Andrej Zubov professzor: Putyin úr újabb történelmi cikkéről

Kedves barátaim, ahogy ígértem, kielemeztem Putyin úr “történelmi cikkét”. Teljes komolysággal viszonyultam hozzá. Hiszen az Oroszországot akaratunkon kívül már több mint 20 éve irányító ember “lenullázódása” előtt [utalás a legújabb alkotmánymódosításra, mely lehetővé teszi, hogy Putyin újra indulhasson a választásokon – ford. megj.] úgy döntött, hogy nyíltan a világ elé tárja (a cikk előbb angolul jelent meg) történelmi világlátását. Úgy vélem, hogy ez érdekes és fontos. Mivel nem mindenki erős a XX. századi történelem részleteiben, magamra vállaltam a munkát, hogy tizenhárom rövid vázlatban áttekintsem ezt a cikket, felhasználva, természetesen, az önök által ismert “Oroszország története, XX. század” c. művet. A cikket megírtam.

Putyin úr új történeti cikkéről

I.

A Második Világháború európai befejeződésének 75. évfordulójára Putyin úr egy publicisztikai cikket készített, melyben áttekintette a háború okait, annak eredményeit, és felvázolta az államok közötti jelenlegi viszonyt. Mivel a szerző Oroszország irányítója, véleménye végtelenül fontosabb egy, a legújabbkori történelem kérdéseiről alkotott műkedvelő véleményénél. Ez a cikk a jelen rezsim egyfajta, nagy nyíltsággal kimondott, állami programja.

De előbb a történelemről és a történészről, aki megírta a cikket. Megállapítom, hogy a szerzőt valóban magával ragadta a történelem, szereti a történelmet. Milyen örömmel beszél Putyin úr például arról, hogy képes volt legalább megközelítőleg meghatározni áldozataink számát a rzsevszki magaslatért 1941. októbere és 1943. márciusa között folyó harcban, a műkedvelő naív pontosságával nevezve meg az 1 millió 342 ezer 888 főt. A szám, el kell ismerni, megdöbbentő, de ez egy másik beszélgetés.

Azonban a történelem iránti minden szeretete mellett a szerző a populáris szovjet történettudomány áldozata marad. Természetesen így tanították az iskolában és az egyetemen, ilyeneket olvasott az újságokban és a pártbrossúrákban, s nem ritkán a “tudományos” könyvekben is. Ez nem az ő hibája, hogy a szovjet populáris pszeudotörténelmi módszert valódi tudománynak fogja fel. Ez az ő nyomorúsága. Az egész szovjet történettudomány nyomorúsága: annak propagandisztikus jellege. Önmagát “osztályhűnek” nevezte, de a valóságban a szovjet népszerűsítők, de gyakran a komoly tudósok munkáiban is a történelem szigorú tudományból az agymosás eszközévé vált.

Mint minden tudomány, a történelem az igazság megismerésére törekszik. A természettudományoktól eltérően, ez alatt nem csak az empirikus tény megállapítását érti, de annak erkölcsi interpretációját is. Az erkölcsi interpretáció lehetősége a szabad emberi akarat történelemben való jelenléte miatt merül fel. A fizikában vagy biológiában, érthetően, a szabad akarat nincs jelen. Ott, ahol megnyilvánul, mondjuk az atomfegyver létrehozásában és használatában, a fizika azonnal történelemmé alakul és azonnal elérhetővé válik az erkölcsi értékítélet számára.

Ahhoz, hogy helyesen határozzunk meg egy történelmi tényt és értékeljük azt, a tudósnak tartania kell magát tudománya bizonyos kritériumaihoz. Először is, az adott ténnyel kapcsolatos jelentős jelenségek mindegyikét figyelembe kell vennie. A történettudomány nem egy doboz, melyből saját ízlésünk szerint lehet kivenni egyes dolgokat, másokat meg figyelmen kívül lehet hagyni. Másodszor, az azonos tényeket azonosan kell értékelni. És harmadszor, meggyőzően kell felállítani az ok-okozati láncolatokat és adekvát módon kell feltárni a kutatás hőseinek motivációit. Mindez nem egyszerű, de éppen ezért létezik a történettudomány. Mondjuk a khairóneiai csata pontos dátumának megállapítása szintén történettudomány, de segédtudomány, mely segít elkerülni a hibákat a nagy tudományban.

Kétségtelen, hogy még egy népszerűsítő történelmi tanulmányban sem engedhető meg szitkozódás, az egyes személyek pimasz értékelése, a számokra és idézetekre való utalásoknak pontosaknak kell lenniük. A Vörös Hadsereg veszteségeinek száma a rzsevszki magaslatnál a megfelelő hivatkozások nélkül légből kapottnak tűnik, ezért nem bír semmiféle tudományos értékkel.

Hogy tanították-e minderre Putyin urat az Egyetemen? Félek, hogy nem. Engemet sem a MGIMO-ban tanítottak erre. Kénytelen voltam magam megtanulni.

Ezen előzetes megjegyzések után nézzük a cikk lényegét.

II.

Putyin úr cikkének történelmi részét a Versailles-i békével kezdi, vagyis 1919-el. “A Versailles-i Szerződés Németország számára a mély igazságtalanság szimbólumává vált. Gyakorlatilag az ország kirablásáról szólt, mely arra kötelezte, hogy hatalmas jóvátételt fizessen a nyugati szövegségeseknek, melyek kimerítették a gazdaságát” – állítja a cikk szerzője. A Versailles-i Szerződés a Német Birodalmat nevezte meg a háború kitörése okának. Hasonló szerződéseket közöttek Ausztria-Magyarország és az Ottomán Birodalom utódaival is, és szintén felelősnek nevezték meg őket a háború kitöréséért ezeket az összeomlott birodalmakat. Ez a döntés, véleményem szerint, teljesen jogos volt. Sem Oroszország, sem Nagy Britannia, sem Franciaország, sem Szerbia nem kezdeményezte a háborút. Éppen a Központi Hatalmak üzentek formális diplomáciai úton hadat az Antante országainak. Nincs alapunk ebben kételkedni. Ahogy nincs alapunk kételkedni abban sem, hogy a Központi Hatalmak által elindított háború hatalmas károkat okozott a megtámadott országoknak. Ezt a kárt a nemzetközi jog elvei alapján az agresszornak kompenzálnia kellett. Annál is inkább, mivel az Első Világháború nemzetek háborúja volt, és Németország, Ausztria-Magyarország és az Ottomán Birodalom vezető nemzetei nagy lelkesedéssel támogatták saját kormányzataikat.

A “garázdálkodtunk, de semmiben nem vagyunk hibásak és semmiért nem felelünk” elv nagyon furcsa elv. A károkért az agresszió áldozatainak – vagyis az Antante országok népeinek -, vagy az agresszornak kellett fizetnie? A válasz nyilvánvaló. Hol van itt a “mély igazságtalanság”? Ha Putyin úr figyelmesen tanulmányozta a Compiègne-i fegyverszünet utáni béketárgyalások menetét (ha nem, akkor javaslom, hogy végezze el ezt a munkát, amint több szabadideje lesz), akkor tudnia kell, hogy a szövetséges hatalmak több alkalommal csökkentették a jóvátételek összegét, és végül, egy egyáltalán nem gigantikus, 34 milliárd dolláros összegben állapodtak meg (emlékezzünk erre a számra, még szükségünk lesz rá), melyet ráadásul nagyon fokozatosan és sokféle módon kellett megfizetni (a gyárak termékeivel, hajók bérbeadásával stb.).

“The evening world” new york-i lap. 1919. június 28.

A győzteseknek egyáltalán nem volt célja, hogy végleg legyengítsék Németországot. Bizonyára elmondhatjuk, hogy ha a Központi Hatalmak győztek volna, az Antante országaira jóval súlyosabb teher nehezedett volna. Elég csak megnézni az Oroszországgal kötött breszti különbéke feltételeit. A nemzeti-szocialisták azonban valóban folyamatosan kihasználták a versailles-i jóvátételek igazságtalan és rabló jellegéről szóló mítoszt. Meglepő, hogy ez a náci mítosz belekerült Putyin úr cikkébe. Talán panaszkodtak erre német barátai az NDK-ból, ő pedig naívan elhitte nekik?

Charles G. Dawes

Arról, hogy 1924-ben a volt Antante országok lényegi engedményeket tettek a jóvátételek kérdésében, és Németországnak többmilliárdos hiteleket nyújtottak gazdasága helyreállítására és a márka stabilizálására, hogy e program megvalósítására különleges tervet dolgoztak ki, melyet szövetséges jóvátételi bizottság szakértői bizottsága elnöke tiszteletére Charles Dawes-ről neveztek el, Putyin úr nem tett említést. Lehetséges, hogy német barátai erről nem beszéltek neki.

De mit fontos figyelembe venni? Amikor kidolgozták a Második Világháború után legyőzött Németország iránti viszony stratégiáját, a Hitlerellenes Koalíció nyugati tagjai teljes mértékben figyelembe vették a Versailles utáni Európa tapasztalatát. 1947-ben teljesen lemondtak a jóvátételről. Franciaország nem állt készen erre, és szerette volna megszerezni a német javakat megszállási zónájában, de az USA és Nagy Britannia meggyőzte a franciákat, hogy ne az “igazságosság” szerint járjanak el, hanem a “magasabbrendű humanitás” elvével összhangban cselekedjenek. Ezt természetesen nagyon segítette a Marshall-terv, mely megnyitotta az utat a lepusztult Európának – mind az áldozatoknak, mind a bűnösöknek – nyújtandó hatalmas amerikai pénzügyi segítség előtt. A jóvátételről való lemondás és az amerikai pénzügyi segítség hozta létre azt az Új Európát, ahol nincs helye a sértettségnek és a revansizmusnak.

A Szovjetunió másképp viselkedett. Németországtól és szövetségeseitől valóban kolosszális jóvátételt követelt. 1945. május 11-én Sztálin utasította Malenkovot, Molotovot, Ny. Voznyeszenszkijt, I. Majszkijt és más vezető személyeket, hogy gyorsítsák fel a hadiipari potenciál teljes elszállítását Németország területéről a Szovjetunióba. A Potsdami Konferencián  megegyezést értek el, mely szerint a Szovjetunió jóvátételi igényeit Németország keleti zónájában, valamint a Bulgáriában, Finnországban, Romániában és Magyarországon, valamint Ausztria keleti zónájában található német aktivák elszállításával fogják kielégíteni.

A szovjet megszálló hatóságok Németország keleti zónájából mindent elszállítottak, amit tudtak, beleértve a műtárgyakat is (például a Schliemann híres “mükénéi aranyát” vagy a Pergamon-oltárt [1958-ban visszaadták az NDK-nak. – ford. megj.]. Még napjainkig is a háború után zsákmányolt több mint kétszázezer műtárgy, két millió könyv és három kilométernyi levéltári anyag található a Szovjetunió területén.

