Andrej Kurajev atya: “A legfontosabbat nem tudjuk: ki éli túl közülünk ezt a járványt.”

Április 29-én Kirill patriarcha eltiltotta a szolgálattól Andrej Kurajev atyát. Az „MBH média” tudósítójának, Zoja Szvetovajának adott interjújában a klerikus bocsánatot kért a koronavírusban elhunyt Alekszander Agejkin atya családjától, és elmondta, hogy a Valaam-monostorban, más kolostoroktól eltérően, miért nincs egyetlen koronavírus fertőzött szerzetes és hogy hogyan vált az Egyház „kedves kiscicából” „nehezen kezelhető vadállattá”.

Andrej Kurajev atya

„A patriarcha kurzusa: az Egyházat erőszakszervezetté alakítani át”


Fél évvel ezelőtt a „Nasztojascsaja vremja” csatornának adott interjújában Ön elmondta, hogy minden nap várja, hogy Kirill patriarcha eltilthatja Önt a szolgálattól, és igyekszik minél gyakrabban szolgálni a templomban, mivel mindegyik szolgálat az utolsónak bizonyulhat. Miért volt biztos benne, hogy a tiltás elkerülhetetlenül be fog következni?

– Arról van szó, hogy az egyházjog keretében a büntetések tárháza meglehetősen korlátozott. Először epitimia, ami az is lehet, hogy többet kell szolgálnod. A következő lépés pont az ellenkezője: a szolgálattól való eltiltás. Ezután jön a lefokozás [a papi rendből való kizárás – ford. megj.], és végül az Egyházból való kiközösítés. Ezért nem volt nehéz elképzelni, hogy milyen irányba tart a főnöki harag pályája annak növekedése és az én „megnemjavulásom” esetén. De mindez hivatalosan. Számomra, és talán azon emberek számára, akiket érdekel napjaink Egyházának élete, fontos megjegyezni, hogy az én esetemben nem voltak informális intézkedések a konfliktus elkerülésére, vagyis próbálkozások a dialógusra és a megbeszélésre. Nem küldtek hozzám beszélgetőtársakat, hogy meggyőzzenek.

Miről győzzék meg?

Arról, hogy a patriarchának van igaza. Már tíz éve mondom hangosan: „Nem értem! Miért???” Először 2010-ben szólaltam fel, amikor az „Orosz Orthodox Egyház viszonya a szándékos nyilvános istenkáromlás és az Egyházzal kapcsolatos rágalmazás”  című deklarációt készítették elő. Akkor annak elfogadása ellen szavaztam mind a bizottságban, mind a Zsinatközi Tanácsban, majd pedig a blogomban nyilvánosságra hoztam a véleményemet: „Miért nem támogattam az istenkáromlásról szóló dokumentum tervezetét?”. Elmondtam: a dokumentumot a „hatalommal rendelkező” pozíciójábl írták. Ha a szöveg teljesen az áldozat hangnemében íródott volna, aki védelmet kér a külső agresszióval szemben, az jó lett volna. De akkor minek a hivatkozás Jusztiniánosz császár törvényeire? Hiszen ő teljesen földi büntetésekkel fenyegetett a Menny megsértése miatt. Végül a dokumentum összességében fenyegető olvasatot nyert: „Megtaláljuk a módját, hogy elbánjunk az ellenségeinkkel!”.

Az elkövetkező évek megmutatták, hogy ez az új patriarcha tudatos kurzusa volt: az Egyházat erőszakszervezetté alakítani át.

