A karanténról, a koronavírus “értelméről” és arról, hogy átadódik-e a fertőzés az áldozás során

Beszélgetés Grigorij (Basil Lourie) püspökkel

Változott-e valami az Ön felfogásában az Egyháznak és általában minden embernek küldött “koronavírus megpróbáltatással” kapcsolatban az “első hullámhoz” képest, ami tavasszal volt?

Úgy gondolom, hogy nem változott, mivel hát: mi változhatott volna meg? Történt valami új? Amilyen volt, az is maradt, és így folytatódik. Természetesen voltak remények, hogy gyorsan véget ér, de voltak figyelmeztetések is, hogy nem biztos, hogy hamar befejeződik, és látjuk, nem is fejeződött be. Úgyhogy most egy hosszú úszásban vagyunk, mely során nem látszik a túlpart, de ez nem ad okot arra, hogy abbahagyjuk az úszást. Úgyhogy így haladunk tovább.

Megszakították a karantént az Ön szentpétervári egyházközségében? 

Igen, természetesen, megszakítottuk. Mivel nyáron a helyzet stabilizálódni kezdett (természetesen folytatódott a járvány, de a veszély messze nem volt olyan nagy mint tavasszal, vagy akár júniusban), ezért nem sietve, de mégis, akkor, amikor a templombajárás amúgy is csökken, Nagyboldogasszony idején nagy óvatossággal megnyitottuk a templomot, majd Nagyboldogasszonytól kezdve október közepéig nyilvános istentiszteleteket végeztünk, de betartottunk minden elővigyázatossági intézkedést.

Milyen intézkedéseket?

Mondhatjuk, hogy három intézkedés volt.

Az első, a legfontosabb, de nem a leglátványosabb az volt, hogy a nyilvános istentiszteleteketet az ünnepnapi liturgiára – vasárnapokon és nagy ünnepeken szeptemberben – korlátoztuk. Ez természetesen nagyon nem volt megszokott a templomunk esetében. Mi minden nap végzünk istentiszteletet, az ünnepnapokon pedig azok különösen nagyok, hosszúak. De itt most az Utrenyát, úgymond, zárt rezsimben kezdtük, csupán néhány ember részvételével, a többi hívők pedig a Liturgia kezdetekor csatlakoztak.

A második korlátozás: elértük, hogy ne legyen semmiféle tömörülés. Nálunk szokás, hogy a templomba való belépés után sokan egy tömegben az ajtóban maradnak: ezt nem engedtük meg. Nem engedtük meg, hogy sorba álljanak az áldozáshoz és az antidórhoz: mindenki a maga helyén maradt megfelelő távolságban egymástól és sehová nem járkál, az Eucharisztiát pedig a pap mindenkihez személyesen odaviszi, majd a segítő személyek ugyanígy adják oda a zapivkát [orosz hagyományban az áldozás után a részecskék leöblítése céljából az áldozó egy korty egyszerű bort iszik – ford. megj.].

Természetesen a leglátványosabb, bár talán nem a legfontosabb intézkedésünk az áldozás módjára vonatkozott: teljesen lemondtunk a kanálról, mivel a hívőink megszokták a Szent Jakab liturgiákon, hogy a Szent Adományokat a kezükbe kapják, ahogy ez az óegyházban is volt, amikor még nem létezett a kanál. Ennek alapján alakítottuk át az áldozás szertartását. Ez annyiban eltér attól, ahogy a Jakab-liturgián szokás, hogy kivettők belőle a Kehelyből való áldozást. Vagy is a pap (általában) a diszkoszról adja át közvetlenül a részecskéket, melyekre a koplya által Krisztus Vérének egy-egy cseppje került. Ezt a hívők kezébe adjuk – ennyiben egyezik az áldoztatás óegyházi rítusával, de az akkoriban két szín alatti volt. Most egy ilyen megoldást találtunk.

Amikor városunkban újra romlani kezdett az egészségügyi helyzet (októberben már kezdtük elérni azt a szintet, ami áprilisban volt), kénytelen voltam (ez az én döntésem volt, bár, természetesen tanácskoztam a hívőinkkel és más emberekkel) visszatérni a zárt istentiszteletekre.

