A KONSTANTINÁPOLYI PATRIARCHÁK APELLÁCIÓS JOGÁNAK GYAKORLATA (2. RÉSZ)

A Khalkédóni Zsinattól a török hódításig (1453)

Anatoliosz idején a IV. Egyetemes Zsinat elfogadta a 9., 18. és a híres 28. kánonokat, melyek formálisan és kimondottan „összbirodalmi-egyetemes” felfogásban erősítették meg a Konstantinápolyi Szentszék apellációs jogát.

Ez az „összbirodalmi” apellációs jog, mely oly kellemetlen volt Rómának, logikus befejezése volt az egész egyházkormányzat adminisztrációs-törvényhozói-bírósági rendszere egyesítésének, melyre a császári hatalom Konstantinápolyban törekedett. Élén a császár állt. Balján a praefectus praetorii vagy vikáriusa, jobbra pedig a főváros érseke: mindketten az egész birodalomra = világegyetemre = οἰκουμένη-re kiterjedő apellációs-bíráskodási privilégiummal.

Khalkédon után a konstantinápolyi főpap privilegizált helyzete a Bizánci Birodalmi Egyházban semmilyen kétséget nem ébresztett és automatikusan működött, melyet egyre újabb törvénykezési formulák erősítettek meg. Például Jusztiniánosz császár kódexe a Konstantinápolyi Egyházat „minden Egyház fejének” nevezi, nem nélkülözve a szándékos kétértelműséget Római Egyház viszonyában. Ezen időszakban a Konstantinápolyi Patriarchátus határai rendkívüli módon kiterjednek és meghaladják a görög Kelet minden más autokefál szentszékének méretét és jelentőségét. A VII. században ideiglenesen Konstantinápoly alá rendelődnek az Örmény és az Ibériai Egyházak részei. A VII. századtól kezdve, de különösen a IX. és a X. századokban Konstantinápoly missziói jelentős új egyházakat hoznak létre: a szerbet, a bolgárt, az oroszt, a valahot. Ez egy új egyházi „birodalom = οἰκουμένη = világegyetem”, miközben Alexandria, Antiokhia és Jeruzsálem szentszékei gyengülnek és kisebbednek az iszlám és az idegen hódítások igái alatt.

Ezzel összhangban az idő előrehaladtával a bizánci törvénykezésben a Konstantinápolyi Patriarchátus privilégiumait egyre pontosabban és határozottabban vázolják fel. Makedón Baszileiosz császár (886) Epanagógéja így fogalmaz: „A fővárost ékesítő konstantinápolyi szentszéket a zsinati határozatok elsőnek ismerik el, melyeket követve az isteni törvények megparancsolják, hogy a létrejövő más kathedrák körül kialakult ellentéteket hozzák tudomására és vigyék el e szentszék bíróságához. Minden patriarcha köteles minden metropóliát és püspökséget, monostort és templomot gondozni és ápolni, valamint bíráskodni, az ügyeket megvizsgálni és eldönteni; de Konstantinápoly elöljárójának joga van más szentszékek határain belül is… megvizsgálni és rendezni a más szentszékek körül kialakult ellentéteket”. A kánonmagyarázók – Alexiosz Arisztinosz, Zonarasz, Theodorosz Balszamón – teljes élességgel tárják fel a konstantinápolyi patriarchák ezen egyházkormányzati-bíráskodási jogát. Utóbbi Szintagmájában (VI. kötet, 429) írja: „Konstantinápoly elöljárójának joga van a más szentszékek határain belül kialakult ellentéteket vizsgálni, kijavítani és végső ítéletet mondani: πέρας έπιτιθέναι τοίς  χρίσεσιν” (11).

