„Miért akarjuk megismételni a háborút?” – beszélgetés Georgij Mitrofánov atyával a történelmi emlékezetvesztésről

A háborúról való megemlékezés szórakozássá vált, az emberek élvezettel nézik a katonai parádékat, gondolkodás nélkül kiteszik a „györgy-szalagocska”-kitűzőket és a gyermekeket katonaruhákba öltöztetik. Az emberek teljesen elfelejtették, hogy a háború keresztény értelemben: bűn és szerencsétlenség, a nemzetközi jog pedig minden háborút bűntettnek tart. Georgij Mitrofánov atya nem nagyon ünnepi, de nagyon fontos problémákra emlékeztet bennünket, melyekről érdemes elgondolkodni.

Profanizáció és emlékezetvesztés

Nem látom, hogy napjainkban lenne vágy a háború valódi történelmi emlékezetének megörökítésére, vagy hogy valamiféle kísérletek történnének annak keresztény átgondolására.

Látom azonban ahogyan beszélni próbálnak a háborúról: kóstolót rendeznek az 50 grammos „blokádbeli kenyérből”, vagy az ünnepek idejére Szentpéterváron az Italjanszkaja utca egy részében rekonstruálják a blokád alatti várost – talán csak a tetemeket nem szórták szét. Mindez blaszfémia, ahogy egy másik patologikus tapasztalat is, amikor az iskolásoknak azt a feladatot adták, hogy írjanak fogalmazványt a fronton harcoló apának írt levél formájában. Mindez az erkölcsi érzék elsorvadásáról tanúskodik.

De nem kevésbé blaszfémikus a „Megismételhetjük!” frázis? Mit ismételhetünk meg? Még néhány tízmillió ember halálát? Néha úgy érzem, hogy kortársaink sokasága valamiféle rettenetesen infantilis öntudattal rendelkezik. És kinek, ha nem az Egyháznak kellene felemelnie mindenek előtt a szavát ezen oly szomorú társadalmi-pszichológiai degradáció ellen?

Почему мы хотим повторить войну? Протоиерей Георгий Митрофанов – об историческом беспамятстве

Előbb azonban tegyük fel szélesebben a kérdést történelmi emlékezetünkről. Sajnos társadalmunkra a történelmi emlékezetvesztés jellemző. Puskin szavai arról, hogy lusták vagyunk és nem vagyunk érdeklődők, nem veszítettek aktualitásukból napjainkban sem. Igaz, ma a háborúról való gondolkodást és emlékezést két körülmény is nehezíti. Először is, el kell ismerni, hogy a nagyszámú imitációk, szerepjátékok, különféle rekonstrukciók korában élünk, melyek egyáltalán nem feltételeznek semmiféle mély, még csak azt sem mondom, keresztény, hanem egyszerű szellemi-erkölcsi átélését annak, amiről szó van.

Nem azt akarom mondani, hogy a társadalom csak ostoba emberekből áll, nem, az közömbös emberekből áll, akik a nekik felkínált különféle szerepjátékok között haladnak. A megemlékezés rituális imitáció: ezt lehet elmondani az ilyen jellegű eseményekről. Nem annyira élő megemlékezést adnak a háborúról, mintsem profanizálják a témát.

Ugyan a háború emlékezetének miféle megörökítéséről lehet szó országunkban, ha még a mai napig nemcsak hogy nem temettük el, de össze sem számoltuk a háború összes áldozatát.

Ha a katonai veszteség többé-kevésbé felmérhető a személyi állomány adatlapjai alapján, a polgári lakosság veszteségei ismeretlenek, a kivégzettek számát nem veszik tekintetbe. Pedig konkrét emberekről van szó. De mi képesek vagyunk büszkélkedni a még teljesen össze nem számolt áldozatainkkal is!

A másik körülmény: a háborút annak megalapozására próbálják felhasználni, hogy az orosz történelem legfontosabb eseményei a háborúk voltak, és hogy a XX. század orosz és egyetemes történelmének a legfőbb eseménye a Második Világháború volt. Mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy ez egy teljesen keresztényietlen történelemszemlélet, az orosz történelem tekintetében is. Számomra – most nem mint egyháztörténész, hanem mindenek előtt mint pap beszélek – elfogadhatatlan ez a megközelítés, melyet ma a kulturális intézmények, a különféle történelmi társaságok próbálnak elterjeszteni, és e szemléletmódot gyakran támogatják az Egyház képviselői is.