Tehát sem akkor, sem később sem tettek kísérletet, hogy meggyőzzenek engem. Nem kerestek fel emberek a patriarcha környezetéből és nem hívtak meg „tisztázó” beszélgetésekre az irodáikba. Ahogy ezt a kágébések csinálták a disszidensekkel a 70-es években. Akkor például egy külföldi tudósítóval való kapcsolat után nem adtak azonnal letöltendő büntetést. Megpróbáltak beszélgetni, meggyőzni, valamivel egyetértettek, elismerték: „Igen, a szovjet életnek vannak negatív oldalai, de Ön is érti…”. Vagy emlékezzen, létezett az „SZKP KB lektorainak” köre. Így nevezték a propagandaosztályhoz közel álló embereket, mint pl. Zorin vagy Bovin, akik a Kreml zártkörű információkkal látott el, privát úton magyarázták el nekik a párt politikájának nem publikus motívumait. Hogy legalább részben egyet tudjanak érteni azzal, amit kötelesek a tömegek felé közvetíteni… Semmi ilyesmit nem tettek velem. Vlagyimir Legojda, a propaganda vezetője (a Szent Szinódus Egyház és társadalom és sajtó együttműködése Osztályának vezetője – „MBH média”), aki azt mondta, hogy most megbüntetve engem, a patriarchának „igaza van a törvény és a lelkiismeret szerint”, évekig nem próbált meg dialógusba lépni velem, felkapva egy köteg dokumentumot és egy üveg bort. Elmagyarázom: a 90-es években jó viszony volt közöttünk, én egyoldalú tegező viszonyban voltam vele…

Ön mit gondol, miért nem próbálták Önt meggyőzni?

Részben azért nem, mert a patriarcha egyáltalán nem szeret senkivel sem tanácskozni. Még kevésbé szeret bárki előtt magyarázkodni. Ugyanakkor a mi egyházi apparátusunkban egyáltalán nem létezik az, amit Szolzsenyicin a „népmegőrzés politikájának” nevezett. „Meghalt Jefim, az ördög vele”. „A csapat nem vette észre a harcostárs elvesztését, az éltetést végigénekelte”.

Alekszander Agejkin atya (balra). Фото: Ирина Бужор / Коммерсантъ

«Eddig én fedeztem az Orosz Orthodox Egyházat»

A patriarchai rendeletben az áll, hogy Önt azért büntetik meg, mert csúnyát mondott a jelohovói Úrjelenése székesegyház koronavírus miatt elhunyt parókusárók, Alekszander Agejkin atyáról. Ön mit gondol, ez a patriarchai döntés igazi oka? Vagy csupán ürügye?

Meggyőződésem, hogy ez ürügy. Talán az önizoláció következménye. Ilyen körülmények között az emberek képesek, mondjuk úgy, elhamarkodott döntéseket hozni. Összességében a patriarcha a döntésével lerombolta és leverte saját korporációjának egyik leglátványosabb reklámplakátját. Mivel eddig tíz éven keresztül én fedeztem az Orosz Orthodox Egyházat. Ha valaki kritizálta azt, hogy Önöknél nehéz lélegezni, túlságosan erős a kaszárnyaszellem, az egész egy parancsuralmi rendszer, akkor válaszul mindig meg lehetett húzni a fülét: „Nézze, micsoda szabadgondolkodást enged meg magának Kurajev és semmi sem történik. Tehát csatlakozzon hozzánk, báró, csatlakozzon, nem vagyunk félelmetesek”. Árpilis 29. óta ez az érv nem működik.

Ugyanabban az interjúban azt mondja, hogy „Kurajev – örök”, és hogyha Ön nem lesz, majd megjelennek a patriarcha és az egyházpolitika más kritikusai. Ez így van?

Igen, ez így van. Egy ideig vagy teljesen anonim módon, vagy már kívülről fogják tenni. Nálunk elég ravasz a védelmi rendszer: ha belülről kritizálod az egyházi életet, akkor azt mondják neked: „Hogy merészeled, előbb mondj le, és utána kritizáld a vezetőséget”. Ha pedig lemondtál, akkor ezt mondják: „Mi közöd van a mi struktúránkhoz, te külső vagy, te idegen vagy”.

Hogyan tovább? A patriarcha rendelete végleges döntés? Most az egyházi bíróságnak jóvá kell hagynia ezt a tiltást? Az egyházi bíróság megerősíti a patriarcha döntését?

