Spirituális harc zajlik

Miért volt kellemetlen a Külföldi Orosz Orthodox Egyház puszta léte a Moszkvai Patriarchátus számára?

Александр Солдатов, Novaya Gazeta

100 évvel ezelőtt Konstantinápolyban jött létre a Határon Túli Legfelsőbb Orosz Egyházi Kormányzat, melyből kialakult a Külföldi Orosz Orthodox Egyház (ROCOR), a Moszkvai Patriarchátus legfőbb erkölcsi, kánoni és egyházkormányzati alternatívája a XX. században. Milyen utat járt be ebben a században, mi maradt a ROCOR-ból napjainkra és mit kínálhat az oroszországi orthodoxok számára a jövőben?

Két út 

1920 novemberének második felében a Szevasztopoli kikötőn keresztül távozott a Fehér Oroszország… A flotta történetében soha nem látott módon 126 hajóval távoztak a Fekete-tengerre Vrangel tábornok seregének maradványai. A katonákhoz nem kevés polgári személy csatlakozott akik nem tápláltak illúziókat a “munkások és parasztok hatalmával” kapcsolatban. Szevasztopolt elhagyta a Dél Oroszországi Legfőbb Egyházi Kormányzat is, élén Antonij (Hrapovickij) metropolitával – azzal a főpappal, aki az 1917-es patriarchaválasztások során a Zsinat tagjainak legtöbb szavazatát kapta [a Zsinaton a 3 legtöbb szavazatot kapott személy közül sorshúzással választották meg patriarchává Tyihon moszkvai metropolitát – ford. megj.]. Magával vitte az Istenszülő kurszki ikonját (Курско-Коренная икона Божией Матери), melyet később az orosz külföld “Hodigitriájának” (“Útmutató”) neveztek el. Az ikont napjainkban is a new-yorki Szinódus neki szentelt székesegyházában őrzik.

A szevasztopoli exódus során 150 ezer ember hagyta el egyszerre a hazáját, összességében az orosz emigráció “első hulláma” [vagyis az 1917-es forradalommal kapcsolatban a bolsevikok elől elmenekülők – ford. megj.] elérte a 3 millió főt.

Az Istenszülő kurszki ikonja

A távozó hadsereg Konstantinápolyba és környékére vonult, mely az Ottomán Birodalom világháborúban elszenvedett veresége miatt angol ellenőrzés alatt volt. A csapatokat ideiglenes táborokban helyezték el, melyekben az első tél során az éhínség és a járványok következtében több tízezer ember halt meg. Az egyházkormányzat a Városban helyezkedett el, ahol voltak forradalom előtti orosz templomok – az áthoszi orosz monostorok metochionjai.  

Új minőségükben – menekültként – az első ülést a négy főpap a konstantinápolyi kikötőnegyedben tartotta meg november 19-én, míg másnap a messzi Moszkvában, erről semmit sem tudva, Tyihon patriarcha megtartotta az 1917-1918-as Helyi Zsinaton megválasztott törvényes oroszországi Szinódus történelmének egyik utolsó ülését. Ezen fogadták el a 362. határozatot, mely mind az újjonan létrejövő ROCOR, mind a leendő szovjetunióbeli Katakomba Egyház egyfajta sajátos alkotmányává vált. Teológiai szempontból e határozatot még napjainkban sem értékelték megfelelően. Ez lényegében meghúzta a határt az Egyháznak az állam szoros szövetségben való létezése 1600 évének történelme után, amely során az egyházszervezet formái a központosított birodalmi “hatalmi vertikál”-hoz igazodtak. A határozat törvényesítette az egyházi hatalom decentralizációját és áldást adott az otthoni istentiszteletek végzésére – a keresztények szerény hajlékaiban, nyílt terepen, katakombákban – mindenütt, ahol a külső erőszak vagy az anyagi függőség megpróbálják korlátozni az igazsághoz való hűség megtartásának szabadságát.

