tehát egy hatalomra került ember azzal kezdte, hogy korlátozta a hatalmát.

— Összességében döbbenetes, hogy az egyházat felügyelő főügyész tisztségét nem a felkent pravoszláv cár szüntette meg, hanem olyan emberek, akikre szokás úgy tekinteni, mint akik távol álltak az Egyháztól. Éppen ők kezdték meg annak lépésről lépésre történő felszabadítását.  

A Helyi Zsnaton elfogadtak egy nagyon fontos dokumentumot, melyben az Orthodox Oroszországi Egyház [az Orosz Orthodox Egyház forradalom előtti megnevezése – ford. megj.] – a történelem során először – megfogalmazta vízióját az állami és társadalmi életben betöltött szerepéről. Ez csak papíron maradt, mivel a bolsevikok szétverték az Alkotmányozó Gyűlést, ennek ellenére különleges példája annak, hogy az Egyház kifejezi a készségét arra, hogy tevékenységében nem az államhatalomra támaszkodjon, ahogy az addig volt, hanem a szabad társadalomra. Másrészről pedig arra is, hogy az állam kész korlátozni a hatalmát és elfogadni ezt az álláspontot.

Sajnos az azt elitet, amelynek köszönhetően kialakulhatott volna az Egyház és a társadalom közötti ezen szimfónia, a forradalom, a polgárháború és a bolsevikok terrorja hamarosan megsemmisítette. Az Egyházat pedig olyan intézménnyé nyilvánították, amelynek be kell szűntetnie a létezését.  

Az Egyház úgy próbált meg túlélni, hogy azokkal működött együtt, akik el akarták pusztítani

— Azt mondják, hogy az Egyháznak nem Lenin és Sztálin idején volt a legrosszabb a helyzete, hanem Hruscsov idején. 

— A hruscsovi egyházüldözés csak egy történelmi szakasz volt. Az Orosz Orthodox Egyházat lényegében 1917. decemberétől, amikor megjelentek az első egyházellenes dekrétumok, egészen legalább 1989-ig üldözték. Csak az üldöztetés formái változtak. Nem véletlenül írok a könyvember arról, hogy 1927-ig az Egyházat üldözték, 1927-től pedig fogságban volt. Mit akartam ezzel mondani? 

Valóban, az az Egyház, amely védelmezte a szabadsághoz való jogát – erről olyan kiemelkedő főpapok írtak, mint például, Kirill (Szmirnov) metropolita, Agafangel (Preobrazsenszkij) metropolita, újvértanúk, vagy a még nem kanonizált [csak a Külföldi Orosz Orthodox Egyházban – ford. megj.] Joszif (Petrovih) metropolita -, a forradalom után egy paradoxonként hangzó új elvet állított az előtérbe: “Szabad Egyház egy nem szabad államban” (a társadalom, természetesen, már senkinek nem jutott az eszébe). De 1927-ben az Egyházban a formális hatalmat önkényesen Szergij (Sztragorodszkij) metropolita ragadja magához, egy olyan főpap, aki meg van róla győződve, hogy az Egyházat mint intézményt csak az mentheti meg, ha megadja magát az államnak és elfogadja annak minden feltételét.

Ami azonban mégsem mentette meg azt az üldöztetéstől. Az egyház intézményét majdnem teljesen megsemmisítették, csupán az az adminisztratív struktúra maradt meg, amely 1943-tól már nem csupán a hagyományos szervilizmus, hanem az államnak való legkeményebb alávetettség elvei szerint kezdett működni.

Ez a korszak rettenetes paradoxonja: az egyház úgy próbált meg túlélni, hogy nem állt ellen, hanem együttműködött azokkal, akik meg akarták semmisíteni. Azokat az embereket, akik számára fontos volt a szabadság, elűzték, marginalizálták, repressziók áldozataivá váltak.

Végül a háború utáni papság több nemzedéke számára magától értetődővé vált az állami diktátum. Sőt, kialakult egy olyan előítélet, miszerint az Egyház bármiféle létezését csak az állam iránti lojalitás képes garantálni. Fokozatosan a hivatalnokok váltak a főpapok és magasrangú egyházi szolgálattevők legfőbb beszélgetőparnereivé: nem csak a szovjet korszakban, de a posztszovjet korszakban is.

