„A beteg beszélget veled, de már nincs tüdeje” – a moszkvai Filatov-kórház orvosa a koronavírusos betegekről és a szünet nélküli műszakról

A moszkvai Filatov klinikai kórházat átalakították a koronavírusos betegek fogadására. Ezután az ágyak száma 12-szeresére növekedett. Irina Iljenko, a kórház kardiológus-reanimatológusa a 12 órás szünet nélkül műszakról, az egészségügyi személyzet védelméről és a betegek állapotáról beszélgetett a Pravmir (Orthodoxia és a világ” c. folyóirat) újságírójával.

Őrkapun lépek be a kórházba, az ellenőrzőpontnál megmérik a hőmérsékletet és gumipapucsot, egy új pár zoknit és fehérneműt adnak.

A fehérnemű – vöröskatonák pizsamája, rajta van a csillag és a felirat: „Vörös Hadsereg” – néhány mérettel nagyobb. Minek ez? Azért mert semmilyen otthoni ruha nem lehet rajtunk, tilos, a kórháznak pedig nincs elegendő mennyiségű saját öltözéke, amit találtak, azt már kiosztották. De szerencsére a pizsama elég kényelmes.

Nyakamba akasztom a szekrénykulcsot. Felülre veszem fel a mundért: a védő kombinét, a cipővédőt, a légzőmaszkot, a szemüveget és a kesztyűt.

Itt fejeződik be a zöld zóna. Innentől kezdődik a vörös zóna, ahonnan semmit nem szabad kihozni. És az én 12 órás ügyeleti időm.

Amikor beengednek ebbe a vörös zónába, minden alkalommal olyan, mint ha harcba küldenének: nos, járj sikerrel! Mintha előfordulhatna, hogy nem térünk vissza… mint a repülőgépről ugró ejtőernyősök: az első, majd második… a legfontosabb, hogy ne felejtkezz el az ejtőernyőről.

Nem ismerjük fel egymást a „szkafanderekben”

Nem ismerjük fel egymást a „szkafanderekben”. Legfeljebb a járás után, vagy egyes személyes jellegű elemek alapján. Vagy a szem alapján – az látszik a maszk mögött.

Kollégám a múltkori ügyelet idején felírta a kapucnimra a nevemet. Én meg elfelejtettem. Jöttek a konzulensek és mind hibátlanul megszólítottak. Én nem ismertem őket, csodálkoztam. Átmentem a tomográfiára. Ott szintén a nevemen szólítottak. Megint csodálkoztam, mert mindannyiunkon ugyanolyan szkafander van – a beteghordozón, a nővéren, a sebészen, a traumatológuson, a kardiológuson… Odamentem a tükörhöz: szó szerint vörös filctollal a homlokomra volt írva a nevem. Vicces volt…

Egy másik doktornak a hátára egy nyulat rajzoltak. Ez a mi kis szabadságunk, amit még eddig nem vettek el tőlünk. Természetesen vannak névkártyák a családnévvel, a nevek kezdőbetűivel és a beosztással, de azok nagyon kis betűvel vannak írva, külön meg kell nézni. Így sokkal érthetőbb és néha mókásabb is.

Amikor elhagyjuk a vörös zónát, le kell venni az uniformist, semmihez sem szabad hozzáérni. Kidobjuk a zoknit, a cipővédőt, a kesztyűt, a szkafandert, a légzőszűrőt. Kapunk egy törölközőt és megyünk a tusolóba. Csak a gumipapucsot és a műanyag maszkot nem dobjuk ki – ezeket fertőtlenítik. A fehérneműről feltételezik, hogy tiszta maradt, ezt kimossák.

A világhálón az egyszer használatos köpenyekről beszélgettek. Én ezt azonnal kizártam a magam számára. Az intenzíven csak teljes védőfelszerelésben lehet dolgozni. Szerencsére egyelőre van még belőle.

Az új ruhát néhány ügyelet alatt megszoktam, bár ennek viseléséhez mindent meg kell változtatni. A légzőmaszkban nehéz lélegezne, nyomja az orrot, az arcot, szorosan feszül az archoz, ezeken a helyeken a bőr kidörzsölődik, bevörösödik. Valamit ki kell rá találni, krémmel kenegetjük, próbálkozunk, de még nem találtunk igazi megoldást.

A betegekkel ezekben a ruhákban világosan és hangosan kell beszélni, nagy odafigyeléssel, mert sokan meg vannak ijedve. Képzeld el, hogy beteg vagy, fekszel az ágyban. Eddig köpönyegben és fedetlen arccal jöttek oda hozzád, most pedig ilyen űrhajós ruhában…

Igen, udvariasak vagyunk, nevükön nevezzük őket, de a védtelen emberek előtt járkálunk ilyen védőruhákban, ami miatt ők ki vannak borulva! Körülöttük mindent lefújnak, felmosnak, fertőtlenítenek. Mindenki érti, hogy a COVID-ról van szó, de pszichológiai tekintetben ez nagyon nem egyszerű. Az emberek pszichológiai beállítódása eltérő. Vannak idegösszeomlások. A rokonok nem jöhetnek be a betegekhez. Telefonálni lehet, de az intenzív osztályon a betegek többsége már nem tud a telefonnal foglalkozni.

