Bartholomeosz patriarcha személyisége és teológiája (1.)

A patriarcha hangsúlyozza, hogy az Orthodoxia nem képvisel valamiféle „Európától” vagy a „Nyugattól” különálló civilizációt. Az Orthodoxia nem egy külön keleti-keresztény civilizáció az egységes Európa keretében. Ezért az orthodoxoknak minden jogalapjuk meg van a kritikára, ha az nem egy napjainkban valóságban nem létező keleti-keresztény civilizációnak a Nyugattal és Európával való szembeállítására épül.

Личность и богословие Патриарха Варфоломея

Személyiség

Dimitriosz Archondanisz, a leendő Bartholomeosz konstantinápolyi patriarcha gyermekkorában ministránsként segítette a templomban Imbrosz szigetén fekvő szülőfalvának papját. „Aszteriosz atya, a falusi pap, a fiatal Dimitriosz lelkiatyja, adott neki áldást, hogy oltárszolgaként szolgáljon a Szent Györgynek szentelt központi falusi templomban, valamint a sziget sziklás partjait nagy számban díszítő fehér kövekből épült távolabbi kápolnáiban. Aszteriosz atya sok kilométert járt be a hegyi ösvényeken esőben, hóban, a szamarával, melyen a fiatal Dimitrioszt és a szent istentiszteleti edényeket vitte. A távolabbi részeken, ahol rajtuk kívül nem volt senki, nem egyszer előfordult, hogy Aszteriosz atya zsebórájára nézett, majd harangozott – és Dimitriosszal ketten kezdték meg a szolgálatot”. Ezen szent napokban megélt istenismeret vált a leendő patriarcha világnézetének alapjává. Pál apostol azt tanítja, hogy a világ és az ember teljes mértékben függ Istentől, és e függés különféle aspektusait fejezik ki e szavak: „minden Őtőle, minden Őáltala, minden Őhozzá”. Ez az Istentől mint Októl Istenhez mint Célhoz történő mozgás különösen a liturgia átélésének tapasztalatában mutatkozik meg. A patriarcha tanúságtétele szerint életének legfőbb tapasztalata az a szellemi felismerés, hogy teremtettek vagyunk, életünket mástól, végső soron Istentől kaptuk („minden Őtőle van”). A liturgiában különleges módon éljük meg Isten jelenlétét, és azt, hogy Istenben való életre vagyunk hivatottak („minden Őáltala”). Az Eucharisztia szó szerint „hálaadást” jelent, melyben az élet Isten felé törekszik („minden Őhozzá”).

Ily módon Bartholomeosz patriarcha misztikus személyiség. Misztikus tapasztalata mélyen egyházi gyökerű. Ez nem a remete tapasztalata, hanem a liturgia megéléséből, az egyházi istentiszteletnek az emberre, mint az eucharisztikus közösség tagjára kifejtett hatásából fakadó tapasztalat. Dimitriosz, a fiatal ministráns nem álmodott arról, hogy pap legyen, hanem átélte Isten titokzatos jelenlétét a liturgián. Az egyházi szolgálat útjának választását nem az a törekvés motiválta, hogy valami fontosat hozzon létre az Egyház számára. A leendő patriarcha azon törekvés miatt lett pap és szerzetes, hogy folyamatosan megélje Isten titokzatos jelenlétét az egyházi istentiszteletben. Bartholomeosz patriarcha mentes a klerikális világnézettől. Világnézetében jelen van az Isten valóságos jelenlétében élő keresztény érzése, megértése, megélése és tudata.

