A szovjet plakátok stílusában: a Hadsereg Templomáról

A Krisztus Feltámadása templomát, mely sokkal inkább az “Oroszország Fegyveres Erőinek főtemploma” (Hadsereg Főtemploma) néven ismert, a nyilvánosságnak 2020. május 9-én kellett volna megismernie annak a Győzelem 75. évfordulójához igazított hivatalos megnyitása után.

De az internetre kikerültek a Vaszilij Nyesztyerenkó által készített mozaikkompozíciók fényképei. Nemrég ismertté vált, hogy Vlagyimir Putyin ábrázolását eltávolították a mozaikból, a templom megnyitását pedig a koronavírus-helyzet miatt határozatlan időre elhalasztották.

Győzelmi menet a Vörös téren Sztálin portréjával (később a közösségi hálón elterjedt az információ, hogy Sztálin mégsem lesz), a menet fölött az Istenszülő a Gyermekkel; korunk politikai szereplőinek portréi… Érdekes, hogy az Egyháművészeti, építészeti és restaurációs Szakértői Tanács egyes tagjai e kompozíciókról csak az interneten való megjelenésük után értesültek.

Világos, hogy amíg a templomot nem nyitják meg, nehéz elvégezni a belső terének általános elemzését. De bizonyos benyomásokat meg lehet fogalmazni.

„Úgy tűnik, Róma legyőzi a kereszténységet, és ez nagyon elkeserítő”

Irina Jazikova művészettörténész, a kortárs egyházművészet szakértője, a Szakértői tanács tagja, korábban nem látta a terveket, és úgy véli, hogy nehéz művészeti szempontból értékelni a templom berendezését, mivel az meglehetősen távol áll attól. Egyházi szempontból viszont értékelhető.

Irina Jazikova művészettörténész

Ebben a templomban mindenekelőtt annak meg nem értése látszik, hogy a templomtér liturgikus tér, tehát mindennek egy bizonyos középpont köré kell szerveződnie: Krisztus köré, az Eucharisztia köré, és nem szabad szétesnie másodlagos dolgokra, – mondja Irina Jazikova. – A katonai tematikát nyugodtan el lehetne helyezni a templomtéren kívül, mondjuk az alagsorban, például. Itt látható, hogy megbomlott az értékhierarchia: nem templomot építettek fel, hanem egy ideológiai és hazafias, nem pedig liturgikus célokat követő katonai emlékművet. Ez nagyon markáns példája annak, hogy mi még mindig a neofiták Egyháza vagyunk, akik nem értik az egyházi és a világi közötti különbséget.

Irina Jazikova véleménye szerint a papok és a szakértők feladata, hogy elmagyarázzák, hol húzódik ez a határvonal. A szemrehányás tehát nem a megrendelőket illeti. Ők távol állnak az egyházi kultúrától és nem kötelesek ismerni a hagyományok és kánonok minden részletét. A szemrehányás azoknak szól, akik konzultálták őket, akik nem magyarázták el, hogy így nem lehet templomot építeni és díszíteni.

A valóságban a megrendelők, még ha a legmagasabb tisztségeket is viselik, készek odafigyelni, – véli Jazikova, – csak gyakran senki nem magyarázza el nekik, mert mindenki fél.

Alekszander Szokolov ikonfestő állandóan azt mondta, hogy a megrendelőt nevelni kell, beszélgetni kell vele, hiszen gyakran maga sem érti, hogy mit akar. Minden tisztelet mellett is el lehet magyarázni az egyházművészet elveit, lehetőségeit és feladatait. A jelen esetben nyilvánvaló, hogy az ilyen beszélgetés elmaradt.

Ebben a helyzetben nem az a legveszélyesebb, hogy megépül ez a templom, hanem hogy precedens keletkezik, ami után a templomtér iránti ilyen viszonyulás terjedni fog.

Ha nekik lehet, akkor másoknak miért nem lehet? Hiszen nálunk éppen így tekintenek a hagyományra. Megjelent például annak idején Andrej Rubljov „Háromsága” – úgy, ahogy ő festett, korábban senki nem festett és mindenki úgy kezdett festeni. De az egy nagyszerű kép, – magyarázza Irina Jazikova. – Előfordul, hogy valamilyen értelmetlen szüzsé jelenik meg az ikonfestészetben és terjedni kezd, másolni kezdik. Ezért mindig nagyon nagy a felelőssége azoknak, akik egyházművészettel foglalkoznak, és nem csak egy templom, egy ikon miatt, hanem azon irányzat miatt, amely felé a fejlődés elindul. Mert minden szóért felelnünk kell. Zenon atya így mondja: „A hitet nem csak szóval, de képpel is el lehet torzítani”. Sajnos az emberek nem értik a felelősség teljes mélységét. A politikai szereplők templomtérben való ábrázolását védelmezők általában Bizáncra mutogatnak: ott ábrázolták a császárokat. Ábrázolták, és nem csak a császárokat, de az adományozókat is. Más kérdés, hogy hogyan tették.

