“Mindenkit gyógyítani kell, nem fontos, hogy milyen esélye van a betegnek”

Visszautasíthatják-e a pandémia idején az öregek gyógyítását, és mit érez az az orvos, aki tudatosítja, hogy nem fogja tudni megmenteni a súlyos beteget- Feodorit (Szencsukov) reanimatológus orvossal, szerzetessel Jelena Szimankova beszélgetett.

“Most, amikor az emberek minden anyagot figyelmesen elolvasnak a covidról, nem lehet arról beszélni, hogy nem fogják felvenni őket az intenzívre, ez több embert öl meg, mint maga a vírus. Az öregeket már így is lakat alá tették és halálra ijesztették. Most még azzal is ijesztgetik őket, hogy nem fogják gyógyítani őket a kórházakban” – mondja a moszkvai mentőorvos, reanimatológus, Feodorit (Szencsukov) szerzetespap.

Igyekszünk mindenkinek segíteni

– Feodorit atya, beszélgetésünk oka az “Új újságban” megjelent hangos publikáció, melyben a Filatov Klinikai Kórház orvosa kijelentette, hogy a covidos tüdőgyulladásban lévő 3-4. stádiumú 80 évnél idősebb betegeket nem szabad felvenni az intenzív osztályra. Itt életkor szerinti osztályozásról van szó, és megengedhető ez?

Az “osztályozás” a páciensek kategorizálása rendkívüli helyzet idején, vagyis háborúban, valamilyen katasztrófa idején.

A sérülteket öt csoportra osztják, az első – azok az emberek, akiknek csak tüneti kezelést adnak, mivel nyilvánvalóan életképtelenek, a második – azok, akiknek azonnali beavatkozásra van szükségük, a harmadik – azok az emberek, akiket meg kell operálni, de az halasztható. Végül a negyedik csoportba azok a könnyebben sérült emberek tartoznak, akiket szabadon lehet szállítani, az ötödikbe pedig azok, akik képesek önállóan segíteni saját maguknak is és másoknak is.

Иеромонах Феодорит (Сеньчуков). Фото: Михаил Кончиц

Ez az osztályozás, és amikor erről beszélünk, akkor ezt a jelentést tulajdonítjuk neki.

Ami a kórházon belüli kategorizálást illeti, amit triage-nak is neveznek, abban nem létezik első csoport. Vannak betegek, akiknek azonnali segítségre van szükségük, vannak betegek, akiknek gyors segítségre van szükségük és vannak olyanok, akiknek halasztható beavatkozásra van szükségük, függetlenül a diagnózistól.

Ideális esetben kórházba érkezésekor a beteget a mentős csapattal együtt egy elosztó orvos fogadja, aki eldönti, hogy a beteget hová kell tovább küldeni.

Nyugaton van olyan, hogy az újonnan érkező betegekre különféle színű címkéket ragasztanak. A vörös – intenzív vagy azonnali műtét, a sárga – be kell avatkozni, de az orvosnak még van ideje, mert a diagnózis például vakbélgyulladás. A zöld – kórházi megfigyelés szükséges.

Létezik még a fehér matrica is, ami azt jelenti, hogy az illetőnek csak vizsgálatra van szüksége, ezért őt fogják megkeresni legutoljára, a súlyos betegek után. De ebben a rendszerben nincs fekete matrica, ami a reménytelen betegeket jelölné. Mindenkinek meg kell próbálni segíteni.

Az, amiről beszélek, természetesen, egy ideális helyzet, nálunk többé-kevésbé hasonló rendszerben dolgozik a Szklifoszovszkij Intézet, ahol van elosztó orvos. De összességében a kórházakban mindenütt hoznak ilyen döntéseket, csak nem lehet ezt a szó katonai értelmében szortírozásnak nevezni. Nem lenne korrekt.

– De most arról győzködnek minket, hogy a pandémiás helyzetben olyan, mintha háborúban lennénk és más szabályok érvényesek.

– Nem vagyunk háborúban. A háborúban ezért a katonaorvosok felelnek, ez az ő kompetenciájuk. A rendkívüli helyzetek zónáiban pedig a katasztrófaorvosok hoznak döntéseket.

A betegek kórházon belüli osztályozására mindig szükség van, de csak az azonnali helyzet eldöntésére, hogy tudni lehessen: ennek a betegnek intenzívre van szüksége, a másiknak sima kórteremre.

– Ez igazságos mindeki számára? Vagy az öregek iránt, akik úgymond már “eleget éltek” mégis más a viszonyulás?