Az Orthodoxia mint az istenismeret tapasztalati útja

A személyes istenismeret tapasztalata vált Bartholomeosz patriarcha teológiájának alapjává. A patriarcha meg van róla győződve, hogy az orthodox hagyomány számára az apostolok és szent atyák által kijelölt út: amikor a teológia a személyes istentapasztalatra alapul. Bartholomeosz patriarcha szerint a „teológia – találkozás az élő Istennel: az Atyával, Fiúval és Szent Lélekkel. Az Orthodox Egyház azt állítja, hogy ez nem egyenlő a múltból örökölt tanítások vagy hagyományok summájával. Az orthodox hit – mindenek előtt személyes találkozás és személyes szeretet- és bizalmi közösség a személyes Istennel” (Патриарх Варфоломей. Приобщение к таинству. М., 2008. с. 118-119.). Ahhoz, hogy ’teologizálhassunk’, vagyis Istenről taníthassunk, ismernünk kell Istent. E tudásnak tapasztalatinak kell lennie, és az radikálisan más, mint az Istenről való elméleti tudás. Az Istenről alkotott elméleti tudás hasonlít a vakoknak a színekről alkotott tudásához, melyek a számukra láthatatlan világban léteznek. A teológus nem elméleti, hanem gyakorlati ember. A teológus Istenről tanúként beszél, arról az Istenről tanít, Akivel személyesen találkozott és Akit személyesen ismernek a hívők, az Egyház tagjai. „Következésképpen, a teológusok azok, akik a személyes tapasztalatuk alapján beszélnek és írnak az Istenről-Háromságról, különösen arra alapozva, ahogy a Háromságos Istent a Szent Írásban feltárja magát nekünk” (119. oldal).

Az orthodox hagyományban nem azokat a szenteket nevezik teológusoknak, akik kiemelkedő elméleti emberek voltak, hanem azokat, akik az „Istenség szemlélői” voltak. Közülük a legelső Theológus Szent János apostol volt, aki még az apostolok közül is kiemelkedett a láthatatlan isten és Jézus Krisztus Istenségének közvetlen misztikus ismeretével. Isten ezen tapasztalati látása a forrása János Evangéliuma teológiájának, nem pedig a filozófia befolyása az apostolra. A görög patrisztika aranykorának atyái közül kiemelkedik Theológus Szent Gergely, akinek dogmatikai tanítását az Egyház az egyházi hittanítás példaértékű kifejezésének tekinti. Bartholomeosz patriarcha felhívja a figyelmet Szent Gergely azon tanítására, miszerint csak az a keresztény képes a teológiára, aki megtisztította szívét a szenvedélyektől. Ha a teológiának az Isten tapasztalati látásából kell kiindulnia, akkor az Üdvözítő ezen látás feltételeként a szív tisztaságát nevezte meg: „Boldogok a szívükben tiszták, mert ők meglátják az Istent”. Az első és második évezred fordulójának Bizáncában sokan úgy vélték, hogy a tapasztalati istenismeret korszaka rég elmúlt, de ezt az előítéletet az Új Theológusnak nevezett Szent Szimeon megjelenése cáfolta meg. Szimeont olyan emberként nevezték el így, aki látta Istent és nagyon személyes himnuszokat alkotott szellemi tapasztalatáról. A későbbi évszázadokban istenlátókká váltak azok a szentek is, akik a kihűlés korszakai után az orthodox spiritualitás újjászületését hozó szellemi mozgalmakat kezdeményezték. Nevükhöz már nem kapcsolták hozzá a „theológus” megtisztelő címét, de teljesen méltók lennének rá. Bartholomeosz patriarcha ilyen szentnek tekinti Palamasz Szent Gergelyt (XIV. század), aki új erőt adott a hészükhaszta mozgalomnak, Áthoszi Szent Nikodémoszt (XVII. század), aki a Philokália összeállítója volt, melyből az a szellemi újjászületés támadt, mely magával ragadta a teljes orthodox szerzetességet az Áthosz-hegytől Optyina-pusztáig. Bartholomeosz patriarcha meg van róla győződve, hogy a szent istenlátók mindig jelen vannak az Egyházban, és nekik hála mindig fennmaradt az Orthodoxia teológiai hagyománya. Bartholomeosz patriarcha azt állítja, hogy a dogmatikai megfogalmazások különös isteni kinyilatkozások eredménye. A dogmatikai tanításnak mint Istentől való kinyilatkozásnak legékesebb példájaként idézi Csodatevő Szent Gergely hitvallásának példáját, aki azt különleges látomásban kapta meg (121-123. o.). A többi szent dogmatikai teológiája saját istentapasztalatuk átgondolásának eredménye volt, de Isten különös kinyilatkozásokban bátorította őket az istenismeret és az Istenről való gondolkodás útjain (123-126. o.). A patriarcha úgy véli, hogy „a teológiának, mint felülről kapott ajándéknak, ezen karizmatikus átélése… különleges jelentőséggel bír a teológia orthodox felfogása számára. Arról van szó, hogy az orthodox hagyományban és gyakorlatban az ilyen misztikus átélések – álmok vagy extatikus látomások formájában – meglehetősen ritkák, legalábbis a nyugati egyházakkal való összehasonlításban” (126. o.) A dogmatikai formulák nem kimerítő meghatározásai az Istenről alkotott tudásnak, hanem az Istenség szóbeli ikonjai. Ezek az ikonok a szentek istenlátásának tapasztalatából keletkeztek és utat mutatnak a hívők számára az istenismeret felé. De a dogmák (mint szóbeli ikonok) nem elméleti konstrukciók, hanem a Szent Lélek hatásának gyümölcsei. „Mi nem vagyunk képesek intellektuálisan definiálni Istent, de még csak adekvát módon leírni sem. Következésképpen minden teológia kizárólag a Szent Lélek ajándékaként lehetséges” (117. o.).