De térjünk át az egyes fellebbezési esetek számbavételéhez:

  1. Anatoliosz idején kezdődött a monofizita szakadás Egyiptomban. A Konstantinápolyi Szentszéknek kellett bíráskodnia az Alexandriai felett. Alexandria orthodox klerikusai Proteriosz orthodox püspök után a császárhoz fordultak panasszal a szentszék monofizita Timotheosz Elura általi elfoglalása után. I. Leó császár az ügyet Anatoliosz zsinati bírósága elé küldte. A 458-as zsinat elítélte Timotheoszt (12).
  2. Anatoliosz utóda, Gennadiosz folytatta az alexandriai egyház életének szabályozását, elérte Timotheosz száműzését és hogy Alexandriában az orthodox Timotheosz Szalathakiolt választották meg (13).
  3. A monofizita zavarkeltés Antiokhiában arra késztette az ott szorongatott Martiriosz érseket, hogy Gennadioszhoz forduljon Konstantinápolyban (458-471). Gennadiosz közbenjárt Martirioszért I. Leó császár előtt, Martiriosz pedig császári jogosítványokat kapott konkurense, Petrosz Gnatheisszel szemben. De Petrosz Zénon császári helytartó titkos támogatására támaszkodott; ekkor Martiriosz úgy érezte, hogy elárulták, méltatlankodva és megvetéssel hagyta ott szentszékét az intrikusok kezében. Gennadiosz azonban ragaszkodott hozzá, hogy Leó űzze el Petrost és a szentszékbe az orthodox Julianoszt ültette (14).
  4. Konstantinápolyi Akakioszt (471-479) az ázsiai diocézis püspökei „Konstantinápoly császárvárosa, Új Róma Szentséges Egyháza Szentséges és Jámborságos Patriarchájának” nevezik. A híres Le Quien (Oriens christianus, t. I. p. 62) mondja: „Akakiosz volt az első, aki valóban és a szó szoros értelmében (vere et proprie) megalapította (constituerit) a Konstantinápolyi Patriarchátust Zénon császár világi hatalmának segítségével”. A dogmatikai zűrzavarok évszázadának köszönhetően a konstantinápolyi patriarchák valóságosan az egész Keleti Egyház patriarcháivá válnak, mivel a harcot a birodalmi császári politika fővárosában vívják a konstantinápolyi patriarchák részvételével.

    Zénon császár trónjának megingása éveiben Petrosz Gnatheis, mint a monofizita párt jelölje, újra megszerzi az antiokhiai szentszéket, de Zénon visszatértével a trónra, az Antiokhiai Zsinat letaszította és felváltotta az orthodox II. Istvánnal. Akakiosz, mikor megkapta István értesítő levelét, saját 478-ban tartott szinódusán (σύνοδος ενδημούσα) megerősítette az Antiokhiai Zsinat döntését.

    Zénon császár nem sokkal ezután elvette az antiokhiaiak jogát, hogy saját maguk válasszák meg egyházi elöljárójukat és megparancsolta Akakiosznak, hogy Antiokhiába Konstantinápolyban nevezze ki Calendiont.

    Akakiosz nem hagyta jóvá az alexandriaiak által megválasztott Ioannisz Talaiaszt és Petrosz Mongoszt iktatta be, akivel megállapodott a híres „Enotikon” elfogadásában (482) (15).

