Húsvét 1928 – Levél egy szovjet börtönből

Serge Schmemann, Alexander Schmemann atya fia az Echoes of a native land (A szülőföld visszhangjai) című csodálatos kis könyvében közölt bizonyos leveleket. Ezek eredetileg családja egy korábbi generációhoz tartozó tagjától származtak, aki számos évet töltött egy szovjet börtönben, ott is halt meg. A leveleket, amiket 1928 húsvétján írt, egy családtagjának címezte, Grisancsik bácsinak (Grigorij Trubeckojról van szó, akinek sikerült Párizsba menekülnie). Ezeknek a leveleknek az orthodox irodalom és bizonyságtétel klasszikusaivá kellene válniuk; bizonyságot tesznek a hitről, ami oly sokakat megtartott, és oly sok helyen újjáéled mostanában. A Feltámadás diadala olyan erővel töri át a börtöncella falait, hogy már-már csoda, hogy ezek a falak egyáltalán állva maradtak. Az egész könyv csodálatos olvasmány. Fenntartások nélkül tudom ajánlani.

Stephen Freeman, pap

 

 

1928. március 30. / április 2.

Kedves Grisancsik bácsi,

köszöntelek téged és Mása nénit a közelgő Szent Nap alkalmából, egyben minden jót kívánok. Már réges-régen meg akartam neked írni, drága Grisancsik bácsikám, hogy mindig olyan sok gondod volt rám, olyan nagyvonalúan segítettél ki életem nehéz pillanataiban, és hogy az alakod mennyire kötődik legszebb emlékeinkhez, mindnyájunkéhoz, a te unokaöcséidéhez; mindig is te voltál, te vagy és te leszel a mi drága, szeretett nagybácsink.

A negyedik olyan Húsvét közeledik, amit ezek között a falak között kell hogy eltöltsek, elszakítva családomtól, de azok az érzések, melyek kisgyermekkoromtól fogva tápláltak, még most sem hagytak el; a Nagy Hét kezdetétől érzem az ünnep közeledtét, követem az Egyház életét, a nagyheti szertartások himnuszait ismételgetem magamban, és lelkemben fölébred az az emelkedett áhítat, amit gyermekként éreztem, amikor gyónni vagy áldozni mentem. Ezek az érzések harmincöt évesen is ugyanolyan erősek és mélyek, mint gyermekkoromnak azokban az éveiben.

Drága Grisancsik bácsi, ahogy fölidéztem a korábbi évek Húsvétjait, eszembe jutott az utolsó Húsvét, amit veled és Mása nénivel töltöttünk Szergijevszkojéban, rögtön éreztem, hogy írnom kell neked. Talán még emlékszel, 1918 Húsvétja elég későre esett, a tavasz pedig igen korán jött, és nagyon meleg volt, ezért amikor Mása nénit el kellett vinnem Ferzikovóba, az utak járhatatlanok voltak. Úgy emlékszem arra az utazásra, mintha csak az imént történt volna. Meleg, nehéz, párás nap volt, ami gyorsabban olvasztotta el az utolsó havat az erdőkben és a vízmosásokban, mint a legforróbb napsütés; amerre csak néztem, vizet, vizet és csak még több vizet láttam, és úgy tűnt, a hangok is mind innen fakadnak: a csobogó folyóvizekből, melyek minden irányban a megszámlálhatatlanul sok pacsirta csengő hangjába torkollanak. Szánkóval kellett mennünk, de nem a félig bevetetlen földek között haladó, elmocsarasodott földúton, hanem mellékutakon, alaposan átgondolva, merre is haladjunk tovább. Minden lábnyom, legyen emberé vagy állaté, gyorsan kis sáros, serényen elrohanó patakká vált. Folytonosan vágtáztunk, teljesen kimerítettük szegény lovat, és miután sikeresen elkerültük a Polivanovo mezőt, ahol kifejezetten nehéz lett volna áthaladni, túlságosan is felbátorodtam, és végül szegény Mása nénit teljesen beborítottam sárral; nem beszélve a szánkóról és a lóról: szinte elsüllyedtek, le kellett szerszámoznunk a lovat, és úgy kihúznunk – tetőtől talpig, mondhatni, helyi színekben pompázott.