A patriarcha kiemeli, hogy az istentiszteleteken az orthodox keresztények így énekelnek: „láttuk a Feltámadást, láttuk az igazság világosságát”, nem pedig azt, hogy „hiszünk a Feltámadásban”. Az Egyház ezáltal arra irányítja a figyelmet, hogy nem egyszerűen hinni, de ismerni kell. Maga az Egyház a szentek tapasztalatából születik és elvezet az istenismeret tapasztalatához a hívőkben (130. o.).

A patriarcha az istenismeret tapasztalatáról mint a teológia forrásáról szóló tanításában az orthodox teológia napjainkban legfőbb irányzatának – az ún. neopatrisztikának a képviselőjeként jelenik meg. A patriarcha legfőbb törekvése, hogy a szent atyák tanítását korunk teológiai és filozófiai nyelvének segítségével jelenítse meg. A patriarcha neopatrisztikus teológiája azonban nem elméleti konstrukció eredménye, hanem a tapasztalatból születik. Néha orthodox gondolkodók sokat írnak a tapasztalatról, mint a teológia forrásáról, azonban közvetlen tapasztalattal nem rendelkeznek. A tapasztalat fontosságáról alkotott elmélkedések olyan emberek részéről, akik nem rendelkeznek ilyen tapasztalattal, gyakran ingerültséget váltanak ki a gondolkodó olvasóból. Bartholomeosz patriarcha az elmélet és a gyakorlat példájának összhangját mutatja fel. A tapasztalatról szóló tanítása saját megéléséből született, ezért egyszerűségében is meggyőző.

 