  1. Anasztásziosz császár (491-518) és II. Makedoniosz patriarcha (496-511) idején jelennek meg Konstantinápolyban Illés jeruzsálemi érsek (patriarcha) elleni panaszukkal a Maiumai monostor monofizita szerzetesei, élükön az ismert Szevirosszal. A fellebbezési fórum itt közös volt: a császáré és a patriarcháé. A bonyolult intrika oda vezetett, hogy Makedonioszt letaszították, Szevirosz pedig elfoglalta az antiokhiai széket. De minden megváltozott Anasztásziosz császár halálával.
  2. I. Jusztinos császár (518-527) hirtelen politikát változtatott. II. János patriarcha (518-520) anathémát mondott Szeveruszra. A császár elűzte, és helyére Antiokhiában Epiphaniosz konstantinápolyi patriarcha személyesen a konstantinápolyi Pavloszt nevezte ki (16).
  3. Nagy Jusztiniánosz (527-563) és Minasz patriarcha (536-552) idején Theodosziosz alexandriai pápa (mérsékelt monofizita) Konstantinápolyba érkezett, hogy Alexandria szélsőséges monofizitáira panaszkodjon. De itt őt magát vádolták meg Minasz zsinatán és megfosztották a székétől. Helyére pedig a római és az antiokhiai követek (ἀποκρισιάριος) részvételével Pavloszt nevezték ki a tavenniszi (thébai) szerzetesek közül. Ugyanilyen hatalmi intézkedéssel nevezte ki III. János (Ιωάννης Γ΄ Σχολαστικός) pátriárcha 572-ben IV. János alexandriai érseket, váltotta le az antiokhiai szentszékből Anasztászioszt és nevezte ki helyébe Gergelyt (17).
  4. Ez a Gergely IV. Böjtölő János konstantinápolyi patriarcha idején (582-595) megjelent Konstantinápolyban, hogy igazolja magát azokban a vétkekben, melyekkel megvádolták. A patriarcha nem fogadta be a közösségébe, annak ellenére, hogy erős protekciója volt az Udvarban és Zsinatán elítélte őt (18).

A VII. század második negyedétől, az iszlámnak a jeruzsálemi, antiokhiai és alexandriai patriarchák feletti uralomra jutásával ez utóbbiak a Bizánci Birodalmon kívül az arab kalifátusokban Konstantinápolytól ténylegesen szabadabb életet kezdtek élni, másrészről azonban olyannyira eltörpültek és elgyengültek, hogy később, amikor ideiglenesen vagy hosszabb ideig újra egy uralom alá kerültek Konstantinápollyal (visszahódítás, vagy a keresztesek, végül a törökök hódítása nyomán), még inkább megmutatkozott a Konstantinápolyi Patriarchátus fővárosi, birodalmi elsőbbsége.

Az antiokhiai patriarchák még Antiokhia 611-es perzsa elfoglalása óta menekültként Konstantinápolyban éltek és ott választották meg őket. Ezért pl. Makariosz antiokhiai patriarcha részt vett 690-ben a VI. Egyetemes Zsinaton Konstantinápolyban és monotheletizmus miatt elítélték, helyébe pedig György konstantinápolyi patriarcha Theophanészt tette a szicíliai szerzetesek közül. Az arabok csak 742-ben engedték meg, hogy Antiokhiában orthodox patriarcha legyen. Amikor Niképhorosz Phókasz patriarcha idején 970-ben Antiokhiát újra a birodalomhoz csatolták, patriarcháit továbbra is Konstantinápolyban választották meg és iktatták be. Alexiosz Komnénosz keresztesekkel (az Antiokhiát 1098-ban elfoglalt Bohemunddal) kötött szerződése kimondta, hogy az antiokhiai főpapokat a Konstantinápolyi Egyház klérusából kell megválasztani és a konstantinápolyi patriarcha iktassa be őket. Ezt a szerződéses megállapodást később is megerősítették. Az antiokhiai patriarchák címzetes főpapként a konstantinápoly szentszék mellett szolgáltak egészen 1263-ig, amikor Antiokhiát a törökök elhódították a keresztesektől, a törökök pedig engedélyezték az orthodox patriarcháknak, hogy visszatérjenek szentszékükbe.

Hasonlóan csökkent a helyzete a Konstantinápolyi Szentszékhez képest a jeruzsálemi patriarcháknak is, akik előbb (638-ban) arab uralom alá kerültek, majd 1099-ben szentszékükből elűzték őket a keresztesek. Míg a mamelukok (1186-ban) vissza nem szerezték a hatalmat Jeruzsálem felett, a jeruzsálemi patriarchák az antiokhiaiakhoz hasonlóan a konstantinápolyi patriarcha udvarában éltek, ő választotta meg és iktatta be őket. A Konstantinápolyi Patriarchátus fennhatóságának határain kívül, leszámítva a kicsiny Alexandriát, nem léteztek ebben az időben orthodox autokefál egyházak. Ezért nem is történhettek „kívülről” jövő fellebbezések Konstantinápolyhoz, mert minden a Konstantinápolyi Szentszék tényleges bírósági kompetenciáján „belül” történt, mint annak teljes belügye.

