Leegyszerűsödik-e az Egyház a “politikai tiszt” szerepébe?

Az egyház visszatarthatatlanul vonzódik ahhoz, hogy saját és mások problémáit az államhatalom segítségével oldja meg, véli Andrej Kurajev protodiakónus.

© Фото Евгения Шабанова

A Moszkvai Patriarchátus részéről érkező jelek elgondolkodtatnak: nem az egyházi-hatalmi szimfónia leomlásának és valamiféle változások előhírének vagyunk szemtanúi? A helyzetet Andrej Kurajev protodiakónus atya kommentálja.

— Andrej atya, ma sokan felteszik a kérdést: csalódott-e egymásban nálunk a hatalom és az egyház? Vegyük például Kirill patriarchának az elnöki adminisztrációhoz címzett meglehetősen kemény kijelentéseit a Szoloveci-szigetvilág rendezésével kapcsolatban? Ez már majdnem támadás volt…

 — Véleményem szerint nem kell ebben túl sokat látni. Ez nagyjából olyan, mint a későbrezsnyevi korszakban a Belügy és a KGB vezetői, Scsolokov és Andropov közötti konfliktus. Egy kicsit “szurkálták” egymást. Azt jelentette-e ez, hogy a Belügy és a KGB a politika önálló szubjektumai voltak? Természetesen, nem.

Ugyanez a helyzet itt is. A patriarcha két évvel korábban is keményen kritizálta a helyi archangelszki hatóságokat azért, mert nem veszik eléggé figyelembe a kívánságait. Nincs itt semmi új. Ezek hatóságok közötti összetűzések a “kinek erősebb a fedőszerve” alapelv szerint.

Sokkal érdekesebb “nagypolitika” jelent meg a Patriarchátus weboldalán a katonai papság (magyar szóhasználatban: “tábori lelkészség” – ford. megj.) valamiféle tanácskozásáról a “Khaki-színű Templomban”. A közleményben az áll, hogy a “Fegyveres Erőknek élére kell állniuk az oroszország társadalomban zajló szekularizációs folyamatok elleni harcnak. Ehhez fel kell használni a Fegyveres Erőkre jellemző egyszemélyi vezetést”.

Ez komoly dolog, mivel az orthodoxiában valóban erős a hagyománya a vallási egyöntetűség katonai egyszemélyi vezetés általi terjesztésének. Egyháztörténelmünk során a belső problémák rendőri erők segítségével történő megoldásának nem csak a gyakorlata létezett. Léteztek (és vannak) kánonok is, melyek kimondottan előírják, hogy így kell eljárni.

Az egyháznak meg van a maga kórtörténete. Egyik legfőbb betegsége: a visszatarthatatlan vonzalom, hogy saját és mások problémáit az államhatalmi erő segítségével oldja meg. Ezért olyan veszélyes támogatni ezeket a törekvéseket. Ahogy egy csepp alkohol is hónapos (vagy akár végzetes) részegségbe taszíthatja az alkoholistát, az egyházfejedelmek is egy szempillantás alatt képesek eljutni az inkvizícióig és a monostori börtönökig, ha erősítik hatalmi ambícióikat. Ezt a sok évszázados genetikát nem volt képes átszabni még a szovjet korszak sem.

Az Orthodoxia nem csak a harangzúgás és a frissen sütött proszfora finom illata. Ezen kívül még a totalitarizmus iskolája is. Ez Alekszander Kazsdan bizantológus keserű záró megfogalmazása: “Amikor Bizánc történetére és a XX. században betöltött jelentőségére gondolok, mindig egy és ugyanazon gondolathoz térek vissza: Bizánc az európai totalitarizmus unikális tapasztalatát hagyta ránk. Számomra Bizánc nem annyira az orthodoxia bölcsője vagy az ősi Hellasz kincsestára, mintsem a totalitárius politikai gyakorlat ezeréves kísérlete, és ennek megértése nélkül, úgy vélem, nem vagyunk képesek megérteni helyünket a történelem folyamatában”.

— Mit jelenthet a legutóbbi szinódus határozata az “egyházi titkok kibeszélésének tiltásáról”?

 — Jelen esetben egy egyszerű dologról van szó: az egyházmegyei irodákból néha körlevelek, utasítások, dokumentumok szivárognak ki… Nem véletlen a megfogalmazás a Szinódus szövegében: a papok ebben az esetben egy évre eltiltatnak a szolgálattól, az egyházmegyei irodákban szolgáló szerzetesek pedig az áldozástól. Az egyházi kánonok majdnem mindig ilyen különbséget tesznek, kiindulva a római jog azon alapelvéből, hogy egy és ugyanazon tettért nem lehet kétszer büntetni. Ezért egy és ugyanazon tettért a papokat a világiak státuszába degradálják, a világiakat pedig a “külsők”, pogányok közé sorolják. (Csak az egyházi tisztségeket, kitüntetéseket és rangokat áruba bocsátókkal kapcsolatban tesz egyedül kivételt Szent Gennadiosz patriarcha az V. században, amikor lehetségesnek tartja az ilyen gazemberek háromszoros megbüntetését: “legyen kitaszított, minden papi méltóságtól és szolgálattól idegen és alávetett az anathéma átkának”. Vagyis az ebben vétkes klerikust 1) lefokozzák a rangjából; 2) kiközösítik az Egyházból; 3) megátkozzák..)

