Az igazi kegyelem lángja – húsvéti történet az orosz internetből

Sok éven keresztül jártam Jeruzsálembe a Kegyelmi Tűz szertartására, de minden alkalommal vegyes érzésekkel tértem haza: egyszerre éreztem örömet és csalódást is. Örömet azért, mert úgy gondoltam, a Kegyelmi Tűz városomba való elvitele önmagában fontos és ünnepélyes esemény. Valamint a szentföldi utazás, még ha csak rövid ideig tartó, egynapos volt is, szintén okot adott az örömre. A csalódás azonban minden alkalommal elfogott, amikor Jeruzsálemben az események sűrűjébe kerültem. Éppen abban a pillanatban, amikor az egész orthodox világ a feltámadt Krisztussal való találkozásra készül, és az emberek, megmerevedve, várják az Istentől jövő hírt (a Kegyelmi Tüzet), gyakran elfelejtik, hogy miről is szól valójában ez a hír.

Félek, hogy kiváltom hittestvéreim haragját, akik színes szavakkal képesek leírni a Kegyelmi Tűz lejövetelét kísérő jelenségeket. A villámokat, és hogy a láng nem éget, hogy maguktól meggyulladnak a templomban a lámpások, és számos más csodákról, melyeket olyannyira keresünk és várunk… A Kegyelmi Tűz lejövetelére történő utazásaim évei alatt (tizenhárom éven keresztül) nem keveset láttam és tapasztaltam. De minden alkalommal, amikor végigmentem az Óváros utcáin, a szent tárgyakkal való kereskedők, a keresztekkel és ikonokkal elárasztott pultok végtelen sora mellett, vagy magában a templomban – a hangosan kiabáló emberek, az Úr Sírját védelmező szigorú és beképzelt görög szerzetesek mellett –, mindig azon kaptam magam, hogy így gondolkodom: nem, itt valami nincs úgy. Valahogy minden kaotikus és hamis, mindenütt üzletelés… Szeretetlenség a felebarát iránt, akikkel együtt, egyazon Istenhez imádkozol a templomban. Minden alkalommal az ukránok ferde szemmel néztek az oroszokra, a grúzok az örményekre, az örmények a görögökre, és gyakran tettlegességig fajult a feszültség. Hazatérve, évről évre ezt gondoltam: „Elveszett ember vagyok, ha nem vagyok képes megérezni a kegyelmet a Szent Helyen.”

Egyszer azonban minden örökre megváltozott. Megértettem, hogy nem a megfelelő helyen kerestem a kegyelmet és a csodát. Azok jóval közelebb voltak hozzám, mint ahogy korábban gondoltam!

A Kegyelmi Tűz lejövetele után Jeruzsálemből Moszkvába visszatérve Húsvét reggelén elmentem reggelizni az egyik közeli kifőzdébe. Az utazás során felhalmozódott fáradtságom ellenére ünnepi hangulatban voltam. Mégiscsak eljött a hosszan várt Húsvét! Hamarosan pedig otthon leszek a Kegyelmi Tűzzel, amit krasznojarszkiak ezrei várnak… Amikor beléptem a kifőzdébe, hangosan és ünnepélyesen felkiáltottam:

– Krisztus feltámadt!

Meg sem várva a választ, kértem, hogy készítsenek nekem valami finomat. Alighogy ezt kimondtam, egy rekedt hegedűhöz hasonló, panaszos hangot hallottam:

– Ember! Vegyél nekem valami zabát!

Megfordultam. Egy összevert hajléktalan állt mellettem, arcán mindenütt kék foltok, de kinézete alapján józan volt. Nem gondolkodtam sokat, megkértem az eladót, hogy neki is készítsen valami finomat. Ekkor azonban… mintha kinyitották volna a zsilipet! Az asszony olyan szitkozódással fordult a hajléktalan felé, hogy még én is megijedtem. Hogy már hónapok óta idejár, akadályozza a munkában, zaklatja az embereket, és hogy jobb lenne, ha ilyenek egyáltalán nem is léteznének. Végighallgatva igaz haragját, még egyszer megpróbáltam elmondani neki, hogy a hajléktalan számára is kérek ételt. Hirtelen nagy sajnálat fogott el iránta, hiszen ma Húsvét van, legalább ezen a nagy ünnepen segítsük egymást.

Az asszony végül egy kicsit megnyugodott, és hozzálátott az étel elkészítéséhez, hamarosan kész is volt a finom, meleg sült krumpli. Elvettem az egyik csomagot, a másikat a hajléktalannak adtam, és már távozni akartam, amikor a zsebemben egy kis fakeresztet találtam, melyet az Úr Sírjánál szenteltek meg. Nem tudom, miért, de késztetést éreztem, hogy ennek az embernek adjam. Korábban szent tárgyakat csak reményteljes embereknek ajándékoztam, hiszen mások akár ki is dobhatnák. Így volt mindig, de nem ez alkalommal.

– Fogd, testvér! – És átadtam neki a keresztet. – Fogd, ez a tied!

Ezután elmondtam neki, hogy éjjel jöttem vissza Jeruzsálemből, és ez a kereszt onnan van, az Úr Sírjától. Úgy tűnik, éppen ez okból süllyedt el a kereszt a zsebemben.

Ekkor valami olyan történt, amit sem én, sem az eladónő, sem senki más nem várt, talán… Istenen kívül! A hajléktalan, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan éhes volt, félredobta az ételt, erősen megragadta a keresztet, térdre esett, és zokogva ismételgetni kezdte:

– Dicsőség Néked, Uram! Bocsáss meg, nekem, csúszómászónak, mindenért!

Ez valami olyan elementáris volt, hogy én is majdnem elejtettem az ételes zacskómat. Az eladónő kiszaladt a pult mögül, zokogásban tört ki, és térdre esett a hajléktalan mellett, átölelte, és kérlelni kezdte, hogy bocsásson meg, vádolta magát, hogy nem vette észre benne az élő lelket, hogy ő is olyan… hogy most veszi észre, hogy ő is élő és valódi ember!!!

Megremegtek a lábaim. Egyszerűen és természetesen borultam melléjük térdre, és én is sírni kezdtem. Ezután feltört bennem az öröm és a boldogság érzése. Ott térdeltünk hárman egymás mellett, átöleltük egymást, sírtunk, és sajnáltuk egymást. Ebben a pillanatban történt meg a valódi csoda! Hirtelen igazi szeretet ébredt bennünk, az, amiről maga Krisztus is beszélt. Olyan szeretet, ami olyannyira hiányzik napjainkban. És amit néha éppen egy valódi hajléktalan hivatott bennünk felébreszteni.

Bármilyen magasztos templomokban és szent helyeken is járjunk, bármilyen magas egyházi vagy társadalmi tisztséget töltsünk be, bárhol is keresnénk a kegyelmet, soha nem fogjuk azt megtalálni, ha nincs bennünk szeretet. Az a szeretet, amiről Krisztus beszélt. Az, amiről Pál apostol beszélt! Mint kiderült, mindez nagyon egyszerű. Kerestem a kegyelmet és vártam a csodát a Szent Földön, végül azonban otthon találtam meg, egy nagy város szürke udvarán, távol a szentélyektől.

Az az érzés, amit akkor átéltem, semmihez sem hasonlítható.

A Kegyelmi Tűz csupán akkor válik kegyelemmel telivé, ha bennünk, nem pedig benne van a kegyelem, amit szeretetnek nevezünk. Minden a helyére került, amikor megértettem az egyszerű igazságot: a csoda és a kegyelem ott van, ahol a szeretet van!

Andrej Kocsenov