Ez idő alatt a konstantinápolyi patriarcha a nyugati pápával analóg privilegizált helyzetét számos zsinat erősítette meg, melyeket elégedetlenül és mintegy kényszerből, de Róma is elismert.

A 692-es Trulloszi Zsinat úgy határozott, hogy a Konstantinápolyi Szentszék rendelkezzen azonos előjogokkal (τών ζσων άπολαύειν πρεσβειών) mint a régi Róma, és egyházi ügyekben Róma után másodikként ugyanúgy magasztaltassék fel (δεύτερον μετ’ έχείνον ύπάρχοντα). Hogy mi az értelme és tartalma ezen „egyenlő privilégiumoknak” a Kelet felfogása szerint, az látszik a Szent Szophia székesegyházban tartott X. Helyi Zsinat 1. kánonjából, amely VIII. János nyugati pápa lelkipásztori intézkedéseit érvényesnek ismeri el Photiosz, az egész Kelet patriarchája számára is, és fordítva. Ugyanakkor megtiltja a Római Szentszéknek, hogy bármiféle újítást vezessen be e privilégiumokba, vagyis hogy túllépjen az Egyházban kialakult ezen kettős hatalmon, a legfőbb egyházi hatalom e két legrangosabb széke közötti megosztáson. A pápák természetesen nem ismerték el ezt az egyenlőséget, melyet legátusaik aláírtak, mivel az egyszemélyi abszolutizmusra tartottak igényt. De a Konstantinápolyi Szentszék második helye és az egyházkormányzati rendszerben betöltött privilegizált helye elleni korábbi, Khalkedón előtti tiltakozásaik ezután elmaradtak.

Az utolsó kísérletet a mindkettő által „egyetemes” címet viselő főpap, a pápa és a patriarcha közötti kettős hatalomról (diarchia) szóló szeretetbeli megállapodásra, Bolgárölő Baszileiosz császár tette 1024-ben XIX. Jánossal, Eusztathiosz patriarcha idején, és XIX. János pápa hajlott is arra, hogy aláírja a szerződést, de végül ebben megakadályozták a latinitás cluny-i ideológusai, akik „pápábbnak bizonyultak a pápánál”.

Amikor a keresztesek elfoglalták Konstantinápolyt (1204) és létrehozták ott a latin patriarchátust, a pápák elfelejtették Róma régi ellenállását a Konstantinápolyi Szentszék második és privilegizált helyével szemben, és híven tükrözve e vitathatatlan történelmi és kánonjogi tényt, az 1215-ös IV. Lateráni (XI. Egyetemes) Zsinat ünnepélyes zsinati kánonjában megerősítették azt e méltóságban a konstantinápolyi patriarcha latin alteregójának vonatkozásában: „Megújítva az ősi patriarchai székek privilégiumait úgy határozunk, hogy a Római Egyház után az első helyet foglalja el a konstantinápolyi, a másodikat az alexandriai, a harmadikat az antiokhiai és a negyediket a jeruzsálemi, megőrizve azok méltóságát”. Következésképpen a konstantinápolyi patriarcha „egyetemes” titulusával. Ezt a titulust és e privilégiumokat a pápák tiltakozás nélkül aláírták az 1274-es lyon-i zsinaton és az 1439-es firenzei zsinaton is.

Jegyzetek

11 Еп. Никодимъ, цит. соч. т. I, 426; Барсовъ, с. 103-203.
12 Сноска отсутствует
13 Андреевъ, с. 237-238.
14 Андреевъ, с. 238-39; Барсовъ, с. 85-86.
15 Барсовъ, с. 89-93.
16 Барсовъ, с. 100.
17 Барсовъ, с. 102.
18 Андреевъ, с. 265 и 281; Барсовъ, с. 102.

Forrás