Nyikoláj Onufrijevics Loszszkij filozófua

1948. február 15-én Nyikoláj Losszkij filozófus írta a fiának, Borisz Losszkij művészettörténésznek, az egyik francia múzeum igazgatójának: “Az Ermitázs kinecsei kiárusításának (külföldre az 1930-as években. A.Z.) szégyenét most túlszárnyalták, igaz, fordított irányban. A Drezdai Galériából Moszkvába vitték a Sixtusi madonnát,  van Dyck képeit stb. – 1600 festményből álló kincseket; 1200 német és kevéssé értékes képet hátrahagytak!” (Ny. O. Losszkij. Visszaemlékezések. Élet- és filozófiai út. Moszkva, 2008. 311. o.).

A szovjet zónából hatalmas erőforrásokat szívattyúztak ki. A Legfőbb Hadizsákmány Igazgatósága 1990-ben nyilvánosságra hozott adaai szerint Németországból kb. 400 ezer vasúti vagont, többek között 72 ezer vagon építőanyagot, 2885 üzemet, 96 erőművet, 340 ezer esztergapadot, 200 ezer elektromos motort, 1 millió 335 ezer szarvasmarháat, 2,3 millió tonna gabonát, egymillió tonna burgonyát és zöldséget, félmillió tonna zsírt és cukrot, 20 millió tonna alkoholt szállítottak el a Szovjetunióba. A Szovjetunióba vitték a Humboldt Egyetem obszervatóriumának teleszkópjait, a berlini metró vagonjait és tengerjáró hajókat. A birodalmi kancellária telefonközpontját a Kreml speciális vonaláak kiépítéséhez használták fel, a Gestapo titkos lehallgatóapparátusa az Állambiztonsági Minisztérium tulajdona lett.

A szovjet zóna lakosságától csak a hivatalos adatok szerint elkoboztak (nem számítva az elraboltakat) 60 ezer zongorát, 460 ezer rádiókészüléket, 190 ezer szőnyeget, 940 ezer bútordarabot, 265 ezer fali és asztali órát, melyeket nagyrészt alacsony áron a szovjet katonai és polgári hivatalnokok vehettek meg.

A hadizsákmány-hivatal dokumentumaiban 1,2 millió női és férfi kabát, 1 millió fejfedő, 186 vagon bor szerepel. A jóvátétel behajtása az NDK-ból csak 1954-ben fejeződött be. Ez idő alatt a szovjet megszállási zónából Belnémet Viszonyok Szövetségi Minisztériumának becslése szerint 15,8 milliárd dollárnyi értéket szállítottak el, mely átszámolva 14 041 tonna tiszta aranynak felel meg. A nyugati megszállási zónákból a párizsi egyezményekkel összhangban 1946 januárjában összesen 4 249,5 tonna aranyat foglaltak le.

Kelet Németország területén uránlelőhelyeket találtak, és kidolgozták a kitermelésére irányuló “Wismut” tervet. Több tízezer német dolgozott itt kényszermunkában. A Szovjetunió német kérdésben tanúsított politikájának még egy tényezője volt az, hogy a Szovjetuniónak szüksége volt a német hadifoglyok rabszolgamunkájára, akiknek a száma 3,4 millió volt, és akik 1955-56-ig a szovjet GUPVI lágereiben voltak. 1944-47 között a szovjetek Közép- és Kelet Európából ingyenes munkaerőként 284 ezer németet, 60 ezer románt és 56 ezer finnt hurcoltak el. Ők mind polgári személyek voltak.

Ha a  Versailles-i Szerződés “igazságtalan”, akkor igazságosnak nevezhetjük a Szovjetunió eljárását Németországgal szemben a Második Világháborúban aratott győzelem után? Vagy quod licet Jovi, non licet bovi? De ki itt a kisökör, és ki a Jupiter?

III.

[Putyin] második tézise: “a nyugati hatalmak, mindenek előtt Nagy Britannia és az USA közvetlenül vagy áttételesen… lényegében új háborúba taszították a német népet… pénzügyi és ipari köreik nagyon aktívan fektették be tőkéiket a német gyárakba és üzemekbe, melyek katonai rendeltetésű termékeket gyártottak”.

Putyin úrnak, mielőtt egy ilyen cikkhez fogott volna, tanulmányoznia kellett volna azokat a kemény korlátozásokat, melyeket a Versailles-i Szerződés a német hadsereg és a hadiflotta tekintetében kimondott. Németországnak nem lehetett százezer főnél nagyobb hadserege, teljesen megtiltották a páncélozott járművek alkalmazását (a rendőrségi páncélozott gépjárművek kivételével), a légierőt, a tengeralattjárókat, jelentősen korlátozták a tengeri flotta számát és teherbírását, kategorikusan megtiltották a vegyifegyverek gyártását. Mindezeket három különleges szövetséges bizottság ellenőrizte. A három speciális szövetséges bizottság gondosan felügyelte a korlátozások betartását. A győztes államok valóban fektettek be tőkét a német iparba, de gyakorlatilag kizárólag békés iparágakban. Ez a tőke jótékony hatással volt a békés Németország számára, mivel németek millióinak adott mukát. Lehetséges, hogy Putyin urat félrevezették a sztálini propaganda régi kliséi a Nyugat által újjáélesztett német militarizmusról?

Az, aki valóban segítette a német hadiipari potenciál visszaállítását, a Szovjetunió volt. Ezt pedig a lehető legközvetlenebb módon tette. 1922. júliusában Berlinben titkos megállapodást írtak alá a németekkel a katonai együttműködésről, mely szerint a szovjet kommunisták aktivan részt vettek a német légierő és a páncélos haderő újjáépítésében. E megállapodás alapján Németország Szovjet-Oroszország területén gyártatta és kísérletezte ki a Versailles-i Szerződés által megtiltott fegyvernemeket, képezte ki tisztjeit. Tanulányozta ezeket a megállapodásokat Putyin úr, kikerestette azokat a titkos levéltárakból?

A Vörös Hadsereg parancsnokai: A.I. Kork, A.I. Todorszkij, V.K. Triandafillov, M.H. Tuhacsevszkij, I.P. Uborevics és mások, valamint a Reichswehr tisztjei, P. von Hase, O. von Niedermayer ezredes, G. Guderian alezredes, V. Model őrnagy és mások részt vettek az oktatási és szakmai csereutakon, manővereken, hadgyakorlatokon, az együttműködő feleknek az új haditechnikával való ismerkedésein. A szovjet-német együttműködés keretében Németország lehetőséget kapott arra, hogy a Szovjetunióban gyártasson le légibombákat, tankokat, repülőgépeket, vegyi fegyvereket és tengeralattjárókat. 1926-ban a Szovjetunióból való fegyver és lőszerbeszerzésekre több mint 150 millió márkát költöttek – a Reichswehr éves költségvetésének kb. egyharmadát. A Szovjetunió területén működött a Reichswehr aviációs iskolája Lipeckben (“A Vörös Légiflotta 4. aviációs egysége), páncélos-iskolája Kazanyban (“Kama” központ), melynek végzősei között volt 1929-ben G. V. Guderian – a Wehrmacht későbbi páncélostámadásainak mestere és vezérezredes, valamint a különösen titkos vegyifegyver-hadviselés iskola a Szaratov melletti Volszk környékén (“Tomka” központ). A Moszkva alatti Filiben található 1. sz. GAZ üzemben a “Junkers” cég 1924-től évente több katonai repülőgépet gyártatott le. Lipeckben dolgozták ki a légiháború újabb taktikáit.

A “Kama” páncélosiskola végzősei

1933-ig, amikor a nácik hatalomra jutásának következtében megkezdődött a Szovjetunióval való együttműködés felszámolása, a Szovjetunióban 30 páncélos szakember-parancsnokot, kb. 130 első osztályú német pilótát és kb. 100 felderítő repülőst képeztek ki instruktoroknak és oktató személyzetnek a Luftwaffe leendő káderei számára. Az egyik külföldi történész, P. Karell a következőképpen értékelte a lipecki légierő-iskola jelentőségét: “Ha nem lett volna Lipeck, Hitlernek még 10 évre lett volna szüksége ahhoz, hogy létrehozza a modern légierőt”. A lipecki iskola végzősei között volt Hugo Sperrle, a Luftwaffe egyik leendő legfőbb parancsnoka és tábornagya.

 

A “Tomka” objektum német személyzete. Szaratov Megy, 1920-as évek vége. A vegyifegyverek kipróbálását szolgáló “Tomkát” 1927-ben hozták létre. Ezt megelőzően a vegyi fegyverek kutatása Kuzminkában zajlott, ahol a “Tomka” létrehozása után sem szűntek meg a fejlesztések. A “Tomkában” olyan vegyi fegyverekkel kísérleteztek, melyeket repülőgépről lehetett lezúdítani. A németek részt vettek a mustárgázgyártás megszervezésében is.

A.I. Rikov, a Népbiztosok Tanácsának elnöke 1925-ben azt javasolta a németeknek, hogy kössenek katonai szövetséget Lengyelország ellen, de a német kormány ezt elutasította. A bolsevikoknak nem sikerült rávenniük Németországot arra sem, hogy mondjanak le a Franciaország iránti közeledésről és a Népszövetségbe való belépéstől, pedig minden erejükből igyekeztek. Valamiért a cikk szerzője egy szót sem szólt a német hadigépezetnek a Versailles-i Szerződés ellenében történő újjáépítésében nyújtott titkos szovjet segítségről. Talán azért, mert a “szovjet vezetés” ezen cselekedeteit a versailles-i rendszer “legnagyobb igazságtalansága” elleni harc részeként helyesnek és igazságosnak tekinti?

A lipecki légierő-iskola növendékei. Minden második a Luftwaffe tábornoka lesz.

 

IV.

Putyin úr gyűlölete a versailles-i rendszer iránt a mai ember számára egyszerűen meglepő. Ma Európában így csak a nácik gondolkodnak. Olvastam visszataszító brossúráikat. A letaszított Vilmos császár, akit egyébként Versaillesben kivégezni vagy távoli szigetre száműzni javasoltak a háború kirobbantása miatti súlyos bűneiért, de végül Hollandiában hagyták, ahol 1941-ig élt, visszaemlékezéseiben Putyinhoz hasonlóan írt Versaillesről. Igaz, ő meg volt győződve arról, hogy Versaillest a zsidók rendezték meg, akik „Európát hátbaszúrták”. Putyin úr zsidókról nem beszélt.

„A versaillesi ’világrend’ – folytatja a cikk szerzője, – számos rejtett ellentmondást és nyílt konfliktusokat szült. Alapjukban: az új európai államoknak az Első Világháborúban győztesek által önkényesen megállapított határai. A térképen való megjelenésük után gyakorlatilag azonnal megkezdődtek a területi viták és kölcsönös igények, melyek „időzített bombákká” váltak.

A területi viták olyan régiek, mint maga a föld. Még az állatok is harcolnak a vadászterületeikért. A civilizált népek sajátossága abban áll, hogy e viták megoldása kizárólag békés és erőszakmentes jellegű volt. A versailles-i rendszer minden lehetségest megtett ezért. A vitás zónákban – Schlezwig, Szilézia, Kelet Poroszország, Venezia Giulia, Trieszt és más területek – népszavazásokat tartottak. Ezek eredménye alapján a nem érdekelt államok képviselőiből álló bizottságok húzták meg az új határokat. Sok esetben a helyi lakosok akaratából, a vitatott területek részben Németországnál maradtak.