12 óra étel, víz és wc nélkül

Amikor felmerült, hogy mennyi ideig tartson egy műszak – 12 óra vagy 24 óra – a 12 órát választottuk. Igan, van olyan, aki egész napot dolgozik. Nem tudom elképzelni, hogy ezt hogy bírja. Az új munkafeltételekről szóló döntést, természetesen, önként fogadta el mindenki. De azt, hogy ez milyen lesz, kezdetben csak sejteni lehetett.

Figyelmeztettek minket, hogy csak egy szünet van, ilyenkor ihatunk, ehetünk, elmehetünk wc-re, nem több, mivel ez mind kieső idő és a védőruha felesleges pazarlása, és kérték, hogy értsük meg ezt az intézkedést. Ez vonatkozik a dohányosokra is.

Amikor kilépünk a vörös zónáról, minden alkalommal át kell mennünk az ellenőrzésem, le kell vennünk a védőruhát, mindez időbe telik. Legalább fél óra. Ha eszünk is, akkor az még több, így az osztály legalább 40 percre, egy órára „elveszíti” a munkatársát. Ha épp ebben az időben jön a mentő, vagy valaki haldoklik, amikor minden másodperc lényeges? Néhány perc alatt nem vagy képes a beteghez szaladni, ahogy az korábban volt. Ezért az „inni akarok” vágyamat egyeztetnem kell azokkal, akik bennmaradnak.

A kapcsolatokról. A kis pihenőszobákban, melyek a műszak végén és a szünetekben megtelnek, természetesen senki nem tartja meg az előírt 2 métert. Itt már mindenki védőruha nélkül van. Feltételezzük, hogy még egészségesek vagyunk. Az egészségügyi személyzet Covid-19 tesztelését még csak most tervezik bevezetni, és mindannyian kapcsolatban álltunk a fertőzött betegekkel, de csak Isten tudja, hogy mi a tényleges valóság. A légzőálarc csak 95%-os védelmet biztosít.

Amikor a műszak után hazafelé tartok, nem tudhatom, hogy talán már az osztályom potenciális betege vagyok-e, és ez csupán napok kérdése.

A pihenőszobába én személyesen csak munka után mentem be, és gyakorlatilag 12 órát koplalok, víz és wc nélkül. Könnyebb kibírni, ha nem iszom. A pizsama alatt pelenkát viselek, arra az esetre, ha mégsem bírnám ki. A múltkori ügyeletem idején volt rá alkalmam, hogy teszteljem. A lábaim között folyó vizelet, a nedves pizsama nem túl élvezetes dolog, szerencsére már a műszak vége felé jártunk. Gondolkodnom kell, hogy hogyan erősítsem a helyzetem e téren. Bár úgy vélem, hogy a szervezetem megtanulta a tűrést.

A kórház vezetése ezen körülmények között, ami most kialakult, ahogy tud, igyekszik megteremteni a maximális komfortot mindenki számára. Ezt érzem, látom. De egyelőre nagyon sok a nyitott kérdés… Egyelőre még csak második hete dolgozunk így.

Az adóvevő külön téma. Minden osztály kapott, mindegyiknek meg van a maga hullámhossza, mind folyamatosan adásban vagyunk. Amikor a vörös zónában vagyunk, soha nem szabad leraknunk és azonnal reagálnunk kell. Halljuk a többiek beszélgetését és ők is hallanak mindenkit:

  • Tizenhatodik, válaszoljon a nyolcadiknak!
  • A nyolcadik hallgatja…
  • Nálunk zöld a kód…
  • Nagyon jó!

Minden műszak kihívás. Kihívás a tapasztalatunk, szakmaiságunk iránt, mivel azzal, amivel most találtuk magunkat szembe, még soha senki gyakorlatában nem szerepelt, ezért ez kihívás az egónknak, a pszichénknek, a teherbírásunknak, az életképességünknek, és talán, az emberségünknek is. Minden alkalommal gondolatban hálát adok azokért, akik a jelen körülmények közepette képesek azt még felmutatni. Ne mondják nekem, kérem, hogy az embereknek nehéz otthon ülniük és a falat nézniük, hogy mennyire elfáradnak otthon a televízió előtt. Az ilyen műszakok után ezt képtelen vagyok megérteni.

