Bibliával a gumibot ellen.

Hogyan hatottak a tiltakozások Belaruszban az egyházra és az egyház a tiltakozásokra.

Augusztus 25-én a Moszkvai Patriarchátus Szent Szinódusa váratlanul leváltotta a Belorusz Orthodox Egyház kulcsfontosságú figuráját – a Patriarchai Exarchát. Pavel (Ponomarjov) metropolita helyébe a belarusz származású viszonylag fiatal Venjamin (Tupekó) püspököt nevezték ki. Az egyházi vezetés elégedetlenségét az váltotta ki, hogy Pável metropolita bocsánatot kért amiatt, hogy idő előtt gratulált Lukasenkónak a választási győzelemért, valamint azért, mert egyes papok aktívan részt vesznek a tiltakozásokban. Sőt, a tiltakozások kegyetlen elnyomása a hatalom cselekedeteivel egyet nem értő katolikusok és az orthodoxok összefogásához vezetett, bár a senki nem számított arra, hogy a belarusz hívők ily aktívan bekapcsolódnak a társadalmi életbe. Alekszander Shramkó minszki klerikus magyarázza, hogy a papok miért nem tudtak távol maradni a tiltakozásoktól, és hogy miért nem tudott nyíltan kiállni azok mellett az egyházi vezetés.

A tiltakozások vallási összetevője kezdetben gyakorlatilag észrevétlen volt. De szó szerint két héttel a választások után olyannyira nyilvánvalóvá vált, hogy kiváltotta Alekszander Lukasenkó erős ingerültségét is. Ez az egyik legutóbbi hatalom melletti gyűlésen tárult fel.

„Meglep engem a felekezeteink álláspontja. Kedves papjaim, higgadjanak le és foglalkozzanak a saját dolgukkal. A templomokba imádkozni kell járniuk az embereknek. A templomok [itt az orthodox, majd a katolikus templomok megnevezésére használt – eltérő – szavakat használja – ford. meg.] nem a politikára vannak. Oda az emberek lélekkel kell járjanak, ahogy ez mindig is volt. Ne engedjenek a renegátoknak. Szégyellni és restellni fogják magukat azért, amilyen álláspontot most önök, egyesek, elfoglalnak. Az állam nem fogja ezt közömbösen nézni”.

Az érzelmi kirohanás alapján Lukasenkó elégedetlenségét több felekezet is kiváltotta, köztük a vezető – orthodox – alighanem az első helyet. Tőle, mely hagyományosan több mint lojális a hatalom iránt, ilyen ingadozásokat a legkevésbé sem vártak.

„Mi az erőszak ellen vagyunk”

Miért történt mindez? Az első ok kézenfekvő: az egyház emberekből áll, és bármi is történjék a társadalomban, az ilyen vagy olyan mértékben érinti az egyházat is. De ezen emberek státusza és érdekei különfélék. Az Orthodox Egyház püspökei különleges – szervilis – kapcsolatban állnak a hatalommal és igyekeznek maximálisan a kedvére tenni, esetenként még túlbuzgóságot is tanusítva. Egyúttal a főpapok életmódja nagyon távol áll a nép hétköznapi szokásos életétől, ezért gyakran meglehetősen rosszul képzelik el, hogy mi is élteti a népet. Ami a világiakat illeti, Belaruszban a lakosság majdnem 60%-a tartja magát hívőnek (köztük kb. 80% orthodox, 11% katolikus). Természetesen ők ugyanazon hangulatokat, gondokat és aggodalmakat élik meg, mint összességében az egész társadalom. Ezen ellentétes pólusok – az egyházi vezetés és a nép – mint Szkülla és Kharübdisz között, helyezkedik el az alsóbb papság. Ők egyrészről kemény, majdhogynem jobbágyi függésben állnak a főpapságtól, és ezért ilyen vagy olyan mértékben kénytelenek behódolni és a fent megállapított vonalat követni, még ha belül nem is értenek vele egyet. Másrészről közvetlen kapcsolatban állnak az emberekkel: hozzájuk fordulnak a fájdalmas kérdésekkel és problémákkal. Éppen az egyházközségekben szolgáló papok számára tárul fel annak spektruma, ami a népet élteti. És gyakran maga is ugyanazt az életet éli.

Ezért minél élesebb a konfliktus a hatalom és a nép többsége között, annál nagyobbá válik a feszültség az egyházon belül is. A felsőpapság, mely alapján általában ítélni szokás az „egyház álláspontjáról”, inkább a hatalom felé húz, igyekszik a legutolsókig megőrizni iránta a lojalitást. De még sem határtalanul. A közös korporatív érdek arra kényszeríti őket, hogy „megőrizzék arcukat” a világiak és a társadalom előtt. Az egyházat mégiscsak nem az állam, hanem a hívők és a szponzorok tartják el. Ezek pedig erősen megfogyatkozhatnak, ha elveszik a bizalom. A hatalomnak pedig tulajdonsága, hogy ritkán, de mégiscsak változik. Kénytelenek elkapni a pillanatot, amikor a dolog a hatalomváltás felé indul, és időben át kell orientálódniuk.

