A kritikai gondolkodásról és az együttérzésről

Hogyan él a Palesztin Autonómia egyetlen orosz egyházi iskolája?

Mária nővérrel Alekszander Zanemonec diakónus (Moszkvai Patriarchátus Nyugat-Európai Érsekség, Jeruzsálem)

Mária (Wall) nővér, a Mária Magdolna orosz monostor (Külföldi Orosz Orthodox Egyház) betániai iskolájának igazgatója

Palesztinában csak egyetlen orosz iskola van: Betániában. A Külföldi Orosz Orthodox Egyház getszemáni Mária Magdolna monostorához tartozik. A monostort a 30-as évek elején alapították, az iskola 1937-ben jött létre.

Mária nővérrel arról beszélgettünk, hogy milyen muszlim gyerekeket oktatni egy keresztény iskolában, hogyan találják meg a közös pontokat a különféle hitű emberek, hogyan dolgoznak a pandémia idején.

— Mária nővér, márciusban karantén kezdődött, amit most újra bevezetnek. Hogyan éli túl a betániai iskola ezt a helyzetet?

— Ez az év nagyon bonyolult. Márciusban bezártunk, három hónapig próbáltuk távoktatásban tanítani a gyerekeket. Végül megbeszéltük a tanárokkal, hogy hogyan halad a dolog. Azt mondták, hogy nem tudják felmérni a hatékonyságot, ez még egy nagy kérdés. De akkor nem tartottuk lehetségesnek, hogy ne engedelmeskedjünk a karantén rendeletnek és kinyissuk az iskolát.

Júniusban megengedték, hogy kinyíljanak az óvodák, én azonnal újranyitottam az iskolánk melletti óvodát. A szünetig három hetet dolgoztunk: két hét alatt próbáltuk behozni a tanmenetet, majd mindenkit leteszteltünk, és az eredmények alapján döntöttünk az iskolába való felvételről. Voltak szülők, akik foglalkoztak a gyerekek tanulásával a karantén idején és voltak, akik nem: ez volt az első év, hogy nem vettünk fel mindenkit az iskolába, aki az óvodába járt.

A gyerekek egy részét az iskolában sem engedtük további osztályba, csökkentettük a tanulók számát az osztályokban.

— Hány gyermek van most az iskolában?

— 369. A pandémia és a gazdasági nehézségek előtt 411 volt. Szerettem volna csökkenteni a tanulói létszámot 250 főre, de nem sikerült.

Minden osztályban tartottunk szülői értekezletet, mindenkivel külön beszélgettem. Elmondtam, hogy 32 oldalas eljárásrendet kaptam az Egészségügyi Minisztériumtól (beleértve azt is, hogy milyen sorrendben és hogyan kell lemosni a padokat). Van egy sor pont, amiket nem tudok betartani. Például, ahhoz, hogy a gyerekek között meglegyen a másfél méteres távolság, egy osztályban nem lehet több 15 gyereknél. Valakinek el kell mennie, de ki az, aki kész erre? Senki nem akart elmenni, ezért most az osztályokban 20 gyerek tanul.

— Mi a helyzet a Palesztin Autonómia állami iskoláival?

— Az állami iskolákban általában 40 gyerek tanul egy osztályban: két csoportra osztották őket, melyek naponta váltják egymást az iskolában. De senki nem gondol arra, hogy ez mennyire fékezi a tanulási folyamatot! Ordítottam erről az Oktatási Minisztériumban, de senki nem hallott meg.

A maszkokra vonatkozó szabályt szintén nem tudom betartani. Ahhoz, hogy működjön, 40 percenként cserélni kellene. Nem lehet kézzel hozzáérni. Ki garantálja, hogy a gyerekek betartják ezt a szabályt, amikor a tanár nem néz rájuk? Minél kisebbek a gyerekek, annál abszurdabb a maszkra vonatkozó intézkedés. Németországban, ahonnan származom, a 10 év alatti gyerekeket egyáltalán nem kötelezik maszkviselésre.

Most lezártuk a területet, nem engedünk be senkit, még a szülőket sem. Ez az intézkedés valójában védelmez minket a minisztériumi hivatalnokokkal szemben is: most csak a hátsó ajtón lehet bejönni, az adminisztráción keresztül, és amíg bejönnek, a titkárom körbeszalad az iskolában és elrejti a “felesleges” gyerekeket.