Beszél veled a beteg, de már nincs tüdeje

Nagyon súlyos betegek érkeznek hozzánk. Sokkal súlyosabbak, mint amilyenekkel korábban dolgoztam. Meghalnak az emberek? Igen, meghalnak. Ez kórház. Itt mindig jelen van a halál. Most az osztályom fele művi lélegeztetésen van, a másik fele pedig potenciálisan rá fog szorulni. Nincs egy 40 évnél fiatalabb sem. Kevés a 60 évnél fiatalabb, a legtöbben 60 évnél idősebbek. Az embereket a mentő hozza be otthonukból, vagy más kórházakból – naponta akár 100, 200 beteg is érkezhet. Valakit már a lélegeztetőgépre kapcsolva hoznak be.

A napokban vizsgáltunk egy 50-60 éves, súlyosabb patológiával nem rendelkező nőt, oxigénmaszkot kap, de nem különösen panaszkodik: „Igen, nehéz a légzés, de nincs baj, elviselhető”. Beszél. A röntgen szerint enyhe tüdőgyulladása van, nem kritikus. Az ilyen betegeket néhány órára hasra fektetjük, hogy a háta lélegezzen, mozogjanak azok a részek, melyek összenyomódnak, amikor valaki a hátán fekszik. Van egy kis műszerünk, az ujjára rakjuk, ez alapján nézzük a vér oxigéntartalmát.

A mutatók szerint nincs szüksége művi lélegeztetésre. Aztán szó szerint a szemünk láttára a mutatók megváltoznak, a beteg még ugyanúgy érzi magát, nem panaszkodik. Visszük a tomográfra. Nézzük az eredményt: nincs tüdeje! Az egész turhává vált.

Most már értem, hogy miért halnak meg egymás után a covidos tüdőgyulladásosak. Még beszélnek veled, de már nincs tüdejük. Mind ilyenek! Ez rettenetes! Az asszonyt azonnal átvittük a művi lélegeztetésre, nem tudom, túl fogja-e élni.

„Műszakunk hasonlít a pokolra”

Több folyóméternyi utasítást olvastunk és tanultunk meg, folyamatosan írják az újakat.

Több mint 20 éve dolgozom intenzíven, de az ami most zajlik: ilyet még soha nem láttam. Szemészek, nőgyógyászok, traumatológusok – egy nap alatt olyan orvosokká váltak, akik Covid-19-es betegeket gyógyítanak. Most már legalább kezdjük érteni, hogy mit és hogyan kell tennünk…

A betegek száma minden nappal egyre nő, nem tudom, hányan lesznek holnap, holnapután vagy később. Senki sem tudja. A múltkori ügyelet idején nálam heten voltak, de már annyi is elég volt. Ha 15 vagy 20 beteg lesz rám bízva, biztos vagyok benne, hogy sem erőm, sem eszközöm, sem időm nem lesz mindannyiukra.

Akkor az lesz, mint a háborúban: azok között, akiknek kisebb az esélye a túlélésre, és azok között, akiknek van esélye, nekem mint orvosnak az utóbbiakat kell választanom és hozzájuk kell mennem, mert azt kell megmenteni, akit még meg lehet menteni. Nagyon is lehetséges, hogy így fognak alakulni az események. De remélem, hogy ez nem fog bekövetkezni.

Azon kaptam magam, hogy azt figyelem, hogyan viselkednek a kollégáim, amikor nehéz helyzetbe kerülnek. Mindenkinek más a stressztűrő képessége, és a legérdekesebb, hogy soha nem tudhatjuk, hol van a másik ember határa. Összességében az ügyelet menetrend szerint zajlik, nincs idő a reflektálásra. Egyáltalán. Nem tudjuk elfordítani a fejünket a munkáról. Eközben senki nem függesztette fel a különféle papírmunkákat. Csak nőttek a jelentési kötelezettségek. A műszak után csak egy dologra vágyok: aludni… Egy hét után kezdtek mutatkozni nálam a testemben és az érzelmi állapotomban olyan folyamatok, melyekre még nem tudok magyarázatot adni. Valamiféle átrendeződés zajlik bennem, nagyon erőteljes. Tudom, hogy már soha nem leszek olyan, amilyen voltam.

Most már kezdem megérteni azokat, akik benyújtották a felmondásukat vagy azt tervezik.

Megértem azokat a Covid-19-el dolgozó kollégákat, akik ilyeneket posztolnak: „A műszakunk hasonlít a pokolra. Kérlek, maradjatok otthon”.

Az én nemzedékem békeidőben született és nőtt fel. Volt háború, de mindig valahol távol, és nekem, mint nőnek, nem volt hozzá közöm. Most azonban úgy tűnik, kezdem megérteni, hogy mi a háború. Ez se nem szomorú, se nem vidám. Viszont nagyon komoly dolog.

Forrás