A KONSTANTINÁPOLYI PATRIARCHÁK APELLÁCIÓS JOGÁNAK GYAKORLATA (3. RÉSZ)

A török hódítástól napjainkig

A görög középkor (1054-1453) szűkös a bennünket érdeklő apellációs esetekben, hiszen ebben az időszakban a Konstantinápolyi Patriarchátus magába foglalta gyakorlatilag a teljes Keleti Egyházat. E korszak számtalan fellebbezési ügye általános patriarchátuson belüli jogi ügyletek jellegét viseli magán. Ilyenekből számtalan volt például az Óorosz Egyház történelmében is.

A kívülről érkező, Konstantinápolytól független autokefál egyházaktól érkező apellációk a poszt-bizánci korszakban jelennek meg újra a Keleti Egyházak újbóli egyesülése idején, most már a törökök szomorú igája alatt (1453). Másrészről ez a korszak a népek török rabságból való felszabadulásának és az orthodox népeknek a görögöktől való egyházi függetlenedésének korszaka is. A történelem ezen fordulata már teljes mértékben kizárta a többi, nagyrészt más nyelvű, keleti egyházak készségét, hogy a korábbi fiúi bizalommal forduljanak a görög patriarchák felé. Az írott jog így önmagától megdermedt az élet folyamatában és anélkül, hogy kánonjogilag vitatottá vált volna, viszonylag ritka jelenséggé vált a gyakorlatban.

Általánosan ismert a Konstantinápolyi Patriarchátus államjogi helyzete a régi Ottomán Birodalomban a görög állam bukása óta. A patriarchát „milet-basa” címmel a „rúm-mileti” (római nép) fölé állították a megszűnt görög császár helyébe, vagyis megtették az összes orthodox népet egybefoglaló egész görög nemzet népi fejévé, akinek kötelessége volt, hogy a keresztény törvény szerint ítélkezzen felette és kormányozza azt, és feleljen annak politikai lojalitásáért. Ez az „etnarcha és baszileosz”, aki felett csak személyesen a szultán bíráskodhatott, az új államban összehasoníthatatlanul magasabb helyzetbe került a többi patriarchákhoz képest. Ez mutatkozott meg 1517-ben, amikor Egyiptomot, Szíriát és Palesztinát az ottománok elfoglalták az araboktól és a három másik patriarcha is ebbe az egy közös államba került a keresztény nemzet egységes „rúm-miletjének” részeként. A Konstantinápolyi Patriarchátus a Magas Portától közvetlen jogosultságot kapott, hogy „milet-basaként” az összes Patriarchátus nemzeti feje legyen és közvetítsen e patriarchák és a kormányzat között azok megválasztása, beráttal (szultáni okirattal) való megerősítése és minden más, a hatalom intézkedését és utasítását kívánó dolog tekintetében, beleértve e patriarchák Konstantinápolyba utazásának kérdését is. Konstantinápoly ezen állami túlsúlyának talaján megkezdődik a többi patriarchátus elnyelésének folyamata a fővárosi Patriarchátus által (19). Különösen ismert Sámuel, a XVIII. századi kiemelkedő konstantinápolyi patriarcha (1763-1774) próbálkozása, hogy legalábbis a görög kelet tekintetében központosított egyházkormányzatot hozzon létre. Megszüntette a volt Ipeki Szerb Patriarchátust (1766), Ohrid autokefalitását (1768) és saját maga választotta meg és iktatta be Antiokhia és Alexandria patriarcháit (1766). Az ilyen irányú kísérletek a 19. században is folytatódtak.

Alexandriai Patriarchátus. Egyiptom Törökország által történt meghódítása (1517) után az alexandriai patriarchák a Konstantinápolyi Patriarchátuson keresztül a konstantinápolyi ottomán kormányzat függésébe kerültek, és nagyrészt Konstantinápolyban is éltek. A XVIII. század végén a konstantinápolyi patriarchák nem is töltötték be a tisztséget, hanem egyszerű archimandritákat küldtek Kairóba, hogy irányítsák az összezsugorodott helyi egyházat. A 19. században az alexandriai patriarchák megint a konstantinápolyi fanarióták közül kerültek ki. Az egyiptomi görögöket és arabokat azonban zavarta szentszékük ilyen megalázása, és élve Mohammed Ali, az akkori egyiptomi hidiv (alkirály) személyes dicsőségével és jelentőségével, harcba szálltak Konstantinápoly túlsúlyával. I. Hierotheosz patriarcha (1825-1845), aki maga is konstantinápolyi kinevezett volt, utódjának munkatársát, a szintén Hierotheosz nevű archimandritát tette meg. Konstantinápoly pedig Artemioszt küldte Alexandriába. Az Alexandriai Egyház azonban bojkottálta őt, Artemiosz pedig két év múlva feladta. Ekkor az alexandriaiak megválasztották az említett II. Hierotheoszt (1847-1857).