Ez magyarázható egyfajta sajátos stockholm szindórmával is. A totalitarizmus rettenetes korszakán mentünk keresztül, és az állam kialakította bennünk a félelem és a vonzalom olyan érzéseit, mint amilyenek a terroristák túszaiban alakulhatnak ki. Megölhetett volna, de nem ölt meg, hogyan ne érezhetnék iránta szeretetet ezért.

— Itt mindig nagyon jól jön a formula, miszerint “minden hatalom Istentől van”.

— Igen, és a másik lózung, miszerint az “Egyháznak a népével kell lennie”, ami a valóságban az állammal való együttlétet jelenti, legyen az bármilyen is. Összességében elmondhatjuk, hogy a bolsevik forradalom egyáltalán nem előre vitt minket, hanem több évszázaddal visszalökött minket. Visszatértünk a moszkvai Rusz mentalitásába és Rettenetes Ivánhoz.  

Más kérdés, hogy az egyháznak ez azok vérének ontásával sikerült, akiket ma mint újvértanúkat kanonizálunk. De sajnos úgy alakult, hogy az újvértanúk öröksége elfelejtésének legjobb módja az ünnepélyes szentté avatásuk lett. Úgymond, megdicsőítettük őket, most már lapozzunk. Eljárunk Butovóba, imádkozunk azért, hogy segítsenek nekünk… de miben? Hogy fenntartsuk az Egyház létezésének azon módját, ami ellen ők harcoltak?

Itt egy rettenetes fogalomfelcserélés van. Annál is inkább, mivel azok többsége, akiket megdicsőítettünk, nem voltak vértanúk a szó hagyományos értelmében. A nemesség, a burzsoázia, a kozákság képviselőihez hasonlóan ők is a politikai repressziók áldozataivá váltak. Meggyilkolták őket, ezért az Egyházban nem maradtak olyan emberek, akik szükségét érezték a szabadságnak a szellemi és társadalmi életben.

«Vannak dolgok, amikről gyónás során nem beszélnek”

— Ön történész és pap is – hogyan tudja összeegyeztetni ezt a két pályát?

— Nos, ez számos problémát teremt. A forradalom előtt a teológiai szemináriumokban felvilágosítással és oktatással, a teológiai akadémiákban pedig tudománnyal is foglalkoztak. Ezért a teológiai akadémián többségben voltak az, akkoriban így nevezték őket, az “öltönyösök”, vagyis a világiak, akik teljes egészében a tudománynak szentelték életüket. Ezért meg volt pecsételve az én sorsom is, mint potenciális tudós sorsa.

A teológiai akadémia professzora, tanszékvezető vagyok, egyúttal pedig 32 éve papként szolgálok és oktatok a teológiai iskolában. Ezen párhuzamos feladatok miatt nem váltam komoly tudósság, bár voltak hozzá bizonyos adottságaim. Végül megmaradtam a szemináriumi felvilágosító, oktató szintjén. A szolgálat elveszi az időmet és erőmet, mivel ezek nem csupán ideiglenes, hanem egzisztenciális feladatok is (ha vannak hívőid, nem pedig egyszerűen csak “húsvéti” papként dolgozol, aki csak nagy ünnepeken szolgál, mint nem ritkán régen a forradalom előtti professzor-protoijerejek).

Másrészről, számomra mint az Orosz Orthodox Egyház történelmének szakembere számára nagyon fontos volt, hogy alulról és belülről figyeljem meg kutatásom tárgyát. Hiszen az előadásokon leggyakrabban az egyházi politikáról, a történelmi szereplőkről, de nem az Egyházban élő emberről beszélünk. A történelmet azonban nem lehet csak a királyokra, püspökökre vagy hadvezérekre korlátozni. A történelem a kisember élete.

— Hogyan lesz egy történészből pap? Ön elvégezte az egyetemet, úgy indult, mint mindenki más, majd később?