A dialógus szükségessége Isten és az emberek között

Az istenismeret és a teológia egyek az imában. A hívők azért imádkoznak, hogy közösségbe kerüljenek Istennel. Ez a közösség dialogikus, nem pedig monologikus. E közösségben, amikor az ember beszél, Isten valóságosan személyesen figyel a hívő szavaira. Isten ismeri az ember minden szükségét, de kérteket az imára válaszul adja meg, mert Isten szemében az ember egész életéből a legértékesebb éppen az Istenhez való személyes odafordulása, szavai, könnyei, öröme és örvendezése Isten színe előtt. Isten szempontjából az ember életének értelme a közösségben levés. Az Istennel való közösség. Ez a közösség a szeretet közössége kell legyen. De ahhoz, hogy helye legyen az Istennel való közösségnek, imádkozni kell. Az Istennel való imádságos közösségben a legfontosabb, hogy ne tegyük az imát az ember monológjává. Egyszer Antonij szurozsi metropolitát felkereste egy jámbor idős asszony és elmondta neki súlyos problémáját: egész életében imádkozott, de Isten soha nem válaszolt neki, ő soha nem érezte meg Isten valóságos jelenlétét az imában és nem tapasztalta meg az Úr létezését. Antonij metropolita kikérdezte, hogy milyen módon imádkozik, majd megjegyezte: „végülis Ön nem hagyott helyet az Úrnak, hogy akárcsak egy szót is beilleszthessen a monológjába”. A metropolita azt javasolta, hogy emlékezzen az Úr Színe előtti hallgatás fontosságára. Az idős asszony a szokásos imaszövegének mondása közben tartott szünetben megérezte Isten jelenlétét, amikor egyszerűen csak leült és belehallgatott a csendbe. Bartholomeosz patriarcha úgy véli, hogy a mai emberiség legfőbb problémája: nem képes belehallgatni, figyelni a hallgatása közben. Az ember felületessé vált a másikra való odafigyelésében. Az Istennel való közösség csak mély személyes önközlésként és Istennek az irántunk való személyes odafordulására való odafigyelésként lehetséges. Bartholomeosz patriarcha meg van győződve arról, hogy Isten mindig személyesen fordul minden emberhez: ott áll és kopogtat minden ember szívén. Mindenkihez személyesen szól az Írásban, a templomok és istentiszteletek szépsége által, a világ harmóniája által és minden ember lelkiismeretén keresztül. A Másik meghallásának megtanulása az imádságos csendben csak más embereknek a hétköznapi személyes közösségben való meghallásának és elfogadásának képességén keresztül lehetséges. Nyitottnak kell lenni Isten iránt, Aki mindig Más – nem olyan, mint a mi róla alkotott elképzeléseink. A patriarcha hangsúlyozza: „Éppen a mások iránti nyitottság teremti meg a valódi imát” (160. o.). Az imában a legfontosabb, hogy megtanuljuk a saját vágyainkról való beszédből az Isten meghallgatásába való átmenetet. Erre tanít minket a hallgatás, a Jézus-ima, az Egyház istentiszteleteiben való részvétel. A hétköznapi dialógusban a legfontosabb: idejében elhallgatni. Még inkább szükség van a hallgatásra ahhoz, hogy létrejöjjön a dialógus Istennel. „A hallgatás: feszült odafigyelés, várakozás, előízlelés” (166. o.). Az ima feltételezi a többi ember iránti nyitottságot, mivel a másoktól – közeliektől és távoliaktól – elzárkózó ember elzárkózik a Másiktól, Istentől. A másik ember imádságos elfogadásáról szóló tanítás alapján jön létre a mások iránti nyitottság szükségességének megértése a társadalmi kapcsolatok minden dimenziójában.

Az Orthodoxia és a kortárs világ

A mások iránti nyitottság a szeretet kezdete. Az ember csak a szeretetben válik valódi emberré. A patriarcha így ír: „Az emberek azért teremtettek, hogy szeressenek: Isten-Szent Háromság képére és hasonlatosságára teremtettünk, Aki a közösség és a párbeszéd. Lényegében az ember csak a párbeszédben válik valódi emberré” (151. o.). Mindenkit szeressetek – ez az élet törvénye, ami kötelező mindenki számára, aki szeretne keresztény és ember lenni. Ádám bűnbeesése abból állt, hogy megváltoztatta az Isten iránti szeretet viszonyát. Az ember elfordult Istentől, inkább önmagába fordult, saját vágyai felé. Ádám a paradicsomban elvetette a közösséget Istennel, elvetette az ajándékait, és az iránt kezdett vágyakozni, amit nem kapott meg.

A mai ember problémáit is az szüli, hogy Ádám útját járja. Az emberiség önmagába fordul, nem akarja a közösséget Istennel. Napjaink emberei elfelejtették még a hozzátartozóikkal való közösségben levést is. Növekszik az elidegenedés a természettől, a világtól, melyben élünk.

Az orthodoxok között elterjedt meggyőződés, hogy a mai világ problémáiban különösen a Nyugat vétkes. Bartholomeosz patriarcha több okból is kételkedik az ilyen szemrehányások jogosságában. Először is, az Orthodoxia azon európai civilizációhoz tartozik, mely világosan elhatárolódik az ázsiai Kelettől. Másodszor, létezik az emberiség közös vétke és minden ember személyes felelőssége, beleértve az orthodox keresztényekét is, az ökológiai csapások, az igazságtalanság, a fogyasztói életmód miatt.