– Természetesen, nem. Az osztályozás nem az emberek kiszórásának eszköze, hanem az erők és erőforrások felosztásának eszköze. Minden egyszerű: az intenzíves betegnek az intenzíven a helye, a szíven szúrt beteget azonnal a műtőbe kell vinni, a vakbelesnek készülnie kell a műtétre, a gyomorhurutos pedig otthon is szedheti a gyógyszert. Ezért van szükség az osztályozásra, de itt nem lehet kritérium a páciens kora.

Igen, a katasztrófamedicínában külön kiemelik a gyerekeket, ők prioritást élveznek. De csak abban az esetben, ha mellette egy ugyanolyan súlyos felnőtt van, olyankor a gyermeket veszik előbbre.

“Mindenkit gyógyítani kell, nem fontos, hogy milyen esélye van a betegnek”

– Az osztályokon döntenek a beteg esélyeinek perspektívájával kapcsolatban? Ha az orvos tudja, hogy a beteg “nem éli túl” – akkor hátra sorolhatja a gyógyítási sorban?

– Tudja, túléli, nem éli túl – mindezek üres dumák. Nekem volt egy reanimációs nővérem, aki képes volt a betegről azonnal megállapítani, hogy túl fogja-e élni, vagy sem. Amíg velem dolgozott, csak egyetlen egyszer tévedett, egyszerűen éles szeme és nagy tapasztalata volt.

Ha az orvos azt mondja, hogy ez a beteg túléli, a másik pedig nem, ezért küzdeni kell, a másikért viszont nem fogunk, akkor itt két esetről lehet szó. Vagy az orvosnak valóban van tapasztalata és tudása arról, hogy ez vagy az a betegség hogyan zajlik, vagy képzelődik.

– Vagyis az ilyen “megérzés” nem lehet indoka az orvosi segítség megtagadásának?

– Egyértelműen nem. Bár értjük, hogy egy olyan helyzetben, amikor az orvos egyedül van, az intenzív terápiára pedig azonnal két betegnek van szüksége, akkor választani kell.

Ha nálam az egyik ágyban egy kómás beteg veszik, aki már több napja nem tér magához, a másikban pedig egy nemrég infarktuson átesett beteg, és mindkettőnek egyidőben áll meg a szíve, akkor én a másodikhoz megyek, az elsőhöz pedig a nővért küldöm.

Tudom, hogy még ha az első betegen elvégzem az újraélesztést és elindítom a szívét, akkor is bizonyos idő elteltével meg fog halni, és én legjobb esetben is csak egy rövid időre meghosszabbítom az életét. Ezt is meg kell tennem, hiszen nem mi, hanem az Úr dönt a sorsáról.

Ha az Úr úgy alakította, hogy találkozzunk a beteggel, akkor azt akarta, hogy mi, orvosok, küzdjünk a betegért. Hogy ezt miért kell tennünk, az már egy másik kérdés. Mint pap, én úgy gondolom, azért, hogy időt adjunk az embernek a bűnbánatra.

Úgyhogy az orvosoknál előfordul olyan helyzet, amikor dönteni kell és ketté kell szakadni a két beteg között. De amikor azon gondolkodunk, hogy ez túléli, ez nem éli túl: ez bűnös gyakorlat, az emberek szortírozása.

Hiszen léteznek különféle csodák és létezik a normális hatékony gyógyítás. Mindenkinek meg kell adni a gyógyítást, függetlenül attól, hogy a beteg felépülés szempontjából perspektívikusnak vagy nem perspektívikusnak tűnik a számunkra.

– A covid miatt kialakult helyzet azért ijesztő, mert az ember még a legelején fennakadhat egy ilyen “szortírozáson”: a mentő visszautasítja a kórházba szállítását, többek között az életkora alapján. Ilyen lehetséges?

– Nagy az országunk, és nem tudom megmondani, hogy hogyan fog viselkedni a mentős mondjuk valahol az Omszki Megyében, mert nem tudom. Moszkvában vannak bizonyos algoritmusok, melyek alapján a mentők kórházba visznek valakit.

Amikor az orvos vizsgálja a beteget, bizonyos skálán osztályozza őt, és ha megfelelő mennyiségű kritériumnak felel meg, akkor elő van írva a kórházba szállítás. De ha nem felel meg minden szükséges kritériumnak, és az orvos mégis úgy véli, hogy kórházi ellátásra van szüksége, akkor felhívhatja a főorvost, megbeszélheti a helyzetet és döntést hoznak.