A leggyőzött országokat olyan földjeik egy részének elvételével büntették, melyeket maguk is valahonnan elszakították – Elzász, Erdély -, valamint független nemzetállamokat hoztak létre a volt birodalmak területén: Csehszlovákiát, Lengyelországot, Jugoszláviát, Finnországot, Észtországot, Lettországot, Litvániát.

„Önkényeskedések” a határok megállapításakor nem voltak. A határokat nemzetközi szerződések rögzítették. Mindazok az államok, melyek a Szovjetunióval voltak határosak, olyan határokat kaptak, melyeket a Szovjetunió által aláírt szerződések rögzítettek.

A német nácik a Reich 1914-es határainak visszaállításáról és az elvett gyarmatok visszaszerzéséről álmodtak. Számukra mindezek a független államok, a a határok népszavazások útján történő megváltoztatása elviselhetetlen volt. Hitlert dühítette, hogy Memel litván lett, a Szudéták – cseh, Kamerunról, Togoról és Szamoáról talán naponta álmodott. A „nemzeti szégyen” által sérült führert meg lehet érteni: beteg ember volt, a nyomorúságos az, hogy a németek őt választották vezérüknek. De nem világos, hogy 75 évvel a nácizmus vége után Putyin úr miért vonja kétségbe a Versailles-i Európa határait. Lengyelország helyett szeretne két birodalmat, a Németet és az Oroszt látni? Szeretné visszaadni Merkel asszonynak Elzászt és Észak Lotharingiát? Vagy talán a Kínai Népköztársaságból Németországnak adni Tsingtau-t? Miben áll a versailles-i határok helytelensége? Ő hogy rajzolná meg azokat? Mint Ukrajnában 2014-ben? A Krím annexiója nem volt önkényes, nem vezetett területi vitákhoz?

Egyébként a Második Világháború után a nyugati szövetségesek figyelembe vették a területi rendezések tapasztalatának sikertelenségeit és úgy döntöttek, hogy Németországot és Olaszországot saját zónáikban az 1919-es határok szerint tartják meg. Franciaország itt is régi módon próbált eljárni és meg akarta szerezni a Saar-vidéket, de meggyőzték a népszavazás szükségességéről, az 1955. októberében tartott Saar-vidéki népszavazás majdnem egyöntetűen a Németországhoz tartozás mellett döntött.

Egészen másképp viselkedett Sztálin. Ő talán a geopolitikai paranoia – a markolási reflex – súlyos formájában szenvedett: megmarkolt mindent, amit tudott. Elvette a háború utáni Lengyelország felét, elfoglalta Kelet Poroszországot, ahol egyáltalán nem éltek oroszok, csak németek. A németeket kiűzte, az oroszokat betelepítette. De mindez nem váltja ki Putyin felháborodását. Számára, úgy tűnik, ez normális dolog: „a földek összegyűjtése”. De a versailles-i rendszer, annak népszavazásaival, ellennépszavazásaival, a határok bonyolult meghatározásával nagyon rossz. Lehet, hogy pont ez lenne a „kettős mérce” logikája?

V.

A cikk kiosztja a Népszövetséget is. „A Népszövetség, melyben a győztes hatalmak – Nagy Britannia és Franciaország – domináltak, nem mutatkozott hatékonynak és egyszerűen elsüllyedt az üres beszédekben… a Népszövetség képtelen volt megakadályozni a konfliktusokat a világ különböző részein, olyanokat, mint Olaszország támadása Etiópia ellen, polgárháború Spanyolországban, Japán agressziója Kína ellen, Ausztria ”anschluss”-a.”

Putyin úr normálisnak tartja, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagjai napjainkban is az 1945-ben „győztes hatalmak”. Nem vonja kétségbe ezt az elvet és sőt azt javasolja a 75 évvel ezelőtti győztes államok vezetőinek, hogy hozzák létre a „politikai nehézfiúk”, az „öt atomállam” klubját, melybe a G7-el ellentétben, nem engednék be sem Németországot, sem Olaszországot, sem Japánt. De az, hogy a Népszövetségben az Antante államok voltak dominánsak, melyek egyébként hamarosan meghívták Németországot, sőt Szovjet Oroszországot is, ezt a „dominanciát” a szerző valamiért igazságtalannak tekinti.

A nácik, mint emlékszünk, gyűlölték a Népszövetséget és 1933-as hatalomra jutásuk után hamarosan kiléptették onnan Németországot, hogy így szabad kezet adjanak maguknak a közeledő „revanshoz”. Éppen Goebbels nevezte azt a terméketlen szócséplés helyének. A Szovjetunió 1939. decemberében csatlakozott Goebbels-hez, amikor kizárták a Népszövetségből a Finnország elleni agresszió miatt. Milyen propagandát hallgatott és reprodukált most Putyin úr: az 1933-as nácit vagy az 1939-40-es szovjetet? De biztosan nem az 1934-es sztálinit, amikor a Szovjetunió nagyon büszke volt arra, hogy beléphetett a kézfogásra alkalmas országok, a Népszövetség tagjai közé.

Sajnos a Népszövetség valóban nem volt képes megakadályozni sem Németország, sem Japán, sem Olaszország, sem a Szovjetunió agresszióját. Csak ki tudta zárni az agresszorokat és segédkezett a tárgyalások megszervezésében. De az ENSZ sem volt sikeres ebben, sem Koreában 1951-1953-ban, sem Szíriában 2015-2020-ban. De Oroszország tekintetében a Népszövetség jelentősége hatalmas. Hiszen az egész forradalom utáni orosz emigráció a védelme alatt állt, ahogy egyébként az örmény szórvány is az 1915-1922-es genocídium után. Nem elismerni ezt a jó és nagy ügyet képes lehet egy dühös német náci, de hogyan felejtkezhet el erről egy orosz hazafi, aki az „Orosz Világ” összegyűjtésén munkálkodik és aki az idős orosz emigránsok Népszövetség által kiadott legutolsó Nansen útleveleit az Oroszországi Föderáció útlevelére cseréli?

„A Népszövetségben, és általában az európai kontinensen, nem hallották meg  a Szovjetunió többszöri felhívását arra, hogy hozzanak létre egy egyenjogúságra épülő kollektív biztonsági rendszert. Többek között kössék meg a kelet-európai és csendesóceáni paktumokat, melyek határt szabhatnának az agressziónak. Ezeket a javaslatokat figyelmen kívül hagyták” – írja Putyin úr. És ez igaz. De csak az igazság része. Arról van szó, hogy a Szovjetuniónak a „hasznos idiótákon” (Lenin kifejezése) kívül senki nem hitt. A Külügyminisztériumon kívül a Szovjetunióban létezett még a Komintern is: egy kommunista terrorszervezet, mely igyekezett mindenütt megingatni és megszerezni a hatalmat, ahol erre lehetősége nyílt.

A Komintern VI. kongresszusa 1928-ban a külföldi kommunista pártok első számú feladatává tette a „munkások hazájának” védelmét a külső agresszióval szemben. Vagyis  saját országaikban illegalitásban működve a „Szovjetunió elleni agresszió” esetén kötelesek voltak az „imperialista háborút polgárháborúvá alakítani”. A kongresszus döntést hozott arról is, hogy a helyi kommunista pártok érdekeit szigorúan alá kell rendelni a „nemzetközi kommunista mozgalom érdekeinek”, vagyis az Összszövetségi Kommunista (bolsevik) Párt Politikai Bizottsága érdekeinek. A Komintern döntéseinek feltétlen végrehajtása kötelezővé vált.

Ezen kívül Sztálinnak sikerült olyan döntést elérnie, mely szerint a kommunisták legfőbb ellenségének nem Hitler és Mussolini pártjait nevezték meg, hanem a szocialista és szociál-demokrata pártokat („szociál-fasiszták”), melyek „eltérítik a munkásosztályt a forradalmi harctól”. Ennek következtében 1928-1932 között Németországban a kommunisták fő propagandája nem a Nemzeti-szocialista Német Munkáspárt [NSDAP, a náci párt – ford. megj.], hanem a szociáldemokraták és szövetségeseik ellen irányult, ami lényegesen megkönnyítette Hitler hatalomra jutását 1933-ban. 1933-ig a kommunisták és a nácik nem egyszer tartottak közös utcai akciókat, melyek a szocialista és liberális pártok ellen irányultak. Meséltek ezekről Önnek, Putyin úr?

A Komintern durva beavatkozása más államok belügyeibe diplomáciai konfliktusokhoz vezetett a Szovjetunió és külföldi partnerei között. A legszembetűnőbb esetek 1923-ban és 1927-ben történtek. Az első a Komintern által előkészített németországi szocialista forradalommal állt kapcsolatban. 1923. október közepére Moszkvából többmilliós vagyon érkezett kemény valuta formájában ebbe az országba, a német kommunisták pedig “proletár századaikban” (vörösgárda) kb. 133 ezer embert egyesítettek. A forradalmi mozgalom vezetésére a bolsevik párt jelentős aktivistáit küldték a Német Köztársaságba, többek között K. B. Radekot, G. L. Pjatakovot és A. Ja. Guralszkjt. Mindez azonban hiábavalónak bizonyult. Az 1923. október 23-án Hamburgban kitört fegyveres felkelés értelmetlen vérontásba fulladt és sikertelenül végződött: a német munkástömegeket nem sikerült fellelkesíteni saját októberi forradalmuk véghezvitelére. A német kormány pont a hamburgi felkelés után hozta meg döntését, hogy felvételét kéri a Népszövetségbe, többek között azért is, hogy védelmet kapjon a Szovjetunióval szemben.

Sikertelenül végződtek a kommunisták fegyveres felkelései Bulgáriában és a lengyelországi Krakkóban is, szintén 1923-ban, Észtországban és Albániában 1924-ben, Bulgáriában 1926-ban. Mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy az európaiak tudatában megerősödjön a Szovjetunió mint agresszor képe.

A Szovjetunió számára még komolyabb következményekkel járt a komintern politikája Angliában 1926-1927-ben, az országban kialakult általános bányászsztrájk idején. A Komintern és a Profintern (egy újabb, a bolsevikok által Moszkvában 1921. júliusában létrehozott nemzetközi kommunista szervezet) által a brit munkásoknak adott 2,25 millió dollár értékű segítség oda vezetett, hogy 1927. májusában az új konzervatív brit kormány megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval. Ezt csak 1929. októberében állították vissza, amikor Angliában újra a Munkáspárt jutott hatalomra.

Rendkívül kalandor jellegű volt a Komintern taktikája Kínában, amely 1923-től, a hamburgi felkelés bukása után, egyre jobban vonzotta a bolsevik vezetők figyelmét.

1923-ban a Komintern az ország déli részét ellenőrző (Kanton és környéke) Szun Jat-szen-nek és Csang Kaj-sek-nek hatalmas pénzügyi és katonai segítséget nyújtott. Kína déli részébe katonai és politikai tanácsadók tucatjai érkeztek, akik döntő szerepet játszottak a Kuomintang bolsevik szervezési elvek alapján történő átalakításában, valamint hadseregének létrehozásában. Mihail Borogyin (Gruzenberg) komintern ügynök és Blüher hozták létre a “Vampa Akadémiát”, ahol a Kuomintang kádereit készítették fel. Mindezt abból a célból tették, hogy segítsék a Kuomintangot egy sikeres Északi Hadjárat megszervezésében az akkor megosztott Kína egyesítése érdekében. Az Északi Hadjárat idején a Komintern segíteni akarta a Kínai Kommunista Pártot, hogy megszerezze a hatalmat a Kuomintangon belül a “burzsoázia képviselőinek” a vezető tisztségekből, majd a pártból való kizárás útján. Ezután a KKP-nak befolyása alá kellett vonnia a “kispolgári” szövetségeseket, hogy végül nem közvetlenül a kommunista párton, hanem “néppárttá” alakítva azt, a Kuomintangon keresztül hozzák létre a “proletariátus hegemóniáját” Kínában. E vonal legenergikusabb támogatója Sztálin volt.

