„A franciák sírtak, amikor a mi templomaink égtek?”

Amikor világossá vált, hogy a párizsi Miasszonyunk-székesegyház (Notre-Dame) megmarad, belül nem sérült meg olyan súlyosan, és meglehetősen gyorsan fel fogják újítani, sajtónkban megindultak a kommentárok: „sírtak-e a franciák, amikor a mi templomaink égtek, például Kondopogában?”

A karéliai Kondopogában 2018-ban leégett egy különleges jelentőségű fatemplom

 

Gondolkodjunk együtt!

Szimbólum

«А французы плакали, когда горели наши храмы?»A Notre-Dame nem csak templom, hanem Párizs szimbóluma, központi építészeti emlék, ezért sokkal nagyobb figyelem irányul rá, mint bármely más székesegyházra vagy templomra. Ha mondjuk, ne adj’ Isten, kigyulladna nálunk a Vaszilij Blazsennij- székesegyház, akkor nem kevesebb figyelem irányulna rá. A Notre-Dame annak a civilizációnak a szimbóluma, melyhez mi is tartozunk: az európai keresztény civilizációé. Nem csak valamiféle lokális francia épület – ez a székesegyház része a mi civilizációnknak is. Mindenki, aki egyszer is járt Párizsban, valószínűleg volt ebben a székesegyházban vagy környékén, ezért sokkal több a hozzá kapcsolódó személyes élmény is, mint a Kelet épületei iránt, melyeket leginkább csak képeslapokról látunk.

Nyilvánvaló, hogy egy ilyen méretű tűzeset egy francia templomban meglehetősen ritka dolog. Európa kőből épült, ezért nemcsak a korábbi évszázadok székesegyházai élnek még, hanem a kőházak sokasága is. Franciaországban is vannak tűzesetek a templomokban, melyekről senki nem tud semmit, és nem követi őket a képernyőn (nemrég tűz ütött ki például a Saint-Sulpice-templomban), egyszerűen az ilyen templomokban kitört tűzesetek meglehetősen lokálisak – például kigyulladhat a faajtó. Oroszországban majdnem minden kőtemplom történetének leírásában megtaláljuk az oldalt arról, hogy a templom eredetileg fából épült, majd leégett, és helyén felépült a jelenlegi kőtemplom.

Élő templom

Az egyik szuzdali múzeum templomban

A Notre-Dame elsősorban templom, mégpedig egy meglehetősen aktív liturgikus életet élő, működő templom. Önök sokszor jártak már a Vaszilij Blazsennij-székesegyházban tartott Szent Liturgián? Vagy a moszkvai Kreml templomaiban tartott istentiszteleteken? Én néhány alkalommal jutottam be külön meghívóval az ott tartott istentiszteletre. A mi műemlékeink gyakran nem működő épületek: szemünk előtt vannak Szuzdal penésszel borított falu templomai, belül hideg és romlás, valamint egy szovjet típusú felvigyázónő a székével. Szelfi az oltárban: miért ne… Templomaink jelentős része már régóta egyszerű múzeum, nem imádkoznak bennük, nincs valóságos egyházi élet. Furcsa lenne elmenni egy ilyen templomhoz, és térden állva imádkozni körülötte a megmeneküléséért…

Voltam istentiszteleten a párizsi Miasszonyunk-székesegyházban. A Megváltó Töviskoszorújához mentünk zarándoklatra. Beengedtek minket, orthodoxokat a kincstárba, és egy püspök mindent megmutatott, megengedte, hogy fényképeket készítsünk, majd pedig megcsókoltuk az ereklyét, bár a katolikusoknál, úgy tűnik, nem szokás megcsókolni az ereklyéket.

Európa minden antiklerikalizmusa mellett (emlékeztetek, hogy Európában a lakosság körülbelül 20-30 százaléka látogatja a miséket, ellentétben Oroszországgal, ahol maximum 5-8 százalék) a tűzről készült felvételeken látszik, hogy emberek százai imádkoznak a székesegyház megmeneküléséért, és ők mind fiatal emberek, fiatal arcok. Térdepelnek, és egyházi énekeket énekelnek, a Miatyánkot imádkozzák. Igen, voltak ott hivatásos énekesek is, meg olyanok is, akik nem nagyon ismerték az énekeket, nem találták meg a hangot, de térdepeltek és aggódtak. Valamiért egyből eszembe jutott a[z orosz sajtóban] megjelent hír, hogy megtalálták a leomlott torony csúcsán lévő kakast, „Krisztus ereklyéivel” – világos, az újságírók tévedtek, de vajon sok honfitársunk vette észre a hibát? Azt írják, hogy sokan nem fogták fel, mi ebben a komikus.