— Még a középiskola felsőbb osztályaiban elindultam az egyházi élet felé, arról álmodoztam, hogy később az orosz vallásfilozófiával fogok foglalkozni. De a 70-es évek közepén nem volt értelme filozófiára menni, mert totális marxizmus uralkodott, ezért a történelem szakra jelentkeztem. Ez lehetőséget adott arra, hogy először is, megvizsgáljam az orosz vallásfilozófia történelmi kontextusát, másodszor pedig, hogy megpróbáljam megérteni, hogyan mutatták meg maukat az orosz filozófusok állami-politikai és kulturális-társadalmi életünkben. Ezért kezdtem el foglalkozni az orosz liberalizmus történelmével, mivel vallásfilozófusaink többsége politikai tekintetben liberális volt.  

Egyúttal azonban a történész karierrjétől eltántorított Szolzsenyicin egyik nagyon komolyan vett felhívása: “Ne éljünk hazugságban”. Ennek az életnek az utolsó szigete akkoriban az Egyház volt. Ahogy Pjotr Jakovlevics Csaadajev mondta: “Kereszténynek csak egyféleképpen lehet lenni: ha teljesen azok vagyunk”. Tehát oda kell mennem.

— Ön akkor még nem értette, hogy az Egyház a hatalom szigorú ellenőrzése alatt áll?

— Természetesen értettem. Annál is inkább, mivel a teológiai szemináriumi felvételi vizsgáim után “megelőző beszélgetést” folytatott velem a KGB őrnagya. Arról beszélt, hogy mennyire fontos, hogy az Egyházat a nemzetközi kapcsolatok során felsőfokú egyetemi végzettségű emberek képviseljék. Elmondtam, hogy semmiféle ilyen ambícióm nincs, egyszerű pap szeretnék lenni, lehetősége valamelyik távoli egyházközségben. “Ez nagyon jó – mondta, – de mégis, ne feledje, hogy mindig tudunk segíteni önnek a további növekedésben, ehhez azonban rendszeresen találkoznunk kell, önnek pedig nem szabad erről beszélnie”. – “Hogyhogy, – kérdeztem, – még a gyónás során sem?”. Erre egy ilyen nagyszerű frázissal válaszolt: “Vannak dolgok, amikről még a gyónás során sem beszélnek”. Volt egy ilyen beszélgetés. 1985-ben.

— A papok egyáltalán nem tudták elkerülni a KGB-vel való kapcsolatot? Önt arra kényszerítették, hogy jelentsen mindenkiről, ki keresztelkedett meg, hogy gyakorlatilag súgja be a hívőket. Hogy tudta ezt kikerülni?

— Nem vagyok hős, egyszerűen csak szerencsém volt, és nem kellett átesnem ezen a tapasztalaton. Két évvel később ugyanez az ember találkozóra hívott, de nem mentem el, mivel a teológiai akadémiára, ahol akkor nem csak tanultam, de a könyvtárvezető segédjeként dolgoztam, ellátogatott Jegor Lihacsov munkatársa, és a termeket nyitva kellett tartani azért, hogy megtekinthesse azokat. Tehát azért nem mentem el a KGB-ssel való találkozóra, mert a teológiai akadémiát meglátogatta az SZKP KB képviselője. Ez 1987-ben volt, és ezután a kágébések nem jelentek meg többé az életemben.

Ha néhány évvel korábban kezdtem volna szolgálni, akkor ez probléma lett volna. Még a falusi egyházközség sem mentett volna meg, mivel a falusi papokat is felkeresték, őket is igyekeztek beszervezni. Néha az ilyen látogatások formális jellegűek voltak, néha azonban nem formálisak voltak. A dokumentumok ezekről fennmaradtak, de egyházi vezetésünk kezdeményezésére titkosítva maradtak.

Most pedig rettenettel látom, hogy vannak, akik már-már büszkélkednek a titkosszolgálatokkal való kapcsolatukkal. Hogy úgymond, mi hazafiak voltunk, mi a hazát szolgáltuk.