Nem az alsópapság formálja az „egyház álláspontját”, de pont neki kell felelnie a nép előtt a vezetőség cselekedeteiért. Minél nyilvánvalóbb a hatalom és a nép konfliktusa, annál erősebben szakítja szét a helyzet az egyszerű papokat különféle irányokba. Ugyanakkor, míg a vezetés iránt inkább az alárendelődés kötelessége miatt kötődik, a nép iránti kötelék oka az emberi együttérzés és a szolidaritás. Nem meglepő, hogy a második nem ritkán erősebb, különösen ha a vezetőség maga is bizonytalan és gyakorlatilag dezorientálódott. Ahogy ez általában a politikai erők nem egyértelmű elhelyezkedése esetén lenni szokott.

Végső soron éppen ennek volt szerepe a belarusz tiltakozásokban. Az egyházi vezetés bizonyosfajta zavarodottsága mellett voltak olyan papok, akik hangosan szólaltak meg, kimentek imádkozni és prédikálni az utcára, segítséget nyújtottak a letartóztatottaknak és a sérülteknek. Bár nem voltak olyan sokan, de belülről élvezték a nagyrészében nem olyan bátor papság többségének támogatását.

Feltehetjük itt a kérdést: az egyház nem a politikán kívül van? Nem erre gondolt Lukasenkó? Természetesen szavai inkább a szovjet múltba vezetnek el minket, amikor az egyházat nem engedték ki a rituális gettó határain kívülre, de ennek ellenére létezik a politikába való be nem avatkozás elve. De csak akkor, ha ez valóban csupán politika, vagyis a különféle pártok és jelöltek konkurenciája a választásokon. Az egyház azonban nem maradhat közömbösnek a parancsolatok és az etikai normák nyílt lábbal tiprása iránt. Joga van és köteles értékelni ezeket a cselekedeteket, bárki is kövesse el azokat. Végső esetben, ahogy ez az egyházi dokumentumokban áll [a Moszkvai Patriarchátus dokumentumaiban is – ford. megj.], joga van még polgári engedetlenségre is felszólítani.

A tiltakozások kirobbanását Belaruszban, melyekhez csatlakoztak a hívők is, két morális-etikai jellegű tényező provokálta ki. Először is: a hazugság és csalás, melyek már a választást megelőző kampány során is megjelentek, de teljes mértékben a szavazatszámláláskor tárultak fel. Ez a hatalom által az egész országban mindenütt kezdeményezett hamis tanúskodás bűne. A másik: a tömeges erőszak, verések és kínzások a választási csalások elleni tiltakozások első napjaiban. Nem csak a tiltakozások résztvevői károsultak, de teljesen véletlen emberek is, akiket válogatás nélkül fogtak el az utcákon. Vannak meggyilkoltak, megnyomorítottak, több tucat embert még mindig nem találtak meg. Mindezek ellen, valamint a károsultakért, a nemzet keresztény szeretet szellemiségében való megbékéléséért mondott imával, nem pedig valamelyik jelölt mellett léptek fel a papok, akiket most a jelenlegi hatalom azzal kárhoztat, hogy „nem saját dolgával” foglalkoznak.

A választási kampány idején megmutatkozott csalások, a jogtalan letartóztatások és a megfélemlítés arra késztették a minkét felekezethez tartozó hívőket, hogy két jelentős kezdeményezéssel lépjenek fel. A katolikusok részéről a „Katolikusok nem csalnak” társadalmi kampány, az orthodoxok részéről az „Orthodoxok ellenzik: a csalásokat, a személyiség megalázását, a személyiségre kifejtett nyomásgyakorlást” plakát. Sok pap és az egyházi intézmények munkatársai osztották meg ezt a plakátot a közösségi hálókban. Igaz, a vezetőség nyomására vagy e nyomástól félve később egyesek visszavonták az aláírásukat.

A tömeges erőszak és verések után felmerült a kérdés: miként viszonyul mindezekhez az egyház. Tadeusz Kondrusiewicz katolikus metropolita határozottabban nyilvánult meg, mint Pável orthodox metropolita, aki arra hívott fel, hogy „mindannyian álljunk meg” és hazatérésre szólította fel „azokat, akik azért jöttek Belaruszba, hogy itt harcoskodjanak, ellenségességet és gyűlöletet keltsenek”. De mégis mindketten megpróbáltak fellépni az úgymond egyenrangú felek közötti megbékéltetés kísérletével, bár a rendőri erők között csupán néhány egyén sérült meg, míg a tüntetők között a megvertek és megkínzottak száma több ezres nagyságrendű. A katolikusok részéről jóval élesebben és határozottabban szólalt fel Oleg Butkevics vityebszki püspök („a vérre épülő rendszerek soha nem voltak erősek a történelem során”), az orthodoxok részéről pedig Artyjemij (Kiscsenko) grodnói érsek, aki papsághoz intézett felhívásában a rossz jóval való legyőzésére hívott fel és felhívta a figyelmet „az utóbbi napok tapasztalatára, amikor városaink utcáin a megvert férjek, fiúk, fiútestvérek helyén megjelentek feleségek, anyáik, lánytestvéreik – virágokkal és mosolyogva”! A közösségi hálókon megtekinthető az érsek egy másik prédikációja is, mely nem kevésbé kellemetlen a hatalom számára.