— Ön elsősorban arra figyel, hogy hogyan történik az oktatás megszervezése a pandémia idején Németországban?

— Németországot, Oroszországot és Amerikát figyelem. Olvasok kutatásokat, beszélgetek emberekkel. Palesztinában nincsenek kutatások, nincs vita, csak vak engedelmesség van.

— Hogyan viszonyulnak az Ön álláspontjához az Oktatási Minisztériumban? 

— A minisztérium nagyjából tisztában van a helyzettel. Megmondtam nekik, hogy két választásunk van: vagy elmondjuk a valóságot, vagy egymás szemébe hazudunk. Én az igazság elmondását pártolom. Ez pedig abból áll, hogy a minisztérium szemet hunyhat afölött, hogy nem tudunk betartani minden szabályt, vagy bezárhatja az iskolát. Ha azonban bezárják az iskolát, akkor a gyerekeinket állami iskolákban kell elhelyezniük, amelyek így is túlterheltek.

Ők úgy döntöttek, hogy nem zárnak be minket.

Фото: Татьяна Весёлкина / unification.com.au

Kritikai gondolkodás tantárgy

— Mária nővér, önök Betániában muszlim közegben élnek. Az iskolában tanuló gyerekek többsége muszlim. Önöknek nincs joguk megkeresztelni őket. Az orosz zarándokok mindig megkérdezik tőlem: miért tanítják önök a muszlim gyerekeket? Mi az értelme a szolgálatnak ott, ahol nem lehet beszámolni az eredményről: megkereszteltünk ennyit és annyit… 

— Engem is sokáig kínzott ez a kérdés, míg meg nem értettem, hogy ez csupán az én vágyam, hogy beszámolhassak az eredményekről. Ezután elmúlt: az Úr egyszerű munkálkodást vár tőlünk. Itt az út a lényeg, nem pedig az eredmény. Haladnod kell, szórnod a magot, munkálkodnod, minden nap újra.

El kell mondanom, hogy feladataim, céljaim a muszlim világgal kapcsolatban igazgatóságom 16 éve alatt nagyon megváltozott. Keresztény gőggel jöttem ide. Elmagyarázták nekem, hogy nem szabad keresztelni, annak következményei lesznek. Én meg úgy gondoltam: a vértanúság nem rossz út. Más kérdés, hogy méltónak bizonyulsz-e rá.

A valóságban viszont arra törekedtem, hogy csökkentsem a fanatikus szembenállás hőfokát. Hogy minél több muszlimot ismertessek meg a kereszténységgel, lehetőséget adjak nekik a vele való találkozásra, megtanítsam őket annak tiszteletére. Hogy még ha nem is térnek át a kereszténységre, de ismerjék azt. Ez elég hosszú ideig tartott.

Igyekeztem növelni a keresztény jelenlétet az iskolában, több keresztény tanárt és diákot hívtam, minimalizáltam a muszlim ünnepek számát. A muszlim tanárokat a gondolkodásuk szabadsága alapján válogattam: inkább felvettem egy fedetlen fejű tanítónőt, mint egy hidzsábot hordót. Vagy elutasítottam olyan gyermek felvételét, akinek az anyja teljesen be volt bugyolálva, csak a szeme látszott ki.

Éppen a vallásközi kapcsolatok kontextusában vezettük be önálló tantárgyként a kritikai gondolkodás tantárgyat. Kezdetben mint a matematika tantárgy részét.

— Ezt Ön találta ki? 

— Kezdetben én foglalkoztam az oktatókkal, majd bevezettük a tantárgyat a gyerekeknek, az elsőtől a 12. osztályig. Én felügyeltem, jártam az osztályokat, ellenőriztem, hogy mivel foglalkoznak. Hiszen a kritikai gondolkodás nem maradhat meg az óra kereteiben, hatásai más tantárgyakban is megjelennek.

A gyerekek elkezdtek kérdéseket feltenni. A matematika tanárnőnk azok közül volt, aki nagy örömmel fejlesztette a gyermekekben a kritikai gondolkodást és a kérdezés készségét. Kész volt felelni a kérdésekre, nem félt azoktól. Az iszlám nem engedi a kételyt és a kérdéseket, az engedelmességre épül, és ez egy nagyon bonyolult helyzet. Nálunk pedig az iskolában élő diszkussziók kezdtek kialakulni.

