A koronavírus és az áldozás

Dimitrij Gotovkin protoierej:

A koronavírus és az áldozás. Miért vált problémává az áldoztatókanál megtisztításnak kérdése az egyes hívők áldozása után?

Az Egyházban nincs külön tanítás a szentségek „steril mivoltáról”

A Moszkvai Patriarchátus Szent Szinódusa útmutatást fogadott el a koronavírus templomokban való terjedése kockázatának csökkentéséről. Az egyik ezzel kapcsolatos intézkedés, hogy az áldoztatókanalat minden egyes áldozó előtt fertőtleníteni kell. Ez vitákat váltott ki. Megfertőződhet-e az ember a koronavírussal az áldozáson keresztül? A „Pravmir” Dimitrij Gotovkin protoierejjel, a Valujki-i Egyházmegye Rovenyki Esperességének esperesével, teológussal, a Belgorodi Egyetem tanársegédével beszélgetett.

A koronavírus terjedésének veszélye miatt az Orosz Ortodox Egyház Szent Szinódusa utasítást fogadott el, melyben felsorolta azokat az intézkedéseket, melyek csökkenthetik a veszélyes fertőzés terjedését az Orosz Egyház templomaiban. Az egyik elfogadott intézkedés az áldoztatáshoz használt kanál alkoholos oldatban való fertőtlenítése az egyes hívők áldoztatása előtt.

Ez az intézkedés erőteljes felzúdulást és heves vitát váltott ki az egyházban. Az újonnan bevezetett előírás iránti kétségeit fejezte ki például Georgij Makszimov protoierej, az ismert misszionárius és igehirdető, és szkeptikusan nyilvánult meg blogjában a mostanában népszerű blogger, Nyikoláj Babkin atya is, valamint sok más pap és világi hívő. Andrej Tkacsov protoierej pedig egyenesen gyávának nevezte azokat, akik félnek megfertőződni a templomban, és felszólította őket, hogy maradjanak otthon és „ne keltsenek zavart az egyház hű és bátor tagjai” között.

A kétkedésüknek hangot adók által felvetettek nagyjából a következőkben foglalhatók össze:

– A kehelyben maga a mi Urunk, Jézus Krisztus van jelen Testében és Vérében, ezért az áldozáson keresztül nem terjedhet tovább semmilyen fertőző betegség. A hívők hite szerint Krisztus kelyhe mentes minden fertőzéstől, azaz steril;

– járványok idején az emberek tömegével jártak templomba, körmeneteket tartottak, és senki nem fertőződött vagy halt meg;

– a pap minden alkalommal elfogyasztja Krisztus Kelyhét, anélkül, hogy megkérdezné a hívőket, hogy hogy van-e közöttük beteg, és ha a betegségek a Kehelyen át terjednének, akkor a már régen nem élne egy pap se.

Az újonnan bevezetett intézkedésekről vitázók gyakran kishitűséggel, újítással és mindenféle más vádakkal illetik a velük egyet nem értőket.

Majdnem 13 éve szolgálok papként, különféle körülmények között, többek között lelkészként egy szigorított rezsimű börtönlágerben, illetve a járási kórház papjaként. Az alábbi gondolatokat szeretném megosztani mind az intézkedésekkel szemben kétségeiket megfogalmazókkal, mind az olvasókkal.