Amikor 1920-ban az Oroszországi Egyház szétszakadt, olyan csoportok jöttek létre melyek készek voltak lemondani a belső szabadságról a külső jólét érdekében. Kezdetben ilyenek voltak a “megújulók” (“élőegyházasok”) (oroszul: «обновленцы»), akik vádlókként léptek fel a “régiegyházak” elleni szovjet büntetőperekben. Majd a “szergijánusok”, élükön Szergij (Sztragorodszkij) metropolitával, akit 1943-ban Sztálin parancsára megtettek az újból létrehozott Moszkvai Patriarchátus első patriarchájává. Kinevezése gyorsan történt, mindenféle Helyi Zsinat nélkül, azokat az orthodoxokat pedig, akik nem akartak csatlakozni a “szergijanista” struktúrához, azonnal törvényen kívülinek nyilvánították és egészen a 80-as évek végéig üldözték.  

A ROCOR éppen ővelük, a hazai katakomba-keresztényekkel való spirituális-kanonikus egységét hangsúlyozta. A ROCOR központja nem sokáig maradt Konstantinápolyban, Antonij metropolita már 1921-ben Szerbiába költözött Dimitrije szerb patriarcha meghívására, aki átadta a menekült orosz főpapoknak a karlócai metropoliták-patriarchák rezidenciáját (innen ered a “karlócai szakadárok” megnevezés, mellyel a Moszkvai Patriarchátus követői illették a ROCOR-t). Itt tartották meg 1921. végén az I. Összkülföldi Zsinatot, mely kimondta a Külföldi Orosz Orthodox Egyház létrehozását. A ROCOR misszióját abban látta, hogy megőrizze a szabad orosz egyházi élet folytonosságát addig, amíg az nem válik lehetségessé otthon, Oroszországban.

Természetesen a Moszkvai Patriarchátus és a Külföldi Orosz Orthodox Egyház útjai elváltak egymástól. Szergij metropolita az OGPU nyomására az 1930-as években az összes “karlócait” eltiltotta a szolgálattól, bár erre semmiféle jogosultsága nem volt. A Külföldi Orosz Orthodox Egyház pedig kurzusát “szergijanista eretnekségként” ítélte el – olyan tanításként, mely szerint az Egyháznak bármilyen, beleértve a nyíltan ateista, földi hatalom iránt is engedelmeskednie kell, és hogy az Egyház “megmenthető” a hazugság árán. A ROCOR és a Moszkvai Patriarchátus közötti eszmei szakadás később csak növekedett: az 1960-as évektől megjelent az ökumenizmus is, melybe a Moszkvai Patriarchátus aktívan bekapcsolódott, valamint az eltérő szentek – a szovjethatalom repressziói nyomán életüket vesztett újvértanúk – tisztelete. Amikor a ROCOR 1981-ban szentté avatta az újvértanúkat, a Szovjetunióban ezt szovjetellenes cselekményként dühödten ítélték el, a Moszkvai Patriarchátus pedig azzal vádolta a “külföldieket”, hogy összekeverik a vallást és a politikát. Húsz évvel később saját maga is szentté avatta a ROCOR-ban kanonizált újvértanúk egy részét, igaz, bizonyos korlátokkal…

A speciális művelet (szpecoperáció) kezdete 

A ROCOR természetesen önmagát nem Oroszországtól elszakítottan képzelte el, ezért minden lehetséges alkalmat megragadott, hogy megpróbáljon visszatérni történelmi hazájába. Így volt ez például a II. Világháború éveiben is, amikor a megszállt területeken a nép tömegével spontán nyitotta meg a templomokat. A Külföldi Egyház tömegével küldte haza az istentiszteleti könyveket és vallási irodalmat. A német parancsnokság azonban megtiltotta, hogy missziót folytasson vagy papokat küldjön ezekre a területekre.  

Őboldogsága Antonij (Hrapovickij) metropolita, a ROCOR első prímása

A háború után a ROCOR klérusát és nyáját növelték az új menekültek milliói, az úgynevezett “dp”-k (deportált személyek), akik a XX. századi orosz emigráció “második hullámát” alkották. Például a ROCOR-hoz csatlakozott a Belorusz Orthodox Egyház teljes püspöki kara is, mely a távozó németekkel emigrált. Ekkor került Nyugatra számos katakombás pap is a Szovjetunióból, akik beszélni kezdtek a világnak a szovjet élet rettenetéről, a hazugság méreteiről a Moszkvai Patriarchátusban.