Ezután bevezettük a vitatkozás órákat angol nyelven a felsőbb osztályokban, hogy javuljon a nyelvtudásuk. Bármilyen, akár bonyolult vagy vitatott, témát választhatnak – pl. az oltások, a génmódosítás stb. Ezeket a témákat előbb alaposan körbejárjuk a tanári karral.

Hirtelen megértettem, hogy a muszlimok sokszor nem képesek megmagyarázni szabályaik értelmét. Azt, hogy mit szabad és mit nem szabad, szigorúan szabályozzák. De sokszor nem tudják megmagyarázni, hogy miért kell így vagy úgy eljárniuk. És úgymond nem is szabad semmit megkérdezniük. Ezért amikor valamit elemezniük kell, mondaniuk kell valamit, akkor gyakran nehéz, szokatlan helyzetbe kerülnek. A keresztények nagyrészt jobban fel vannak erre készülve, mi fel tudjuk mutatni elveinknek a forrásait. Amikor elkezdtünk felvetni témákat, rájöttem, hogy nagyon sok mindenben közös, hasonló a fundamentumunk. Nagyon sok közös van az erkölcsi elképzelésekben. Én képes vagyok számukra érvelni az Evangélium eszméi mellett, ők pedig hallgatják és párhuzamokat fedeznek fel a Koránban.

Egyre inkább őszinte tisztelet kezdett kialakulni bennünk egymás iránt. Míg korábban meglehetősen sznob módon viszonyultam a muszlimokhoz, tévelygőknek tartottam őket, később megértettem, hogy milyen sok mélyen hívő ember van közöttük, akik igyekeznek életükben Isten törvényeit megvalósítani. Világossá vált, hogy a felsőbb osztályos tanulókkal meg lehet beszélni mély erkölcsi témákat, lehet alakítani a gondolkodásmódjukat, anélkül, hogy megsértenénk az iszlámot, vagy hazudnánk, lealacsonyítanánk a kereszténységet.

Meggyőződtem arról, hogy nincs sok értelme az iszlámmal való szembenállásnak. Az Úr bizonyára képes mindenkin eligazodni.

Az én feladatom, hogy felhívjam a figyelmet a mi kicsiny nyájunkra. Ezért bevezettük a heti egyszeri vasárnapi keresztény hittant a tanárok számára.

— Ki a tanára?  

— Hadr Abuna (atya). Ő a helyettesem. Nem rég szentelték diakónussá, majd pappá. Aktívan dolgozik, sokat járt áldoztatni a karantén idején. Orosz a felesége, két fia van.

Vele együtt kezdtünk foglalkozni a keresztény tanárokkal. Az első pillanatban megdöbbentek, hogy milyen keveset tudnak, milyen sokat elfelejtettek. De most már a harmadik éve tanulunk. Az arab keresztények tudásszintje nem túlságosan magas. Azt pontosan tudják, hogy ők nem muszlimok. Most azonban fokozatosan halad az egyházi életbe való bekapcsolódásuk.

Az iskola a monostoré, nem pedig a hivatalnokoké

— Mi a helyzet az iskolán kívüli muszlimokkal? Bizonyára nem tartanak nekik bibliaórákat. Hogyan viszonyulnak önökhöz? 

— Az elmúlt években a társadalomban nagyon észrevehető az iszlamizációs tendencia. Ezért a velük való kapcsolataink egy részében jelen volt az agresszió eleme.

Azon családok egy része, akik leányaiket elhozzák az iskolánkba, lemorzsolódik: azok, akik ellenségesen viszonyulnak. Ők szeretnének jó műveltséget a leányaiknak, de végül nem találják meg velünk a közös nyelvet. Vagy csak az alsóbb osztályokba engedik a gyerekeiket, majd a nem kívánatos befolyás elkerülése érdekében elviszik őket. Korábban, talán nem fordítottam erre elég figyelmet, de úgy vélem, hogy sokakban erőteljesen megnövekedett a készség, hogy vallási alapon tanúsítsanak agressziót.

— Van együttműködés a keresztény és az arab iskolák között?