  1. Az Egyháznak nincs olyan dogmája, ami kimondaná, hogy a kanálon keresztül nem terjedhet fertőző betegség. Nincs az Egyháznak ilyen tanítása. Ha létezik is ilyen magánvélemény (még ha az tömeges is, és esetleg szentté avatott emberek is ezt állították), mely annak köszönhetően elterjedt, hogy sok pap így véli és így hirdeti, ez nem jelenti azt, hogy ez a vélemény – igazság és ez az Egyház tanítása.
  2. Az Egyházban nincs arról szóló tanítás, hogy a szentség megváltoztatja az anyag természetét. A keresztelőmedence vize víz marad, a bérmaolajban található illatos olajok olajok maradnak, a Kehelyben lévő kenyér és bor Kenyér és Bor marad, annak minden ezzel együtt járó fizikai következményével. Ezeknek az anyagoknak az egyik tulajdonsága, hogy megromolhatnak, és a gombák, baktériumok és vírusok táptalajává válhatnak. Igen, ezeket az anyagokat az egyház megszenteli, ami által a szellemi világ részévé válnak, és Isten kegyelmét közvetítik a hívőknek, de egyúttal az enyészetnek kitett földi világunk részei maradnak. Tulajdonképpen ugyanezt tanítja az Egyház a szentjeiről is: ők szentek, de ez nem jelenti azt, hogy rájuk ne hatnának a bűn, a betegségeknek és a halál.
  3. A papi szertartáskönyvben, a Liturgikonban található „tanító útmutatásban”, amely gyakorlati tanácsokkal szolgál a lelkipásztorok számára, szó van arról, hogy teljes valószínűséggel megtörténhet, hogy a Szent Adományokat gomba támadja meg, ezért azokat nem lehet kiosztani az áldozóknak. A megpenészedett Adományokat a papnak kell elfogyasztania a Liturgia után, de tilos velük megáldoztatni a hívőket. Az „tanító útmutatás” ismer olyan esetet is, amikor a Kehelybe mérgező anyagok kerülnek (pl. mérgező bogarakon keresztül), és rámutat, hogy ebben az esetben a Kehely tartalmát megfelelően kell kezelni: arra alkalmas helyen ki kell önteni, de semmiképpen sem szabad vele megáldoztatni a hívőket. Hogy az Egyháznak miért nincsenek pontos szabályai a vírusokkal és baktériumokkal kapcsolatban? Úgy van: amikor az áldoztatás legutolsó szabályait írták, még senki nem tudta, hogy lehetnek olyan láthatatlan paraziták, melyek képesek a kanálon keresztül halált okozni az embereknek. Abban a korban csak a méregről és a penészgombáról tudtak.
  4. A Szent Áldozás – nem kevesebb és nem több, mint az ember és Isten közötti kapcsolat legszorosabb formája. A templom pedig e találkozás színhelye, „felső terme”. A mi dolgunk, hogy ezt a találkozást a magunk számára a lehető legtisztább módon tegyük lehetővé. A pap dolga pedig, hogy biztosítsa ezt a tisztaságot az egész egyházközség számára. Éppen a mi, a papok kötelessége, hogy megteremtsük e találkozás tiszta és higiénikus körülményeit, nem pedig, hogy Istentől azt követeljük: Isten, jöjj és tégy csodát, tégy sterillé körülöttünk mindent.

    Az Ószövetség arról tanúskodik, hogy áldozatként kizárólag egészséges állatokat ajánlottak fel, amelyeken nem volt sérülés és amelyek nem szenvedtek valamilyen betegségben. Ez pedig az Eucharisztia, Krisztus Áldozatának előképe, ezért Krisztust nem véletlenül nevezzük Szeplőtlen Báránynak. Az Ószövetségben egész törvénygyűjtemény található a rituális tisztaságról, mivel a régiek nagyon féltek a különféle veszélyes betegségek terjedésétől, amelyek között különösen is kegyetlennek számított a lepra. Ezért a papok számára nem csak a vallási edények vizsgálatát írták elő, hanem az emberekét, állatokét és a ruházatét is.

    Azonban a higiéniával kapcsolatos elvárásokat, mi, a XXI. század emberei valamiért elveszítettük. A szentségek végzésének tisztaságáról való gondoskodás a pap feladata lett: legyen tiszta víz, tiszta és a legjobb minőségű lisztből készült áldozati kenyér, jó bor, tiszta istentiszteleti edények és ruhák, általánosságban pedig tiszta templomok.

    Mi a probléma akkor azzal, hogy megtisztítjuk a kanalat minden egyes hívő áldozása előtt? Vajon ez a hit megsértése, Isten megsértése lenne? Miben áll a sértés? Akkor a pap miért mos kétszer is kezet a Liturgia során az oltárban (egyszer mielőtt hozzálátna a liturgia előkészítő részéhez, a proszkomidiához, másodszor pedig a Kenyér megtörése előtt)? Ha olyan erős a hited, miért nem hagyod, hogy Isten tegye tisztává a kezedet, anélkül, hogy megmosnád őket?

