Nem kell nekünk Afrika

Andrej Gyesznyickij arról, hogy az Orthodoxia két változata közötti szakadás realitássá válik

„Nem kell nekünk a török pápa, nem kell nekünk Afrika” – ez a mondóka született meg a blogoszférában. Kezdetben Moszkvában abbahagyták a konstantinápolyi patriarcháról való liturgikus megemlékezést (és nem hivatalosan azonnal töröknek kezdték nevezni, megvádolva, hogy pápa akar lenni), mert megadta az autokefalitást annak az ukrán egyházi joghatóságnak, melyet Moszkvában szakadárnak tartanak. Most ezt a joghatóságot elismerte az alexandriai patriarcha is, ezért abbahagyták a róla való megemlékezést is az istentiszteleteken.

Úgy tűnhetne, hogy ez csak egy helyi egyház, amely a konstantinápolyi és a görögországi után elismerte az új joghatóságot… De ne felejtsük el, hogy az orthodox hagyományban szokás beszélni a pentarchiáról – az öt legősibb patriarchátusról, melyek a kereszténység oszlopai. Az elsőtől, Rómától, az orthodoxok még a XI. században elköszöntek. A második és harmadik helyen Konstantinápoly és Alexandria állt. Most úgy alakult, hogy Moszkva csak a negyedik és ötödik patriarchátussal (Antiokhiával és Jeruzsálemmel) tartja a kapcsolatot az ötből, ráadásul nem tudni, hogy a maradék kettő hogyan fog eljárni a jövőben.

II. Theodorosz, jelenlegi alexandriai patriarchát mindig Moszkva nagy barátjának tartották, az 1980-as években Alexandria képviselője volt a Moszkvai Patriarchátusban, Odesszában szolgált. Ha még vele is összevesztek… Nem beszélve arról, hogy kánoni területe: egész Afrika, ami most váratlanul az orosz diplomácia törekvéseinek célpontja lett.

A joghatóságok közötti ellentétek nem újkeletű dolgok. A 90-es években Moszkva ideiglenesen megszakította a közösséget Konstantinápollyal egy hasonló történet miatt Észtországban, de ez nem tartott sokáig. Nem olyan régen évekig nem volt közösség Antiokhia és Jeruzsálem között az arab-félszigeti Katarban létrejött egyetlen egyházközség miatt. De ezeket a konfliktusokat ideigleneseknek tekintették, és ami a legfontosabb: nem osztották meg az orthodox világot. Vitázik egymás között két patriarchátus valamilyen részletkérdésen, hát vitázzon, előbb-utóbb megegyeznek, mi pedig mind ezeket, mind azokat testvéreinknek tartjuk – így gondolkodtak a többi orthodox egyházakban.

Most egyáltalán nem ez a helyzet.

A Moszkvai Patriarchátus keményen felvázolta az álláspontját: az új ukrán joghatóság elismerése a Moszkvával való kapcsolat megszakítását jelenti. Jelenleg a Moszkvai Patriarchátus szigorúan követi ezt a vonalat, még ha az lényegében… zsákutcába is vezeti.

Arról van ugyanis szó, hogy a másik oldalon senkinek nem jut eszébe megszakítani a kapcsolatokat Oroszországgal. Moszkvában feketelistákat állítanak össze a görög egyházmegyékről, ahol a Moszkvai Patriarchátus híveinek úgymond tilos imádkozniuk (feltételezhetően Afrika teljes egészében felkerül erre a listára) – de ott, a másik oldalon, senki nem zavar el senkit a templomból. A kapcsolatok megszakítása – teljesen egyoldalú. Lényegében ez önizoláció.

Természetesen, lesz olyan, aki Moszkvával marad. Mindenek előtt a szerbek – náluk hasonló a helyet Montenegróval és Makedóniával, ahol szintén szeretnének saját nemzeti egyházat létrehozni (bár Konstantinápoly egyelőre nem akarja kijátszani ezt a forgatókönyvet). Talán a grúzok is (náluk is hasonló a helyzet Abcháziában és Dél-Oszétiában), de ez már egyáltalán nem biztos. Lényegében az orthodox világ lassú és fokozatos kettészakadása zajlik „görög” és „orosz” orthodoxiára. Véleményem szerint ez egy olyan léptékű esemény, mint ami a XI. században történt, amikor szétszakadtak az orthodoxok és a katolikusok, és kezdetben mindenki számára úgy tűnt, hogy ez csak ideiglenes és hamar elmúlik.