— Létezik a keresztény iskolák igazgatóinak bizottsága. Kezdetben 15-en voltunk, és az iskolák többsége Jeruzsálemhez tartozik. Később három részleg jött létre: Jeruzsálem, Betlehem és Rámalláh .

Rámalláhban – Palesztina közigazgatási központjában – van a Palesztin Autonómia Oktatási Minisztériuma, ott az iskolák a legtörvénytisztelőbbek, mivel a hivatalnokok szeme előtt vannak. Ott nagyon fegyelmezik őket, ők pedig lavíroznak. Betlehem a leginkább keresztény város az arab városok között, ott a legegyszerűbb a helyzet. Jeruzsálemben több a kapcsolat Izraellel, annak is meg vannak a sajátosságai. Palesztinához tartoznak, de Izraeltől kapnak anyagi támogatást, amiért elvárásokat is támasztanak velük szemben.

Vannak nehéz pillanatok. Amikor minisztérium megpróbálja sarokba szorítani a keresztény iskolák igazgatóit – rendszeresen berendelnek minket a palesztin Oktatási Minisztériumba -, akkor általában én fogalmazom meg az álláspontunkat. Ez így alakult ki. A keresztény iskolák ezen megbeszéléseken részt vevő igazgatói mind arabok, Palesztina, néha Szíria, Jordánia, Libanon állampolgárai, egyedül én vagyok külföldi. A kollégáim tudják, hogy én képes vagyok kemény is lenni, ha szükség van rá.

Amikor a hivatalnokok túllépnek egy határt, kénytelen vagyok figyelmeztetni őket, hogy ez az iskola magániskola, a getszemáni Mária Magdolna monostor tulajdona és nem lehet nyomást gyakorolni ránk. Bezárhatnak minket, de megtörni nem fognak. Nem fogadjuk el a vak engedelmességet.

Ez a fajta engedelmesség, különösen a vak engedelmesség nagyon problematikus. Ezen a földön nem első évszázada léteznek magániskolák. Elmondom nekik, hogy a keresztény iskolák már jóval azelőtt léteztek itt, hogy megalakult volna Izrael állam és a Palesztin Autonómia, jóval az ő minisztériumuk előtt itt voltak. Emlékezetek arra, hogy a Korán előírja az idősebbek tiszteletét: tehát tiszteljenek minket, mi idősebbek vagyunk itt! Nem változtathatnak meg minket mindig az új szélirányok szerint.

— Mi lehet számukra érdekes az iskolai rend, a programok kapcsán?

— Nekik hatalom kell. Eközben pénzt nem adnak, és ez jó is, hiszen ez a nyomásgyakorlás eszközévé válhat. Még az állami iskolákra sincs pénz, ott az osztályokban 40-50 ember van. Nálunk pedig 20. A mi legnagyobb osztályunk az ötödik, mert abban két negyedikes osztály egyesült. Ők ma 25-en vannak. .

Ahhoz, hogy Palesztinában jó oktatásban részesülj, keresztény iskolába kell járnod. A palesztin egyetemek diákjainak többsége keresztény iskolákban végzett.

Ez az ellentmondás idegesíti őket, és ezért megpróbálják kezessé tenni a keresztény iskolákat. Például azt követelik, hogy minden keresztény iskola egy időben tartson iskolai szünetet. Mondom nekik, hogy különféle hagyományokat követünk, mások a szentjeink, ezért teljesen érthetetlen, hogy miért kellene egymáshoz igazodnunk. Mi ennek az értelme, magyarázzák meg! Mondják meg, hogy évente hány napot kell oktatni, mi azt becsületesen megtartjuk, de hogy hogyan osztjuk azt be, az a mi dolgunk.

Vagy azt akarják, hogy a tanítási nap minden iskolában egyidőben fejeződjön be. Miért? Vannak magán sportiskolák, és ők ehhez a sporthoz igazítják az egész oktatási folyamatot. Németországban például a labdarúgó iskola tanulói egész nyáron gyakorolnak, télen pedig tanulják az általános műveltségi tárgyakat, a síiskolában pont fordítva van. Nálunk is ez a helyzet. Önök ellenőrizhetik a folyamat akadémiai részét, de a többihez nincs közük.