  5. Mindazok a beszédek, hogy az emberek évszázadok óta áldoztak és soha nem betegedtek meg a templomokban – mindez csupán egy elterjedt vélemény, amely csupán egyéni meggyőződésen alapul. Soha senki nem vezetett erről semmilyen statisztikát. Igenis vannak azonban történelmi példák arra, hogy embereket megmérgeztek az áldozás által, az oltárasztalon őrzött szentség, a Bárány pedig bármelyik papnál megpenészedhet, ha a hely nyirkos és nem megfelelő a szellőzés. Ha pedig a Kehelyben lehet méreg és gomba, miért ne lehetne benne baktérium és vírus? Az emberek évszázadokon át jártak templomba, körmeneteket tartottak, áldoztak és csókkal illették a szentképeket, közben egész városok pusztultak el a járványok során, többek között papok, püspökök és szerzetesek is. Ezek tények, és nincs semmiféle statisztika arról, hogy ez vagy az az ember hol fertőződött meg, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a betegségnek lappangási ideje van.
  6. Ha hitünk szilárd, hála legyen Istennek! Ha nem kapjuk el a vírust és nem betegszünk meg – halleluja! De mi, papok, a papságunk mellett időnként ismert média személyiségek is vagyunk. Felelősséggel tartozunk azok iránt, akik olvasnak minket. Készek vagyunk-e arra, hogy lelkünkre vegyük a felelősséget más emberek betegségéért és haláláért, akik nem azért veszik félvállról a közegészségügyi szabályokat, mert annyira őszintén bíznak Istenben, hanem mert fanatikusan és vakon hisznek nekünk, papoknak, akik az egész világ színe előtt állítjuk, hogy a kanál által nem lehet megfertőződni? Készek vagyunk rá? Kitartani szilárdan a hitben egészen a Krisztusért vállalt halálig – ez Krisztusról szóló tanúságtétel. Kitartani a hitben mindhalálig valamiféle másodrendű elvekért: ez fanatizmus és szellemi sötétség. Úgy gondolom, hogy meg kell különböztetni a Krisztusért vállalt halált és az alkohollal nem fertőtlenített kanál miatti halált…
  7. Mindannyiunknak vannak családtagjai, felesége, gyerekei, hozzátartozói, akiket nagyon szeretünk. Közöttünk kapcsolat van, és a dolgok összekötnek minket. Annak ellenére, hogy a feleségünkhöz szoros szeretet köt, megtartunk bizonyos higiéniai szabályokat. Talán a higiéniai szabályok megtartása aláásná a közöttünk levő szeretetet? Vagy például te, mint férj, megcsókolod a feleségedet, amikor torokgyulladásod van? Pedig a szeretet csodákra képes, nemde? Akkor most higgyük el, hogy a vírus nem terjedhet át az egyik emberről a másikra, mert szeretik egymást? Hiszen Pál apostol is azt mondja, hogy az igazi szeretet legyőzi a félelmet? Mérjük ilyen módon szeretetünk erejét és mélységét? Miért kezdtük egyszerre ilyen módon mérni Isten iránti szeretetünk és bizalmunk erejét?
  1. Mi ortodoxok, gyakran nagyon furcsán viselkedünk és kettős mérce szerint élünk. Egyrészről úton-útfélen hirdetjük, hogy az Egyház soha nem volt a tudomány ellen, ellenkezőleg, igazi partnerei vagyunk a tudománynak és küzdünk a babonaság, sötétség ellen.Posztszovjet országunkban lehetőséget kaptunk rá, hogy a teológiát bevezessük a tudomány világába. Azt hirdetjük, hogy az orvos munkája Isten áldását viseli, hogy Isten legértékesebb ajándékaként nem szabad elhanyagolni az egészséget és az életet. Ugyanakkor nyomban felcseréljük ezeket az alaptételeket olyan vallási előírásoknak megfelelő elvekre, amelyeknek valójában semmi közük sincs a hithez és Istenhez.