Választás bűn és bűn között

Elfelejtjük, hogy az Egyház a háborút mindig bűnnek tekintette [*]. A háború lényegének legfontosabb bűnös vonása nem csak az, hogy a háború feltételezi az egyik legfőbb parancsolat, a „ne ölj” megsértését, amit sem békeidőben, sem háborús időben nem törölhet el senki. A háború mindig kísértés, mert azt a gondolatot ébreszti a benne résztvevőben, hogy ha háborúban ölsz, akkor nem követsz el gyilkosságot, hanem jótettet, hőstettet viszel véghez.

A háborúban a gyilkosság valamiféle jóváhagyást nyer, mely igazolja azt az ilyen vagy olyan körülmények miatt. És ahelyett, hogy beismernénk: a háború rettenetes volta éppen abban áll, hogy az ember nem a „bűn” és a „nem bűn” között kénytelen választani, hanem a kisebb és a nagyobb bűn között.

Képzeljük el: egy háborúról soha nem gondolkodó békés és jó embert akarata ellenére mundérba öltöztetnek és olyan helyzetbe helyezik, ahol csupán azért kell megölnie egy számára ismeretlen másik embert, akivel soha semmilyen személyes konfliktusa nem volt, hogy ő maga életben maradjon. Ha nem te ölsz, téged ölnek meg.

Igazolni lehet egy másik ember meggyilkolását azzal, hogy a saját életedet védted? Alapvetően nem lehet igazolni, de lehetséges benne enyhítő körülményt látni a bűnbánat során. A háborús cselekmények során az emberek értik, hogy életük gyakran társaik cselekedeteitől függ, ezért a fronttestvériség minden becsületes és rendes emberre jellemző, bármilyen hadseregben is harcoljon. Nem az absztrakt hazát, a führert, a vezért, az elnököt védelmezed, hanem a társaidat, ők pedig téged védelmeznek, és ennek erkölcsi értelme van, de nem törli el a lényeget: a bűn bűn marad.

A háború – az ember számára minden tekintetben természetellenes helyzet – képes teljesen megtörni egyesek életét, ahogy ez gyakran előfordult, míg mások esetében olyan szenvedélyeket ébreszthet fel, hogy egyszerűen gyilkossá válik.

Amíg meg nem tapasztalta, egyetlen ember sem lehet biztos abban, hogy mi fog történni a lelkével a háború során.

Nem hőstett, hanem bűntett

A háborúban nem a hőstettek, hanem a bűntettek dominálnak: erre emlékezni kell. Az Egyház nem ismeri a hős, a „szuperember” vagy „félisten” fogalmát. Az Egyház csak az ember azon hivatását ismeri, hogy szentté váljon. A háborús hőstett a bűntettől eltérően (amikor fogod és bombákkal és lövegekkel megsemmisíted az ellenséget) sokszor egyáltalán nem vonzó és nem hatékony cselekedet.

Nekem nagyon tetszik Szemjon Aranovics „Torpedóhordozók” c. filmjének jelenete, amely az Északi Flotta kötelékébe tartozó tengerészeti légierő cselekedeteiről szól. A Második Világháború idején tengerészeti légierőnk hatalmas veszteségeket szenvedett el, és a légierőt vezénylő tábornok, akit Alekszander Filippenkó játszik el nagyon jól, meggörnyedten, csüggedten áll és parancsokat oszt, tudva, hogy egyeseket a halálba küld, másokat pedig életben hagy. Ez mit jelent? Ez hőstett, amikor a parancsnokban van annyi becsület és bátorság, hogy tudatosítsa: a parancsa miatt egyesek meghalnak, mások pedig életben maradnak, megint mások pedig nyomorékká válnak. Azonban egy ép erkölcsű és érzékeny ember számára ettől fogva az élet nagyon nehezen lesz könnyű és örömteli.