Tisztán emlékszem a növekvő tavasz erejére, a vidám, tavaszias lármára, az ébredő természet szépségére és örömére, de mindez nem tudta elfödni a félelmet, ami mindannyiunk szívét szorította. Vagy valami kéz emelkedett föl esztelen dühvel, hogy megszentségtelenítse a mi Szergijevszkojénkat, vagy csak eltöltött az aggasztó érzés, hogy a mi szorosan összetartó családunk szétszakad: Szonja, aki valahol távol volt, egy rakás gyerekkel egyedül, elválasztva a férjétől; Szerjózsa, aki nem sokkal korábban házasodott meg, nem tudjuk, hol és hogy van; és ti, drága Grisa bácsikám és Mása nénikém, folyton nagy aggodalomban voltatok az ifjaitok miatt, akiket elszakítottak tőletek. Bonyodalmas és nehéz idők voltak. Mégis hiszem, hogy a jellemző problémákon túl ennek a lelki ködnek volt egy mélyebb, közös forrása. Mindannyian, öregek és fiatalok kritikus fordulópont előtt álltunk: bár nem tudtunk róla, búcsút kellett hogy intsünk a szép emlékekkel teli múltnak, miközben földerengett előttünk egy barátságtalan és teljességgel beláthatatlan jövő.

Mindezek közepette érkezett el a Nagy Hét. A tavasz abban az időszakban járt, amikor a természet, miután egy nagy lökéssel lerázta a tél láncait, hirtelenjében elcsöndesedik, mintha megpihenne első nagy győzelme után. De a békésnek tűnő felszín alatt mindig érezni, hogy valahol mélyen a föld alatt rejtett, összetett folyamat veszi kezdetét; a természet arra készül, hogy megmutassa teljes erejét és szépségét a növekedésben, a virágzásban. A szántás és a vetés gazdag illatvilágot hoz magával, és ahogy mentem az eke után az izzasztó, enyhén kanyarodó barázdában, a nyirkos földnek ez a csodás illata borított be téged. Mindig megrészegültem ettől az illattól, mert bizonyos értelemben fölfedezhető benne a természet határtalan teremtő ereje.

Nem tudom, mit érezhettetek akkoriban, mert én teljesen zárkózott életet éltem, reggeltől estig a földeken dolgoztam, nem tudtam, és nem is akartam tudni semmi másról. Túlságosan fájt a gondolkodás, és csak a teljes fizikai kimerültség ad rá lehetőséget, hogy az ember, ha feledni nem is tud, legalább önmagáról elfeledkezzen. De a Nagy Héten elkezdődtek a szolgálatok az egyházközségben és otthon; vezetnem kellett a kórust a próbákon és a templomban. Nagy Szerdán befejeztem a zab vetését, letettem az ekét és a boronát, és teljesen a hangvillának szenteltem magam. Ekkor kezdődött el, amit sosem fogok elfelejteni!

Drága Grisancsik bácsikám! Emlékszel a Tizenkét Evangélium szolgálatára a mi szergijevszkojei templomunkban? Emlékszel a mi kis papunk csodálatos, utánozhatatlan habitusára? Ezen a tavaszon lesz kilenc éve, hogy eltávozott közülünk a Húsvét éjjeli szolgálat közben, de még mindig, ha meghallok bizonyos ekténiákat vagy evangéliumi szakaszokat, hallom a mi kedves papunk emelkedett hangját, ahogy éneke a lélekig hatol. Emlékszem, téged nagyon megragadott ez a szolgálat, nagy hatással volt rád. Látom magam előtt a templom közepén fölemelkedő hatalmas feszületet, az Istenszülő és János apostol alakját, ahogy körbeöleli őket a felajánlott gyertyák sokszínű, hullámzó ragyogása, és látom a sok jól ismert szergijevszkojei parasztember között te alakodat a jobb oldali falnál, a gyertyáspult előtt, szemlélődő arccal. Bárcsak tudtad volna, mi történt akkor a lelkemben! Teljes fordulat, hatalmas, gyógyító felismerés!

Ne csodálkozz, hogy így írok, nem hiszem, hogy bármiben is túloznék, egyszerűen csak elöntenek a nagy érzelmek, ahogy ezekre a dolgokra emlékezem; állandóan félbehagyom az írást, hogy az ablakhoz menjek, és hallgatózzak. Csendes, csillagfényes éjszaka borult Moszkvára, és hallom, ahogy egy, majd még egy másik templom harangja lassú, kimért ütésekkel jelzi a soron következő evangéliumot. Az én Linámra gondolok, a mi Marinocskánkra, a Papára, a Mamára, a nővéreimre, a fivéreimre és rátok, mindnyájatokra; oly kedvesek vagytok nekem, olyan közel álltok hozzám, érzem a száműzetés keserűségét ezekben a napokban. Bármennyire is fájjon – különösen most – a tudat, hogy el vagyunk szakítva egymástól, határozottan és megingathatatlanul hiszem, hogy eljön az óra, amikor mindannyian újra együtt leszünk, ahogy most mind együtt vagytok gondolataimban.