  1. Halála után az alexandriaiak megbékéltek és kérték az egyetemes patriarchát, hogy nevezze ki Hierotheosz utódát. Konstantinápoly Kallinikosz volt thesszaloniki metropolitát nevezte ki (20).
  2. Az alexandriaiak nem voltak elégedettek Kallinikosz kormányzásával (1858-1861), ezért lemondásra kényszerítették, majd amikor munkatársa, Eugeniosz Dankosz archimandrita önkényesen megragadta a hatalmat, újból a Konstantinápolyi Szentszékhez fordultak, hogy segítsen megszüntetni ezt a kísértést és adjon nekik új patriarchát. Konstantinápoly Jakovosz volt kizikiai metropolitát nevezte ki.
  3. Az ekkor kinevezett II. Jakovosz patriarcha (1861-1865) maga ellen hergelt néhány egyházközséget, melyek Konstantinápolyban kerestek segítséget. A patriarcha út közben hunyt el 1865-ben (21).
  4. Az Alekszandriai Egyházban megkezdődött, hosszú éveken át tartó pártoskodó ellentétek a továbbra is a Konstantinápoly tekintélyéhez forduló újabb és újabb apellációra adtak lehetséget. A patriarchává választott Nikanorosz thébai metropolita (1866-1867) ellen támadt a fent említett Eugeniosz Dankosz archimandrita vezette pártos mozgalom, és elérte, hogy Konstantinápoly hivatalvezetővé (epitroposz) nevezze ki őt Nikanorosz metropolita mellé. Nikanorosz pártja nem fogadta el őt és Nílus áthoszi szerzetest választotta meg epitroposszá, akit Pentapolisz székébe emeltek. Ez ellen azonban VI. Gergely konstantinápolyi patriarcha tiltakozott.

    Az alexandriaiak makacskodtak. A viták és szakadások folytatódtak. Az egyiptomi kormányzat a Magas Portához fordult, a szultán pedig megparancsolta a konstantinápolyi patriarchának, hogy nevezze ki a saját jelöltjét. Ily módon az Egyetemes Szentszék hatalma fejezte be a vitát. Az Alexandriai Szentszékbe IV. Szofróniosz (1870-1899), egy kiemelkedő főpap került, aki korábban már ült a Konstantinápolyi Szentszékben is (22).

Antiokhiai Patriarchátus. A török korszakban (a XVI. századtól) itt fennmaradt a patriarchák helyi megválasztásának szokása, mégpedig az arab klerikusok köréből, de az egyházi Konstantinápoly akarata mindig, úgymond, a beavatkozás határán volt. Ismert, hogy Makariosz patriarcha (1648-1672) részt vett Nyikon orosz patriarcha feletti bíráskodásban és utódául fiatal unokaöccsét, a 20 éves Kirilloszt nevezte ki. Amikor a Konstantinápolyi Patriarchátus Szinódusa erről tudomást szerzett, egy másik patriarchát küldött Antiokhiába, Neofitoszt.

  1. Ekkor Kirillosz Konstantinápolyba utazott, hogy magyarázatot adjon. Önkéntes apellációja sikerrel járt. Elismerték a méltóságát, de Neofitoszt is mellette hagyták antiokhiai patriarchai címmel. Természetesen ez vitákat szült és botrányként szolgált a kettős hatalom újabb kísérleteihez.
  2. Az Aleppói Metropólia klerikusai Athanasziosz szerzetest szerették volna főpapnak, akit azonban Kirillosz patriarcha elutasított. Ekkor fellebbeztek az egyetemes patriarchához, és ő metropolitának nevezte ki Athanászioszt, Kirilloszt pedig leváltotta. A Patriarchátus ezután nagyon fájdalmas és káros viszálykodás kezdődött, melyet a latin propaganda ki is használt az ún. szíriai unió sikereiben.
  3. A viszály folytatódott. A helyi krónikaíró feljegyezte: „Az aleppóiak gonoszságuk és makacsságuk miatt felkeltek Szilveszter antiokhiai patriarcha (1724-1766) ellen, és nagyon sok pénzt felhasználva, panaszt nyújtottak be ellene a Magas Portánál, ezért megszabadultak a neki való alárendeltségből”. Egy ilyen panasz egyenértékű volt az Egyetemes Patriarchátushoz való fellebbezéssel, mivel az ügy automatikusan a Konstantinápolyi Patriarchához és Szinódusához került. Ezért a krónikaíró hozzáteszi: „mindez Paisziosz konstantinápolyi és Khriszanthosz jeruzsálemi patriarchákon keresztül történt, akik nem szeretik Szilvesztert”.