Az oktatás segített megőrizni a hitemet a földi egyházban

— Álmodhat-e a pap a személyes szabadságról? Hiszen bizonyos korlátozások vonatkoznak rá, összességében a pap helyzete kicsit a katonáéhoz hasonlít. Szabályzattal, a vezetőségnek való engedelmességgel.

— Számomra a szabadság ideje a 90-es évek voltak. 1991-ben dönteni kellett: távozok-e a teológiai iskolából és lelkiatyám, Vaszilij Jermakov protoijerej egyházközségében szolgálok, vagy maradok az akadémián, ahol épp növelték az előadási leterheltségemet. Én a másodikat választottam. Ez az egyházközséggel szemben a pénztelenséget jelentette, ugyanakkor előadásaimon mindenféle cenzúra nélkül azt mondhattam, amit szükségesnek tartottam.  

Ezek nem voltak egyszerű évek, és hosszú évekre elhúzódó konfliktusom volt az egyik rektorral, de összességében az akadémia számomra csendes műhely volt. Itt könnyebben meg tudtam valósítani önmagamat, foglalkozhattam a felvilágosítással.

Gondoljon bele: beléptünk a XXI. századba, és a papok 2/3-a nem rendelkezik teológiai műveltséggel.

Emellett 20 éven keresztül dolgoztam a Szent Szinódus Kanonizációs Bizottságában. Ennek élén Juvenálij metropolita, egy meglehetősen szigorú főpap állt. Mégis a bizottságban nagyon szabad volt a légkör. Vlagyimir Vorobjov és Damaszkin (Orlovszkij) atyával hármasban sokszor voltunk kezdeményezői Szergij metropolita ellenfelei – Kirill (Szmirnov), Agafangel (Preobrazsenszkij) metropoliták, más Szergijt nem kommemorálók – szentté avatásnak. És képzeljük el, hogy Juvenálij metropolita, akit Nyikogyim metropolita a Szergij (Sztragorodszkij) metropolita iránti mély tiszteletben nevelt fel, hallgatott az érveinkre és küzdött a szentté avatásokért.

Igen, ez szabadság volt. Én nem tartom elveszett éveknek a 90-es évket, ahogy manapság gyakran nevezik azok, akik akkoriban kezdték összegyűjteni a vagyonukat és törtek hatalomra. Csak azt sajnálom, hogy az Egyház nagyon kis mértékben élt azokkal a lehetőségekkel, melyek akkoriban feltárultak előtte; többek között nem voltunk képesek felemelni a teológiai oktatás szintjét. Személyesen számomra gondviselésszerűen fontos volt, hogy a teológiai oktatás rendszerében maradtam. Ez segített nekem abban, hogy megőrizzem a hitemet a földi egyházban.

A Szentpétervári Teológiai Akadémia oktatóival

— Felmerült Ön előtt a szerzetesség kérdése? Vagy akkoriban már házas volt?

— Leendő feleségemmel még az egyetemen ismerkedtem meg, a bölcsészkaron tanult. Fél évig ismerkedtünk, majd megkértem a kezét, amikor a Tauride-kertben sétáltunk. Nagyjából ezt mondtam neki: “Ön fontos a számomra, nagyon kedves (természetesen magázódtunk), de gondolkodom a szerzetességen is. Fogadjuk meg egymásnak, hogy két éven keresztül, az egyetem végéig hűek maradunk egymáshoz, és utána vagy szerzetes leszek, vagy Önt veszem feleségül”.

Azt felelte, hogy ez nagyon kegyetlen. Visszaadtam neki a leveleket – leveleztünk is egymással, amellett, hogy rendszeresen találkoztunk és egy városban éltünk -, hazamentem, kinyitottam egy üveg konyakot és nézni kezdtem az egyik kedvenc filmemet: “Befejezetlen mű, mechanikus zongorára” címűt. Amikor láttam azt a jelenetet, melyben a főhős, Platonov ordít, hogy az élet elmúlt, és szalad, hogy megölje magát, a felesége pedig fut utána és kiabálja, hogy így is szereti őt, hirtelen megéreztem, hogy egy ilyen helyzetben az én Marina Alekszandrovnám nem futna utánam, hanem Sztanyiszlavszkij hangján, mint a Moszkvai Művészeti Színhában tartott próbán, mondaná: “Nem hiszem”. Rájöttem, hogy élküle nagyon nehezen lennék képes valódi, nem látszólagos életet élni.