De a Komintern politikája Kínában teljesen csődöt mondott. 1927. április 6-án a rendőrség házkutatást tartott a pekingi bolsevik követségen, és a Szovjetuniót kompromittáló dokumentumok sokaságát kobozta el, melyek megerősítették részvételét egy kommunista államcsíny előkészítésében. 1927. július 27-én Sztálin hazarendelte Kínából Borogyint, a szovjet misszió vezetőjét. Az “őszi aratás” nevű Csang Kaj Sek elleni felkelést 1927-ben leverték, a kínai kommunisták egyes csoportjai a hegyekbe húzódtak, ahol partizánháborúba kezdtek. 1931. novemberében Csianghsziban kihirdették a szovjetköztársaságot, melyben a Népbiztosok Tanácsa és Központi Végrehajtó Bizottság elnöke Mao Ce-tung lett. Kína hosszú időre elveszett Sztálin számára, “a világforradalom keleti iránya” pedig a nyugatihoz hasonlóan zsákutcába jutott.

A szocialista világforradalom eszméjének csődje az 1920-as évek végére nyilvánvalóvá vált. De az is nyilvánvaló volt, hogy a normális államok részéről szó sem lehet semmiféle “keleteurópai és csendesóceáni paktum” megkötéséről a Szovjetunióval. Úgyhogy erről nem a Népszövetség tehet, hanem a Komintern és “a Szovjetunió politikai vezetése, élén Sztálin elvtárssal”.

A Kominternre a két világháború közötti világban olyan komoly terrorista fenyegetésként tekintettek, hogy Németország, Olaszország és Japán 1936-1937-ben kötött szövetségüket “Antikomintern Paktumnak” nevezték el.

A Szovjetunió nemzetközi tevékenysége, mely az igazi zsebtolvajokhoz hasonlóan két kézzel – a Külügyminisztérium és a Komintern által – valósult meg, mely során az egyik kéz “barátilag” szorította a partner kezét, a másik pedig kilopta zsebéből a pénztárcát, oda vezetett, hogy a náci agresszió miatti komoly nemzetbiztonsági veszély közepette egyetlenegy kelet-európai ország sem akarta a segítséget a Szovjetuniótól, mert békéltető tevékenységének őszinteségét egy lyukas garasra sem tartották: sem Csehszlovákia 1938-ban, Sem Lengyelország és Románia 1939-ben.

VI.

Putyin úr azt írja: “Csehszlovákia felosztása kegyetlen és cinikus volt. München lerombolta még azokat a formális, törékeny garanciákat is, melyek a kontinensen megmaradtak. Megmutatta, hogy a kölcsönös megállapodások semmit sem érnek. Éppen a müncheni egyezmény volt az az “indítógomb”, mely után a nagy háború Európában elkerülhetetlenné vált. Ma az európai politikusok, mindenek előtt, a lengyel vezetők szeretnék “elhallgatni” Münchent. Miért? Nem csak azért, mert országaik akkor elárulták a kötelezettségeiket, támogatták a müncheni egyezményt, de egyesek még részt is vettek a zsákmány feletti osztozkodásban. De azért is, mert valahogy kényelmetlen emlékezni arra, hogy az 1938-as év azon drámai napjaiban csak a Szovjetunió lépett fel Csehszlovákia mellett”.

Ki kételkedik abban, hogy Csehszlovákia felosztása kegyetlen és cinikus volt, és hogy az ebben való részvétel nem csak Hitler és Mussolini totalitárius rezsimjei, de Franciaország, Nagy Britannia és Lengyelország számára is szennyfoltot jelent? Lengyelország valóban részt vett a “zsákmány feletti osztozkodásban” – a Sziléziai demarkációs vonalat helytelennek tartotta és megállapodott Těšín csehszlovák város és a Tátra két hágójának elfoglalásában. Anglia és Franciaország a béke megőrzése, nem pedig területszerzés céljából járultak hozzá ehhez az egyezményhez. De mint ismeretes, Churchill szavai szerint, szégyent és háborút kaptak érte. Lengyelország felül akarta vizsgálni Versailles döntéseit, de végül az a Németország foglalta el, mely Těšínnel megkísértette. A cikk szerzőjének egy valamiben egyáltalán nincs igaza: Anglia, Franciaország és Lengyelország már számtalanszor beismerték, hogy hiba volt a müncheni egyezmény. Ezek az országok már többször bocsánatot kértek a csehektől és szlovákoktól, és 1945-ben teljes mértékben visszaállították Csehszlovákia területi egységét. Vagyis, ahogy tudták, kijavították a hibájukat, nem pedig “elhallgatták” azt.

Ugyanakkor a Szovjetunió Németországgal együtt 1939. augusztus 23-án nem kevésbé kegyetlenül és cinikusan felosztották egymás között a Barents-tengertől a Fekete-tengerig fekvő államokat, anélkül, hogy érdeklődtek volna ezen államok akarata felőle. E mögött egyáltalán nem a béke iránti önzetlen, még ha naív, vágyakozás állt, mint Chamberlain és Daladier esetében Münchenben. Ez nagyonis haszonleső cselekmény volt. Mindegyik ragadozó elragadta a maga zsákmányát: Németország Lengyelország nyugati felét és Litvániát, a Szovjetunió Finnországot, Lettországot, Észtországot, Lengyelország keleti felét és Besszarábiát. Szemmel látható, hogy cinikus megegyezés volt. De Putyin nem ismeri el ilyennek, hanem minden módon igazolni próbálja. A Szovjetunió 1945-ben nem kevésbé cinikusan szakította el a náciktól alighogy felszabadított Csehszlovákiától Kárpátalját. A cikk szerzője erről sem tesz említést. Putyin úr Těšínnek két bekezdést szentel, Kárpátalja annexiójáról viszont egy szót sem szól.

VII.

A Szovjetunió és Németország között 1939. augusztus 23-án megkötött Megnemtámadási Paktum igazolására azonban Putyin úr nem sajnálta cikkének több oldalát sem. Részben jogosan, hiszen éppen ez a szerződés nyitotta meg az utat a Második Világháborúhoz. Hitler úgy várta Moszkvából Ribbentroptól a híreket, mint az augurok a mennyei jeleket.

Putyin úr kijelenti: “A Szovjetunió a Németországgal kötött megnemtámadási szerződést gyakorlatilag… Európa utolsó államaként írta alá, ráadásul úgy, hogy fennállt a reális veszélye a kétfrontos háborúnak: Nyugaton Németországgal, Keleten Japánnal, ahol már intenzív harcok zajlottak a Halhín-gol folyónál.” Sajnos a korszak számos szovjet dokumentuma még titkosított és titkosításukat éppen a cikk szerzőjének utasítására hosszabbították meg 2040-ig. Ezért Putyin úrtól eltérően nem rendelkezünk az információk teljességével. Még azt sem tudjuk biztosan, hogy ülésezett-e 1939. augusztus 19-én a Paktummal kapcsolatban a Politbüró, és ha igen, akkor milyen formában: titkos gyűlést vagy konferenciabeszélgetést tartottak. De még abból is, ami minden történész számára ismert, bizonyossággal mondhatjuk: Németország szövetségesei és a Szovjetunió kivételével a Hitlerrel kötött szerződéseikben egyetlen európai ország sem vett részt Európa más országainak felosztásában. Anglia és Franciaország valóban javasolták Lengyelország meggyőzését, hogy mondjon le Németország javára Danzig szabad városról és engedje a Vörös Hadsereget a lengyel-német határhoz, de nem többet (Németország Danzig átadását nem fogadta el, de Lengyelország sem).

Japán akkor Sztálinnak eszébe sem jutott: a szovjet-német paktum, majd a “Barátságról és határokról” szóló szerződés eltávolították a japánokat az antikomintern paktumtól és figyelmük az USA-val való szembenállás felé fordult. Sztálin meg akarta szerezni a Barents-tenger és a Fekete-tenger közötti területeket, egyúttal pedig össze akarta ugrasztani Németországot a Lengyelország és Románia függetlenségét és területi egységét garantáló Nagy Britanniával és Franciaországgal. Sztálin 1939. szeptember 7-én a Kremlben a Komintern fejével, Georgi Dimitrovval való találkozása során Molotov és Zsdanov jelenlétében magyarázta: “A háború a kapitalista országok két csoportja között zajlik (a gyarmatok, nyersanyagok stb. tekintetében szegények és gazdagok között) a világ újrafelosztásáért, a világ feletti uralomért! Nincs ellenünkre, hogy jól összeverekedjenek és meggyengítsék egymást. Nem lenne rossz, ha Németország kezével lenne megingatva a leggazdagabb kapitalista országok (különösen Anglia) helyzete. Hitler, anélkül, hogy ezt értené és akarná,  kapitalista rendszert ingatja meg, ássa alá… Mi manőverezhetünk, egyik felet a másik ellen lökhetjük, hogy jobban tépjék egymást” (Oroszországi Társadalom-Politikai Állami Levéltár. Российский государственный архив социально-политической истории. Фонд 146. Опись 2. Дело 5. Листы 54-56). Ez volt Sztálin célja, nem pedig a Szovjetunió elleni német támadás elodázása. A másik célja pedig, természetesen, a szomszédok földje volt.

Putyin úr előtt jól ismert, hogy augusztus 3-án Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter Berlinben találkozott G. Asztahovval, aki a szabadságra hazarendelt Alekszej Merkalov politikai képviselőt [követet – ford. megj.] helyettesítette, Molotov pedig Moszkvában beszélt Graf von der Schulenburg német követtel. Ezen előzetes tárgyalások során a felek tisztázták, hogy a Baltikumtól a Fekete-tengerig terjedő területen nem ütköznek a kölcsönös érdekeik. A németek mégis szó szerint minden négyzetméterért küzdöttek. Először hallani sem akartak arról, hogy a balti államok a Szovjetunióhoz kerüljenek, “német élettérnek” nevezve azokat és követelve azok német protektorátus alatti formális függetlenségük megőrzését. De Molotov hajlíthatatlan volt, Hitlernek pedig elengedhetetlenül szüksége volt a Szovjetunióval való szövetségre. Ribbentrop az érdekszférák elhatárolását javasolja a Daugava-Litvánia mentén, Zemgale és Kurland Németországhoz, Észtország, Livland és Lettgallen a szovjetekhez kerülne. De végül kedvezőbb egyezmény született: Észtország és Lettország teljesen a Szovjetunióhoz került. Ugyanilyen kemény tárgyalások folytak Lengyelország, Besszarábia és Finnország tekintetében is.

