Mindent hátrahagyva újrakezdeni. 100 éve hagyták el a fehérek Oroszországot.

Konstantinápoly az 1920-30-as években (Photo by: Touring Club Italiano/Marka/Universal Images Group via Getty Images)

100 éve történt az orosz történelem legnagyobb kivándorlása: a krími evakuáció. Az elűzöttekre Konstantinápolyban a megpróbáltatásokkal teli élet kezdete várt.

Lucien Murat francia hercegnőt egy váratlan találkozás döbbentette meg. A külföldiek negyedében egy népszerű esti mulatóhelyen pétervári ismerősre bukkant, X. ezredesre. A török fővárosba utcai cipőtisztítóként elkísérte S. báró, valamint B. hercegnő, aki egy bárban dolgozott. Az asszonyok beszélgetni kezdtek, a francia hölgy megrendült. “A herceg leánya elmesélte nekem szomorú történetét: hogy hogyan menekültek a bolsevikok elől egy zsúfolt marhavagonban” – emlékezett vissza Murat.

1920. november közepén 150 ezer orosz menekült érkezett Konstantinápolyba, akik csatlakoztak a már a városban tartózkodó 50 ezer menekülthöz. A többségük a társadalom legalján találta magát. Egyeseknek megnyílt az újrakezdés lehetősége. Megnyílt a “Medve”, a “Maxim”, a “Moszkovita” étterem, terjedt az orosz női divat: a rövid hajviselet. Megjelentek az első strandok, a krímiek mintájára.

De még a Boszporusz legjobb jazz klubját is egy afroamerikai eredetű moszkvai vállalkozó, Frederick Bruce Thomas (Fjodor Fjodorovics Tomasz) alapította. A mindenkit meglepő “fekete orosz” a volt arisztokraták, korábbi intézményei látogatóinak, munkáltatójává vált.

Azokat, akik számára nem jutott állás, “Fjodor Fjodorovics” ingyen ebéddel vendégelte meg. Konstantinápolyba (csak 1930-tól válik Isztambullá) eljutottak a krími hírek: azok hallattán senki sem merészelt visszatérni.

Az utolsó hajó keletre indult

Az erőszak az orosz forradalom során fokozatosan erősödött. Az októberi fordulat még majdnem áldozatok nélkül zajlott, az első bolsevik kormány a Krímben (melynek társelnöke volt Dmitrij Uljanov, Lenin testvére) még nem folyamodott tömegterrorhoz. Azonban a Polgárháború elhúzódásával növekedett a kegyetlenség is, különösen a vörösök részéről. A fehérterror áldozatainak száma a Krímben kb. másfélezer ember volt. A félszigetre 1920. novemberében újra betörő bolsevikok többezer, egyes források szerint, több tízezer ellenségnek tartott személlyel számoltak le.

Azon napok hangulatát adja vissza a “Vörös Krím” újság korabeli cikke. A félszigeten “még mindig sok a fehérgárdizmus. Elvesszük tőlük a lehetőséget, hogy akadályozzák életünk építését. A vörös terror el fogja érni a célját, mivel a sors által halálra ítélt osztály ellen cselekszik, meggyorsítja annak pusztulását, közelebb hozza halálának óráját! Támadásba lendülünk!”

Novemberben az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt dzsankoji szervezete tűzte ki a jelszót: “Tömjük tele a már haldokló, görcsökben fekvő burzsoázia sírját!” A megvalósításhoz a krími forradalmi bizottság élére kinevezett magyar forradalmár, Kun Béla látott hozzá. Kun rendkívüli kegyetlenségét a történészek a mai napig nehezen tudják megmagyarázni. Néha úgy vélik, hogy átélve a magyarországi kommunista felkelés kudarcát (azt végül vérbe fojtották), Kun haragját és gyűlöletét az oroszországi fehéreken töltötte ki. A külföldi forradalmár segédje egy kiegyensúlyozatlan bolsevik nő, Rozália Zemljacska [párbeli neve: Démon – ford. megj.] volt, akit karrierje egészen a kormányfő helyettesi tisztségig emelt és később a Kreml falában nevezték el.

“A mészárlás hónapokon át tartott. A gépfegyverek halált hozó ropogása reggelig hallatszott… az első éjszaka Szimferopolban 1800 emebert, Feodoszijában 430 embert, Kercsben 1300 embert stb. végeztek ki” – írta a kortárs történész, Szergej Melgunov.

Nem engedni el senkit sem

Annak ellenére, hogy 1922-ben Lenin úgy rendelkezett, hogy engedjék el Oroszországból a “filozófushajókat” fedélzetükön 160 értelmiségivel, 1920-ban az álláspontja jóval keményebb volt. A krími támadást vezető Mihail Frunzének küldött táviratában a világproletariátus vezére így írt: “Rendkívül meglepett a [zön által felállított] felttételek túlságos engedékenysége. Ha az ellenség elfogadja, akkor valóságosan biztosítani kell a flotta elfoglalását és egyetlen hajót sem szabad kiengedni”. Ellenkezőleg, Pjotr Vrangel, a fehérek vezére, kész volt mindenre, hogy megmentse a hajókat. Az 1920. novemberében végrehajtott visszavonulás lehetővé tette e feladat megoldását. A fehérek a tengeren távoztak, nem érintkeztek a vörösökkel, ami minimalizálta a veszteségeiket. Arra, hogy megszervezze az emberek elszállítását, Vrangelnek több mint tíz napja maradt.