Néhány nap múlva újra találkoztunk és megbeszéltük, hogy két év múlva összeházasodunk, én nem leszek szerzetes, de fenntartom magamnak a jogot, hogy pap lehessek.

Úgyhogy meg is házasodtuk. Én három évig dolgoztam tudományos munkatársként a kézirattárban, bben az időben már megszületett a fiúnk, majd felvételiztem a teológiai szemináriumba.

Európa nélkül nincs Oroszország és Orosz Egyház

— Mi az ami mostanában csüggedést vált ki Önben és mi az, ami reményt kelt?

— Kiskorom óta pihentető felüdülés volt számomra Pavlovszk és Carszkoje Szelo parkjainak látogatása. Ezek olyannyira élő, megtestesült szimbólumai annak az Oroszországnak, amit elveszítettünk. A 90-es években egy rövid pillanatig volt olyan érzésem, hogy mindez visszatérhet. A szovjet időkben az a remény életett, hogy be fog következni az újjászületés, addig az Egyházban kell élnünk, amely az egyetlen őrizője a spirituális, kulturális, történelmi és összességében a valódi életnek. Most már tudom, hogy mindez az én életemben nem fog bekövetkezni. Társadalom nálunk a korábbiakhoz hasonlóan nem létezik, az Egyház pedig állammá vált az államban.

Most olyan szavakat fogok mondani, amelyek sokakat zavarba hoznak és felingerelnek. Számomra nyilvánvaló, hogy az Orthodox Egyház elsősorban a monostori cellákban, templomokban létezett, de soha nem törődtünk azzal, hogy kereszténnyé tegyük az orthodox orosz emberek hétköznapi életét.

Először erről a szinodális, császári korszakban kezdtek gondolkodni. De mit jelentett ez? Ez egy dolgot jelentett. Szent Vlagyimir vezette be Oroszországot a keresztény civilizáció, az európai civilizáció világába, melynek része volt – talán abban a pillanatban a legjobb része volt – maga Bizánc is. Később eltávolodtunk ettől az úttól és valamiféle kegyetlen pravoszláv kánsággá alakultunk át a Horda kánjainak lába alatt. Később Nagy Péter cár megpróbált minket visszatéríteni a keresztény civilizáció világába.

Számomra Oroszországban a kereszténység szimbóluma az európaiság. Minél inkább eltávolodunk Európától, annál inkább távolodunk a kereszténységtől.

— Mi az a reményt kelt? Az nem lehet, hogy nincs ilyen. 

— A vesztés tesz bennünket kereszténnyé. Amikor megértjük, hogy senki, Krisztuson kívül, senki nem menthet meg bennünket. De hogyan fog megmenteni bennünket? Nem jön el egyből, nem jár be mindent, nem gyógyít meg minden covid beteget, nem oldja meg minden problémánkat, nem támasztja fel a közelmúltbeli karabahi konfliktusban meghalt keresztényeket és muszlimokat. Ebből semmi sem fog megtörténni, mivel Ő azt parancsolta, hogy mi tegyük kereszténnyé ezt a világot.

Ez azt jelenti, hogy mindannyiunknak, tudatosítva, hogy képtelenek vagyunk gyógyítani, feltámasztani, átalakítani az országot, a világot és az Egyházat, tudatosítanunk kell szerepünket azon kis egyházban, ahol az egyházközségünk, családunk, az életutunk során hozzánk kapcsolódó emberek vannak, hogy legalább velük építsünk ki jó, keresztény viszonyulást.

Vagyis az Evangélium ekkleziológiája ment meg bennünket. Ez nagyon egyszerű: “Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a Nevemben, Én ott vagyok közöttük”. Ez kiírthatatlan, ezt nem lehet megsemmisíteni.

Forrás