Augusztus 10-én Ribbentrop beszélt G. Asztahovval a Lengyelország elleni haramosan megkezdődő háborúról és az abban való szovjet semlegesség áráról. “A Baltikumról, Besszarábiáról, Kelet Lengyelországról való lemondás [Németország részéről a Szovjetunió javára – szerk. megj.]…, – jelentette a szovjet képviselő Moszkvába, – az adott pillanatban a legkevesebb, melyre a németek hosszú tárgyalások nélkül hajlandóak lennének, csak hogy ígéretet kapjanak tőlünk arra, hogy nem avatkozunk be a Lengyelországgal való konfliktusba”. Augusztus 11-én az ÖKP(b) KB Politbürója döntést hozott arról, hogy “meg kell kezdeni a németek által felvetett kérdések hivatalos megtárgyalását”.

Augusztus 14-én Ribbentrop Schulenburgon keresztül elküldte a 175. sz. táviratát Molotovnak, melyben azt állította:

“1. A nemzeti-szocialista Németország és a Szovjetunió közötti ideológiai különbségek nem akadályozzák a gyakorlati kapcsolatokat és az új és baráti együttműködés kialakítását. A külpolitikai szembenállás korszaka egyszer és mindenkorra befejeződhet;

2. Németország és a Szovjetunió érdekei sehol sem ütköznek;

3. A Nyugat kapitalista demokráciái kibékíthetetlen ellenségei mind a nemzeti-szocialista Németországnak, mind a Szovjetuniónak;

4. A két állam vezetői nem hagyhatják, hogy a dolgok maguktól alakuljanak, hanem a megfelelő időben határozottan cselekedniük kell”.

A béke szempontjából döntő nap augusztus 19-e volt. Ezen a napon három fontos esemény történt. Nagy Britannia és Franciaország Lengyelországban akkreditált diplomatái negatív választ kaptak Józef Beck lengyel külügyminisztertől azzal kapcsolatban, hogy lehetséges lenne-e bármiféle külföldi csapatok jelenléte békeidőben szuverén lengyel területeken. Beck többek között kijelentette: “Vorosilov marsal békés úton próbálja most elérni azt, amit fegyveres erővel próbált elérni 1920-ban”. Berlinben aláírták a szovjet-lengyel kereskedelmi és hitelszerződést, augusztus 19-én késő este pedig Schulenburg továbbította Berlinbe a Megnemtámadási Paktum Molotov által átadott tervezetét, hangsúlyozva, hogy a szerződés csak abban az esetben lép életbe, ha “aláírásra kerül a külpolitikai kérdésekről készült különleges jegyzőkönyv”, mely a szovjet fél követelése szerint a “Paktum szerves részét alkotja”. Ez a “különleges jegyzőkönyv” volt az a titkos melléklet, mely Európa Hitler és Sztálin közötti felosztásáról szólt. A területi felosztásokat végig a Szovjetunió kezdeményezte. Hitlernek Németország Lengyelország elleni támadása esetén szüksége volt a Szovjetunió semlegességére, Sztálin pedig országok és népek formájában nem kevés fizettséget követelt e semlegességért.

1939. augusztus 22-én Hitler tanácskozást tartott a Wehrmacht tábornoki karának részvételével, melyen tájékoztatta a jelenlévőket azon megingathatatlan akaratáról, hogy a közelgő napokban háború kezdődjön Lengyelország ellen, függetlenül attól, hogy ehhez elnyeri-e Nagy Britannia és Franciaország támogatását. A megbeszélés során a führer tájékoztatta a tábornokokat a legfőbb hírről: “személyes kapcsolat jött létre Sztálinnal” és Németországot nem fenyegeti kétfrontos háború. Ami a “Németorzság és Japán Szovjetunió elleni kétfrontos háborúja” perspektíváját illeti: erre 1939-ben senki nem is gondolt. Ez egyszerűen Putyin úr kitalációja. Németország, mely katonai tekintetben még nagyon gyenge volt, a tűztől is jobban félt a Szovjetunió, Franciaország és Anglia elleni háborútól, a Kínában leragadt Japánnak pedig eszébe sem jutott, hogy nagy háborúba keveredjen Szibériában.

Emlékeztetnék, hogy Németroszágnak 1939-ben 52,5 divíziója, 30,6 ezer ágyuja és gránátvetője, 3,4 ezer tankja és 4,3 ezer repülőgépe volt, miközben ugyanebben az időben a Szovjetunió Fegyveres Erőinek kötelékében 147 divízió, 55,8 ezer ágyu és gránátvető, 21 ezer tank és 11 ezer repülőgépe volt. Putyin úr felidézi, hogy 1939 őszén Nagy Britannia és Franciaország 110 divíziót sorakoztatnak fel Nyugaton Németország ellen. Világos, hogy 52,5 divízióval 257 ellenében a kétfrontos háború perspektívájával megtámadni Lengyelországot csak egy öngyilkos vállalkozott volna. Úgyhogy éppen az 1939. augusztus 23-i Paktum tette szabaddá Hitler kezét és tette lehetővé, hogy megtámadhassa Németországot. Miután augusztus 24-én reggel megkapta Ribbentrop jelentését missziójának sikeréről, Hitler önfeledten verte öklével a falat és kiabálta: “Most már az egész világ a zsebemben van!”. Sztálin, valószínűleg, nem öklözte a falat, ez nem volt az ő stílusa, de elégedetten szívogatta a pipáját, miközben a hamarosan megszerzendő új területekről álmodozott, valamint arról, hogy Németország és a nyugati “plutokráciák” egymást fogják felőrölni az új világháborúban, melyben ő igyekezni fog a lehető legtovább “nevető harmadikként” megmaradni. A jövő megmutatta, hogy ezen álmok mennyire rövidlátóak voltak.

Sztálin elégedetten figyel hátulról

A cikk szerzőjével ellentétben a tények teljessége alapján állíthatom, hogy nem a Müncheni Szerződés, bármennyire is hibás és visszataszító volt, hanem Szovjetunió és Németország között 1939. augusztus 23-án kötött Megnemtámadási Paktum (és Európa felosztása) volt “az az “indítógomb”, mely elindította a Második Világháborút. És ezt a gombot mégcsak nem is Hitler, hanem kimondottan Sztálin nyomta meg.

Putyin úr teljesen jogosan idézi fel, hogy a “Szovjetunió jogi és erkölcsi értékelést adott az ún. Molotov-Ribbentrop Paktumnak. A Legfelsőbb Tanács 1989. december 24-i ülésén hivatalosan elítélte a titkos jegyzőkönyvet, mint a “személyes hatalom aktusát”, mely nem tükrözte a szovjet nép akaratát, amely nem visel felelősséget ezért a megállapodásért”. Sajnos a nép mindig felelősséget visel az őt irányító vezetők cselekedeteiért. A német nép szintén büntetésben részesült a hitlerizmusban való részvétele miatt, a mi népünk e Paktum miatt kiitta a szenvedések teli poharát az 1939-1940-es Finn háborúban, melyet Putyin úr egyébként meg sem említett, valamint az 1941-1945-ös háborúban. Ha nem lett volna a két mániákus diktátor ezen falánk megegyezése, nem lett volna az a számtalan veszteség sem országunkban, Lengyelországban és Franciaországban, és Németországban sem. A Szovjetunió 27 millió állampolgára, akiket Putyin úr megemlít, joggal feltételezve, hogy ez a szám még magasabb lehet, és a Második Világháború 80 millió halottja: ez volt az ára a “személyes hatalom aktusának”

A cikk szerzőjének el kellene ítélnie azt, ahogy ezt az 1989. december 24-i határozat is megtette, nem pedig az igazolásával próbálkoznia, ami nem csak tudománytalan, de rendkívül erkölcstelen is.

VIII.

Putyin úr, megpróbálván nem csupán az augusztus 23-i Paktumot, de – ami egészen döbbenetes – “személyesen Sztálin elvtársat” is felmenteni, cikkében megismételte a már régóta szeretett tézisét: “Európa számos akkori vezetőjétől eltérően Sztálin nem szennyezte be magát a Hitlerrel való személyes találkozással”. Ez véleményem szerint egy teljesen bizarr érv. Aláírni a Paktumot, a független népek háta mögött felosztani az országaikat: ez kevésbé szégyenteljes, mint egy “baráti” ország fejével való találkozás, ami teljes mértékben beleillik a normális államközi kapcsolatok kereteibe? Nem a protokolltalálkozásokat kell szégyellni, hanem a visszataszító titkos megállapodásokat.

Hilerrel kapcsolatban Sztálinnak van szégyellnivalója. Nem is beszélek arról a híres tósztról, melyet Sztálin Hitler tiszteletére mondott a Paktum aláírása utáni vacsorán. A mondatot Schulenburg követ jegyezte fel diplomáciai naplójában: “Tudom, hogy a német nép milyen erősen szereti a Vezérét, és ezért szeretnék inni az ő egészségére”. Ivott Sztálin Henrich Himmler egészségére is, aki “az az ember, aki biztosítja a Német Állam biztonságát”. Beriját úgy mutatta be Ribbentropnak, mint a “mi Himmlerünk”-et. Ribbentrop már a Nürnbergi Per során a börtönben így idézte fel az 1939. augusztus 24-i sztálini tósztot: “Kis vacsorát szolgáltak fel négy főre. Sztálin felállt és rövid tósztot mondott, melyben Adolf Hitlerről mint olyan emberről beszélt, akit mindig rendkívül tisztelt. Sztálin hangsúlyosan baráti szavaiban azon reményét fejezte ki, hogy a most aláírt szerződések a német-szovjet viszony új szakaszának kezdetét fektetik le”. Senki nem kényszerítette Sztálint, hogy szemtől szemben így beszéljen a náci vezérekről. A legnagyobb szégyen mégis másban van.

Pavel Szudoplatov feljegyzéséből (1953 augusztus):

“A Szovjetunió Minisztertanácsának

A következő számomra ismeretes tényről jelentek. Néhány nappal a fasiszta Németország Szovjetunió elleni hitszegő támadása után, nagyjából 1941. június 25-27-n berendeltek a Szovjetunió akkori Belügyi Népbiztosa, Berija hivatali irodájába. Berija azt mondta nekem, hogy a szovjet kormány határozatot hozott, mely szerint informális úton meg kell tudni, hogy Németország milyen feltételekkel lenne hajlandó beszüntetni a Szovjetunió elleni háborút és állítaná meg a német-fasiszta csapatok támadását. Berija elmagyarázta nekem, hogy a szovjet kormány e döntésének az a célja, hogy olyan feltételeket hozzon létre, melyek megengedik a szovjet kormánynak a manőverezést és hogy időt nyerjen az erőgyűjtéshez. Ezzel kapcsolatban Berja mgparancsolta nekem, hogy találkozzak Bulgária Szovjetunióbeli nagykövetével Sztamenovval, aki az SZSZSZK NKVD adatai szerint kapcsolatban állt a németekkel és ők jól ismerték őt. Berija megparancsolta, hogy a Sztamenovval folytatott beszélgetés során tegyek fel négy kérdést. Berija jegyzeteit olvasva felsorolta a kérdéseket, melyek a következők voltak:

1. Németország a Paktumot megsértve miért kezdett háborúba a Szovjetunió ellen

2. Mi elégítené ki Németországot, milyen feltételekkel egyezne bele Németország a háború beszűntetésébe, mi kell a háború befejezéséhez;

3. Elég lenne-e a németeknek, ha Németországnak adnának olyan szovjet területeket, mint a Baltikum, Ukrajna, Besszarábia, Bukovina, a Karél-félsziget;

4. Ha nem, akkor Németország milyen területekre tartana még igényt.

Berija megparancsolta nekem, hogy a Sztamenovval folytatott beszélgetést ne a szovjet kormány nevében folytassam, hanem e kérdéseket a kialakult katonai és politikai helyzetről kezdett beszélgetés során tegyem fel és hogy tudjam meg Sztamenov véleményét e négy kérdés lényegéről… Berija… szigorúan figyelmeztetett engem, hogy a szovjet kormány e megbízásáról sehol, senkinek és soha ne szóljak, különben engem és családomat meg fogják semmisíteni” (Р.Г.Пихоя. Советский Союз. История власти 1945-1991. Новосибирск: Сибирский хронограф. 2000.- С.109. Стенограмма заседания Президиума ЦК КПСС 5 августа 1953 г. в составе Маленкова, Хрущева, Молотова и Булганина по вопросу о переговорах Судоплатова со Стаменовым – АПРФ ф.4, оп.20, д.873).