A ROCOR-nak a puszta léte, természetesen, komoly kellemetlenséget jelentett a Moszkvai Patriarchátus, még inkább pedig annak a ljubjankai és kremli felügyelői számára.

A Külföldi Orosz Orthodox Egyház történetét végigkísérték azok a szakadások, mely során a Patriarchátus és a szovjet ügynökhálózat külfönféle sikerességgel szakított el tőle egyházmegyéket vagy egyházközségeket. Ezen “szpecoperációkról” mára már nem keveset írtak. Konsztantyin Preobrazsenszkij, az Oroszországból elmenekült FSZB-s adta ki Bosztonban a “Mérgezések a Külföldi Orosz Egyházban” c. munkáját; néhány fejezet foglalkozik a szovjet titkosszolgálatoknak a ROCOR elleni tevékenységével Andrej Szoldatov és Irina Borogan nemrég megjelent “Sajátunk idegenek között” c. könyvében. A legismertebb operáció ezek közül a ROCOR 2007-es “elnyelése” volt a Moszkvai Patriarchátus által, melynek kezdetét Vlagyimir Putyinnak a ROCOR new york-i Szinódusában tett személyes látogatása adta meg négy évvel korábban. A precedens nélküli nyomásgyakorlás és a hatalmas pénzügyi befektetések árán Moszkvának sikerült felaprítania a ROCORt és annak egyik jelentős részét önmagának alárendelnie, melyet a propaganda az “Orosz Egyház újraegyesüléseként” állított be. De mint általában, a propaganda nagyon messze van a valóságtól…

Mi történt a valóságban?

A ROCOR soha nem szakította meg a közösséget a Szovjetunióbeli Katakomba Egyházzal. De míg az 50-es években ez a közösség tisztán “elméleti” jellegű volt, a 60-as évektől az “olvadásnak” hála, levelezés kezdődött a két “ág” között. Ezt a csatornát aktívan kihasználta a KGB is. A 70-es évek közepén Szovjetunióbeli papok egy csoportja hivatalosan is csatlakozott a ROCOR-hoz, 1982-ben pedig a moszkvai Tusinó negyed egy lakásában püspököt szentelnek a számukra. A ROCOR Szinódusának döntése alapján a szentelést Varnava (Prokofjev, +2018) cannes-i püspök végezte. Lehetősége nyílt, hogy meglátogassa a moszkvai francia nagykövetségen dolgozó rokonát. A kutatók egy része meg van győződve arról, hogy Varnava azonnal a KGB teljes gondozásába került, mely jól tudott a készülő szentelésről. Az oroszországi katakomba keresztények püspökének személyére Dimitrij Dudko szovjet disszidens pap tett javaslatot a Szinódusnak, akit két évvel korábban engedtek ki a Lefortovó-börtönből, megmagyarázhatatlan okokból, melyekről csak találgathatunk. A ROCOR első Szovjetunióbeli püspöke Lazar (Zsurbenko, +2005) lett, akinek életrajzával kapcsolatban sok kérdés merült fel a katakomba-keresztényekben…

A peresztrojkának köszönhetően 1989-től megkezdődött a Moszkvai Patriarchátus Szovjetunióbeli egyházközségeinek és klerikusainak meglehetősen széles körű áttérése a ROCOR-ba, valamint a katakomba-közösségek részleges legalizációja. Ebben kulcsfontosságú pillanat volt 1990. áprilisában egy nagy szuzdali egyházközség áttérése, élén Valentyin (Ruszancov) archimandritával, aki egy év múlva már püspök (később metropolita) és a ROCOR oroszországi exarchája lett. Szuzdálban a demokratikus sajtónak köszönhetően ismertségre szert tett spirituális központ jött létre, melyhez 1991 végére már több mint másfélszáz egyházi közösség csatlakozott a volt Szovjetunió különböző régióiban.  

Ugyanakkor az új orosz állami vezetés, a Patriarchátus szorgalmazására, már 1992-ben represszióba kezdett a “szakadárok” ellen. Néha formális bírósági eljárásokkal, néha nélkülük, a különleges rendőri erők kiűzték a ROCOR-hoz csatlakozó papjaikat és hívőiket a templomokból. Igaz, Valentyin metropolita befolyásos személyének hála, Szuzdál még sokáig a nyugalom oázisa maradt: a Patriarchátust elhagyó közösségek itt 11 templommal rendelkeztek, melyeket csak 2009-ben vettek el tőlük.