 

Április 1. / 14.

Megengedték, hogy befejezzem a levélírást, én pedig elhatároztam, hogy leülök, és ma éjjel be is fejezem. Bármelyik percben elkezdődhet a húsvéti Hajnali Istentisztelet; cellánkban minden tiszta, a széles közös asztalon kulics és pászka, hatalmas H V betűk (Hrisztosz voszkresze – Krisztus feltámadt) friss vízitormából, szépen elrendezve a fehér abroszon, körben színesen pompázó festett tojások. Szokatlan csend van a cellában; hogy ne ébresszük fel az őröket, mind az alsó ágyakra fekszünk (24-en vagyunk), a harangszóra várva; újra leülök, hogy írjak nektek.

Emlékszem, ahogy annak idején kiléptem a szergijevszkojei templomból, érzelmekkel telítve, a korábbi lelki köd kezdett eloszlani bennem, már figyelemre sem méltattam. A nagyheti szolgálatok nagyszerű képei – az ember bűnének szörnyűsége és a Teremtő szenvedése, mely a feltámadás hatalmas diadalához vezet – között hirtelen fölfedeztem az örök, elpusztíthatatlan kezdetet, mely jelen volt abban az akkor még csendes tavaszban is, magába rejtve minden élet teljes megújulásának magvát. A szolgálatok folytatódtak a maguk szigorú, gazdag rendjében, egyik kép a másik után, és amikor Nagy Szombaton, a Kelj föl, Isten éneklése után a diakónus fehér ruhába öltözve a templom közepére ment, a Sírlepelhez, hogy fölolvassa a feltámadásról szóló evangéliumi szakaszt, úgy tűnt, mindannyiunkat megrázott, mind ugyanazt éreztük és egy emberként imádkoztunk.

Közben a tavasz új erőre kapott. Amikor a húsvéti Hajnali Istentiszteletre mentünk, az éjszaka ködös volt, sötét felhők takarták az eget, s ahogy áthaladtunk a hársfákkal teli park fénytelen ösvényein, azt képzeltem, mozog a talaj: mintha számtalan láthatatlan növény törne a felszínre, a levegő és a fény felé.

Nem tudom, milyen hatással volt rád akkor éjjel a húsvéti Hajnali Istentisztelet. Számomra nem történt, és soha nem is fog történni semmi, ami jobb lehetne a szergijevszkojei Húsvétnál. Túlságosan szervesen kötődünk Szergijevszkojéhoz, jobban, mint hogy bármi túlszárnyalhatná, és bármi annyi jót idézhetne föl számunkra. Ez nem valami vak patriotizmus, számunkra Szergijevszkoje volt az a lelki bölcső, ami mindent megadott nekünk, ami által éltünk és lélegeztünk, megszülettünk és felnőttünk.

Drága Grisancsik bácsi, amiről írtam neked, a Moszkva-szerte hallható szórványos harangozás dicsőséges ünnepi harangzúgássá erősödött. Elkezdődtek a körmenetek, halljuk a petárdák hangját, egyik templom a másik után csatlakozik a harangok növekvő zúgásához. A hangok áradata egyre csak duzzad. Ott! Valahol egészen közel hozzánk egy kis templom harangjának vidáman ujjongó kongása áttör a hangorkánon. Néha úgy tűnik, a lárma csitulni kezd, ám ekkor hirtelen újabb hullám érkezik váratlan erővel, hatalmas himnuszt zengve ég és föld között.

Többet már nem írhatok! Amit most hallok, ellenállhatatlan, hatalmas jóság, szavakkal leírhatatlan. A dicséret hatalmas harangzúgása a Feltámadásról szóló cáfolhatatlan igehirdetéssé válik. Drága Grisancsik bácsi, mindez oly nagy örömmel tölti el a lelkem, s az egyetlen dolog, ami képes kifejezni, hogy mi van a szívemben, ha elmondom neked még egyszer: Krisztus Feltámadt!

Georgij

 

Fordította: Szilágyi Gergely

Forrás