    Szilveszter patriarcha halála után (1766) Sámuel egyetemes patriarcha a viszály lezárásának ürügyével, az antiokhiai nyáj megkérdezése nélkül új patriarchát küldött Konstantinápolyból, Filimonoszt. Filimonosz arab származású volt. De Sámuel patriarcha 1767-ben, halála után azonnal új patriarchát küldött Damaszkuszba, Dánielt, aki a görögök közül származott. Ettől fogva egészen a 19. század végéig görögök töltötték be az Antiokhiai Szentszéket, és a 19. század közepéig Konstantinápolyban választották meg őket.

  1. Még 1850-ben, Methodiosz patriarcha halála után az antiokhiai klérus az alábbi formulával fordult az Egyetemes Patriarchátushoz: „kérjük a konstantinápolyi patriarcha Szinódusát”, hogy a fővárosi papok közül nevezzen ki hozzájuk patriarchát (23).

    Ezután azonban hamarosan megkezdődött az arabok harca az összes püspöki szék betöltéséért, ami az arabok győzelmével végződött, amikor 1899-ben megválasztották és beiktatták az arab származású Meletiosz Dumanit az Antiokhiai Szentszékbe.

    Az utolsó görög származású antiokhiai patriarcha Szpiridon (1891-1897), akit az antiokhiai arab püspökök zsinata taszított le azért, mert nem mutatott elég buzgalmat az arab nyelvű felvilágosodás iránt, fellebbezett a Konstantinápolyi Szentszékhez. Konstantinápoly pedig két éven keresztül sikertelenül küzdött a görögök elavult privilégiumáért (24).

  1. Jeruzsálemi Patriarchátus. A török uralom létrejöttével Palesztinában is befejeződött a jeruzsálemi patriarchák arabok közül történő önálló megválasztása. Az arab származású Dorotheosz patriarcha halála után (1534) Konstantinápoly a görög Germanoszt juttatta a szentszékbe, hamarosan pedig a jeruzsálemi elöljárókat is csak a görögök közül kezdték megválasztani és beiktatni, állandó lakhelyük pedig Konstantinápoly lett, úgyhogy kétszáz éven keresztül Jeruzsálem ritkán látta saját főpásztorait. A török fővárosban lévő jeruzsálemi metochion lett a rezidenciájuk, ők maguk pedig tagjai lettek az Egyetemes Patriarcha melletti Szinódusnak. Nem meglepő tehát, hogy a konstantinápolyi patriarchák megpróbálták megszűntetni a jeruzsálemi főpapok amúgy is lecsökkent autokefál jogait. Konstantinápolyban élve ők választották meg utódaikat. Konsztantiosz egyetemes patriarcha (1830-1834) még ettől is meg akarta őket fosztani. Ezt IV. Germanosz patriarcha 1845-ben ismét megpróbálta. Az orosz diplomácia nyomására azonban a kísérlet kudarcba fulladt: felélesztették a patriarchák helyben, Jeruzsálemben történő megválasztásásának jogát és az akkor megválasztott II. Kirillosz (1845-1872) visszaállította a jeruzsálemi patriarchák normális életét saját székvárosukban, Jeruzsálemben (25).
  2. A görög-bolgár skizma kialakulásakor (1872) II. Kirillosz szakított a szélsőséges hellenistákkal. Ekkor a Szent Sír testvériség az Egyetemes Patriarchátussal összefogva letaszította a székéből.
  3. Azonban a Jeruzsálemi Patriarchátus Kirill patriarchával szimpatizáló arab pártja nem akarta befogadni utódát, Prokopioszt (1873-1876) és apellációkkal bombázta a török kormányzatot és II. Joakim konstantinápolyi patriarchát, és el is érte, hogy Prokopiosz kénytelen legyen elhagyni a székét (26).
  4. Kortársunk, Damianosz patriarchát egyházkormányzatának kezdetén Szinódusa leváltotta tisztségéből, mert túlságosan engedékenynek mutatkozott az arabok iránt, egyúttal a Szinódus levelet írt az egyetemes patriarchátusnak és elnyerte a támogatását. Damiánoszt csak 1909-ben ismerte el Konstantinápoly és csak akkor tudta szilárdan elfoglalni a helyét.
  5. Sínai-hegyi Érsekség. Ennek igumen-érsekeit a Sínai-hegyi monostor, Raifa és Dzsuvani testvérei választják meg, majd a jeruzsálemi patriarcha iktatja be őket. De Bizánci Kirillosz igumen-érsek (1859-1867) nem akart kapcsolatba lépni II. Kirillosz jeruzsálemi patriarchával és ezért a konstantinápolyi patriarchától kérte beiktatását. Amikor megvádolták, hogy helytelenül költi a monostor pénzét, újból a konstantinápolyi patriarchához fordult ítéletért. A Jeruzsálemi Patriarchátushoz fűződő eredeti kapcsolat ezen semmibe vétele miatt II. Kirillosz jeruzsálemi patriarcha elítélte és leváltotta Bizánci Kirillt. Ő azonban az Egyetemes Szentszék védelmét kérte. A török kormányzat azonban az ügyet a Jeruzsálemi Patriarcha javára döntötte el, így 1867-ben Jeruzsálemben még Helyi Zsinatot is tartottak, amely kimondta, hogy az autokefál egyházak közötti összeütközések esetén az egyetlen fellebbezhetetlen-legfőbb instancia az Egyetemes Zsinat kell legyen (27).