Világos, hogy a “szovjet kormány” egy akkoriban szokásos eufemizmus volt, mely Sztálin nevét takarta. Ivan Sztamenov valószínűleg tájékoztatta Berlint a “szovjet kormány” ajánlatairól, de Hitler süket maradt irántuk. Így nem jött létre a második Breszti Béke. De mi ez, ha nem szégyen? A Hitlerrel való visszafogott diplomáciai stílusban történt találkozás önmagában nem szégyenteljes. Nem csak a demokratikus államok számos állami vezetője találkozott és tárgyalt Hitlerrel (egyébkét a világ felosztására irányuló tervek nélkül), 1936. februárjában még az oly kiemelkedő brit történész, Arnold Toynbee is találkozott vele. És e találkozóról egy nagyon érdekes jegyzetet hagyott maga után “Hitler előadása” címmel, melyet nyomatékosan javaslok elolvasásra Putyin úrnak. Ez jóval hitelesebben tárja fel Hitler terveit, mint a híres “Asztali beszélgetések Hitlerrel”, melyet hivatkozás nélkül idéz Putyin úr és melynek megbízhatóságában messze nem minden történész ért egyet.

IX.

De térjünk vissza a cikkhez. Szerzője számomra érthetetlen okból valamiféle különlegesen negatív érzéseket táplál a német-szovjet agresszió áldozata, Lengyeloszág iránt. Ez talán a Sztálin által a lengyelek ellen elkövetett bűntett igazolására tett tudat alatti kísérlet. “Már egy héttel a háború kezdete után, 1939. szeptember 8-án, – írja Putyin úr, – a német seregek Varsó felé haladtak. Lengyelország katonai-politikai vezetése pedig szeptember 17-ig Románia területére futott”. A “futott” szó jellemzően felfedi a szerző viszonyulását. De ezt közvetlenül egy másik szovjet állami vezetőtől vette át. “Berlin nyomatékosan és többször felhívta Moszkvát, hogy csatlakozzon a hadműveletekhez. – folytatja a szerző. – Azonban a szovjet vezetés ezeket a felhívásokat ignorálta. És az utolsó lehetőségig kerülte, hogy bevonódjon a drámaian alakuló eseményekbe”. Nos, ez teljes mértékben hazugság.

Vjacseszlav Molotov már 1939. szeptember 14-én tájékoztatta Schulenburg moszkvai német követet, hogy a “Vörös Hadsereg hamarabb elérte a hadkészültséget, mint ez várható volt. A szovjet műveletek ezért hamarabb megkezdődhetnek, mint a legutolsó beszélgetésben megadott határidő. Figyelembe véve a szovjet akció politikai motivációit (Lengyelország bukása és az orosz “kisebbségek” védelme), nagyon fontos lenne, hogy addig ne kezdődjenek meg a cselekmények, amíg el nem esik Lengyelország adminisztrációs központja – Varsó”.

Molotov a következő formulát javasolta Schulenburnak: “Lengyelország szétesett, ennek következtében felmerült a szükségessége, hogy a Szovjetunió segítségére siessen a Németország által fenyegetett ukránoknak és beloruszoknak. Ez az indok – állította Molotov, – elengedhetetlen ahhoz, hogy a Szovjetunió igazolni tudja beavatkozását a széles néptömegek előtt és ne tűnjék agresszornak”. 

Amikor az elvérző lengyel hadsereg Varsótól nyugatra tartotta a frontot, a Modlin erődöt, Lemberget, Gdyniát és a Hel-félszigetet, a Vörös Hadsereg szeptember 14-én parancsot kapott arra, hogy “kezdjen támadást Lengyelország ellen Nyugat Ukrajnának és Nyugat Belorussziának a lengyel fasiszta megszállás alól való felszabadítása érdekében”.

Patyomkin szovjet külügyminiszter-helyettes szeptember 17-én éjjel 3 órakor  olvasta fel Wacław Grzybowski moszkvai lengyel követ előtt azt a jegyzéket, mely kijelentette, hogy a háború megmutatta Lengyelország teljes belső életképtelenségét, és mivel a lengyel kormány addigra már elfutott, a hadsereg pedig nem tanúsít ellenállást, ez a Lengyelország és a Szovjetunió közötti szerződések érvényességének végét jelenti. Grzybowski visszautasította a jegyzék átvételét. Méltósággal válaszolt: “A lengyel-szovjet szerződések üres papírrá változtatásához használt egyetlen érv sem állja ki a kritikát. Információim szerint az államfő és a kormány lengyel területen vannak […]. Az állam szuverenitása fennáll, míg reguláris hadseregének katonái harcolnak […]. Az, amit a jegyzék a kisebbségek helyzetéről mond, értelmetlen. A kisebbségek cselekedeteikkel bizonyítják a Lengyelországgal való szolidaritásukat a germanizációval szembeni harcban. […] Napoleon bevonult Moszkvába, de amíg létezett Kutuzov hadserege, úgy tartották, hogy Oroszország szintén létezik”.

Három órával később, szeptember 17-én reggel 6 órakor a Vörös Hadsereg hat hadserege és a különleges Dzerzsinszkij lovas-mechanizált csoportja behatolt Lengyelországba. A bolsevik hadsereg kötelékében három páncélos hadtest és 12 páncélos brigád, öt lovas hadtest és az önálló 24. lovasbrigád is harcolt. A támadásban 620 ezer ember, 6000 ágyú, 4500 tank, 4000 repülőgép vett részt. Sztálin egyáltalán nem számított könnyű sétára Lengyelországban. Hadserege háromszorosa volt a lengyeleknek az ország keleti felében állomásozó erőinél.

A lengyel parancsnokság és kormány, mely néhány nappal korábban Varsóból Kolomijába (Sztanyiszlavi Vajdaság) távozott, úgy tervezte, hogy itt, a Kárpátokban építik ki az ellentámadás bázisát, mely a szövetségesek Németország nyugati határai elleni támadása után kezdődne meg. Miután megérkezett a hír a Vörös Hadsereg Lengyelországba való betöréséről, Ignacy Mościcki elnök és kormánya úgy vélték, hogy az agresszorokkal szembeni további ellenállás elveszítette az értelmét és szeptember 18-án Lengyelországot elhagyva a semleges Romániába távoztak, ahol Csernovicba internálták őket. Edward Rydz-Śmigły marsal, a hadsereg főparancsnoka szeptember 17-én parancsot adott, hogy a lengyel csapatok ne álljanak ellen a Vörös Hadseregnek. Messze nem minden lengyel katona engedelmeskedett ennek a parancsnak.

Úgyhogy Putyin úr vagy tudatlanságból vagy szándékosan eltorzította az események kronológiját. Előbb volt a szovjet agresszió Lengyelország ellen, melyet a propagandarészletekig egyeztettek a nácikkal, majd kimondottan a kezdetét vett szovjet agresszió után távozott a lengyel kormány Kolomijából Romániába. Számomra érthetetlen, hogy miért ismétli Putyin úr e tragédia után 80 év elteltével a hazug szovjet propaganda állításait. De félek, hogy ez rosszabb a hibánál: ez a hazugság szándékos terjesztése.

X.

De folytassuk. A szovjet újságok a “szovjet-német fegyvertestvériséget” magasztalták. Szeptember 22-én Bresztben közös német-szovjet katonai parádét tartottak, miután a Wehrmacht az előzetes megállapodások szerint átadta a várost a Vörös Hadseregnek. A parádét Szemjon Mojszejevics Krivosein szovjet parancsnok és Heinz Guderian tábornok, a “szovjet kormány” régi barátja fogadták.

Heinz Guderian német tábornok és Szemjon Mojszejevics Krivosein szovjet parancsnok a megszállt Breszt-Litovszkban. A várost a Wehrmacht a megállapodások értelmében átadta a szovjeteknek, melynek tiszteletére a német és a szovjet hadsereg közös katonai parádét tartott. Balra: Mauritz von Wiktorin tábornok. 1939. szeptember 22. 

Amikor szeptember 28-án Varsó kapitulált, Ribbentrop újból Moszkvába repült és aláírta a “barátságról és határokról” szóló szerződést, valamint a lakosságcseréről és a lengyel ellenállással folytatott harcról szóló titkos jegyzőkönyvet. E titkos jegyzőkönyv egyik cikkelye szerint a Szovjetunió lemondott a Visztula és a Bug közötti lengyel területekről Litvániáért cserébe, melyet most Németország átadott kipróbált szövetségesének, a Szovjetuniónak (a Marijampolė-i járás kivételével, melyet Németország a lengyel Suwałki város körüli határ kiegyensúlyozása érdekében megtartott magának).

A szovjet “Izvesztyijában” 1939. szeptember 18-án, a Lengyelországba való szovjet betörés másnapján megjelent térkép a Molotov-Ribbentrop Paktum által meghatározott demarkációs vonalat mutatja. 

“Épp az a tény, hogy a Szovjetunió az utolsó lehetőségig igyekezett elkerülni a kialakult konfliktusban való részvételt és nem akart Németország oldalán játszani, vezetett el oda, hogy a szovjet és német csapatok valóságos érintkezése a titkos protokollban megállapodott határoktól jóval keletebbre történt meg. Nem a Visztulánál, hanem nagyjából az úgy nevezett Curzon-vonalnál, melyet még 1919-ben az Antante javasolt Lengylország keleti határaként… 1939. szeptemberében a szovjet kormánynak lehetősége nyílt a Szovjetunió határait még nyugatabbra, egészen Varsóig kiterjeszteni, de azt a döntést hozta, hogy ezt nem teszi meg” – mondja Putyin úr, mintha valamiféle lengyeleknek adott jótéteményről lenne szó, de e lengyel földek Litvániára cseréléséről nem szól egy szót sem. Sztálin semmit nem adott önzetlenül. A valóságban a két ragadozó egyszerűen csak felcserélte egymás között az idegen földeket.

Megjegyezném, hogy ezen idegen földek felosztása akkor történt, amikor a lengyel reguláris hadsereg még ellenállt. Csak október 6-án, a német és a szovjet hadseregek harapófogójába kerülve adta meg magát a Wehrmachtnak a Franciszek Kleeberg tábornok által vezetett legutolsó hadseregcsoport.