Фото: «МБХ медиа»

Ami a politikai szereplők templomtérben való ábrázolását illeti, ez egy nagy probléma, – mondja a művészettörténész. – Gyakran hivatkoznak Bizáncra, ahol a templomokban szintén ábrázoltak katonákat és császárokat. De ne felejtsük el, hogy a korakeresztény katonák Krisztus, nem pedig a haza vértanúi voltak. Nézzük meg, hogyan ábrázolták a császárokat: mindig Krisztus vagy az Istenszülő előtt, ajándékokkal vagy imádkozva. Nagy Leót a konstantinápolyi Szófiában Krisztus előtt térdepelve ábrázolták.

A politikai szereplőket a templomterekben soha nem ábrázolták triumfátorokként (diadalmasként), az első helyen mindig Krisztust ábrázolták, mondja Irina Jazikova: „A templomban az Ő diadalmát, az Ő Feltámadását, az Életnek a halál feletti győzelmét ünnepeljük. Itt azonban mindent a földi győzelemnek szenteltek”.

Én egyáltalán nem kicsinyítem a győzelmet a Nagy Honvédő Háborúban, hálás vagyok a harcolóknak, akik között ott voltak az én rokonaim is, és akikért imádkozunk a templomokban. De a templomban a Legfontosabb: Krisztus, nem pedig a tábornokok, hadvezérek és más szereplők. Sajnos hazánkban a patriotizmus vallássá vált, az emberek leborulnak a Haza, az állam, a győzelmek előtt, Krisztust pedig háttérbe szorították, mintha csak úgy ímmel-ámmal lenne valahol.

Valaha a szelíd kereszténység legyőzte a harcias és gőgös Rómát, most azonban úgy tűnik, hogy Róma győzi le a kereszténységet, és ez nagyon elkeserítő.

„Ez a templom lenullázása mindannak, amit 30 éve teszünk”

Alekszander Szoldatov, Moszkvai Teológiai Akadémia

Alekszander Szoldatov ikonfestő, a Moszkvai Teológiai Akadémia Ikonfestő Iskolájának oktatója, szintén tagja a Szakértői Bizottságnak. A templom belső díszítéseinek képei számára is meglepetés voltak.

Sokkolt, amikor először láttam meg a kompozíciók fényképeit, – mondja Szoldatov. – Az első, ami a szemem elé került: az Istenszülő szovjet plakátformában történő, szigorú párt-komszomolista pátosszal történő ábrázolása volt. Ezután megnéztem más munkákat is. Világos, hogy a véleményem előzetes, a templomban nem voltam még a díszítés után. Az első gondolatom az, hogy ez a templom nem igazán keresztény templom.

Szoldatov két egymással szembe állított ontológia [lételmélet – ford. megj.] létéről beszél: a békés trinitárius keresztény ontológiáról és Héraklidész háborús ontológiájáról. Héraklidész így beszél: „A háború – mindenek atyja, mindenek királya: egyeseket istenekké tesz, másokat emberekké, egyeseket szolgává tesz, másokat szabaddá”. Éppen a háború ezen szellemét, az ellenségeskedés ezen szellemét érezte meg az ikonfestő, amikor meglátta a templom díszítéseit, és úgy véli, hogy nagyon is helyénvaló lenne Héraklidész idézett mondatának kihelyezése. Véleménye szerint az új templomban minden a háborúról ordít, méghozzá nem csak a szimbólumok szintjén. Minden forma, az építészetitől a belsőépítészeti formákig, a háború e szellemiségéről tanúskodik.

Szoldatov Héraklidész mondatával szembeállít egy másik idézetet – Jevgenyij Trubeckojtól, az orthodox templom épületéről és festészetéről: „Így erősíttetik meg a templomban az a belső egyetemes egyesülés, melynek le kell győznie a világ és az emberiség kaotikus megosztottságát és ellenségességét. Az egész teremtés egyetemes egysége, mint az eljövendő világegyetem, mely átfogja az angyalokat és az embereket és minden földi lelket, – ez az ősi vallási művészetünk alapvető templomeszméje, mely uralkodó volt a régi építészetünkben és festészetünkben”.