A „hős” szó azonban mintha megszűntetné az egész problémát. Míg a „háborús bűntett” fogalmát a nemzetközi törvények meglehetősen pontosan meghatározzák, a „hőstett” fogalma mind jogi, mind erkölcsi tekintetben meglehetősen elmosódott. Amikor II. Miklós cár Szent György renddel tüntette ki a leendő P. N Vrangel tábornokot egy német lövészegység elleni sikeres lovas támadás után, akkor a kitüntetési parancsra az uralkodó ráírta, hogy reméli, Vrangel csapatvezetőnek nem kell többé ilyen hősies tettet végrehajtania, mivel e támadás során egységének jelentős része elpusztult. Értik? Amikor emberéletről van szó, a hőstett és a bűntett közötti határ nagyon elmosódott…

Miért imádkozzon egy pap, amikor előtte állnak a háborúba induló katonák, mit mondjon nekik? Arról kellene beszélnie, hogy ha már úgy alakult, hogy a harcmezőre kell menjenek, emlékezzenek rá, hogy az ölés – bűn, ha ölnek, bűnbánatot kell tartsanak, még ha olyan helyzetbe is kerültek, ahol lehetetlen volt elkerülni a gyilkolást. Ha pedig lehetséges a gyilkolás elkerülése, akkor legyenek irgalmasok a legyőzött ellenség iránt. Ne bántsák a polgári lakosságot, védelmezzék a társaikat. Csak ebben az esetben lesznek képesek valódi keresztényként átélni ezt a legnehezebb megpróbáltatást és kísértést.

De térjünk vissza a legfontosabbhoz: bűn, kísértés, és természetesen hatalmas megpróbáltatás és szerencsétlenség az emberek számára – ez a háború. Amikor egyes papok arról beszélnek, hogy a háborúban az emberek legjobb tulajdonságai mutatkoznak meg, ez ugyanolyan erkölcstelenül hangzik, mint népszerű elmélkedéseink arról, hogy a szenvedés jobbá teszi az embert.

A szenvedés általában megnyomorítja az embert. Még ha az ember önként választja is a szenvedéseket, azok akkor is összetörhetik és lerombolhatják őt.

Kétségtelen, hogy a különféle emberek a háború körülményei közepette, ahogy a békében is, különféleképpen viselkednek. A háború azonban általában a legrosszabb tulajdonságokat ébreszti fel az emberekben, erre emlékezni kell. Ebből a nézőpontból nézve lehetetlen a háborút tekinteni történelmünk, életünk legfőbb eseményének: mi nem valamiféle vad nomád horda vagyunk, nem kannibálok törzse vagyunk, akik azért élnek, hogy szüntelenül harcoljanak valakivel és gyilkoljanak.

Történelmünkben voltak olyan események és időszakok, amikor nem romboltunk, hanem építettünk, volt kultúránk, szellemi életünk. Lehetséges, hogy inkább ez a legfontosabb a történelmünkben? Ami a háborút illeti, kétségtelen, hogy beszélni kell róla, de becsületesen, ahogy mondani szoktuk, az alapvető hagyományos keresztény értékekre alapozva kell ezt megtennünk. E nézőpontból azt, ami napjainkban zajlik, nem tudom másképp szemlélni, mint elsősorban azoknak a kigúnyolását, akik e rettenetes háborúban szenvedtek.

Szórakozás és emlékezet-játék

A „György-szalagocska” illusztrálja számomra a legnagyobb mértékben azt, amiről beszélek.

Tegyünk egy rövid történelmi kitérőt. A György-szalag a Szent György tiszti rendet és a Szent György katonai érdemérmet – a Szent György keresztet ékesítette. A szovjet korszakban Győzedelmes Szent György vértanú és a róla elnevezett érdemrend emlékét gondosan kitörölték, úgyhogy még a forradalom előtt e katonai érdeméremmel kitüntetett későbbi szovjet katonatisztek sem merték azt hordani.