„Világunk bukásaiért és betegségeiért a Nyugatot vádolni – kétesen könnyű út, mely, talán, elvezet minket a realitásból. Kétségtelen, hogy a nyugati civilizáció felelős azon filozófiai nézetekért és gyakorlati fejlődési utakért, melyek negatívan hatottak tudatunkra és viselkedésünkre. Éppen az hirdette az intellektualizmust a szó szűk és kiüresedett értelmében, mely lerombolt minden kiegyensúlyozott spiritualitást. Ő vezette be a semmivel sem korlátozott individualizmust, mely lerombolja az egészséges kollektivizmust. Sőt, nyomatékosan támogatta a természeti források kizsákmányolását és az azzal való visszaélést, a haszonleső piaci konzumerizmust prédikálva, mely elpusztítja a bolygó ökoszisztémáját… Azonban az igazi bűn az ember természetében keresendő… Ahelyett, hogy a világ szerencsétlenségéért kultúrákat vagy társadalmi rendszereket vádolnánk, helyesebb és áldásosabb lenne elgondolkodni a nyugati társadalom egyszerű tagjainak – vagyis saját magunknak – a személyes felelősségéről” (201. o.).

Bartholomeosz patriarcha számára nyilvánvaló, hogy az Orthodoxia Európához tartozik, ahhoz, amit „nyugati civilizációnak” nevezünk. Az Orthodox Egyház „egy, szent, egyetemes és apostoli”, de az egyházszakadás óta sokan, többek között maguk az orthodoxok is, „Keletinek” nevezik azt. A patriarcha elmondja, hogy a „Keleti” kifejezés az Egyház tekintetében nem exkluzív vagy kulturológiai terminus. Inkább az Egyház eredetére mutat rá, mintsem hogy meghatározná a természetét. Ha a „Keleti” magába foglalja az ázsiai Kelet vallásait, akkor ezt a szót nem lehet az Orthodoxiára alkalmazni. Lényegében, történelmi és kulturális gyökereiben, a keleti orthodoxia sokkal közelebb áll ahhoz, amit „nyugatinak” nevezhetünk: magába foglalja a mai nyugati civilizáció antik görög, római és zsidó gyökereit” (64. o.). A patriarcha hangsúlyozza, hogy az Orthodoxia nem képvisel valamiféle „Európától” vagy a „Nyugattól” különálló civilizációt. Az Orthodoxia nem egy külön keleti-keresztény civilizáció az egységes Európa keretében. Ezért az orthodoxoknak minden jogalapjuk meg van a kritikára, ha az nem egy napjainkban valóságban nem létező keleti-keresztény civilizációnak a Nyugattal és Európával való szembeállítására épül. Az Orthodoxia „Európa” vagy a „Nyugat” elválaszthatatlan része. Ezért az „orthodox világnézet és lelkiség egy mély és erős alternatívát jelentenek ugyanazon nyugati kultúra keretében” (64. o.). Az orthodox kultúra nem tarthat ma igényt valamiféle különleges tisztaságra az emberiség általános állapotához képest. „Ma a hagyományos orthodox kultúrákban a helyzet nem jobb, mint a nyugati országokban” (294. o.)

Az Orthodoxia és Európa

Patriarcha pozitívan szól az Európai Unióról, annak eredményeiről. „Az európai népek olyan mértékben élvezik a szabadságot, az igazságosságot és a demokráciát, ami az 1930-as években elképzelhetetlen volt” (291. o.). Európának sikerül megőriznie a békét, egyúttal pedig megmaradnia a sokféleség egységében (291-292. o.). A patriarcha hangsúlyozza, hogy az Orthodoxia teljes mértékben elfogadja az európai értékrendszert. „A nyugati civilizációt, ha alatta az európai és amerikai kulturális teret értjük, nem lehet többé kizárólagosan földrajzi fogalmakban érteni, vagy a közös történelem és specifikus kultúra szűk kereteire korlátozni. Jóval szélesebb kontextusban van, mely magába foglalja, mindenek előtt, azon fundamentális értékeket és elveket, melyekben számos nép osztozik szerte a világon: az emberi jogokat, a vallásszabadságot, a társadalmi toleranciát, a törvény hatalmát” (322. o.). Ezeket az értékeket nem lehet elvetni azért, mert a megvalósításukban olyan világi emberek vettek részt, akik ellenségesek voltak a vallás iránt. A nyugati civilizáció ezen értékeinek alapjait az emberi jogok alkotják. A patriarcha azt írja, hogy az emberi jogokról szóló tanítás a kereszténység hatására, szélesebb értelemben pedig a vallás emberről szóló tanításának hatására jött létre. Önmagában véve ez a tanítás nem ellenséges a vallással, a kereszténységgel, az orthodoxiával – annak ellenére, hogy az emberi jogok megvalósításáa szempontjából meghatározók voltak a Felvilágosodás szekuláris mozgalmának résztvevői. „Az ember jogai” – írja a patriarcha – „nem a Felvilágosodás találmánya: a vallás lényegéhez tartozik, mely elválaszthatatlan a vallásszabadság és a tolerancia fogalmaitól” (242. o.). Az emberi jogok megsértéseinek tényei iránti közömbösség: bűn, mely Ádám bűnbeeséséhez hasonlítható. „Amikor mi hívők nem emeljük fel a hangunkat a türelmetlenséggel és kegyetlenséggel szemben – megszűnünk hívőnek lenni és embernek lenni” (242. o.).