Ez a vitathatatlan elméleti szabály a gyakori Egyetemes Zsinatok megvalósíthatatlansága mellett semmiben nem akadálya annak, hogy a hétköznapi gyakorlatban az egyházak a legközelebbi tekintélyhez nyújtsanak be fellebbezést, amely a különféle körülmények miatt általában a Konstantinápolyi Szentszék.

Sokatmondók a legutóbbi idők ügyei is.

  1. Ciprusi Egyház, melyet megrázott a brit hatalom elleni 1933-as felkelés, Konstantinápolyhoz fordult segítségért, és az egyetemes patriarcha Gennadiosz iliopoliszi metropolitát küldte Angliába, hogy járjon közre a ciprusi főpapokért.
  2. Orosz Egyház az újonnan megválasztott Tyihon patriarcha személyében 1918-ban tájékoztatta az egyetemes patriarchát az előző év minden nagy változásáról, panaszkodott a Grúz Exarchátus törvénytelen formában történt elszakadása miatt és az első időkben Konstantinápolyból jóváhagyó visszajelzést és támogatást kapott.
  3. 36. Amikor létrejött a „megújulók” (élőegyházasok) szakadása, akkor 1922-23-ban mind a Tyihon patriarchát elismerő ún. Patriarchai Egyház, mind az élőegyházasok a Konstantinápolyi Patriarchátushoz nyújtottak be apellációt.
  4. Az ukrán hierarchia Szovjetoroszországban szintén Konstantinápolyban keresett támogatást.

Az egyetemes patriarchához fordultak kánoni helyzetük legalizálása érdekében az az új egyházak:

  1. A Finn Egyház
  2. Az Észt Egyház
  3. A Lengyel Egyház.
  4. A Csehszlovák (Szavvatij püspök) Egyház
  5. A Konstantinápolyi Patriarchátustól várta visszaállított autokefalitásának elismerését a Grúz Egyház és meg is kapta azt.
  6. Jelenleg, 1936-ban a Lett Egyház püspökét Germanosz thiatirai metropolitán, a konstantinápolyi patriarcha exarcháján keresztül kapta.

A teljesség igénye nélkül felsorolt fenti példák, úgy vélem, elégségesek ahhoz, hogy ne csak mint a múlt régészeti tényét ismerjük el a Konstantinápolyi Patriarchátus elsőbbségét Keleti Orthodoxiánkban, hanem ment élő és érvényes elvet. A kérdés csak ennek helyes magyarázatában és a többi nemzeti egyház abnormális megosztottságának leküzdése során való helyes alkalmazásában keresendő.

Jegyzetek:

19 И. И. Соколовъ, Константинопольская Церковь, с. 13-15; Лебедевъ, цит. соч., с. 761-62; Барсовъ, с. 131, 189, И. И. Соколовъ, Ист. Греч. Церк., с. 3-7 (страницы требуют уточнения).

20 И. И. Соколовъ, Ист. Греч. Церк., с. 223.

21 Тамъ же, с. 224.

22 Тамъ же, с. 224-26.

23 А. П. Лебедевъ, цит. соч., с. 773-781.

24 И. И. Соколовъ, Истор. Греч. Церк., с. 224.

25 А. П. Лебедевъ, с. 781-786.

26 И. И. Соколовъ, Ист. Греч. Церк., с. 274-76.

27 Тамъ же, с. 332-333.

Forrás