1943 novemberében azonban a kommunista rezsim úgy döntött, hogy visszaállítja az orosz hadsereg volt dicsőségével kapcsolatos érdemrendeket. Kitalálták a Szuvorov-rendet, a Kutuzov-rendet, a Nahimov-rendet, az Usakov-rendet, de még a Bogdán Hmelnyickij rendet is, a katonák számára pedig a Bagration érmét, amit hamarosan Dicsőség érdemrenddé neveztek át. A Dicsőség érdemrend számára vették át a korábbi Szent György rend szalagját, a keresztet pedig ötágú csillaggal helyettesítették. Számomra ez az egyik példája annak, hogy a bolsevikok hogyan használták fel az orosz múlt egyik nem csak szellemi, de katonai értékét. Azonban a háború idején senkinek nem jutott eszébe, hogy a szovjet kitüntetések között valóban magas státusszal rendelkező Dicsőség érdemrend szalagját „György-szalagocskának” nevezze. A Szent György rendnek semmi köze nem volt a második világháborús és az azt követő évtizedek szovjet hadseregéhez.

De már magának a most már mindenre felaggatott szalagnak a gondolata is ugyanúgy blaszfémikus. Bármilyen kitüntetéshez – a Dicsőség érdemrendhez vagy a Szent György érdemrendhez – kapcsolódjon is ez a szalag, csupán azoknak lenne joguk viselni, akik elnyerték ezeket e kitüntetéseket. Ruhák, táskák, gépkocsik, sőt még kutyapórázak díszítőelemévé való degradálása a súlyosan erkölcstelen.

Nem kevésbé erkölcstelen és értelmetlen a „Megismételhetjük!” felirat. Megismételhetjük a háborút? Arról, hogy mi a háború, gyermekkorom óta hallottam a szüleimtől. Apám tengerésztisztként szolgált a Fekete-tengeri flottában és részt vett Szevasztopol védelmében és feladásában, amit a legfelsőbb parancsnoki kar menekülése kísért. Anyám átélte a sztálingrádi csata rettenetét, amikor a város lakosságát magára hagyták a hadműveleti területen, apjának, az én nagyapámnak, aki polgári személy volt, a szeme láttára szakította le a fejét egy lövedék. Amikor anyám családját végül evakuálták Sztálingrádból, ő folyamatosan a 90-es zsoltárt imádkozta, és úgy tűnt, hogy megőrült. Vagy amikor a leningrádi blokád idején az emberek állattá váltak? Ezt szeretnénk megismételni? Én ezt nem akarom megismételni. Nem akarom megélni azt, amit megéltek a szüleim a háború alatt. Ez minden normális ember álláspontja.

Vagy az olyan frázisok: „Köszönöm nagyapónak a győzelmet!”, „Berlinre!”… Amikor ilyen feliratokat olvasok és látom az autókra kötött „györgy-szalagocskákat”, meg szeretném kérdezni: „Ti, ’győztesek’, miért jártok a legyőzöttek autóival, ’volkswageneken’, ’opeleken’, ’mercedeseken’, ’toyotákon’? Járjatok a győztesek autóival – ’moszkvicsokkal’ és ’nivákkal’”.

Így fokozatosan, anélkül, hogy tudatosítanánk, mindent profanizálunk, amit lehetséges. Ráadásul éppen a mi országunkban, amelyet oly sok veszteség ért!

Hiányzik belőlünk a háborúnak mint bűnnek, kísértésnek, szerencsétlenségnek az adekvát felfogása, ez pedig nagyon félelmetes, mert azok az emberek, akik nem értik meg a saját múltjukat, azt kockáztatják, hogy újra kell élniük azt.

Szomorú, hogy az Egyház e kérdésben gyakorlatilag egyáltalán nem nyilvánul meg.

Véleményem szerint ezen alkalmak megünneplésének olyan formái, mint a katonai parádék, már rég kimerítették önmagukat. A katona legfontosabb feladata nem a parádékon való masírozás. A hadseregnek a harcmezőn kell harcolnia, békés időben pedig hadgyakorlatokon kell fejlesztenie harcművészetét. Ráadásul napjaink fegyverei bonyolult technológiák, melyeket nem lehet parádékon bemutatni, olyan különleges rendeltetésű egységek, melyek nehéz munkát és magas szintű professzionalitást feltételeznek. Nekik nincs mit mutogatniuk az embereknek. Nem az a jó deszantos, amelyik szét tud verni egy téglát a fejével, hanem az, amelyik képes ezzel a fejjel gondolkodni. Volt lehetőségem, hogy részt vegyek katonai parádén akkor, amikor a haditengerészeti flottánál szolgáltam. Ez egyike volt a sok megterhelő és a katonai professzionalizmus szempontjából teljesen értelmetlen eljárásoknak.