De ismétlem: számunkra ez nem olyan rettenetes dolog, mint más joghatóságok esetében. A szertartásokon való, ahogy most mondani szokták, távrészvétel mindig létezett az egyházközségünkben; de korábban csak azon hívők viszonylag szűk körét érintette, akik a templom hívőiként messze laknak – más országban vagy más városban. Most ezt egyszerűen kiterjesztettük minden hívőnkre. Ezért tudtuk, hogy technikailag mit kell tennünk; és mivel ezt meglehetősen könnyű megcsinálni, el tudtuk magyarázni a hívőknek, hogy hogyan áldozhatnak otthon, és odaadhattuk nekik az Adományokat. MÁsrészről, ebben volt egyfajta pozitívum is, mert hívőink (döntő) többsége, akik otthon önállóan soha nem áldoztak és szolgáltak, most kénytelenek voltak, és sokkal komolyabban kezdtek viszonyulni az istentiszteletek iránt, sok elementáris dolgot ismertek meg, méghozzá alaposan.

Most, az eltelt időt figyelembe véve, azt mondhatom: a pozitívum a hívőink számára meghaladja a negatívumokat. Ez nem is lehet másképp: ez egy kellemetlen, de hatékony tanulási folyamat. Jobban megismerték az istentiszteleteket, jóval felelősségteljesebbé váltak, és ami a legfontosabb, a “készen kapott imádság” módjából áttérttek a “csináld magad” módba. Ez nagyon fontos. Minden ilyen kis csoport, mely állhat egy családból, tegyük fel öt emberből, vagy akár egy emberből is (esetünkben ez is csoportnak tekintendő): önállóan szolgál. Úgy gondolom, hogy ez nagyon jó dolog.

Ha ez az állapot nem húzódik el végtelenül hosszasan, de azért elég hosszú lesz (ha rövid, akkor nincs sok haszon belőle), akkor a pozitívumok meghaladják a negatívumokat. De természetesen szeretnénk idővel megnyitni a templomot.

Sok ember nem tért vissza az Egyházba a karantén után?

Először is, el kell mondanom, hogy két hívőnk elhunyt. Az egyik esetben egy olyan idős néniről van szó, aki valószínűleg elhunyt volna a következő hónapokban; ő már két éve nem tudott eljárni a templomba, mi jártunk el őhozzá, de ő volt az egyik legrégebbi hívőnk, jelentős személy volt az egyházközségünkben, és az utolsó két évben otthon áldoztattuk. 2020-ban bizonyosan elhunyt volna a prognózisok szerint, de így néhány hónappal korábban hunyt el, mivel halála után megállapították, hogy covid fertőzött volt. Ma tudtam meg, hogy még egy idős asszony hunyt el az egyházközségünkből, 95 éves volt, rosszul érezte magát, de az unokája kíséretében ritkán, de eljárt a templomba. Nagyon tudatos volt, és évente két-három alkalommal jött, a parókiánkhoz tartozott. Valószínűleg hamarosan ő is elhunyt volna: most meghalt a covid miatt (bár ebben nem vagyok teljesen biztos), de esetleg még élt volna néhány hónapot.

De Ön bizonyára azokra az emberekre kérdezett rá, akik a covid következtében egyszerűen elhagyták az egyházközséget. Úgy gondolom, hogy olyan véletlen veszteség, amikor olyan emberek, akik megszokták, hogy ne járjanak templomba és ezért megszakították a kapcsolatot az egyházközséggel, nincs, remélem, hogy ilyen nincs. Ezt azért gondolom, mert azok az emberek, akik a járvány kezdete óta hívőink voltak, tudatos emberek voltak, akik értik, hogy miért volt minderre szükségük az életben és az Egyház kizárását az életükből valamiféle életkatasztrófának tekintik. De mivel nálunk lehet úgy nem járni a templomba, hogy abból semmiféle életkatasztrófa nem lesz, mivel távolból is részt lehet venni benne, ezért ők, természetesen, ezt az utat választották.

Ez az egyik részről történt, úgymond, “balról”, másrészről létezik a “jobbról” jövő veszély. Ugyanis nálunk vannak, ellenkezőleg, mértéken felül tudatos hívők: közülük kettőt el is veszítettünk. A probléma velük inkább azzal kapcsolatos, hogy egyesek szerint az ilyen kapituláns viszonyulás a járvány iránt kétségbe vonja az orthodox hitünk minőségét.