Semmiféle egyházi bíróság mint önálló döntéshozó alany nem létezik, különösen akkor, ha olyan kereset tárgyalásáról van szó, amit maga a patriarcha nyújtott be. A patriarchai bíróság csak jóváhagyhatja az ő véleményét. Annak, hogy én ott mit mondok vagy mint nem mondok, nincs semmi jelentősége, mivel a döntést még a bírósági eljárás előtt meghozzák. Az egyetlen fontos: „a párt előtti teljes fegyverletétel”.

És ha megkérnék Önt, hogy tartson bűnbánatot vagy kérjen bocsánatot? Ez a forgatókönyv lehetséges?

Isten képes a csodákra. De nem akarok belemenni egy másik ember motívumainak és terveinek találgatásába, a patriarcha nekem semmit nem mondott a motívumairól és a velem kapcsolatos terveiről.

Bizonyára sok telefonhívást, sms-t, üzenetet kapott? Milyen a klerikusok hangulata: kiváltott-e félelmet vagy tiltakozást az Ön iránti ezen demonstratív eljárás? Mi az általános hangulat?

Sokféle, természetesen. Léteznek az ujjongók és a fenyegetők tömegei. Vannak emberek, akik együttéreznek velem. Elismerem, hogy néhány főpap is felhívott a támogatás és az együttérzés szavaival. Mindenféle létezik. A patriarchai rendelet kiadásának napján a „Live Journal”-blogomat 325 ezren nézték meg. A facebookon a bejegyzésemet 32 000 ember nézte meg. Ráadásul én aznap nem voltam hajlandó kommentálni a patriarchai rendeletet. Igen, az olvasók többsége támogató szavakat írt.

A klerikusok félnek, hogy Kurajevvé válhatnak? Óvatosak?

Nehéz más emberek nevében beszélnem, annál is inkább, mert az elmúlt években sokszor megismételtem: „Ez az én utam, ti keressétek a sajátotokat!”. Senkit nem hívok ki a térre, ellenzek minden támogatásomra irányuló akciót, különösen, ha áldozattal jár.

Фото: Евгений Софронеев / ТАСС

„Számomra több mint helyénvalónak tűnik a patriarcha felelősségének kérdése”

Számomra nyilvánvaló, hogy a patriarcha rendelete reakció az ön nagyon kemény kritikájára, miszerint Kirill patriarcha nem záratta be a templomokat, hogy így megóvja a klerikusok és a hívők életét. A betegek és az elhunyt papok számai éppen arról beszélnek, hogy nem hozták meg az összes szükséges intézkedést. Be kellett volna zárni a templomokat, ahogy ezt Olaszországban megtették?

Nem csak Olaszországban. Van egy zsidó szólás: „Ha előtte olyan okos lettem volna, mint amilyen okosak a többiek utána”. Bartholomeosz konstantinápolyi patriarcha valamiért még azelőtt tudta ezt, hogy az epidémia pandémiává válik, és helyes döntést hozott. Még március 19-én elrendelte, hogy szerte a világon a joghatóságához tartozó templomokban függesszék fel a nyilvános szolgálatokat. Érdekes, hogy magukat a templomokat nem záratta be: az egyedi, magánimádkozás számára nyitva maradtak. Végül nem hallottam egyetlen görög orthodox pap halálának esetéről sem.

A mi patriarchánk sokkal később egy ezzel ellentétes utat választott: a papok szolgáljanak, de csak korlátozott számú hívő jelenlétében. Ezért keserű dolgot mondok. Számomra több mint helyénvalónak tűnik Kirill patriarcha felelősségének kérdése mind Alekszander Agejkin, mind Georgij Brejev atya haláláért. Mivel a járvány már régóta elkezdődött és nem nálunk. Lett volna időnk felkészülni.