Mindaz, ami most zajlik: nem kísérlet, hogy visszaállítsák a nemzedékek közötti kapcsolatot, hanem kísérlet arra, hogy a háborút szórakozássá és emlékezet-játékká tegyék.

A családi emlékezet elsorvadása

Az Egyház, hála Istennek, adekvát módját adja az áldozatokról való megemlékezésnek: a róluk mondott imádságot. Többet nem is kívánhatnánk. Ezt az imádságot el lehet mondani a templomban is, a temetőben is, vagy közeli emberek közösségében is, és úgy vélem, hogy ez teljesen elégséges.

Ami személyesen engem illet, mint pap és történész, nem csak május 9-én emlékezem meg az elhunyt katonákról és gondolkodom a háború jelentőségéről az emberiség történelmében, hanem a naptár más napjain is, és ezt mind prédikációimban, mind előadásaimban megteszem. El kell mondanom, hogy valószínűleg több halotti megemlékezést tartottam az elhunyt katonákért, mint egy átlagos pap. Igen, amikor a történelem sok háborújában elhunyt orosz katonákért imádkozom, leggyakrabban nem a névtelen vöröskatonákra emlékezem, akiknek döntő többsége nem kötődött Krisztus Egyházához. De igyekszem név szerint imádkozni azokért, akik katonai szolgálatuk során, felvállalva még a lelkükre vett elkerülhetetlen bűnt is embertársaik meggyilkolása miatt, képesek voltak keresztényként tudatosítani önmagukat és soha nem fordították fegyvereiket az Orosz Orthodox Egyház ellen, még ha annak megtévedt gyerekei is voltak.

Azonban a szojvet korszak egyik rettenetes következménye az, hogy megszakadt a történelmi emlékezet a családokban. „Jobb, ha a gyerek nem tud a nagymamáról és nagypapáról, akik nemesek, kereskedők, papok voltak, ne adj Isten, hogy valami történjen”. És így a családi emlékezet fokozatosan megszakadt.

<…> a családi emlékezet, vagyis a háború emlékezetének elsorvadása is késztet ilyen rendezvények megtartására. Máskülönben nem lehetne ily könnyedén felfogni a háborút, melyben a családok általában elveszítették hozzátartozóikat…

Lehet filmet, színházi előadást készíteni a háborúról, de az legyen méltó. A szovjet filmek, minden átideologizáltságuk ellenére, gyakran emberségesebbek voltak, mint a kortárs filmek, melyek inkább hasonlítanak akciófilmekre és számítógépes játékokra. Emlékezzünk a „Ballada a katonáról”, a „Szállnak a darvak” stb. c. filmekre.

<…> nem csak a Második Világháborút, de a polgárháborút sem tudtuk átgondolni és kifejezni a filmművészet segítségével az, úgy tűnhetett, szabad 1990-2000-es években. A filmekben a háborús kaland-összetevő dominál, a háború adekvát művészi és vallási átgondolása nem történt meg. Úgy tűnik, ez megintcsak azzal kapcsolatos, hogy lusták vagyunk és nincs bennünk érdeklődés… De elmondhatom, hogy emögött egy súlyos történelmi sors áll, ami nem ad megfelelő felesleges erőt, hogy elgondolkodjunk önmagunkról, reflektáljunk a múltunkra. Azokat, akiket szellemi elitnek szoktak tartani, akik hivatottak ennek átgondolására, majdnem az egész XX. század során szisztematikusan megsemmisítették nálunk. És megjelent az, amit Csingiz Ajtmatov a peresztrojka hajnalán megdöbbentően profetikusan a „mankurtök” nemzedékének nevezett.

Amikor a világ elitje olyan emberekből állt, akik emlékeztek a háborúra, még ha eközben szemben is állt egymással a két rendszer, Eisenhower amerikai és de Gaulle francia elnökökben, vagy Hruscsovban és Brezsnyevben volt valamilyen félelem a háborútól. Én kiskorom óta irtóztam a szovjet propagandától, de ilyen felelőtlen, könnyelmű hozzáállást a háború iránt még akkor sem találtam. Igen, a háborúra neveltek bennünket, de mindig ott volt a háttérben: ez szenvedés, katasztrófa, ennek nem szabad bekövetkeznie.