Mint tudjuk, a tradicionális orthodox jámborság a betegségre mint Isten ajándékára tekint, melyet észhez térítésképpen kapnak az emberek. Ismert az egyik optyinai sztarec mondása: “mi nem gyógyítjuk megunkat, hanem gyógyítgatjuk” (“мы не лечимся, а подлечиваемся”). Sok szent alázattal viselte egész életében a betegségeit, sőt bele is haltak azokba, Isten kezébe ajánlva önmagukat. Vagyis az orthodoxoknál nem volt szokás különlegesen kerülni a betegségeket, elkülönülni azok idején, megszakítani a közösségi kapcsolatokat stb. Nem vezetett-e a mostani elővigyázatos viszonyulás az új koronavírus fertőzés iránt hangsúlyeltolódásra az ilyen tradicionális “spirituális” megközelítésről a jóval pozitvistább “orvosi” megközelítés felé?

Nem vezetett. Az, amit Ön “tradicionális megközelítésnek” nevezett, abban az értelemben nevezhető így, hogy régi hagyománya van, de összességében illúziónak (öncsalás, прелесть) nevezhető. Igen, sokféle pravoszláv ember létezik! És mennyi minden babonaságot tekintettek ezen emberek erényeinek. De vagy inkább a szent atyákra hallgatunk, vagy követjük mindenféle régi butaság példáját. Természetesen, ha orthodoxok vagyunk, akkor meg kell tudnunk különböztetni a nép körében elterjedt hiedelmeket és a szent atyák hagyományát.

A szent atyák tanítása arról, hogy hogyan viszonyuljunk az orvostudomány iránt, különösen világosan kifejtésre kerül (a szerzetesek számára, akik számára ez jóval aktuálisabb mint a világiak számára, mivel a világiaknak egyáltalán nem szükséges foglalkozniuk ezzel a kérdéssel) az V. században Photikéi Szent Diadokhosz által (benne van a Filokáliában); ott arról beszél, hogy ha remete vagy, akkor ne gyógyítsd magad, hagyatkozz Istenre. Ha nem vagy remete, akkor nem fontos, hogy ki vagy, értened kell, hogy a társadalomban élsz, melyet Isten megajándékozott az orvostudománnyal és élned kell azzal, amit Isten megad neked ebben a társadalomban, ezen társadalmon keresztül, vagyis élned kell az orvostudománnyal és alázattal gyógyíttatnod kell magad. Természetesen, a gyógyítás ellenére is lesznek betegségek, melyekre úgy kell tekinteni, mint Isten ajándékára, ez mind helyes, de nem kell kikövetelni a megpróbáltatást.

Természetesen, ellen lehet vetni, hogy létezik ilyen aszkézés, hogy valaki kimondottan le akar betegedni. Arról, hogy valaki kimondottan meg akart fertőződni, ilyen aszketikát csak a katolikusoknál ismerünk, az orthodoxoknál soha nem találkoztam ezzel. Az orthodoxoknál van olyan, hogy az ember nagyon bonyolult küzdelmeket vállal fel, melyekről tudatában van, hogy árt az egészségének és lerövidíti az életét, és a végén valóban meghal. Ilyen természetesen sok van az orthodoxiában. De az ilyen jellegű küzdelemhez bizonyos spirituális fegyelemre van szükség; ezek olyan dolgok, egyébként, melyeket még a szerzeteseknek sem javasolnak, bár kivételes esetekben hasznosak lehetnek. Ahogyan egyesek számára hasznos lehet az oszloposság (ez például a küzdelem egy olyan fajtája, mely rendkívül rossz hatással van az egészésgi állapotra), vagy a Krisztusért vállalt balgaság.

Igen, vannak különleges személyes küzdelmek, melyekre csak Isten különleges elhívása esetén szabad merészkedni. De a kérdés most az egyszerű emberekről szól, akik semmiféle különleges küzdelemre való elhívással nem rendelkeznek Istentől, mégis mintha ezt várnák tőlük! Ezért azzal kapcsolatban, hogy “ne gyógyíttasd magad, és ebben van a mi orthodoxiánk…” Nos, ebben van a mi, enyhén szólva, ostobaságunk, ha pedig keményen mondanám: önillúziónk (öncsalásunk). Nem kell ebbe belekeverni az Orthodoxiát.

Végül egy “szentségi” kérdés. Tavasszal megígérte, hogy előbb vagy utóbb elmondja a véleményét az “átadható-e a vírus az Eucharisztián keresztül” kérdésről. Nem a kanálon, kelyhen, kendőn stb. keresztül, hanem magán Krisztus Testén és Vérén keresztül. Kész arra, hogy most válaszoljon erre a kérdésre?