Bűntettet követtek-e el Lengyeloszág és Európa ellen Anglia és Franciaország akkori kormányai, amikor nem tértek át a Lengyelországot felosztó Németország és a Szovjetunió elleni aktív hadműeletekre? Úgy gondolom, hogy kétségkívül, elkövettek. De a két agresszor lényegesen nagyobb bűntettet követett el. Az angolok és a franciák kezén csupán áttételesen szárad az elesett lengyelek millióinak vére, míg Sztálin és Hitler kezén ez a vér leplezhetetlenül valóságos. Igazolva azon tragikus háború bűntetteit, Putyin minket, az utódokat is az elődök bűnrészesévé tesz.

De Putyin úr állandóan azzal próbálkozik, hogy valamiért, egyre újabb érveket kitalálva, igazolja Sztálin azon bűnös cselekedeteit, melyekre még a kommunista propaganda sem vetemedett. Azt írja: “Nyilvánvaló, hogy nem maradt más lehetőség. Ellenkező esetben a kockázat a Szovjetunió számára sokszorosára nőtt volna, mivel… a régi szovjet-lengyel határ alig néhány kilométerre húzódott Minszk városától. A nácikkal való elkerülhetetlen háború így az ország számára rendkívül kedvezőtlen stratégiai helyzetből kezdődött volna. A különféle nemzetiségű emberek millióit, többek között a Breszt és Grodnó, Peremisl, Lvov és Vilnius körül élő zsidókat, kiszolgáltatták volna a nácik és azok helyi segítői, az antiszemiták és radikális-nacionalisták általi megsemmisítésnek.

Furcsa érvek. Valamilyen városok mindg a határ közelében fekszenek. Mondjuk Pétervárt két oldalról körbe veszi Finnország és Észtország. Európában majdnem minden nagyváros a határok közelében fekszik. A normális emberek számára  határok közelsége lehetőség a dialógusra, a cserére. Az agresszor számára indok az újabb foglalásokra. A maga idejében ebben szenvedett Napoleon is. Ráadásul a szovjet katonai doktrina feltételezte a háború idegen területen való megvívását, és az ilyen háború számára a nagyvárosok megléte a hátországban nem mínusz, hanem plussz, mivel rövidebbek a kommunikációs utak az ipari központok és a támadó hadsereg között.

De még meglepőbb a második érv, a megmentett zsidókról. Putyin úr egy szóval sem említette, hogy elfoglalván Kelet Lengyelországot, majd a balti államokat és Besszarábiát, a “szovjet kormány” megrendezte saját holokausztját – nem etnikai, hanem szociális hovatartozás alapján. Már 1939. szeptemberében Berija parancsára létrehozták a “szovejthatalom ellenségei” számára a különleges rendeltetésű lágereket az új területeken. Hamarosan 120 ezer embert tartóztattak le, egyúttal pedig 320 ezer embert száműztek a Szovjetunió belső területeire. A Vörös Hadsereg több mint 240 ezer lengyel katonát ejtett foglyul. A katonákat azonnal elválasztották a tisztektől. A katonák többségét októberben szabadon engedték, de 25 ezret útépítésre vezényeltek, 12 ezret pedig ingyenes munkaerő minőségében a Nehézipari Népbiztosság rendelkezésére bocsátottak. Sztarobelszkben, Osztaskovban és Kozelszkben speciális tiszti lágereket hoztak létre. 1940 februárjának végére 8376 tiszt és 6192 rendőr, határőr és velük egy kategóriába sorolt katonai személy maradt a lágerekben.

1940. március 5-én a Politbüró Berija javaslatára úgy döntött, hogy kivégezteti a tisztilágerek foglyait, valamint az elfoglalt területek börtöneiben lévő 11 ezer lengyelt (elsősorban a művelt rétegekből származókat: tanítókat, professzorokat, papokat, mérnököket, gyárosokat, hivatalnokokat). Az Ivan Bastakovból, Bacso Kobulovból és Vszevolod Merkulovból álló “trojka” 21 587 lengyel esetében hozott javaslatot. Berija gondoskodott róla, hogy a felterjesztést Sztálin, Molotov, Vorosilov, Mikoján személyesen, valamint Kalinyin és Kaganovics távolról láttamozza.

Berija javaslata (1. oldal)

Az NKVD No.001365. számú, 1940. október 26-án kelt titkos parancsával a hóhérokat és a lengyel állampolgárok tömeges kivégzésének szervezésében lévő más személyeket nagy értékű pénzjutalommal jutalmazták meg a “különleges feladat sikeres végrehajtásáért”

Berija 001365. számú 1940. október 26-i parancsa az “NKVD munkatársainak kitüntetéséről”. Az első lapon megtaláljuk a sztálini hóhérok színe-virágát: Blohint, Antonovot, a Sigalev testvéreket, Szemenyihint, Feldmant.

Más kitűntetést nem adtak, hogy ne hagyjanak nyomokat. A parancsban gyakorlatilag az összes személyt megnevezték, akik részt vettek ebben a rettenetes bűntényben.

Putyin úr cikkében miért nincs egy szó sem erről a genocídiumról? Ez talán kevésbé bűnös a “zsidókérdés” náci bűnözők általi “végleges megoldásánál”? Putyin nagyon jól tudja, hogy a “szovjet kormány” milyen forró önérzettel tagadta ezeket a bűncselekményeket és tudja, hogy milyen nagy tett volt M. Sz. Gorbacsov részéről, hogy elismerte azokat és átadta a lengyel félnek a dokumentumok egy részét (a dokumentumok másik részét a cikk szerzőjének parancsára 2040-ig titkosították). Nekünk nincs nagyobb jogunk minderről elfelejtkeznünk, mint a németeknek a zsidók Holokausztjáról. Hiszen ennek a tragédiának volt egy rettenetes előtörténete is: az NKVD 1937. augusztus 11-i 00485. számú parancsa, mely a “Szovjetunióbeli lengyel ellenforradalommal” való leszámolást követelte.

Az NKVD 00485. számú 1937. augusztus 11-i parancsa (1. oldal)

 

Ennek teljesítése során a Szovjetunióban élő több mint 110 ezer lengyelt gyilkoltak meg, sok más százezer embert pedig, elsősorban az NKVD alagsoraiban meggyilkolt családfenntartóktól megfosztott családokat, a Szibéria tajgai mocsárvidékére száműztek.

Mindezek ismeretében le lehet írni azt, amit Putyin úr tett, hogy “Lengyelország tragédiája teljes mértékben az akkori lengyel vezetés lelkiismeretén szárad, amely… saját népét a hitleri megsemmisítő gépezet úthengere alá vetette”? Úgy gondolom, hogy Putyin úr e szavai teljes mértékben megegyeznek azon nácik és neo-nácik szavaival, akik továbbra is azt suttogják (hangosan ezt már régóta nem engedik nekik mondani), hogy a “zsidó fejesek” maguk szervezték meg a Holokausztot. Nehéz elképzelnem, hogy mindezen kijelentések után Putyinnal a továbbiakban is kezet fognak fogni tisztességes európai politikusok. A lengyeleket és a lengyel kormányt vádolva meg a Németország és a Szovjetunió lengyelországi háborújának kirobbantásával, Putyin valami teljesen elképzelhetetlen dolgot követett el még napjainknak a gonosz iránt meglehetősen türelmes erkölcsei szerint is.

XI.

Putyin úrnak azonban kevés ez a blaszfémia. A balti államok elfoglalásával kapcsolatban írja: “1939. őszén, katonai-stratégiai, védelmi feladatai megoldása során a Szovjetunió megkezdte Lettország, Litvánia és Észtország inkorporációjának folyamatát. A Szovjetunióba való belépésük szerződéses alapon valósult meg, a választott hatalom beleegyezésével. Ez megfelelt a kor nemzetközi és államjogi normáinak… A balti köztársaságok a Szovjetunió keretében megőrizték saját államhatalmi szerveiket, nyelvüket, képviselettel rendelkeztek a legfelsőbb szovjet állami struktúrákban”. 

Itt felesleges a kommentár. Mindez: tökéletes hazugság, mégpedig olyan hazugság, mely tudja, hogy mindenki tudja, hogy ez hazugság. Az észtek, a lettek és a litvánok, valamint azon orosz emigránsok, akiknek ezen kis államok menedéket adtak az oroszországi polgárháború után, a mai napig siratják honfitársaik százezreit, akiket az NKVD börtöneiben gyilkoltak meg, mehaltak a deportációk során, életük legjobb éveit veszítették el kegyetlen rabszolgaságban.

A fényképen az orthodox keresztény Konstantin Päts, Észtország elnöke látható. Egy Tver Megyei zárt pszichiátriai kórházban halt meg, ahová kényszergyógykezelésre zárták, miután országa “önként” csatlakozott a Szovjetunióhoz. Az elnököt a száműzetésbe követték a családtagjai is: két fia, menye és unokái. Egyik fia a Butirka börtönben halt meg. Egyik unokája pedig éhenhalt a szovjet árvaházban.

Maga az “inkorporáció” szó, vagyis a testbe való befogadás – Hitler kedvenc kifejezése volt a Reich-el “újraegyesített”, Versailles által valaha elszakított területekkel kapcsolatban, legyen szó Elzászról, Memelről, Danzigról vagy a Szudétákról. Honnan került ez a “csodás szó” Putyin cikkébe Észtország, Lettország és Litvánia Sztálin általi elfoglalása kapcsán?

Itt helyénvaló megemlíteni Litvánia Marijampolė-i járásának sorsát, melyet Hitler 1939. szeptemberében a Reich birtokában hagyott. Sztálin később meg akarta venni a járást Hitlertől. A pénzre akkor a führernek nagyobb szüksége volt a kicsiny járásnál. Sztálin geopolitikai paranoiája egyre inkább elmélyült. A rövid, de intenzív üzletelés után 7 500 000 aranydollárért vette meg a járást, annak minden lakosával együtt. A pénzt kifizették, a Marijampolė-i járás pedig Németországtól a Szovjetunióhoz került Litvánia csatlakoztatásával egyidőben, 1940. júniusában.

Semmiféle primitív versailles-i népszavazást a járásban, természetesen, nem tartottak. A népek sorsainak türannusai egyszerűbben, gyorsabban és helyesebben oldották meg, csak aligha hoztak ezzel boldogságot. Ismert-e Putyin úr előtt ez az apró történelmi tény?

XII.

Molotov és Hitler tárgyalásait 1940. novemberében Putyin úr úgy mutatja be, mint kísérletet a Németországgal való szakításra és a Nagy Britannia felé fordulásra, mely akkor egymaga, vérezve, harcolt a hitleri birodalommal. A valóságban a helyzet jóval bonyolultabb volt. 1940. őszére összeomlottak Sztálin reményei egy elhúzódó nyugati háborúval kapcsolatban. A Wehrmacht öt hét alatt szétverte az angol-francia seregeket és teljesen megszállta Franciaországot, Belgiumot és Hollandiát. “Sztálin rendkívül ideges állapotban volt, – emlékezik vissza Hruscsov, – …Szó szerint rohangált az irodában, szitkozódott, mint egy utolsó kocsis. Átkozta a franciákat, gyalázta az angolokat. Hogyan engedhették meg, hogy legyőzzék őket, ráadásul ilyen szétveretéssel?”