Becsületes beszélgetés a gyerekekkel

A gyerekek háborúsdi játékai iránt nyugodtan viszonyulok. Még Vlagyimir Szolovjov írta: fontos, hogy a jó és a rossz konfliktusában a gyerekek észrevegyék a jó látható győzelmét.

Azonban a „katonai-hazafias nevelés” értetlenséget vált ki bennem. Úgy vélem, hogy a patriotizmusnak nem az ország történelme háborús fejezeteire kell alapulnia, mivel a háború rombolás, hanem a békés fejezetekre, melyekben építkezés folyik: az állam, a kultúra, a gazdaság, a társadalmi kapcsolatok építése. Éppen ezt kellene a hazafias nevelés alapjává tenni. Éppen ezeket az aspektusokat kell hangsúlyozni és tanulmányozni a gyermekek saját hazájuk iránt érzett, ha nem is egyből szeretet, de legalábbis tisztelet érzésének nevelésekor.

A háborúról mindenkivel – a gyerekekkel és a felnőttekkel is – becsületesen beszélni kell, de csak akkor, ha tudod miről beszélsz és felelősséget vállalsz érte. Így alakulhat ki a háború bűnként, szerencsétlenségként, megpróbáltatásként való felfogása, melyet egyesek méltóan, mások nem méltóan éltek túl. Akkor minden a helyére kerül. Őszintén szólva, nem érzek bizalmat a „veteránok” iránt, akikből egyre több van, minél távolabb vagyunk a háború befejezésének idejétől, és akik egyre részletesebb történeteket mesélnek erről a háborúról.

Azok a veteránok, akiket ismertem, általában nagyon nem szerettek emlékezni a háborúra. Ez normális emberi reakció az átélt borzalmakra és az azok során elkövetett bűnökre.

Nem kell semmiféle veterántalálkozókat tartani az iskolás gyerekekkel. Elég elolvasni Viktor Asztafjev „Elátkozottak és meggyilkoltak” c. regényét vagy a hosszú évekig az Ermitázsban dolgozó Nyikoláj Nyikulin „Emlékeim a háborúról” c. döbbenetes írását. Mint történész és mint pap nem tudom nem kifejezni az elismerésem ennek a két embernek: a nép mélyéről érkező szibériai író csodálatos képességgel érezte az életet ebben a kegyetlen korban, valamint a kiemelkedő művészettörténész-professzor, az Északi Reneszánsz specialistája, egyszerű katonaként járták meg a háborút és leírták róla az átható igazságot. E könyvek elolvasása után sok minden abból, amit ma a háborúról mondanak, csak felháborodást és szomorúságot vált ki. Ezen két kiemelkedő orosz hazafi a háború keresztény felfogását követi, bár nem tetszelegnek orthodox hitükkel, nem voltak mélyen egyházi emberek.

Az ember látásának képessége

Emlékeznek Nyikoláj Gyeszjatnyicsnkó orosz iskolás nagy vihart kavaró felszólalására a Bundestagban a Nemzeti Gyásznapon? A lágerekben „ártatlanul meggyilkolt” német hadifoglyokról beszélt. Ez a fiatalember a háború iránti keresztény viszonyulást mutatta fel, és nem értem meg azokat, akik ezt a fiatalembert hazafiatlannak, vagy majdhogynem fasisztának bélyegzik. Az egyetlen, ami örömet okoz: úgy tűnik, a tanárai meglehetősen jól tanítják a történelmet, ha ő ilyen erkölcsi kérdéseken gondolkodik.

Valóban, a német hadifoglyok halálozási aránya a szovjet lágerekben a háború idején majdnem ugyanolyan magas volt, mint a szovjet hadifoglyok halálozási aránya a német lágerekben. Ez szintén egy háborús bűntett. De kik voltak ezek a hadifoglyok? Elsősorban olyan emberek, akiket a körülmények arra kényszerítettek, hogy katonazubbonyt húzzanak és gyilkolni menjenek, nehogy őket gyilkolják meg. Azok a katonák, akik eközben megpróbáltak becsületesen harcolni, csak együttérzést és tiszteletet váltanak ki. Azokat pedig, akik háborús bűntetteket követnek el, háborús bűnösként kell elítélni, bármilyen legyen is az egyenruhájuk.