Minden intézmény a saját ügyeiért felel: a határőrök a saját problémáikért, az orvosok a sajátjaikért. Ami az Egyházat illeti, a legelső, amit meg kellett volna tenni: összehívni a szakértők komoly tanácskozását. Történészeket, teológusokat, egyházjogászokat. Mivel az elmúlt évszázadok élete folyamatos járványok mellett zajlott, világos, hogy az Egyháznak létezett valamiféle tapasztalata, hogy hogyan kell reagálnia, a túlélés tapasztalata, amely bizonyára nem korlátozódott a harangozásra és a körmenetekre.

Ha a patriarcha megkérdezte volna ezeket a szakértőket, akkor ők különféle lehetőségeket és precedenseket hoztak volna fel neki. Beszéltek volna például a Novgorodi Évköny 1572-es bejegyzéséről, melyben arról van szó, hogy azokat a papokat, akik „a bojárok tudta nélkül” bubópestises embereket áldoztattak, egyszerűen elégették. Vagy hogy Usakov, a szent admirális, Herszon város elöljárójaként az 1783-as pestisjárvány idején szigorú karantént vezetett be és a még be nem fejezett templomban felfüggesztették az istentiszteletek végzését. Később az Orosz Birodalom karantén eljárási rendje minden városi elöljárónak jogot adott arra, hogy járvány idején felfüggessze a templomokban az istentiszteletek végzését. Az információk bekérése a szakértőktől elengedhetetlen ahhoz, hogy a hatalom megértse a hagyomány keretein belüli cselekvés lehetőségeinek terét.

A másik: világos, hogy a járvány felfelé ívelése esetén valahogy szét kell szórni a vallási gyülekezeteket. Világos, hogy ezt a szerzetesség, a papság és a világiak egy része fájdalmasan fogja megélni. Ezért már korábban el kellett volna kezdeni felkészíteni az embereket erre a számukra nehéz intézkedésre. Vagyis nem az orvosokra vagy az államhatalom akaratára kellett volna hivatkozni, hanem kimondottan az egyházi szempontokra.

Ezen kívül, a patriarchának fel kell vállalnia a felelősséget, nem hivatkozhat a tisztifőorvosra: „Jaj, ezt nekünk megparancsolták”. Világosan, a saját nevében kell beszélnie: „Testvérek, ilyen helyzet alakult ki, és Krisztusba vetett hitünk azt parancsolja, hogy ezt vagy azt tegyük”. Hogy az üdvösséghez vezető út nem a templomban meggyújtott gyertyák számának növelésén, hanem annak ellentétén keresztül vezet.

Figyeltem a patriarcha és a hivatalos egyházi szóvivők retorikáját. Arról, hogy a templom látogatásáról való lemondás kimondottan Krisztus és a felebarát nevében hozott áldozat, a katolikusok kezdtek beszélni még februárban, a mieink pedig csak áprilisban. A patriarcha hibája ez a két hónapos késés. Ezen kívül az a túlságosan félénk döntése is, ami gyakorlatilag rábízta minden papra, hogy maga döntse el, hány embert enged be a szolgálatra. Sok egyházmegyében még a tisztiorvosok rendelkezéseit is saját kiegészítéssel küldték el az egyházközségekbe: „a szolgálatokon csak a papok és az önkéntesek vehetnek részt”. Ugyanakkor nem létezik az önkéntesek hivatalos listája, hiszen ők önkéntesek. Tehát nem is lehet megmondani, hogy hányan vannak. Tehát a hívőkre hárult a választás: megmaradt a lehetősége, hogy elmenjen a templomba, az egyházi lelkiismerete pedig azt parancsolja, hogy éljen ezzel a lehetőséggel. Éppen az, hogy a patriarcha nem vette le a hívők és a papok válláról ezt a döntést, nem vette magára a felelősséget, emiatt nem tekinthető kívülálló embernek az elhunyt klerikusok sorsában.