Egy éve még én is, és nem csak én, reménykedtem, hogy Moszkva Konstantinápollyal folytatott egyeztetések után megadja az autokefalitást saját Kijevi Metropóliájának, élén Onufrij metropolitával, akit a jelenlegi szakadás mindkét oldalán tisztelnek. Ez nem történt meg. Sajnos, pedig jó kiút lett volna.

De mindezeket már az utódok fogják értékelni. Amit viszont már most megfigyelhetünk: a szakadás következményei magára az orthodox orthodoxiára. Úgy tűnhetne, mi közünk nekünk a görögökhöz? Ugyan voltak gazdag turista zarándokjaink, akik az Áthosz-hegyre jártak, de számukra majd kitalálnak vagy már kitaláltak valami mást, a többséget pedig, úgy tűnhetne, ez nem érinti. Most már a szélesebb egyházi tömegekben próbálják elültetni a gondolatot, hogy nem kellenek nekünk ezek a hamis görögök török-afrikai patriarchátusaikkal, mi az önmagának elegendő Szent Rusz vagyunk.

Csak éppen milyen lesz ez a szűk nemzeti keretekbe bezárkózó orthodoxia? Valaha Alexander Schmemann atya írta: „Felvéve a bizánci kereszténységet, a Ruszt nem érdekelte sem Platon, sem Arisztotelész, sem a hellenizmus egész hagyománya, melyek a keresztény Bizánc számára élő és éltető realitás maradtak… az orosz kereszténység meglepő módon iskola és iskolai hagyomány nélkül kezdődött, az orosz kultúra pedig azonnal a templomban és az istentiszteletben összpontosult… azon keresztény kultúrától, mely a templomban, az istentiszteletben és a hétköznapi életben találta meg kifejeződését, természete szerint idegennek bizonyult a fejlődés és az alkotás eszméje, szakrálissá és statikussá vált, mely kizárja a kételyt és a keresést… minden alkotást, minden keresést, minden változást lázadásként, majdhogynem szentségtörésként és anarchiaként érzékelt, és ily módon nem vált a kultúra lényegévé az alkotó folytonosság.”

A bizánci örökség nem egyszerűen az orosz kereszténység előtörténete, hanem az az elengedhetetlen háttér, amely nélkül az orthodox hagyomány azt kockáztatja, hogy üres rítushitté, a forma végtelen ismétlésévé válik, – és így nem lesz nehéz új tartalommal megtölteni azt.

Az „Umilenyije” („Meghatottság”) pravoszláv kulturközpont bemutatja, hogyan léptek fel a pravoszláv kadétek és gimnazista lányok a (valamiért november 7-én megrendezett) helyi egyházi Karácsonyi Előadásokon – nehéz ezt leírni, ezt látni kell. Az egyenruhás ifjak doppergés közepette masíroznak a színpadon, hosszasan, gondosan masíroznak. Majd kiszaladnak a kisgyerekek játékgépfegyverekkel, miközben harci dalok zengenek, és rácéloznak a nézőtérre… Majd megjelennek a kislányok árvaruhákban, fehér köténykében, és mind együtt éneklik az atyák dicsőségét és az új háborúkra való felkészülés szükségességét… „Emlékezzünk rá, hogy pravoszlávok vagyunk” – éneklik a refrénben.

Én szintén emlékszem minderre. Gyermekkoromban mindez ugyanígy meg volt, csak akkor nem a pravoszláviáról, hanem a kommunizmusról beszéltek. Egyébként a többi abszolút megkülönböztethetetlen. Talán csak annyi, hogy Brezsnyev idején nem volt ilyen makacs komolyság, ilyen őszinteség – akkor inkább csak azért  énekeltek és masíroztak, hogy elszámoljanak a felsőbbség felé…

A nemzeti, állami és ideológiai keretek közé zárkózó Orthodoxia azt kockáztatja, hogy a Nagy Győzelem (pontosabban a Nyugattal, és most már talán a Déllel is folytatott soha be nem fejeződő háború) kultuszává deformálódik, egy sima törzsi vallássá, a maga szentélyeivel és templomaival, ahol az Evangélium nem lesz több, mint dekorációs elem.

Ez viszont már valóságosan rettenetes lesz.