    Egyébként a kanál egy tisztán gyakorlati, és nem is olyan régi találmány a liturgikus életben, és biztos vagyok benne, hogy rítushoz ragaszkodó őseink szintén elutasítóan fogadták, mint újító elemet és a „kor szellemének” tett engedményt. Tanuljunk meg legalább egy kicsit bízni az orvosokban, akik a mi egészségünkről gondoskodnak, ne keltsünk pánikot és ne kezdjünk el tüntetéseket szervezni olyan jelszavakkal, minthogy „Üldözés éri az egyházat és az áldozást”, „Ortodoxia vagy halál”, és „Utolsó idők, hitehagyás”.

  2. Végül pedig, közelítsük meg a kérdést elméleti síkon. Az áldozás gyakorlata az Egyházban a kereszténység egész története során többször változott. Az elején, az Úr Vacsoráján – Mózes törvénye szerint – kovásztalan kenyeret használtak, amelyet áldás kíséretében megtörtek és szétosztottak, majd pedig körbe adták a Kelyhet Krisztus Vérével.Később az Egyház életében sok változás történt, melyek az Eucharisztiát is érintették: megjelent a kovászos kenyér, a proszfora (áldozati kenyér), az oltárasztal és az antimenzion, a különleges szent edények, a kopja és végül a kanál. Mindezek hozzátartoznak a liturgikus formák fejlődési útjához az Egyházban, melyek az életkörülményeknek megfelelően változtak. Az Egyház pedig kialakította létezésének új szabályait, többek között a Liturgia és az áldoztatás módozatát is.

    Mi akadályozhatja meg az Egyházat, hogy akár ma is megváltoztassa ezt a gyakorlatot, megváltoztatva az eszközöket, de érintetlenül hagyva a Szentség lényegét? Milyen dogma tiltja ezt? Miért nem mártjuk Krisztus Testét minden egyes hívőnél a Kehelybe, ahelyett, hogy minden áldozónak kanállal adnánk a szájába? Akár állandó jelleggel is? Hiszen nagyon sok ember van, aki számára az áldozással szembeni egyik nyomatékos érv éppen a higiénia hiánya, az az elv, hogy „egy kanál mindenki számára”. Ez különösen vonatkozik az értelmiséghez és a művelt réteghez tartozókra, a tudósokra, orvosokra.

    Messze nem minden ember képes legyőzni belső félelmeit, meggyőződését, fizikailag és pszichésen átlépni a természetes viszolygás érzését. Sajnos, ez nem mindenkinek sikerül. Mi akadályoz meg minket abban, hogy lépést tegyünk ezek felé az emberek felé?

    Ezek csak elméleti gondolatok, de a kérdéssel kétségkívül foglalkozniuk kell a tudós egyházi férfiaknak, az egyházi vezetésnek. Éppen az egyházi vezetés, melynek lehetősége volt rá, hogy tanácskozzon a vezető orvosokkal és egészségügyi szakemberekkel, dolgozta ki a mostani utasításokat, amelyet legutóbbi ülésén a Szent Szinódus elfogadott, véleményem szerint a legjobb időben, reflektálva az aktuális helyzetre.

    Végül szeretném elmondani, hogy másfél éves börtönszolgálatom idején többek között tbc-s embereket is áldoztattam, de a templomban egyébként nem kérdezzük meg, hogy kinek milyen betegsége van. Mindez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy bizonyos vagyok saját halhatatlanságomban, vagy abban, hogy a kanálon keresztül egyáltalán nem fertőződhetek meg. Ez annyit jelent, hogy pap vagyok, aki készen áll arra, hogy bármelyik nap meghalhat valamilyen betegség vagy halálnem következtében, és készen áll arra, hogy Isten színe elé kerüljön. Ez azonban nem ok arra, hogy a nyájat a csodákba vetett vakhitre tanítsam, vagy figyelmen kívül hagyjam a hívők életének vagy egészségének kérdését.

    Kétségtelen, hogy az Úr csodákat tesz, és teszi ezt az ő Testén és Vérén keresztül is, ami nem jelenti azt, hogy jogunk van kikövetelni a csodát és figyelmen kívül hagyni minden olyan lehetséges szabályt, ami életünk és egészségünk megőrzését szolgálja, illetve még kevésbé kockára tenni felebarátaink életét és egészségét. Ahogy az Úr mondja – „ne kísértsd a Te Uradat, Istenedet”.

Ford. KM és TK

Forrás