Egyes orthodox gondolkodók azt próbálják meg bizonyítani, hogy az emberek Isten szemében csak annyira értékesek, amennyire hasonlóvá váltak Istenhez. Ezen logika szerint minden ember egyenlő Isten képmásaként: mind értelmesek és szabadok. Az embereknek ezen közös képességeiket arra kell használniuk, hogy jókká és szerető emberekké váljanak. Az erények különféle mértéke, melyet az emberek személyesen elérnek: az Istenhez hasonulás különféle mértékei. Egyes orthodox gondolkodók – többek között Kirill moszkvai patriarcha is – azt próbálják bebizonyítani, hogy az emberek az Istenhez való hasonlóságuk szerint különböző értékűek és méltóságúak. Ez a koncepció azonban egy kockázatos következtetéshez vezet, mely szerint az Istenhez hasonultaknak több jogaik vannak, mint azoknak, akik nem akarnak a szellemi fejlődés útjára lépni.

Bartholomeosz patriarcha a szent atyák hagyományát követi, mely arról beszél, hogy Isten előtt minden embernek egyforma értéke van. Minden ember – Isten képmása, ezért mindegyik ugyanolyan jogokkal rendelkezik. Az emberi jogok mértéke nem függhet az Istenhez hasonultság több vagy kevesebb mértékétől. Az egyes emberek erényessége nem befolyásolja jogaik mértékét, ahogy a vallás, a faj, a nemzet és más tulajdonságok sem. Minden ember abszolút választási szabadsággal rendelkezik, hogy az Istenhez hasonulás útját járja-e vagy sem. Ez az elvi választás, mely már Ádám előtt is állt, mint az emberi élet legfőbb választása. Minden ember éppen azért rendelkezik a szabadsággal, hogy személyesen választhassa meg az útját. Isten tiszteli minden ember személyes választását és teljes komolysággal viszonyul iránta. A jó útját, az Istenhez hasonulás útját választókat Isten szabad személyiségként jutalmazza meg. De Isten tiszteli a rosszat választó ember méltóságát is. A bűnös szabadon cselekszik, megvalósítja szabadságát, ahogy azt helyesnek tartja. Isten pedig, e választást tiszteletben tartva bünteti meg a bűnöst.

Bartholomeosz patriarcha elismeri, hogy a kereszténység egy magasabbrendű szabadságot is ismer. De ez a Krisztusnak való engedelmesség szabadsága, mely nem azonos a választás egyszerű emberi szabadságával. Az emberi jogok normái ezt a szabad választást védelmezik. Csak ebben a szabadságban egyenlő minden ember – többek között teológiai szempontból is. Az ember mint értelemes lélek szabadsága, aki a jó és a rossz között választ: ezzel a szabadsággal minden ember egyformán rendelkezik. Minden ember rendelkezik ezzel a szabadsággal, mert minden ember Isten képmása. A magasabbrendű szabadság, „Isten fiainak” szabadsága – az Istenhez hasonuló emberek szabadsága, akik jót cselekesznek, de már nem gondolkodnak erről, nem tesznek ezért külön erőfeszítést. Ezt a szabadságot Isten elsősorban a szenteknek adja meg. Ezt a szabadságot nem képesek védeni az emberi jogok normái.

Módszertanilag helytelen arról beszélni, hogy a magasabbrendű szabadságot elnyerő keresztény valamiféle különleges emberi jogokkal rendelkezik, mely eltér a többiek emberi jogaitól. A jogait nem személyes erényességének szintje, nem szentsége határozza meg. Jogait az határozzák meg, hogy ember – ugyanolyan, mint mindenki más, értelmes és szabad lény, Isten képmása.