A Valaam-i Sztavropigiális férfimonostor Úr Színeváltozása székesegyháza. Фото: Сергей Ермохин / ТАСС

„A kedves kiscica feltáplálta magát és nehezen kezelhető vadállattá változott”

Van egy olyan változat is, hogy az Ön elleni repressziók, ezek egyidejűleg „Tyihon Sevkunov metropolita pártja” elleni repressziók is. Ismert, hogy Ön támogatja őt és kapcsolatban áll vele. Mit mondana erről?

Azt, hogy ez egy nagyon elborult konspirológia. De valami konspriológiai dolgot én is mesélek önöknek. Létezik egy monostor, ahol nincsenek betegek. Ez a Valaam monostor. Elöljárójának – Pankratyij püspöknek – utasítására ezt a monostort március 13-án bezárták. Egyszerűen megtiltották a hajóknak, hogy kikössenek és turistákat vagy zarándokokat hozzanak. Úgy vélem, hogy ezt a döntést olyan korán (vagy éppen időben) nem azért hozták meg, mert Pankratyij püspök előrelátóbb a patriarchánál, hanem azért, mert ott van Putyin rezidenciája és a karantént az FSZO [Szövetségi Védelmi Szolgálat – ford. megj.] írta elő.

Megváltozik az Egyház a pandémia után? Megváltozik a klerikusok viszonya Kirill patriarcha iránt? Megváltoznak bizonyos teológiai szempontok az Egyházban?

Először is, előbb egyszerűen túl kell élnünk ezt a járványt és ki kell jutnunk belőle. Megjósolhatatlan, hogy milyen összetételben jövünk ki belőle, kit veszítünk el út közben. De úgy vélem, hogy a járvány túlsó oldalán még a hatalom számára is világos lesz, hogy az egyházi korporáció rendkívül egoisztikus. Az utcán talált kedves kismacska feltáplálta magát és nehezen irányítható vadállattá vált.  Vagyis az egyház kész ellenállni, harapni és harcolni a bevételeiért. Ez úgy gondolom, hogy nem lesz plussz pont még a hatalom szemében sem. Az egyházon belül pedig a patriarcha sok mindent átforgatott azon szavaival, hogy lehetséges az üdvözülés, még ha valaki nem is jár templomba. Ezzel megnyitotta a lehetőségek bizonyos ablakát: hát így is lehet? Most (egyes) hívők tudatában lerombolódtak bizonyos fontos pszichológiai gátak.

A hívőknek évezredeken át azt mondták: „Menjetek a templomba, csak ott van az üdvösségetek, az ereklyéink megmentenek titeket minden csapástól”. Majd egyszercsak kiderül, hogy lehetséges, sőt néha javasolt ezen ereklyék nélkül maradni, hogy az egyházi „panáceák” halált és csapást is hordozhatnak, ráadásul nem az „Egyház ellenségeinek” nézetei, hanem a legfelsőbb egyházi hierarchia beismerése szerint. Az Egyház, amely önmagát kórháznak nevezi, egy kissé nem úgy működik, és hogy ezen kórház profilja egyáltalán nem az, amire paciensei tömegeinek szüksége lenne. Tehát lehetőség nyílik megkezdeni egy diskurzust, amire már régóta szeretném rávenni az egyházi közvéleményt. Egy diskurzust arról a témáról: „Mit jelent kereszténynek lenni?” Az olcsó, tömegválaszok, úgy tűnik, most rosszul működnek.

„Nem szeretek a csónak azon fedélzetén állni, ahol a többség áll”

Sokan mondják és írnak arról, hogy Ön néha túlságosan élesen fogalmaz az emberekről, klerikusokról. Meg tudja magyarázni, hogy miért tartotta lehetségesnek oly keményen beszélni a jelohovói székesegyház elöljárójáról, Alekszander Agejkin atyáról? Hiszen nem szokás rosszat mondani az elhunytakról. Amikor Önt olvasom, hallgatom, azt gondolom: „Miért kell neki most rendeznie a számlát?”. A „Nyepoznernek” adott interjújában meglehetősen nyíltan beszél Alekszij patriarcháról, Alekszander Meny atyáról. Mintha nem létezne tabu az Ön számára?