Szlascsov-Krimszkij tábornok Vrangel döntését gyávaságnak tartotta és a félsziget védelmét javasolta, de nem hallották meg. Egyidőben Szlascsov lehetségesnek tartotta a partizánakciókat, de végül elfogadta a közös sorsot, mely őt is a hajókra vezette.

A fehéreknek azonban logisztikai nehézségei voltak. A Krím rendkívül túlzsúfolt volt, mivel itt gyűltek össze a szovjethatalom elől menekülők ezrei. Az első “belső emigránsok” még a monarchia megdöntése után érkeztek a félszigetre, és komolyan úgy tervezték, hogy itt telepednek le. “Hatalmas számban vannak itt családok. Az emberek többsége gazdag és független, nem köti szolgálat, vagy felhagytak vele és idegenek a politikai élettől, sajátos atmoszférát hoztak a Krímbe, mely távol áll Oroszország nagy központjai többségének harcaitól és aggasztó élményeitől” – írta róluk Vrangel. A túlzsúfoltság a szeme láttára vált előnyből problémává. A rendelkezésre álló hajókat 70-80 ezer emberre tervezték, de 145 693 embert kellett elszállítaniuk.

Egy részük számára a fekete-tengeri utazás az utolsóvá vált. Viharban pusztult el az “Élő” romboló, melynek fedélzetén 260 ember tartózkodott. A hajó már eredetileg is javíthatatlan volt, és a “Herszonesz” hajó vontatta volna Konstantinápolyba, melynek matrózai azonban a Krímben maradtak. Őket az “Élő” tengerészei váltották fel, akik azonban nem voltak képesek kézben tartani a kormányzást a hetes fokozatú viharban. Senki nem maradt életben.

Egy másik tragédia Szevasztopol evakuációját megelőzően történt. “Maj-Majevszkij tábornok a gépkocsihoz lépve a szemem láttára lőtte főbe magát” – írta Szergej Jutkevics filmrendező. Más források szerint Maj-Majevszkij katonai vezető sikertelenül harcolt a vörösök ellen a Polgárháború idején és természetes halállal – infarktusban – halt meg a kikötő közelében.

Az elűzöttek kenyere

Konstantinápolyban az orosz emigránsok nem nagyon számíthattak baráti fogadtatásra. Az I. Világháborúban az Ottomán Birodalom Németország szövetségeseként Oroszország ellenfele volt. A hadműveletek nem a törökök javára alakultak. Az 1914-es Sarıkamışi csata (1914) súlyos vereséggel végződött a számukra, mely során 90 ezer embert vesztettek. Hat évvel később az orosz katonákat (akik a menekültek kétharmadát – 100 ezer fő alkották) hozó orosz hajók kötöttek ki a konstantinápolyi kikötőben. Az oroszokat a kereskedők felhőkbe emelt árakon kívánt étellel fogadták. A hajók fedélzetéről kötélen engedték le családi értékeket pékáruért cserébe. Sokak számára nem volt más választás: a menekültek levesből és kétszersültből álló napi étkeése alig tette lehetővé a túlélésüket. Különösen a nők szenvedtek.

Az oroszok szerencséjére az őket fogadó törökök nem diktálhatták a feltételeket: szintén legyőzötteknek számítottak. Az I. Világháború befejezése után a várost a brit és francia csapatok szállták meg. Vrangel emberei az ő felügyeletük alá kerültek. Mint a megszállók szövetségeseit, a törökök nem ejthették őket fogságba, ezért Konstantinápoly közelében felállított táborokba internálták őket, majd később egy részüket továbbvitták az akkoriban francia ellenőrzés alatt álló Tuniszba. Oda vezényelték át a teljes megmaradt flottát is.

A Földközi-tenger partjain szomorú sors várt rá. Előszöris Vrangeléknek megkapták a segítségnyújtásért a számlát, megállapították a tartozás tényét, majd a hajók egy részét elárverezték. Ezután jött a szovjetek keresete. Miután a Szovjetunió és Franciaország kölcsönösen elismerték egymást, a bolsevikok bejelentették igényüket a hajókra, melyeket azonban nem kapták meg. Az ügy olyan hosszú ideig elhúzódott, hogy a hajók teljesen elértéktelenedtek. Végül a cári flotta maradványait egyszerűen hulladékvasként kiárusították.

Az oroszok előtt (különösen azok számára, akik nem találták meg helyüket az isztambuli életben) több út is megnyílt, de egyik sem vonzotta őket. Sokan Franciaországban telepedtek le, mely az egyetlen hatalom volt, mely, bár korlátozottan, de segített Vrangelnek. Mások Jugoszláviát választották, melynek fővárosa, Belgrád egyre inkább Szentpétervárra emlékeztetett a menekült Krasznov építésznek köszönhetően. A tisztek Latin Amerikába mentek, Paraguay-ba, ahol háború készült. Isztambulban végül alig maradt orosz: az idegen munkaerő alkalmazását akadályozni kezdték az 1920-1930-as évek fordulóján hozott törvények. A megbékíthetetlen Szlascsov-Krimszkij a konstantinápolyi száműzetésből visszatárt hazájába. Meggyőződését az ellenkezőjére – bolsevikra – cserélte fel és oktatóként helyezkedett el a katonai akadémián. Az 1920-1930-as évek fordulóján Szlascsovot meggyilkolták. A gyilkost elmebetegnek nyilvánították. Egy más verzió szerint halála megkésett bosszú volt a Polgárháború miatt.

Игорь Гашков

Оставить все и начать заново. 100 лет назад белые покинули Россию – ТАСС (tass.ru)