A dolgok egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy az Első Világháborúban, amikor a front nyugaton hónapokon keresztül csak néhány métert változott, az emberek pedig százezrével hullottak. A német hadsereg megmutatta minden erejét. Ugyanakkor a Téli Háborúban Finnországban a Vörös Hadsereg megmutatta sebezhetőségét és gyengeségét. Sztálin most rettenetesen félt attól, hogy Churchill megállapodik Hitlerrel, Németország pedig minden erejével csapást mér a Szovjetunióra. Hitlernél is biztosabb volt abban, hogy a Vörös Hadsereg nem lesz képes elhárítani ezt a csapást. Ugyanakkor majdnem biztos volt abban is, hogy Hitler nem mer két fronton harcolni, hogy Keleten, amíg Angliát meg nem hódítja, szövetségesre van szüksége, nem pedig ellenségre. Novemberben Berlinben a “szovjet kormány” ezen elképzeléseit tesztelte. Azt követelte Németországtól, hogy adják át a “szovjet érdekszférába” (vagyis kapjon jogot a megszállásukra) Bulgáriát, Romániát és Törökországot. Ha Németországnak szüksége van Sztálinra mint szövetségesre, akkor Hitler legalább részben belemegy ebbe. De Hitler elutasította az Európa újabb felosztására vonatkozó igényeket. “Sztálin okos és ravasz, – jelentette ki hadvezéreinek. – Egyre többet és többet követel. Ő egy hidegvérű zsaroló. A német győzelem Oroszország számára elviselhetetlen lett. Ezért minél hamarabb térdre kell őt állítani”. Minderről Putyin úr egyáltalán semmit nem ír.

Ugyanakkor egyetlen mondatban igazolja Németország és a Szovjetunió közötti gazdasági szövetséget, amit, ahogy emlékszünk, 1939. augusztusában kötöttek meg. “A Szovjetunió nem csak Németországgal, de más országokkal is aktív kereskedelmi és műszaki kapcsolatokat ápolt”. Ápolt, de összehasonlíthatatlanul kisebb mértékben.

Arról van szó, hogy Németország nem tudott győzelmet aratni Britannia felett a Királyi Haditengerészet abszolút fölénye miatt, mely blokád alatt tartotta a fulldokló Reich-et. Németország éves deficitje 1939. végére 600 ezer tonna volt. A Reichnek nem volt elég élelmiszere, hiányzott a kaucsuk, az alumínium, az olaj, a réz és más nyersanyagok, melyek nélkül nem folytathatta a háborút. A nácik segítségére ekkor a Szovjetunió sietett. 1940-ben Németországra esett a teljes szovjet export 52%-a, többek között a foszfátok 50 %-a, a króm 62%-a, a mangán 40 %-a, az olaj 75%-a, a gabona 77%-a. 1940-ben a Szovjetunió területén keresztül haladt át a német import 59%-a és az export 49%-a, ami 1941. június 22-ig 72%-ra és 64%-ra nőtt. A Szovjetunió vásárolt árut Németország számára a semleges országokban, többek között az USA-ban is. Németország technológiát és berendezéseket, valamint hadiipari anyagot szállított a Szovjetuniónak. A szovjet, elsősorban a színesfém, szállítmányok, különösen pedig a tranzitszállítmányok, jelentős mértékben gyengítették a brit blokádot és életben tartották a német termelést. A Szovjetunió 1939-1941-ben lehetővé tette Németország számára, hogy sikeresen hajtsa végre expanzióját, melynek következtében nőttek a nácik lehetőségei és potenciáljuk, melyet 1941. júniusától a Szovjetunió saját maga teljes mértékben megtapasztalhatott.

XIII.

Teljes mértékben egyet lehet érteni Putyin úrral abban, hogy “a vezető országok ilyen vagy olyan mértékben viselik a felelősséget” a Második Világháború kitöréséért. Meg van a maga része Nagy Britanniának, Franciaországnak és Lengyelországnak is. Mindezek az országok “saját bűnrészességüket” már rég elismerték és igyekeznek az egymással és a világgal való kapcsolataikat úgy építeni, hogy ne ismétlődhessenek meg azon évek rettenetes eseményei. Nem vesznek el idegen területeket, nem kötnek titkos szerződéseket, melyek harmadik országok felosztásáról szólnak, szigorúan megtartják katonaié-védelmi szövetségeikre vonatkozó kötelezettségeiket, nem támogatják az agresszorokat, hanem rendszerszintű szankciókkal és az agresszió áldozatainak segítésével állnak ellen nekik. Az, ami lehetséges volt 1939-1940-ben, megvalósíthatatlanná vált 2008-2014 között.

De Putyin ezen “tézisének” második része hamis. “Becstelenség azt állítani, – írja, – hogy Ribbentrop náci külügyminiszter kétnapos moszkvai látogatása a főok, mely megszülte a Második Világháborút”. Sajnos “nem becstelenség“. Éppen a két agresszor 1939. augusztus 23-án megkötött és az elkövetkező hónapokban többször megerősített Paktuma volt az oka a Második Világháború és annak hatalmas, többek között oroszországi, áldozatainak. Ha Sztálin nem írta volna alá Hitlerrel a Paktumot, a XX. század egész jövendő történelme egészen másképp alakult volna. De ha Sztálin nem írta volna alá Hitlerrel akkor a Paktumot, hanem Nagy Britanniával és Franciaországgal együtt szembeszállt volna a Lengyelország elleni náci agresszióval, akkor megszűnt volna Sztálinnak lenni.

A külpolitika elválaszthatatlan a belpolitikától. Az országon belül a sztálini rezsim rabságba döntött és kirabolt mindenkit, akit csak ért, akik pedig ellenálltak, vagy véleménye szerint ellenállhattak, azokat kegyetlenül megfosztotta az életétől. A “hőseink” – Sztálin, Molotov, Kaganovics, Malenkov, Hruscsov – parancsára tarkón lőttek több millióan voltak, a politbüró tagjaitól és a Szovjetunió marsaljaitól kezdve az esztergályosokig és falusi nénikékig. Mivel ez így volt, az ilyen rezsim a külpolitikában sem tudta nem gyilkolni, nem rabolni, nem rabigába dönteni az elérhető közelségbe kerülő országokat és népeket. És az ilyen rezsim egyre tovább és tovább nyújtózkodik, egészen addig, amíg meg nem állítják. Ezt az egyszerű igazságot soha nem szabad elfelejteni.

A sztálini kommunista rezsim és a hitleri náci rezsim egyformán bűnösöknek mutatkoztak mind kül-, mind belpolitikájukban. Hála Istennek mind a két rezsim összeomlott, a hitleri 1945. májusában, a sztálini, legalábbis részben, 1953. márciusában, véglegesen pedig a Peresztrojka idején, amikor a Szovjetunió utolsó főtitkára megbocsáthatatlan bűntettnek nevezte az 1939. augusztus 23-i Paktumot és a lengyelek 1940-es meggyilkolását, valamint a saját nép elleni repressziókat.

Úgy tűnhetne, hogy a történelem ítélete kimondatott. Pont került a végére.

Éppen így viszonyul saját náci múltja iránt a kortárs Németország. Még csak nem is gondol arra, hogy igazolja vagy elhallgassa azt. Mindenütt megtaláljuk az áldozatok emlékműveit, és mindenütt a bűnözők szégyenét.

A németországi Schwerte (Észak Rajna-Vesztfália) város koncentrációs tábora áldozatainak emlékműve. Oroszországban, ahol a Sarkkörön túli főút építése során minden tizedik méteren meghalt egy GULÁG fogoly, nincs ilyen emlékmű… A Vorkutába vezető út. Minden talpfa alatt egy ember halt meg. Ugyanott temették el őket, a töltés alatt. 

Napjaink demokratikus, békés, minden nép előtt nyitott Németországa a rettenetes hitleri Reich antitézise. Éppen ezért az Európai Parlament 2019. szeptember 19-i deklarációját, mely Hitler és Sztálin 1939. augusztus 23-i Paktumát nevezi meg a Második Világháború fő okának, a mai Németország teljes mértékben elfogadja, és a nép nagyrészt egyöntetűen támogatja.

Oroszországnak is élnie kell. De Putyin úr magára vette azt a hálátlan feladatot, hogy igazolást keres a sztálini kommunista rezsim bűntetteire. Hevesen és dühödten utasítja el az Európai Parlament 2019. szeptember 19-i határozatát, melyet “papírfecninek”, nem pedig dokumentumnak nevez. Putyin nem elítélni, hanem igazolni akarja a sztálini külpolitikát. Történetileg lehetetlen megvalósítani egy ilyen igazolást, politikailag pedig egy ilyen igazolás nem végződhet másképp csak teljes katasztrófával. Hiszen az államhatalom legmagasabb szintjein, nem pedig valamilyen tömbház hátsó udvarában  megvalósított türannia, agresszió, tömeggyilkosságok, bűnös paktumok igazolása elkerülhetetlenül az igazoltak megismétléséhez vezet. Az országok és területek “inkorporációjának” igazolása újabb inkorporációkhoz; a gyilkosságok elhallgatása újabb gyilkosságokhoz; az állampolgárok szabadságának és méltóságának semmibevétele az emberek milliói méltóságának és szabadságának újabb semmibevételéhez vezet.

A külpolitika a belpolitika nemzetközi színtéren való megvalósítása. Ha napjaink Oroszországának irányítói külpolitikájukban igazolják a száz százalékig bűnös sztalinizmust, ez azt jelenti, hogy az ilyen vezető mind külső, mind belső politikájában nem riad vissza attól, hogy újra és újra megvalósítsa azt.

Kell-e a világnak ilyen orosz vezető, érdemes-e elfogadni az ő meghívását a tárgyalóasztalhoz: ezt az emberiségnek kell eldöntenie.

Kell-e Oroszországnak olyan vezető, mely újra és újra az NKVD-t, a GULÁGOT és a Golodomort hívja hatalomba, ezt nekünk, Oroszország polgárainak kell eldöntenünk.

A képek forrásai:

WikipediaЭБС “Университетская Библиотека Онлайн”WarheadПолитотаThe Times of IsraelРадио СвободаEuroMaidan PressРуниверсWikipediaUniversity of Denver.

Forrás

Зубов Андрей БорисовичA szerzőről:  Andrej Zubov orosz történész, vallástörténész, politológus 1988-1994 között a Moszkvai Teológiai Akadémia docense, 1994-2012 között a Theológus Szent János Orthodox Intézet professzora, 2001-2014 között a Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézete (MGIMO) professzora. Innen Oroszország krími politikájának kritikája miatt bocsátották el. 2009-2014 között a Moszkvai Patriarchátus Szent Szinódusának Bibliai-Teológiai Bizottsága és a Zsinatközi Jelenlét (BIzottság) tagja. Az Orosz Orthodox Egyház Társadalmi Koncepciója zsinati dokumentum egyik szerzője (2000). Szerkesztésében jelent meg “Oroszország történelme. XX. század” c. kétkötetes, gazdag tényanyagot és szemelvényeket tartalmazó mű, melyet több nyelvre is lefordítottak.