— Milyen a kapcsolat az izraeli féllel? Önök Palesztinában élnek, amely konfliktusban áll Izraellel.  

— Nekünk kevés a kapcsolatunk az izraeli féllel. Akkor van kapcsolatunk, amikor gyermekeink számára engedélyeztetjük a kilépést: múzeumba, állatkertbe, kiállításokra. Mindezek izraeli területen vannak, és ahhoz, hogy odamehessünk, engedélyre van szükség. Ez mindig egy ideges folyamat: már megállapodtál a múzeummal, az autóbusz szolgáltatóval, és a végén nem kapsz engedélyt.

— Mennyire professzionálisan működnek?

— Keleten vagyunk, ezért minden a személyes emóciókra és ambíciókra épül. Rendezettebb, természetesen, mint Palesztinában, de ha a hivatalnoknak homok megy a körme alá, akkor egyszerűen nem ad engedélyt a belépésre egyszerűen azért, mert nincs hozzá kedve. Palesztinában ez még rosszabb, de könnyebb lavírozni, mivel tudod, hogy ki kivel áll kapcsolatban, mi hogyan működik.

A gyermekek számára megrázó volt a Jad Vasemben tett látogatás

— Egyszer elmentünk a felső osztályosokkal a Jad Vasembe. Ez egy felejthetetlen tapasztalat volt! Megköveteli a folytatást és az ismétlést. Voltak önkénteseink, érdekeltek, akik jelentkeztek idegenvezetőnek. Én nem is gondoltam, hogy találok akár csak egyszerű szimpatizánsokat is.

Nem is mondtuk el a szülőknek, csak a gyerekeknek, és ők kértek engedélyt a szüleiktől, hogy beleegyeznek az izraeli múzeumlátogatásba. Tudtam, hogy egy ilyen utazásnak következményei lehetnek, de nagyon fontosnak tartottam.

— Honnan jött az ötlet? 

— Járt nálunk egy szentpétervári pszichológus, aki nagyon tisztelte Mária (Szkobcova) anyát. A felsőbb osztályokban vita folyt az élet értékéről a különböző korszakokban és különböző vallásokban. Nagyon mélyen elmerültek a témában, nagyon élő beszélgetések zajlottak. Arra a következtetésre jutottak, hogy a különféle korszakokban mindig voltak olyan emberek, akik készek voltak feláldozni önmagukat idegen emberekért, más nemzetiségűekért és vallásúakért.

Ez a szentpétervári asszony beszélt az igazak kertje, ahol azon nem zsidók emlékére ültettek fákat, akik zsidókat mentettek. Az egyikük Aliz battenbergi hercegnő, Fülöp herceg édesanyja, Károly herceg nagyanyja, akit nálunk, Getszimániban temettek el. Jelizaveta Feodorovna (Szent Erzsébet vértanú) rokona [ereklyéit az iskolát fenntartó orosz monostorban őrzik]. A története bezárta a kört, kialakult a személyes kapcsolat.

Ekkor az egyik tanárnő javasolta, hogy menjünk el ebbe a kertbe. Tehát először nem az egész múzeumról volt szó. Úgy döntöttünk, hogy csak a felsősök utazzanak, 9. osztálytól felfelé. A tanítás alatt körbejártuk az osztályokat, bejelentettük az utazást, és elmondtuk, hogy nem kötelező és a szülőknek bele kell egyezniük, ha a gyerekeik menni szeretnének.

Végül nagyjából a gyerekek fele jelentkezett. Amikor láttuk, hogy hány gyerek jelentkezett, azonnal megrendeltük az autóbuszt, hogy ne húzzuk az időt.

— Egyeztettek a Jad Vasemmel?

— Nem, egyszerűen csak odamentek. Megnézték az Igazak Kertjét, majd bementek a múzeumba, ami ott van mellette. Még idegenvezető nélkül is nagyon mély benyomást ébreszt, a gyermekek számára megrázó volt.

Néhány napig semmi reakció nem volt. Később elkezdődött: felhívtak az Oktatási Minisztériumból, magyarázatot kértek, hogy mi vezérelt minket, amikor megszerveztük ezt az utazást.

— Ez telefonos beszélgetés volt vagy írásban kérték?