A ROCOR elleni Oroszországon belüli üldöztetés felerősödésével egyidőben jön létre a Moszkvával való egyesülés támogatóinak frakciója magán a Külföldi Egyház vezetésén belül. Ennek elismert vezetője Mark (Arndt), az NDK-ban született német származású érsek volt, aki az “újraegyesülés” ügyében tanúsított munkásságáért metropolita rangot kapott. Azzal kezdte, hogy tiltakozott a “homo soveticus” ROCOR-ba való felvétele ellen, majd fokozatosan átment a Moszkvai Patriarchátusnak való alárendelődésért folytatott nyílt küzdelembe, találkozott a patriarchával, a főpapokkal és e folyamat más lobbistáival. 2000-2001-ben az ő aktív részvételével történt meg a ROCOR prímása, Vitalij (Usztyinov, +2006) metropolita kánonilag vitatható eltávolítása tisztségéből és a Márk iránt lojális Lavr (Skurla) metropolitával való felváltása. A kárpátaljai ruszin származású Lavr nem volt a Moszkvai Patriarchátus fanatikusa, de nagyon ijedt volt. “Ha nem írom alá az uniót, akkor megölnek” – mondta személyes beszélgetésekben. Mindenesetre Lavr nem élte meg még az első évfordulóját sem a “Kánoni közösség Aktusa” aláírásának, melyet 2007. május 17-én végzett el II. Alekszij patriarchával a Megváltó Krisztus székesegyházban Putyin jelenlétében. Lavr már 2008. februárjában váratlanul elhagyta ezt a világot…

Oroszországi részről az újraegyesülést az akkor még archimandrita Tyihon (Sevkunov), a ljubjankai Szretenije-monostor elöljárója felügyelte. Fokozatosan – “hivatalból” – csatlakozott a folyamathoz Kirill jelenlegi patriarcha is, aki akkor a Külső Egyházi Kapcsolatok Osztályának vezetője volt. Láthatóan nem tetszett neki, hogy a Moszkvai Patriarchátus beoltatik az ultrakonzervatív, ökumené ellenes irányzattal, hiszen maga Kirill ebben az időben ökumenista és a katolikusokkal való közeledés pártolója volt. De mivel az ország legfelsőbb politikai vezetése a ROCOR bekebelezésében látta a “Polgárháború befejezését”, Kirill engedelmesen dolgozott rajta.

A ROCOR erősen megcsappant létszámban érkezett meg az “újraegyesülés” pillanatához. Mivel ez az eszme túlságosan nyilvánvalóan ellentmondásban volt egész eszmeiségével és történelmi útjával, a folyamat különböző szakaszaiban – 1995-től 2007-ig – elszakadtak tőle mindazok az egyházmegye és egyházközség csoportok, melyek nem akartak alárendelődni a Moszkvai Patriarchátusnak. Elsőként ezt az oroszországi egyházközségek tették meg, élükön Szuzdállal (később Oroszországi Orthodox Autonóm Egyház néven regisztrálták magukat újra).

Nem felesleges emlékeztetni arra sem, hogy még a Lavr metropolita elnökletével tartott 2006-os san-francisco-i IV. Összkülföldi Zsinat sem szavazott egyértelműen az “újraegyesülés” mellett, hanem számos feltételt állított Moszkvával szemben (többek között az ökumenikus struktúrákból való kilépés követelését). A végső döntést kulisszák mögött hozták meg, az ilyen vagy olyan okokból a különállás feladásában érdekelt főpapok egy csoportjának ülésén.

Ki maradt?

Napjainkban a ROCOR hagyományát orosz orthodox közegben legalább 17 alternatív egyházi joghatság folytatja. 2007-ben Oroszország területén csupán 7 egyházközség volt, mely az egyesülés nyomán a ROCOR-ból átment a Moszkvai Patriarchátusba.