A Hadsereg Templomának központi hajója. Фото: hram.mil.ru

A mozaikok mellett látom az anyagok visszataszító fakturális keverését, a belső tér színbeli, stílusbeli és plasztikus megoldását, melyek evilág gazdagságáról, pompájáról és tündökléséről tanúskodnak: ez valami totális ízléstelenség, – mondja Alekszander Szoldatov. – Az ikonosztázion mögött egy hihetetlen méretű Krisztus szobor, mely inkább egy pogány istenség ábrázolására hasonlít.

Nekem úgy tűnik, hogy a templomot inkább villámszóró Zeusznak, mintsem a Keresztre Feszített és Feltámadt Krisztusnak szentelik.

Ahogy Irina Jazikova, úgy Alekszander Szoldatov sem a megrendelőknek tesz szemrehányást: nekik nem kell szakembereknek lenniük és érteniük, hogy mi a liturgikus templomtér.

Nem akarok rosszat mondani az ott dolgozó művészekre sem, – magyarázza Szoldatov. – Őket szorították a rövid határidők. A legfőbb kérdésem a díszítés tervezőihez szól. Egyáltalán nem értem, hogy egy ilyen hatalmas projektre miért nem írtak ki versenytárgyalást, a mozaikok készítését miért nem Jevgenyij Nyikolájevics Makszimov vagy Alekszander Davidovics Karnauhov – elismert monumentalista művészek vezették?

Egy ilyen templom felépülése, véli Szoldatov, értelmetlenné tesz minden szakmai vitát az egyházművészetről.

Ez a templom: teljes devalvációja, lenullázása annak, amit az elmúlt 30 évben tettünk. A templomok freskóiról, stílusokról, formákról, a színekről, árnyalatokról, a kánon kérdéseiről szóló minden vitáink, eszmecseréinké is. Ez után a templom után csinálj azt, amit akarsz, senki sem tehet neked szemrehányást. Ezután a templom után már minden beszélgetésnek vége, nincs értelmük.

Megpróbálván összeegyeztetni az összeegyeztethetetlent, a kereszténység trinitárius ontológiáját és Héraklidész háborús ontológiáját, hihetetlen rövid idő alatt hoztuk létre ezt a monumentális építményt és azt kaptuk, amit kaptunk. Egyébként nem lenne rossz változat, ha ezt az építményt végül a háborús dicsőség múzeumaként használnák fel, jó lenne, ha ez így lenne, – mondja Szoldatov.

Felirat megadása

 

„Ott nem Istenhez fognak imádkozni, hanem a győzedelmes hatalomhoz”

 

Alekszej Lidov művészettörténész

Alekszej Lidov művészettörténész-bizantinológus nem gyakran beszél kortárs egyházművészetről: az ő fő témája Bizánc, és számára érdekesebb a konstantinápolyi Szofiáról gondolkodni, mintsem a modern építészetről, ami egyelőre nem tartogat nagy újdonságokat. A kubinkai Krisztus Feltámadása templomkomplexum azonban, melyet a Fegyveres Erők Főtemplomának terveznek, nem kerülte el a figyelmét.

Ha a legrövidebb formában kellene megfogalmaznom a benyomásomat e projekt kapcsán, akkor az alábbi szavak jutnak az eszembe: „grandiőzus”, „szimbolikus”, és hogy ez a templom nem Istenről szól, hanem az istentített hatalom győzelméről, — mondja Alekszej Lidov. – Igen, úgy tűnik a templom építőinek az volt a szándékuk, hogy valami olyat építsenek, ami megrendíti a képzeletet. Be kell ismernek: ez sok mindenben sikerült nekik. Magassága alapján a templom harmadik Oroszországban, a Megváltó Krisztus és a pétervári Szent Izsák után. Hatalmas terület, mely magába foglalja az ún. „Hazafi” („Patriot”) parkot – 11 ezer négyzetméter. Kolosszális méretű belső tér, mely 6 ezer embert képes befogadni: egy időben nagyjából egy divíziót. Úgy is beszélnek róla, mint a modernkori Oroszország történelmének legdrágább templomprojektjéről.