Hangsúlyozom: ezen algoritmusokban nincs utalás a beteg korára. Egyedül abban van különbség, hogy gyermekről vagy felnőttről van szó, mivel más-más kórházakban viszik őket.

Világos, hogy az idősek súlyosabban betegszenek meg a covid miatt, és egy idős embernek jóval kisebb a túlélési esélye. De mégis van esélye, ezért ugyanúgy gyógyítanunk kell őt is, és majd az Úr eldönti.

Arról beszélni, hogy a 80 év feletti betegeket nem szabad felvenni az intenzívre, hogy mások elől veszik el a helyet és a lélegeztetőgépet, én megengedhetetlennek tartom.

Először is, nem is olyan sok ilyen öreg kerül most a kórházakba. Lélegeztetőgépből is van most elég Moszkvában.

«Az orvosok kiégése soha nem fejeződik be»

– De ilyen cinikus kommentárok bizonyára elhangzanak a rendelőben, mondanak ilyeneket maguk között.

– Maguk között az orvosok szotkozódhatnak, kiabálhatják, hogy gyűlölik a betegeket. De mindez nem jelenti azt, hogy ez így is van, mivel azok, akik valóban gyűlölik a betegeket, távoznak az orvoslásból. Betegeket gyűlölő reanimatológusok pedig nem léteznek, ők megszokták, hogy küzdjenek mások életéért.

– Talán az ilyen éles kijelentések csupán a kiégés tünetei? Az orvosok nagyon keveset pihenhettek a nyáron és most újra rendkívül megterhelő helyzetbe kerültek.

– A kiégés soha nem fejeződött be, mivel az a nehéz munka miatt van. Ha megszoktad, hogy hat beteggel dolgozol, most pedig 20 szakadt a nyakadba, akkor természetesen nehéznek érzed. Ha megszoktad, hogy csak hetente egy beteged hal meg, most meg hirtelen naponta öt beteged is, akkor ez elviselhetetlen.

Engem személyesen már nehéz megijeszteni, elég erős immunitással rendelkezem minden rémtörténettel kapcsolatban. Azután, hogy láttam diftéria (torokgyík) járványt, a covid – kismiska. De ha az ember ezelőtt kardioreanimáción vagy sebészeten dolgozott, akkor számára a mostani történések valóban rettenetesek.

Most mindenit beküldenek a vörös zónába, még az urológusokat is. Ők pedig természetesen rémülten rohannak ki onnan, mivel semmit nem értenek.

Nem tudják, mi történik a beteggel, nem képesek jól megvizsgálni, meghallgatni, mivel a védőfelszerelésben nagyon nehéz dolgozni. Ezek az emberek olyan munkakörülmények közé kerültek, melyben reálisan képtelenek normálisan gyógyítani, ezért erősödik a kiégés.

«Amikor dolgozom, nincs időm az emóciók megélésére»

– Ön került már olyan helyzetbe, hogy választani kellett a betegek közül, hogy kit mentsen meg?

– Nagyon sok nehéz helyzetben voltam, de olyan, hogy egyidőben két embert kellett volna újraélesztenem, még nem fordult elő. De voltak olyan helyzetek, amikor nagyon hiányzott a lélegeztetőgép. Ilyenkor a helyzetet nagyon egyszerűen oldjuk meg: ha két beteg van, akiknek lélegeztetésre van szükségük, akkor az kapja meg elsőnek a lélegeztetőgépet, akinek nagyobb szüksége van rá, a másik számára pedig azonnal keressük a megoldást.

Különféle megoldásokat találtunk: néha a műtőből hoztunk át gépet, vagy kértünk egy mentőautót. Más esetekben a beteget átvittük egy másik osztályra. Ha van akarat, akkor megoldást is lehet találni!

– Ön nagyon gyakorlatiasan beszél ezekről. Ezekben a pillanatokban bekapcsolódnak az érzelmei?

– Amikor dolgozom, akkor soha. Az emóciók később szoktak megjelenni. Bár mostanában már aligha. A munka munka, a problémákat meg kell oldani, nem pedig érzelegni.

A szerkesztőségtől:

Az “Irgalom.ru” portál kérdésére a moszkvai egészségügyi igazgatóság közölte, hogy a fővárosban minden egészségügyi segítséget teljes mértékben megadnak mindenkinek, függetlenül a beteg korától, a kísérő betegségek meglététől vagy más paraméterektől.

Фото: Михаил Кончиц

Forrás