De a püspök mellett szolgáló szerzetesek mindig papi rangban vannak. Az egyházmegyei hivatalban szolgáló papi rang nélküli szerzetes a bizalmas helyzetben lévő apáca formulája. Éppen nekik tiltják meg, hogy kivigyék és Kurajevnek kiszivárogtassák a papírokat.

A titokzatosság ezen kultusza az Egyházban már önmagában meglehetősen szégyenteljes. Mit és ki elől kell itt titkolni valamit? A csillagok másféla állása esetén egyházi szóvivőink arról beszélnek, hogy az Egyház: egy család, a “szeretet organizmusa”, a “közösség szentsége”, és hogy egész népünket magába foglalja. De ha az egész orosz nép az egyház, akkor miféle titkok lehetnek a sajátjaink előtt? Ha ezek a költségvetés titkai, akkor ahogy a régi időkben mondták: az egyházi pénz a szegények pénze. Úgy értették, hogy csak őértük lehet azt gyűjteni (Milánói Szent Ámbrus haragosan tanította, hogy azokat mind a foglyok kiváltására kell költeni (A papok kötelességeiről, II. 28). Akkor mit rejtegetnek? Azoknak az egyházi VIP-ek komfortos életét biztosító nem rendeltetésszerű felhasználását? Ebben az esetben őket magukat kellene kiközösíteni, nem pedig azokat, akik erről beszélnek.

Vagy a kádermozgások és azok motívumai lennének titkosak? Miért nem szabad tudnia a családnak, hogy miért távolítják el az apát, vagy miért neveznek ki hozzá másik apát? A napokban olvastam az egyik nyugati vállalat gyakorlatáról: a munkatárs elbocsátásakor levelet írnak a családjának, melyben megmagyarázzák a döntés motívumait.

— Hogyan kell értelmezni a Belarusz Orthodox Egyház elöljárójának a politikai hullámok közepén történő lecserélését?

 — Szeretném a Belarusz Orthodox Egyház szinódusi információs osztálya vezetőjének, Szergij Lepin protoijerejnek a “Live Journal”-jában tett nyilatkozatával kezdeni. Ő ott azt írja: mennyire igaztalan, úgymond, hogy a belarusz egyház hallgatott. Pavel (Ponomarjov) metropolita elment a kórházba, és miután megdöbbent a látottakon, ezen megvert embereknek azt mondta: “Az önök szenvedései: hozzájárulás Belarusz felvirágzásához”!

Az az ember, aki egy ilyen helyzetben ilyeneket mond, csupán saját erkölcsi érzésének és tapintat érzésének deformációjáról tanúskodik. Egyébként a minszki kathedrára történő kinevezése előtt egy hónappal akkor még rjazanyi Pável metropolita nyilvánosan elmélkedett a geopolitikáról és azt mondta, hogy ha Oroszországot fenyegetni fogják és szankciókat vezetnek be ellene, akkor majd “megnyitjuk a csernobili csapot”!

Itt már nem is őhozzá, hanem Kirill patriarchához szól a kérdés: hogyan lehetett ezután éppen ezt az embert kinevezni egy olyan zónába, Belaruszba, melyet a leginkább sújtott a “csernobili csap”?! Ez az ember kezdettől fogva idegen volt ott, és minden vágya ellenére sem tudott segíteni Lukasenkón, mivel erkölcsi tekintélye a fagypont alatt volt.

Ezen “csappal” a háttérben tartóztatták fel Tadeusz Kondrusiewicz érseket a lengyel-belarusz határon. Eszembe jutnak Ahmatova szavai: “micsoda életrajzot készítenek a rőthajúnak!” A lukasenkóisták saját kezükkel adják át Belaruszt a Vatikánnak.

— Ez nem semmi. És mi lehet mindezek mögött?

 — Mint általában: a határtalan étvágy. Nem csak Kirill patriarchától, de egész orthodox hagyományunktól idegen az aszketizmus. A politikai aszketizmusról beszélek. Püspökeink lehetnek böjtölők, lemondhatnak péntekenként a rántott húsról, sőt a szexuális élvezetekről is. De a hatalom élvezetéről, a hatalomvágyról való lemondás nincs benne a kulturális mátrixukban.