Lidov szerint döbbenetes a templom szimbolikája is. Kezdve azzal, hogy hatalmas mennyiségű sokféle és néha egymással nehezen összeegyeztethető jelentést hordoz. Többek között a hatalmas kupola átmérője 19 méter 45 centiméter, vagyis szimbolikusan a győzelem évére – 1945-re utal. A templomban más számokkal kapcsolatos szimbolikus témákat is elhelyeztek, például az egyik kis kupolában olyan dátumot helyeztek el, mely egybeesik a Nagy Honvédő Háború napjainak számával.

Az épülő templomkomplexum. Фото: mil.ru

Egyáltalán nem világos, hogy hogyan tudja ezt kiolvasni egy orthodox hívő, vagy egy egyszerű templomba lépő ember, ha az idegenveztő nem magyarázza el neki ezt a titkos számszimbolikát, vagy ha nem olvas el róla valamilyen speciális tájékoztatót, — mondja a művészettörténész. — Az ilyen titkos számszimbólumok jelentős mértékben inkább a szabadkőmüves szimbolumokkal, mintsem a bizonci orthodox hagyománnyal való történelmi képzettársítást váltják ki.

Alekszej Lidovot más részletek is meglepik: a templomhoz vezető vaslépcsőket a legyőzött ellenségtől zsákmányolt beolvasztott fegyverekből készítették.

Ez erősen emlékeztet a pogány gyakorlatra, mintha egy Mars-féle háborús istenség kultuszáról lenne szó. Bizáncban más volt a hagyomány: a falakba, az oszlopokba, a templom kupoljába a szentek ereklyéit helyezték el, hogy maga a templom is szent ereklyetartó legyen és a szakrális tér organikus része legyen, – jegyezte meg. – A templom kinézete is militarista jellegű, melyet kihangsúlyoz az orosz templomépítészeti hagyománytól idegen, a fegyverekre emlékeztető szín. A templom oszlopai hatalmas lövedékekre vagy harci rakétákra emlékeztetnek. Csak hová akarják kilőni ezeket a rakétákat? Az égre?

Tulajdonképpen mennyire helyénvaló a Fegyveres Erők templomát harci fegyverhez hasonítóan megépíteni? Ez még egy válasz nélküli kérdés.

A templom belsőépítészeti megoldásaiban Lidov a Bizánctól egy sajátos modernizmus felé való tudatos eltávolodást lát. Ez vonatkozik többek között a technológiára is, mely a betont és az üveget ötvözi. Erre nem csak stilisztikai, de technológiai újításként is nézhetünk. Bizánc helyett egy furcsa eklektikát, a különféle építészeti stílusok és hagyományok keveredését látjuk, melyekből úgy vesznek ki egyes elemeket és komponenseket, mint egy gyermek építőelemes játékából.

A mozaikok művészeti minőségéről, melyek közül kettő botrány és vita tárgya lett, nem fogok beszélni, mivel számomra sokkal izgatóbb az eszmei tartalom, – mondja Alekszej Lidov. – Sok orthodox embert felháborított, hogy az egyik ábrázoláson, mely a Vörös-téren tartott Győzelmi Parádét mutatja, megjelenik Sztálin képmása. A program tervezői ragaszkodnak ahhoz, hogy ők csak a történeti hűséget tartották szem előtt. De itt felmerül egy másik, historizmussal kapcsolatos kérdés: a jelen triumfális kontextusban a tirannus és tömeggyilkos templomi megdicsőítéséről van szó, aki ártatlan emberek milliói, többek között 85 ezer orthodox klerikus halálért felelős, akiket a fennmaradt parancsok szerint a Nagy Terror évében gyilkoltak meg.

Senki nem mondja, hogy a főparancsnokot [Sztálint – ford. megj.] ki kell dobni a történelemből, de megengedhetetlen bármilyen formában való megdicsőítése, – folytatja a művészettörténész. – Érdekes, hogy ezt értették még az ókori Rómában is, ahol a bűnös császárokkal szemben az „emlékezetvesztés” törvénye érvényesült, mely tiltotta a nyilvános ábrázolásukat, miközben a történészek részletesen leírták a tetteiket, többek között a háborús győzelmeiket is.

Lidov véleménye szerint céltudatosan távolodik el a bizánci hagyománytól, és így a kép óorosz felfogásától is a „Krím csatlakoztatása” c. ábrázolás és más képek is, melyek az előtérben, de mégis a templomtéren belül kerülnének elhelyezésre. A bizánci minták helyett a múlt századi szocialista realizmus jól ismert mintáihoz fordulnak. Például a moszkvai metró mozaikjai: a sztálini „nagy stílus” legnépszerűbb és legismertebb mintái.