Látezik számomra a tabu. Nagyon kemény. Mindjárt elmondom. Soha nem kritizálok egy embert a gyerekei jelenlétében. Például a katonai templom ezen mozaikjai kapcsán. E díszítések legfőbb ideológusa Leonyid Kalinyin atya. Nem értek egyet a véleményével, de egy egyszerű ok miatt nem engedem meg magamnak, hogy kritikát mondjak róla, mint emberről és papról: a kisfia öt évvel ezelőtt meghalt. Az én felfogásomban Leonyid atyát egy olyan csapás érte, ami indulgenciát ad a számára bármire. Bármit is mondana, nekem csak Ványája jut eszembe, aki nem érte meg a katonai iskola elvégzését. Személyesen nem ismertem ezt a fiút. De számomra egy ilyen emberi fájdalom fontosabb minden másnál. Természetesen vitatkozhatok Leonyid atya egyes véleményeivel. De semmiféle személyes értékelést és támadást nem engedek meg. Ami pedig Alekszander Agejkin atyát érintő bejegyzésemet illeti… Valamiért a kritikusaim nem tudnak olvasni. A mondat így hangzott: „Az én emlékezetemben Agejkin ostoba karrieristaként marad meg”. Az én emlékezetemben! Ez az én személyes blogom. Ahol, mondhatni, megvallom a gondolataimat. Bennem ilyen maradt, ilyen emlékem maradt arról az emberről, aki 15 évvel korábban internet-fórumom moderátora is volt.

Leonyid Kalinyin atya. Фото: Юрий Мартьянов / Коммерсантъ

Egyébként éppen a 2009-es patriarchaválasztás napjaiban váltak el útjaink. Ő Kirill patriarchátusának ellenzői közé tartozott. De később, mint láttuk, azonnal az új vezetéshez hangolta magát. Innen ered a véleményem róla, mint karrieristáról. Négy évvel később a Kreml Nagyboldogasszony székesegyházában egy Pál császár életébe való jelenet játszódott le: emlékeznek, a cárt nagyon felmérgesítette, hogy a lovasgárdista ezred a gatcsinai parádén nem hajtotta végre tökéletesen a parancsát, ezért elrendelte: „Ezred, Szibériába, indulj!”? Tehát azon a napon a patriarcha valamiért nagyon feldühödött amiatt, hogy a prédikáló pap papírról olvasta a beszédét. És azonnal egy vidéki egyházközségbe helyezte át Moszkvából. Családjának és egyházközsége hívőinek könnyeit egyáltalán nem vették figyelembe. Én felléptem a kegyvesztett pap mellett (annál is inkább, mivel valamikor a diákom volt). Agejkin pedig, aki akkor már szilárdan rálépett a „bíboros gárdistájának” útjára, erre így reagált: „Szegény Andrej Kurajev atya: klimax, ősz, avitaminózis”. És megint: hogy mennyi minden van kapcsolatban kicsiny világunkban… ez a kegyvesztett Mihály atya Georgij Brejev atyánál nevelődött és ott szolgált, aki a lelkiatyám volt, és az eltiltásomról szóló patriarchai rendelet napján hunyt el… Még valami: Pál császár egy nap múlva meggondolta magát és visszahívta a gárdistákat a fővárosba. Mihály atyát a patriarcha ott felejtette a faluban.

Miért kellene megváltoztatnom a véleményemet (Agejkin – „MBH média”) halálának ténye miatt és hazudnom halálának napján? Nem értek egyet azzal a szabállyal, hogy „holtakról csak jót”. Ebben az esetben el kellene égetni az összes történelemkönyvet. Hiszen az Egyház történelme sem lehet csak végtelen magasztalás. Ráadásul hol, milyen világi vagy újságírói kódexben határoznak meg valamiféle határidőt: hány nappal az elhunyta után lehet már beszélni? Azon a napon, amikor elhunyt II. János Pál római pápa, néztem az európai tévécsatornákat. A kritika egész hulláma jelent meg: ilyen-olyan konzervatív, nem támogatta a homoszexuális házasságokat, ellenezte az abortuszt stb. Úgyhogy ezt a szabályt mindig nagyon pártosan alkalmazzák: „a mieinket ne érintsd”.