Pável metropolita álláspontja szemmel láthatóan ingadozott. Kezdetben szilárdan hatalom párti volt. Ráadásul Kirill patriarcha után ő is sietett gratulálni Alekszander Lukasenkónak választási győzelméhez, amit sok orthodox felháborodással fogadott. Kezdetben élesen elhatárolódott az orthodox világiak csoportja által kezdeményezett erőszak elleni ima és körmenet megtartásától is. De később, különösen azután, hogy látta a verésekről készült felvételeket, mégis a kezdeményezés mellé állt, és most a minszki székesegyházban naponta könyörgő istentiszteletet és körmenetet tartanak [azóta az új metropolita ezt megszűntette – ford. megj.]. Ezután a könyörgés után az orthodox hívők csatlakozhatnak a protestánsok és katolikusok által a közelben tartott összkeresztény imádkozáshoz. Az első napokban az imát a felekezetek közös körmenete zárta le a városközpontban, amely a vizsgálati fogdához vonult, ahol egyes letartóztatottakat tartottak.

Pavel metropolita meglátogatta a kórházban a rendőri erőszak áldozatait és egyik prédikációjában beszélt arról, hogy esetleg könyörgést tarthatnak a vizsgálati fogda épülete előtt. Később azonban álláspontja újra a hatalom felé mozdult el. A hírek szerint „beszélgettek vele” és „szervezési következtetéseket” vontak le. Úgy tűnik, hogy a fennálló hatalom számára, melynek beleegyezése nélkül nem lehet lecserélni az ország vezető felekezetének fejét, jóval megfelelőbbnek tűnt e tisztségben egy olyan személy, aki szilárdabb hatalompárti álláspontot demonstrált, mint Pável metropolita.

Митрополит Павел (Пономарев)
Pável metropolita a kórházban a rendőri erőszak áldozatainál

A papok okulásául a Belarusz Orthodox Egyház egyik szinódusi osztálya egy külön “magyarázatot” adott ki, melyben elítélte azon papok részvételét, akik “emocionális nyilvános nyilatkozatokat” tettek és “önmagukat keresztény aktivistaként pozicionálják”. A dokument áttételesen elítéli Artyemij grodnói érseknek az erőszak ellen mondott prédikációját, amely úgymond “értetlenkedő kérdéseket” váltott ki. Azonban ez a hivatalos figyelmeztetést – “ne vegyenek részt a társadalom politikai életében” – a papok ignorálták. Ez nem jelenti azt, hogy mind csatlakoztak az utcai akciókhoz, ami egyébként korábban is ritkaság volt. Csupán három ilyen eset ismert: Grodnóban, Gomelben és Minszkben.

A leggyakrabban ez azon törekvésben fejeződik ki, hogy álláspontjukat prédikációkban, a szociális hálókon és sajtón keresztül juttassák el, valamint, természetesen, a kórházakba került vagy a börtönökben fogva tartott károsultak segítésének szervezésében. Néha ezeket a jótékonysági akciókat az orthodoxok és a katolikusok együtt szervezik.

Ez a felekezetközi szolidaritás segített megszervezni a “Bűnbánat lánca” akciót is. Augusztus 21-én Miszkben a különféle keresztény felekezetek tagjai egy kb. 15 km-es láncot hoztak létre a sztálini kivégzések helyszínétől a börtönig, melyben a tüntetések során letartóztatottakat tartják fogva, és ahol, mint ismert, tömegesen alkalmaztak ellenük kegyetlen kínzásokat. A közös fellépés zárójelenete volt az “Ima Belaruszért”, melyben különféle felekezetek és vallások tagjai vettek részt.

Nehéz elképzelni, hogy az átélt közösségi érzés, mely során leomlottak a felekezetközi válaszfalak, ne hagyna jelentős nyomot az egyházi életben. De az egyház, különösen az orthodox, kénytelen lesz megtanulni egy fontos leckét: kívül kell lennie a politikán, el kell különülnie az államtól, de egyáltalán nem különülhet el a néptől.

A hierarchiának a nyájtól és az alsópapságtól való elidegenedettségének következménye, talán, abban mutatkozik meg, hogy a főpapoknak jóval formálisabb szerepük lesz, a reális egyházi élet pedig az alsóbb szintekre koncentrálódik: a világiak nagyobb kezdeményezése mellett – a világi civil társadalom mintájára. Ez lenne a legjobb forgatókönyv a Belarusz Orthodox Egyház számára. Ebben az esetben elveszne a jelentősége a lehetséges autokefália kérdésének is. Kit érdekel, hogy ki nevezi ki a metropolitát és a többi püspököt, és hogy milyen a viszonyuk a hatalomhoz, ha nem sok minden függ tőlük.

Forrás