A ROCOR (A)-hoz kb. 16 egyházmegye és több mint 100 egyházközség tartozik Ukrajnában, Oroszországban, Kazahsztánban, az USA-ban, Dél-Amerikában és Nyugat-Európában. Ez a joghatóság kánoni közösségben van Görögország, Románia, Bulgária és Szerbia “testvéri” igaz orthodox egyházaival [ezekben az országokban is számos, a hivatalos egyháztól elszakadt, általa szakadárnak tekintett alternatív joghatóság működik – ford. megj.]. Ideológiája a legmérsékeltebb. A jóval konzervatívabb szárnyat képviseli a ROCOR (V) (a zárójeles betű a vezető kezdőbetűjéből képzett). A legintellektuálisabb ágnak az Oroszországi Orthodox Apostoli Egyház Főpapi Konferenciája tekinthető, melyet [a nemzetközi teológiai és egyháztörténészi közegben is ismert – ford. megj.] Grigorij (Lurie) püspök, a filozófiai tudományok doktora vezet.

Mindegyik joghatóság az orthodox orthodoxia fejlődésének programját kínálja, és sok eszméjük visszhangra talál a Moszkvai Patriarchátuson belüli ellenzéki csoportoknál: például Szergij (Romanov) atya mozgalmában. Bár most ezek a csoportok marginálisak, éppen az ő közegükben zajlik az alternatív eszmék megtárgyalásának és kristalizációjának folyamata.  

Ezek közül az első a “szergijanizmusnak” és az ökumenizmusnak a ROCOR számára hagyományos kritikája. A ROCOR 1983-ban anathémát mondott az ökumenizmusra, melynek szövege az “ágak elméletének” nevezi azt, mely szerint az igazság egyetlen egyházban sem maradt meg a maga teljességében, hanem a hitfelekezetek és irányzatok sokaságában széttöredezett.

Másodszor, az egyház történelmi tapasztalatának újragondolása a cári hatalommal való “szimfónia” korszakának befejeződése után. Ez az eszmék széles sprektumát szüli meg, a “cáristenítéstől” (mely során a cárt mint “kisbetűs krisztust”, az orosz nép “társmegváltóját” tisztelik) az “eucharisztikus teológiáig” (azon elképzelés, mely szerint az Egyház nem az adminisztrációs struktúra, hanem minden egyedi egyházi közösség, ahol Liturgiát végeznek).

Harmadszor, a “névdicsőítés” (имяславиe) teljesen filozófiai problémája, mely a forradalom előtt zaklatta fel az Oroszországi Egyházat, és később részben feledésbe merült. A “névdicsőítők” (krédójuk: “Isten Neve maga az Isten, de Isten nem név”) és a “névtagadók”(akik úgy vélik, hogy Istennek az emberek adtak nevet) vitája a spirituális élet misztikus aspektusait érinti, azon kérdéseket, hogy mennyire lehetséges az ember “átistenülése” és hogy hogyan működik Isten a világban.

Végüli az “alternatív” közösségek független és üldözött helyzete segített nekik abban, hogy eltávolodjanak az állami egyház nehézkességétől és túlságos hierarchizáltságától. A ROCOR “maradványaiban” nem létezik a hierarchia és a világiak közötti pszichológiai távolságtartás, megőrződtek a zsinatiság eszményei, az istentiszteleteket általában egyszerű, családias körülmények között tartják, gyakran papok nélkül, amikor a világiak saját maguknál őrzik a Szent Adományokat és saját maguk áldoznak. Elterjedt gyakorlat az interneten keresztüli gyónás, és a modern kommunikációs eszközöknek e közegben jóval nagyobb szerepe van, mint a hivatalos Moszkvai Patriarchátusban. Ezért az “alternatív” orthodoxok jóval könnyebben bírkóztak meg a pandémia és az önizoláció kihívásaival is, mint a templomi kegyességre és a pompás rituálékra összpontosító Patriarchátus.

***

A ROCOR történelmi útja még nem fejeződött be. Nagyon sajátos és ellentmondásos tapasztalatára még szükség lesz az orosz történelem következő újabb sarkalatos fordulatakor.

Forrás: Идет война духовная. Почему само существование Русской православной церкви заграницей доставляет большой дискомфорт РПЦ (novayagazeta.ru)