Igen, kész vagyok, természetesen, hiszen ilyen esetekben nem kell feltalálni a biciklit, hanem csak meg kell nézni a szent atyák tapasztalatát. Hiszen amikor a különféle fertőzésekről van szó, akkor nem teljesen új jelenségekkel állunk szemben az életünkben. Lehet, hogy ez a fertőzés új típusú, de maga a tény, hogy léteznek fertőzések, olyan régi, mint maga a világ. Természetesen rendelkezünk a szent atyák példáival, hogy ilyen esetekben hogyan kell eljárni, létezett olyan fegyelmi előírás, mely szerint az Egyházban korábban eljártak. Ráadásul nem is az a fontos, hogy hogyan jártak el, mert amikor azt nézzük, hogy ilyen vagy olyan emberek mit csináltak, akkor valószínűleg, nagyon sokféle példával találkozhatunk. Hogyan viszonyuljunk hozzájuk? Mit javasoltak tenni a szent atyák? Ők hogyan tették?

Meglátjuk, hogy a “Pindalionban” Szenthegyi Szent Nikodémosz azt a gyakorlatot javasolja, melyet, nyilvánvaló, nem ő talált ki: a járvány során a kanalat minden áldozó után sterilizálni kell. Itt természetesen mondhatjuk, hogy nem tudjuk megkülönböztetni, hogy arról beszél-e, hogy a kanál vagy pedig az Eucharisztia által lehet megfertőződni, de úgy vélem, hogy a valóságban ezt nem is lehet megkülönböztetni. Természetesen a sterilizációt olyan módszerrel javasolja elvégezni, ami a 18. században és korábban a Középkorban rendelkezésükre állt: akkoriban erős ecetet használtak. De jobb lenne 70%-os alkohol koncentrátummal végezni. De ilyen alkohol Szenthegyi Nikodémosz idejében aligha volt elérhető, a középkori időkben pedig nem is tudtak ilyet előállítani. Ezért, bár a sterilizációs eszközök rosszabbak voltak, az általános elvet ismerték már az antikvitásban is, és az Egyházban is használták és alkalmazták.

Nekünk nincs olyan hitünk – egyetlen szent atyánál sem találkozunk ezzel – hogy a Szent Adományok valamiféle antiszeptikus hatással rendelkeznének. Mutassák meg a szent atyákból, hogy ők antiszeptikumként tekintettek a Szent Adományokra! Akkor más lenne a beszélgetés. A Szent Atyák az ellenkezőjét mondják: ha fennáll a szeptikus veszély, vagyis a megfertőződés veszélye, akkor védőintézkedésekre van szükség. Ez az, amit bizonyosan jóváhagynának a szent atyák.

Az Egyház történelme során a gyakorlatban senki sem tiltakozott, amikor valamilyen járvány idején a kormányzat utasítására egyszerűen bezárták a templomokat (legalábbis Oroszországban a 19. században ez gyakran és rendszeresen előfordult). Nem akarom ezzel azt mondani, hogy ez valamiféle bizoníték, mivel az Orosz Birodalom kormányzata sok helytelen dolgot is tett az Egyházzal kapcsolatban; de az, amit Szenthegyi Szent Nikodémosz jóváhagyott, két dologról nyilvánvalóan szól. Először is, ha ezt ő jóváhagyta, akkor ez leginkább a szent atyák véleménye. Másodszor: a jelen esetben, ha ő ezt jóváhagyta, akkor ezt más szentek hagyománya nyomán hagyta jóvá, akik szintén jóváhagyták, ezért itt Szent Nikodémosz nem magányos emberként cselekszik, hanem mint kimondottan a hagyomány kifejezője.

Természetesen tehetünk ahhoz hasonlóan is, ahogy az Evangéliumból ismert egyik személy javasolja: miért nem ugrasz le a Jeruzsálemi Templomról? Hiszen mondva van az Írásban: “kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben” – miért, talán helytelenül idézte az Írást? Nem, teljesen helyesen idézi. De erre olyan választ kap, amire az orthodox jámborság buzgolkodóinak emlékezniük kell.

Grigorij püspökkel Alekszander Szoldatov (Credo.Press) beszélgetett

Grigorij (Vagyim Mironovics Lurie) püspök, napjaink egyik jelentős patrológusa, bizantinistája, egyháztörténésze, publicista, igehirdető, a «Scrinium. Revue de patrologie, d’hagiographie critique et d’histoire ecclésiastique” folyóirat főszerkesztője,  a “Texts and Studies in Eastern Christianity” szerkesztőbizottságának tagja, az Oroszországi Ortodox Autonom Egyház Főpapi Konferenciájának elnöke.

Forrás