A másik: engem úgy neveltek, hogy nem szeretek a csónak azon fedézetén állni, ahol a többség áll. Amikor valakinek az elhunytakor mindenki énekelni kezdi, hogy „micsoda titán távozott közülünk, micsoda szív szűnt meg dobogni”, akkor nehezen tudok egyetérteni a kórussal és jelzőivel. Ráadásul ismerem a mi kis városkánk erkölcseit. Ha vársz, és egy év múlva mondasz valamit, akkor azzal a replikával fogják be a szádat: „Miért kell most erre emlékeztetni?”. Ha eltelik 30 év, a fanatikusainak csoportja talán elkezdi követelni a kanonizációját. És ez lesz az érvük: más hangok nem voltak! Ez megtörténhetett volna II. Alekszij patriarcha esetén. Komolyan tartottam ettől és ezért mondok el bizonyos dolgokat, melyek nem illenek bele az ikonikus képbe. Ez nem bosszú, hanem éppen ellenkezőleg, az Egyház tisztaságával való törődés, hogy a szentek közé ne kerüljenek be egyszerűen csak jó emberek. Mert a jó ember és a szent ember egyáltalán nem ugyanaz. Nem szinonimák.

A legszomorúbb: a patriarcha úgymond Alekszander atya bejegyzésemmel megsértett családjának védelmében lépett fel. Nem hiszem, hogy elhunytának napján a felesége, aki szintén ebben a begetségben szenved, elolvasta a blogomat. Nem gondolom, hogy most is örömet okozna erről beszélnie. De azt, ami marginális epizód maradhatott volna, ami nem érintette volna az ő világát, a patriarchai rendelet felfújta. A sajtó azonnal megkereste azt a blogbejegyezésemet és elkezdte terjeszteni. Ezt a „Streisand-effektust” a patriarcha láthatta volna előre. Aligha lehet nagy vigasztalás az özvegynek a patriarcha azonnali káder döntése sem, amivel Alekszander atya helyébe új parókust nevezett ki – nem ideiglenes parókust – még a temetése előtt (ilyennel életemben először találkozom).

Bárhogy is volt, most élek a lehetőséggel és bocsánatot kérek Alekszander atya családjától, abban a meggyőződésben, hogy emlékezetük róla a lehető legfényesebb és radikálisan eltér az enyémtől. Legyen így.

Ön most mit fog tenni? Továbbra is kritizálni fogja az Egyházat, úgy hogy most már kívül van?

Miért lennék kívül? Én belül vagyok.

Akkor mit jelent ez az eltiltás? Hogy egyszerűen nem szolgálhat diakónusként a templomban?

Csak egy dolog változik: nem fogok kimenni a templom ambonjára és nem mondom: „Újra meg újra békeségben könyörögjünk az Úrhoz!” Továbbra is járok templomba, bemehetek az oltárba és áldozhatok együtt a papsággal. Az „újra meg újra”… Nos, talán az Úr nem emiatt hozott ebbe az életbe.

Ön nem sajnálja, hogy mindezekben az években mintha ezt a szolgálattól való eltiltást akarta volna?

Most nem sajnálom. Lehet, hogy két hét múlva sajnálni fogom. Liturgikus éhségem lesz. Ez teljesen lehetséges.

De ez nem örökre szól?

Ezt nem tudom. Ismétlem, nem tudjuk a legfontosabbat: ki fogja közülünk túlélni ezt a járványt. A sah vagy a szamár?

De a tiltást vissza is vonhatják?

Mivel ez csak egyetlen ember akaratától függ, ami előre megjósolhatatlan és irányíthatatlan, ezért semmit nem tudok mondani a jövőm ezen tőlem teljesen független aspektusáról.

Forrás