A franciák és a mi templomaink

„Mintha a franciák siratták volna a mi templomainkat!” Tudják, a franciák nem csak siratták. Létezik a Resztavrosz, a Közös Ügy és számos más jótékonysági szervezet, melyek évről évre újítják fel Észak-Oroszország templomait. Az elhagyatott templomokat, melyeket senki sem állít helyre. Összességében nincsenek sokan, de közöttük nagyon sok francia, német, amerikai önkéntes van. Nincsenek sokan, de oroszok sincsenek sokan közöttük. A napokban Feoktyiszt (Igumnov) írt keserű szavakat arról, hogy a pereszlavi Péter metropolita templomot hamarosan elveszíthetjük, és ez csak egy francia asszonyt és néhány segítőtársát érdekli. Florance régóta Oroszországban él, és nem érti, miért riad vissza mindenki kétségbeesett kísérleteitől, hogy felhívja a figyelmet e templom sorsára.

És mi?

Végül feltehetjük a kérdést, hol voltak mindazok, akik elégedetlenkednek amiatt, hogy a sajtó a Notre-Dame-ról és arról ír, hogy milyen gyorsan összegyűjtötték a pénzt a felújításra. A franciák néhány nap alatt bőséges alapot hoztak össze a felújításhoz. Saját maguk, bárki külső segítsége nélkül.

Tudják, hányan olvassák anyagainkat a lerombolt templomainkről? Mennyi a rákattintások és megosztások száma? Tudják, mennyi pénz gyűlik össze az internetes adománygyűjtés során a templomok felújítására? Elmondom Önöknek: az anyagokat nagyon kevesen olvassák, és egyáltalán nem adományoznak pénzt. Néhány héttel ezelőtt felkeresett minket egy pap, akit megbíztak azzal, hogy állítson helyre egy lepusztult templomot, mondván, nem segítenénk-e neki, hogy pénzt gyűjtsön? Becsületesen be kell vallanunk, hogy az adományok száma gyakorlatilag nulla, az interneten keresztül gyakorlatilag senki nem adományoz a templomok felújítására. Ezek mi vagyunk, mindazok, akik azt mondjuk, hogy „inkább Kondopogára gondolnánk”, mi magunk olvasunk keveset e templomokról, és egyáltalán nem vagyunk készek rá, hogy pénzt gyűjtsünk a felújításukra. Nem mindenki, de ilyen az abszolút többség. Ezért sajtónkban semmit nem olvashatunk a mi templomainkról, mert a sajtó többsége csak arról ír, amit az olvasók olvasnak, és amire rákattintanak.

Veszélyes dolog, ha a sztereotípiák hatalmába kerülünk. Vagy még egy sztereotípia: a spiritualitás nélküli, lelketlen Európa, ahonnan a papok menekülnek el leghamarabb, ha valami rossz történik (ahogy ezt egy hazai írónő írta). Nem, Párizsban a papok a tűzoltókkal együtt részt vettek a templom értékeinek mentésében. Életüket kockáztatták. Amikor valamilyen baj történik, arra gondolni, hogy „ugyan miért aggódjak érte, ő sem aggódik értem?” – ez a semmibe vezető út, ez nem keresztény út. Csak a másik útnak van értelme: „Nézzétek, milyen gyorsan összegyűjtötték a pénzt a párizsi székesegyház felújítására, gyűjtsük össze mi is erre az északi templomra, ezt még meg lehetne menteni!”

Nem maradhat állva az, ami a sértettségre, az irigységre, a haragra épül, csak az marad életben, ami a jó alapjain áll.

<…>

Анна ДаниловаForrás

A szerzőről: Anna Danyilova, az Orthodoxia és a Világ egyházi folyóirat főszerkesztője