Az egyház mindenkit engedelmes szerzetes szerepében akar látni. Ha a szerzetesek kötelesek bűnbánattal beszámolni a vezetőségnek álmaikról és gondolataikról (logismoi), úgy az eszmény szerint a világiaknak is ugyanolyan irányíthatóknak kell lenniük életük minden szférájában. A totalitárius kontroll utáni ezen vágy csak akkor húzódik vissza, ha kemény külső ellenállásba ütközik: a pravoszláv cár részéről, aki nem akar konkurenciát, vagy az antiklerikális hangulatú társadalom részéről. De ha lehetőségük van még valamit az ellenőrzésük alá vonni, akkor a püspökök önmaguk nem mondanak le erről és lemondásukat nem motiválják azzal a formulával, hogy “az erőszak összeegyeztethetetlen a hitünkkel”.

Ebben az értelemben az augusztusi belarusz történet nem mutatott fel semmi újat. Létezik egy sokévszázados állandó: az egyházi elit Konstantin császár óta inkorporálódott a világi elitbe és annak érdekei szerint él. Vágyai, fogyasztási szintje, kapcsolatai, identitása, érdekei és kötelességei szerint az elit része. A püspökök évszázadok óta a feudális urakkal közös szemüvegen keresztül néznek a világra.

Teljesen természetes, hogy ezen századok során összenőtt az idegrendszerük is. És csak egyetlen esetben alakul ki zárlat: amikor a metropolitáknak nem világos, hogy ki is most a hatalom. Ahogy a szoloveci láger püspökei 1927-ben becsületesen bevallották: amikor a szovjethatalom első éveiben felléptünk a bolsevikok ellen, egyszerűen nem tudtuk, hogy önök a hatalom, nem pedig banditák. Most viszont értjük: önök hosszú ideig maradnak, ezért az egyház most a szovjethatalommal van.

Ugyanilyen zavarodottság perceit élte meg Pável metropolita is. Ki fog győzni: az utca vagy az elnöki palota? Ez még most sem teljesen világos. A metropolita ezért elkezdett ide-oda hajlongani. Előbb gratulált Lukasenkónak a győzelemhez. Majd, a templomból kifelé tartva körbe vették a tiltakozó hívők, ezért biztosította őket, hogy visszavonta a gratulációját. Ezután a sajtószolgálat a már említett Lepin személyében közleményt adott ki, hogy a gratuláció visszavonásáról szóló információ nem felel meg a valóságnak.

Újra mondom: konkrét neveknek itt semmi jelentőségük nincs. Ezek funkciók, melyek évszázadok óta kódolva vannak. Ahhoz, hogy valaki e funkciók ellenében cselekedjen: küzdelmet kell folytatnia, hőstettet kell véghezvinnie. Én nem tartom helyénvalónak hőstettek véghezvitelének megkövetelését az emberektől.

Csak két következtetést lehet felvetni. Az első: fogják vissza önreprezentációs páthoszukat, uraim, és ne nevezzék magukat a “népi lelkiismeret hangjának”. Az önök lelkiismerete és bátorsága csupán a távoli és önök számára teljesen veszélytelen gay-parádék leleplezésére elég. E tekintetben az önök véleménye teljes mértékben egybeesik bármelyik sarki söröző látogatójának véleményével (ezek közé tartozóknak tartom magamat is). De az ide látogatók nem hiszik magukról, hogy Isten helytartói a földön.

A második: látjuk, hogy milyen fájdalmasan nehéz a metropolitáinknak leküzdeniük osztályirányultságukat és csak egy kicsit is az áldozatok hangján megszólalni! Nem fejedelmük “geopolitikai érdekeiért” küzdeni, hanem reagálni az egyszerű jobbágyok sérelmeire, elmondani (legalább egyszerűen elmondani!), hogy a mi hátunkon is ég a korbács nyoma, mellyel a földesurunk elverte a jobbágyot. Sajátjaként megérezni az idegen és kisember fájdalmát csak egy valóságosan szent ember képes, a szentség pedig Isten csodája, nem pedig mátrix és archetípus. Ezért nem is várok el szentséget a főtisztelendőktől. De nem látom semmi alapját az isteni megvilágosodottságuk és példátlan erkölcsi érzékenységük dicsérésének sem.

Olyan érzésem van, hogy Kirill patriarcha történelmi feladata: a tudományos ateizmus tankönyvek igazolása. Azok a maguk idejében arról szóltak – és ez engem rendkívül felháborított – hogy az egyház feladata a hatalom működésének biztosítása, a hatalom ideológiai támaszának megalkotása stb.

Meg voltam győződve róla és nagyon élesen éltem meg azt, hogy a vallás és az Evangélium egészen másról szól. De egyházunk napjainkban is sok szájjal és sokféle formában redukálja önmagát a “politikai tiszt” szintjére. Ez annál is inkább keserű és nevetséges, mert léteznek a modern egyházi életnek más példái is, akár maguknál a katolikusoknál is. De a mi püspökeink teljesen olyanok, mint a francia royalisták a XVIII. század végének forradalom utáni éveiben: “semmit nem felejtettek, semmit nem tanultak”.

Andrej atyával Leonyid Szmirnov beszélgetett.

Forrás