Alexander Schmemann atya naplójából

Nagy Csütörtök, 1975. május 1 (május 2-i bejegyzés)

Nagy Csütörtök: kettős megjelenésű – a „szép”* Liturgia reggel, a tizenkét evangélium este. Újra és újra, minden évben, ugyanazon, lényege szerint abszolút időfeletti nap megtestesülése. A hagyomány hatalmas, mély igazsága: lehetőség, hogy újra elmerüljünk a változatlanban. És ezen alázatos, hálás és örömteli elmerülésen kívül semmi mást nem várnak tőlünk.

Ezt annál is inkább erősebben érzem, mivel a Liturgia előtt másfél órás gyóntatás van, és nyilvánvaló a bűn, a bukás, az árulás, mindenekelőtt a „saját akarat”, a már megjelent, megkapott, „uralkodó” és „éltető” élet megsértése saját kicsiny szolgai „szabadságunk” által, ami a „a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége” (1Jn. 2, 16)

Az Egyház törvénye: átadni magunkat annak, ami adatott, hogy ne keressük a „sajátot”. Mivel arról van szó, hogy már minden „bevégeztetett”, minden végbement, minden megadatott. Az Egyház egyetlen rendeltetése ebben a világban: ezen „bevégzettség”, ezen „adottság” megjelenítése és átadása nekünk. Minden más – a „gonosztól van”…

Veszély: az Egyházat mintegy Krisztuson „kívül” megszeretni. Az ilyen szeretetből több van, mint ahogy gondolni szokás. De az Egyház: csak Krisztus, az Ő élete és az Ő ajándéka. Krisztuson kívül mást keresni az Egyházban (ami azt jelenti: megintcsak önmagamat és a sajátomat) – ez elkerülhetetlenül „öncsalásba”, romlásba, és végső soron önpusztításba vezet.

* “красный” – jelentése “vörös”, de régiesen “szép” is. A nagycsütörtöki Liturgiának énekeli és dallamai különleges szépségűek, az istentiszteleti öltözékek színe pedig sötét vörös.