“Krím a miénk”

Ez a stílus tekintetében a szovjet művészethez, a szocialista realizmus modelljeihez való váratlan visszatérés. Érdekes, hogy a projekt szerzői éppen ezt a stílust választották ki ahhoz, hogy ábrázolják az össznépi örvendezést. Abszolút mértékben e stílus szellemében jelennek meg az ország vezetőinek portréi is. Itt nagyon fontos az államfő elvi nyilatkozata, melyben kimondja, hogy nem tartja időszerűnek, hogy portréja megjelenjen ezen képsor közepén. Ezzel csak egyet lehet érteni.

Összességében tehát nem sikerült orthodox templomot felépíteni, véli Lidov.

Ez a templom, amiről beszélünk, nem Istenről szól, hanem a szakrális hatalom győzelméről, méghozzá olyan hataloméról, ami egyáltalán nem feltétlenül keresztény, ahogy semmilyen mértékben nem volt keresztény Sztálin hatalma sem – magyarázza.

Lidov szerint egy szociálpszichológiai és kulturológiai szempontból érdekes jelenséggel állunk szemben. Felmerül a kérdés: hol van az orthodoxia és a keresztény hit legfőbb témája? Az a téma, melyben hallani a bűnbánati „Uram, irgalmazz” fohászt és a húsvéti tropárion „halállal eltiporta a halált” kulcsfontosságú szavait, melyek a szenvedés és a halál képeire, mint a győzelem elengedhetetlen feltételeire emlékeztetnek? A jelen esetben ez teljesen kiüresedett. Pedig ez a keresztény ikonográfiai hagyomány legfontosabb összetevője: a tragédia, mely győzelemmé fordul. Ez az, amit a hívők a Nagyhéten átélnek, ami Krisztus Fényességes Feltámadásával végződik.

Ez a keresztény tartalom, véleményem szerint, elvi jelentőséggel bír a Győzelem ünnepében is, – mondja Lidov. – Annak a ténynek a tudatosításával, hogy a szovjet katonák többsége nem volt hívő. A háború Oroszország történelmének legnagyobb tragédiája, melyben tízmilliók veszítették az életüket, ez nem a „megismételhetjük” [az elmúlt években posztszovjet közegben népszerű győzelemnapi jelszó – ford. megj.] zsánerében való ünnep, hanem a jónak a rossz feletti történelmi győzelme során az áldozatok megsiratása. 

A katonai templomban a Győzelem keresztény felfogása másodlagos lett, a triumfalizmus, a hatalom és a nép egysége dominál, – folytatja a művészettörténész. – Létezhet ilyen megközelítés is, de ennek mi köze van az orthodoxiához? Ez egy másik értékrendszerről szól. Igen, lehet ezen értékeknek valamiféle pravoszláv borítást adni, stilizálni a megfelelő szellemben, hozzáadni néhány ismert keresztény szimbólumot, de attól még nem lesznek orthodox értékek.

És azok az emberek, akik eljönnek ebbe a templomba, nem a szenvedő Istenhez, hanem a győzedelmes hatalomhoz, egyfajta sajátos „mennyei generalisszimushoz” fognak imádkozni.

Szociálpszichológiai szempontból érdekes, hogy sok ember számára a kereszténység ilyen értelmezése kényelmesnek bizonyul, az Isten iránti szeretet komfortosan átfordul a hatalom imádatába.

Aleszkej Lidov szerint meglehet, hogy a felépült templom egy korszak emlékműve lesz, és a mint a kortárs valóság és a kortárs oroszországi vallási tudat tükröződéseként marad meg.

Sojgu honvédelmi miniszter megszemléli az épülő templomot

Úgy gondolom, hogy sok orthodox ember érezte meg ezt a kétértelműséget és inadekvátságot, és a katonai templom éppen ezért váltott ki ilyen robbanásszerű reakciót, mély elutasítást, annak ellenére, hogy a projektet az állami tömegmédia soha nem látott mértékben népszerűsíti. Számomra nyilvánvaló, hogy ez a korszak valamiféle emlékműve lesz. De számomra az is kétségtelen, hogy az általa felkínált út zsákutca és romboló, nem szabad, hogy követendő példává váljon.

Forrás