Az Úr a tékozló fiú példabeszédében világosan megmutatta, hogy Isten minden embert egyformán szeret. Sőt, az Istenhez hasonulás útját elvető bűnösök értékesebbek az Úr szemében, mint az igazak. Ők azok az „egy bárány”, akikért hátrahagyják a kilencven kilencet, akiket nem fenyeget a pusztulás veszélye. A szeretet örömhírének egész lényege kifejezhető az Úrnak a bűnösök felé fordulásában: bármilyen is lennél, mindig mellett vagyok és ugyanúgy – végtelenül – szeretlek téged. Ezért keresztény szempontból a bűnben elmerülő ember emberi jogai ugyanolyanok, mint a szent ember emberi jogai. A magasabbrendű szabadság, melyet a szentek nyernek el, független az emberi jogoktól. Az emberi jog a dolgok természetes rendjének kategóriája, ami csak a természetes rendet érinti. Nem lehet törvényeket vagy jogi deklarációkat megfogalmazni a magasabbrendű szabadságról. Ezért a Moszkvai Patriarchátusban elfogadott 2008-as deklaráció az emberi jogokról, mely szerint az Istenhez hasonulóknak több jogaik vannak, elgondolása szerint téves. Ez egy módszertani tévedés, mivel ez a deklaráció összekeveri a dolgok természetes és természetfeletti rendjét, és tévesen a szentséget teszi meg az egyes emberek értékének vagy méltóságának mértékévé, miközben „minden ember egyenlő értékű és ugyanazon privilégiumokkal rendelkezik” (227. o.). Az orthodox keresztények arra hivatottak, hogy „védjék az emberi jogokat minden ember és minden nép számára” (227. o.), függetlenül azok szellemi fejlettségének fokától. „Minden ember, Isten képmásaként, egyformán méltó a tiszteletre” (308. o.). A bűn állapota az ember sajátos szabadságnélküliségének állapota. A személyiséget a bűnben saját szenvedélyei tartják fogságban, elveszíti a magasabbrendű szabadságot. Bartholomeosz patriarcha így ír: „A bűn nem egyszerűen az, hogy a rosszat választjuk; következménye azon képtelenségünknek, hogy a helyest (igazat) válasszuk. Ez a fogság, a hajlamoknak és szenvedélyeknek való alárendeltség állapota, melyekben az ember nem aktív, hanem passzív, nem önálló, hanem ellenőrzött, nem szabad, hanem láncokat vonszol… Saját szenvedélyeimnek uralma alá rendelődöm, melyet saját természetes ösztöneimnek tekintek” (228). És mégis, bármilyen szintű is a bűnösség, megmarad a szabad választás, a bűn állapotából való kiemelkedés szabadsága. A szabadság Isten képmásának vonása az emberben, mely lerombolhatatlan és megsemmisíthetetlen. A bűn állapotában Isten képmását elhomályosítják a szenvedélyek, és gyakran már az az ember sem látja, aki már nem érzi magát képesnek a szenvedélyektől mentes cselekedetre. De ez a szabadság mindig megmarad, és az ember a bukás bármilyen szintjén képes a jó felé fordulni. Ha pedig Isten képmását az emberben nem semmisíti meg a szenvedélyeknek való alárendelődése, a szabadságot sem semmisíti meg az, hogy az ember önként adja át magát a bűn fogságának, akkor a bűnös ember méltósága is ugyanolyan, mint bármelyik másik emberé. Ezért a bűnösöknek a természetes rend szerint ugyanolyan „emberi jogaik” vannak, mint az igazaknak. Az emberi jogok mindenki számára egyformák. Ez különösen világosan látszik a gyermekek jogainak példáján. A gyermek még nem képes a szellemi fejlődés és az Istenhez hasonulás útjára lépni. De már van hozzá joga. Lehetséges és szükséges az anya méhében élő gyermekek élethez való jogának támogatása. Ily módon az orthodox teológia nem vezet az „emberi jogok” európai eszményének elmosásához, hanem metafizikai alapot ad neki.

Szerző: Georgij Budkevics

Folyt. köv.

Forrás 

Ford. KM