— Telefonon, de nagyon korrekt formában. Egy angolul kitűnően beszélő lány hívott. Elmondtam, hogy miért volt erre szükség. Erre megkérdezte: de miért éppen a Jad Vasem? Én visszakérdeztem: “Ön szerint hová kellett volna mennünk? Elmagyaráztam az egész ügy hátterét. A palesztin területen van ilyen emlékmű, ahol a palesztin nép kifejezi a háláját azon külföldiek, máshitűek iránt, akik segítették őket, harcoltak értük?” Azt felelte: “Hát ott van a Gáza” – “Ön az Oktatási Minisztériumból hív, Ön tényleg azt szeretné, hogy a gyerekeket próbáljam meg elvinni a Gázába, kockáztassam az önök gyerekeinek az életét? Ha Ön azt mondja, hogy ez megéri, akkor megteszem.” – “Nem, természetesen, de Palesztinában is vannak múzeumok”.

Kérdezem: “Milyen múzeumok vannak Palesztinában, melyek megfelelnek egy ilyen utazás feltételeinek? Hiszen nincsenek ilyenek. Ültessenek önök is egy Igazak Kertjét, és nevezzenek el egy fát az én nevemről, de ezt még nem tették meg…” Erre azt felelte nekem, hogy mindent ért, ő maga is keresztény iskolába járt és látja, hogy én csak igyekszem kiszélesíteni a gyerekek látóterét. De mit mondjon a főnökeinek?

Megkérdeztem: az Oktatási Minisztériumnak nem célja a gyermekek látóterének szélesítése? Egyszerűen mondja el nekik azt, amit Önnek mondtam, és hivatkozzon rám… Végül hálás voltam neki a “látótér kiszélesítése” miatt: ezek azok a ritka gyümölcsök, amikor azt látom, hogy a munkám nem felesleges.

Néhány nappal később egy nagyon gonosz cikk jelent meg az egyik helyi angol és arab nyelvű újságban. Mind papíron, mind az interneten alaposan elbántak velem. De az internetes kommentárok 50-50 százalékban megoszlottak. Az egyik fél nagyon agresszív volt, volt aki a meglincselésemre, a keresztény iskolák betiltására stb. hívott fel. A másik fél, ellenkezőleg, arról beszélt, hogy éppen erre van szükség, hogy a gyerekeket keresztény iskolába kell küldeni, hogy már belefáradtunk az örökös dühödtségbe, a folyamatos konfliktusokba.

Később megállítottak az utcán Betlehemben és megkérdezték, hogy igaz-e, hogy megtettem ezt. De én bizonyos vagyok abban, hogy ezt érdemes volt megtenni, mert a tanulókkal folytatott beszélgetésekből később megértettem, hogy mennyire fontos volt a számukra meglátni az ellenséget áldozat minőségében.

Egy dolog, amikor az ellenségben katonát látsz, aki megaláz téged, és egészen más, amikor élő emberré válik, a maga fájdalmával és az őt érő hatalmas csapás tapasztalatával.

Az egyik kislány megkérdezte: “Ha ők tudják, hogy fáj, amikor a nemzetiségedért üldöznek, akkor miért viselkednek velünk így?” És akkor az Úr, úgy gondolom, a szájamba adta a megfelelő szavakat. Azt mondtam neki, hogy ha ilyen formában teszi fel a kérdést, akkor az nem teszi lehetővé a helyes irányban való kilépést. Elmélyedhetünk a pszichológiában és felidézhetjük, hogy azok a gyerekek, akik erőszakot tapasztaltak meg, később gyakran maguk is erőszaktevővé válnak. Számomra nagyon fontos volt, hogy elmenjek veletek erre az útra, hogy meglássátok: ha ti kerültök majd hatalmi helyzetbe, ti is képesek lesztek így viselkedni. Vagyis számomra nem annyira annak megtárgyalása érdekes, hogy ők miért cselekednek így, hanem az a fontos, hogy ti gondolkodjatok el arról, hogy hogyan fogtok ti cselekedni.

Úgy gondolom, hogy az ilyen beszélgetések, az ilyen témák felvetése, a látókör szélesítése e tekintetben végső soron azon gyümölccsé válhatnak, ami nem tűnik el észrevétlenül és valamit megváltoztathat őbennük is és a jövőnkben is.

Forrás