Ezen fiatalember tanára kinevelte benne a képességet, hogy élő embereknek lássa a harcoló embereket, függetlenül attól, hogy milyen egyenruhát viseltek. Ez a záloga annak, hogy az ember helyesen fogja fel a történteket. Akkor is, ha a harcmezőn harcoló emberekről van szó… Mit tudunk róluk? Mik voltak a motívumaik? Békeidőben az emberek rendkívül ritkán cselekednek eszmei motivációk alapján, mégkevésbé a háborúban. Igen, voltak meggyőződéses nácik, meggyőződéses kommunisták, de alapvetően olyan emberek harcoltak, akik egyszerűen békés életet akartak élni, de engedtek a körülmények szorításának.

Én most nem pacifizmust prédikálok. A háború iránti viszonyulásomat Iljin szavaival tudnám kifejezni: tudni kell erővel ellenállni a gonosznak. Nem erőszakkal – nem az erő gyengékkel szembeni érvényesítésével, az erőszak mindig rossz. De ha nincs más út, csak az erő, hogy megállítsuk az erőszakra törő embert, akkor ez a tett keresztény szempontból teljesen megalapozott. Csak egyúttal érteni kell azt is, hogy ha a gonosszal való szembenállás folyamán öltél, hazudtál, akkor ebben bűnbánatot kell tartanod. Arról beszélek, hogy a világ olyannyira tökéletlen, hogy a leggyakrabban nem aközött kell választanunk, hogy elkövessük a bűnt vagy ne kövessük el, hanem a nagyobb és a kisebb bűn között. Nem minden ember rendelkezik megfelelő erővel, értelemmel és lelkiismerettel, hogy helyesen lépjen egy ilyen helyzetben.

Még egyszer megismétlem: az embereket építkezésre kell nevelni, nem pedig a rombolásra, ezért én a kulturális-hazafiságra, vagy még inkább a keresztény-hazafiságra nevelés mellett vagyok. Ez feltételezi annak tudatát, hogy minden ember testvér, és a keresztény embernek az egész világ keresztény kultúrája és keresztény civilizációja patriótájának kell lennie, melyben, igen, voltak háborúk, és ez a keresztények bűne egymás előtt. Ezért a papnak nem saját országa hadseregének győzelméért kell imádkoznia, hanem azért, hogy harcoló lelki gyermekei ne veszítsék el keresztény képmásukat. Törekedni kell a háború elhárítására, de realistának is kell maradni, háborúk, valószínűleg, a második eljövetelig kísérni fogják a világot. Azonban az Evangélum nem kerül felfüggesztésre a háború idejében sem és a háborút az Evangélium szempontjából kell értékelni.

Egyáltalán nem értem, hogy a Második Világháború témájára miért tekintenek úgy, mint a XX. századi orosz tragédia alaptémájára. A mi tragédiánk az Első Világháborúval kezdődött, ez tette elkerülhetetlenné a forradalmat és az országunkat érő minden további csapást, melyek egészen az 1990-es évekig tartottak, gondolok itt az afgán és a csecsen háborúkra is. Most pedig, belépve a XXI. századba, természetesen az orosz történelem egyik legrettenetesebb évszázadaként kell emlékeznünk a XX. századra, talán a legrettenetesebbre az általunk hozott áldozatok száma alapján. De erről egy egészen más hangnemben kell beszélni. A háború témája nagyon fontos, de mindennél fontosabb a béke témája.

Forrás

[*] Elég csak Nagy Szent Vazul bűnbánati kánonjaira gondolni, melyek a keresztény hadsereg kereszténység védelmében folytatott harcaiban részt vevőkre is bűnbánat tartásának kötelezettségét írta elő és javasolta, hogy azokat, akik a háborúban öltek, 3 évre tartózkodjanak az Eucharisztia szentségétől (ford.megj.)