A konstantinápolyi patriarchák apellációs jogának gyakorlata (1. rész)

Anton Kartasov (1875-1960) orosz egyháztörténész

Anton Kartasev: “A konstantinápolyi patriarchák apellációs jogának gyakorlata” (Varsó, Szinódusi Nyomda, 1936)

Bevezetés

Az Összoroszországi Egyház korábbi belső összetételének külső feloszlása és belső felbomlása nyomán észrevehetően előtérbe került az Egyetemes Patriarcha Keleten hagyományos elöljáró szerepe. Az orthodox országok és népek nemzetközi antagonizmusa a nemzeti elfogultságok mellékszálával tették összetettebbé a Konstantinápolyi Szentszék tekintélyének kérdését és a szláv egyházakban kialakították a Konstantinápoly egyházi elsőbbségét a minimumra redukáló tendenciát. Mindeközben éppen napjainkban merül fel az egész Orthodoxia valamiféle szervezettebb formája kialakításának kérdése mind a külső egyházközi színtéren, mind a belül megérett kérdések megoldásának terén. Mindeközben teljesen lehetetlen elhagyni az általunk megörökölt keleti történelmi gyakorlatának felhasználásából a konstantinápolyi központ elsőbbségét. Ezt tanulmányoznunk kell, figyelembe kell vennünk és egyházaink új modus vivendi-jét kell kialakítanunk a zsinati kapcsolatok, együttműködés és kölcsönös segítségnyújtás formáiban. Egy új orthodox-közi alkotmányra van szükség, mely mellett egyházaink autokefál önállósága nem zárná ki, mint most, a rendszeres, gyakorlati együttműködést.

E gyakorlati érdekekből készítettük el az alábbi történelmi összefoglalást az Egyetemes Szentszék apellációs előjogáról, hivatkozva az általunk elérhető összes orosz nyelvű szakirodalomra (1).

Bár az egyházi Kelet nem jutott a római pápák hatalma alá, mégsem kerülhette el, hogy praktikus, életszerű választ adjon arra a szükségességre, hogy az Egyház bonyolult külső szervezetének szüksége van valamiféle centralizációra. Konstantinápolyban e centralizációt kezdetben az újonnan megtért Konsztantinosz császár és utódai vették a kezükbe. A császári hatalom a mellette álló fővárosi érseket nem tudta nem felemelni az összbirodalmi = „egyetemes” prímás szintjére. Így alakultak ki a keleti kánonjogban a Konstantinápolyi Patriarchátus privilégiumai („pronomia”), annak ellenére, hogy egyrészről hiányzik belőle a pápai dogmák misztikuma, másrészről, pedig jelen van az egyes helyi egyházak autokefalitásának, függetlenségének Keleten mély gyökerekben élő elve.

A történelmi folyamatban a Konstantinápolyi Szentszék privilégiumai rendelkeztek a Kelet majdnem mindegyik helyi egyháza közvetlen és teljes alárendelésének tendenciájával és jelentős sikereket is értek el ebben. A helyi egyházak autokefalitásának megakadályozása vagy elnyelése visszaható befolyással is járt az Egyetemes Patriarchátus fejlődésére és tekintélyének megerősödésére. Mégpedig: ellenségességet szült a privilégiumaival szemben és csökkentette a készséget azok tiszteletben tartására. Innen ered a Konstantinápolyi Szentszék elsőbbsége ellen a helyi függetlenségek nevében folytatott harc, hogy azok csak a legszükségesebb esetekben, mintegy kényszeredetten fordultak Konstantinápoly autoritása felé. A keresztény Kelet ezen belső ellentmondása Konstantinápoly elsőbbsége iránt magyarázza azt a tényt is, hogy privilégiumainak minden kánoni vitathatatlansága ellenére, mint például a konstantinápolyi érsek apellációs joga, mely azonos a pápák hasonló jogával Nyugaton, a történelem viszonylag nem túl sok esetet őrzött meg Konstantinápolynak az autokefál, tőle független egyházakkal kapcsolatos fellebbezési jogáról. Magától értetődik, hogy a Konstantinápolyi Patriarchátus több nemzeti egyházat (bolgár, szerb, valah, orosz) is magában foglaló kiterjedt határai között fellebbezési bíráskodása a helyi egyház rendszeres belső működésének megfelelő szokványos és hétköznapi dolog volt, és például az Orosz Egyház 1448-ig tartó egész történelme folyamatos illusztrációja a Konstantinápolyi Patriarcha közvetlen adminisztrációs bíráskodási joga gyakorlásának. De nem a fellebbezési gyakorlat ezen rendszeres és nagyszámú eseteiről szeretnénk most beszélni. Csak a Konstantinápolyi Szentszék rendkívüli, „egyetemes” tekintélyét jellemző esetekről, amikor bíráskodása és rendelkezései a neki alá nem rendelt, autokefál egyházakat érintették, akik önként vagy önkéntelenül a tekintélyéhez fordultak. Ilyen esetek nagy számban maradtak fenn a történelmi emlékezetben és sokat még fel sem tártak a levéltárakban.

Vegyük az általánosan ismert, tudományosan megerősített eseteket, melyek könnyedén elérhetők a mindenki által hozzáférhető orosz tudományos irodalomban

Kezdeti periódus a Khalkédoni Zsinatig (451)

  1. Ebben az időben látjuk a Konstantinápolyi Szentszékhez való fellebbezés példáját az antiokhiai sedis apostolicae (apostoli szentszékből) területéről. Nektárioszhoz fellebbeznek az arábiai Bosztra széke miatt vitatkozó Bagadiosz és Agapiosz püspökök. Igaz, Nektariosz nem diktátummal oldotta meg a kérdést, hanem élt a 394-ben a világi hatalom által Konstantinápolyban összehívott Zsinat lehetőségével (VII. Helyi Zsinat). Ezen a kérdést Theophilosz alexandriai püspök és magának az antiokhiai Flavianosznak a részvételével oldották meg, de Nektáriosz elnökségével (2).
  1. Két évtizeddel a II. Egyetemes Zsinat után a fővárosi püspök helyzete olyan saját egyházmegyéje határán átívelő széleskörű aktivitásra késztette őt, hogy a hataloméhségtől teljesen idegen Aranyszájú Szent János kötelességének tartotta, hogy bátran éljen saját Egyetemes Szentszéke teljesen elismertté vált apellációs jogával. Igaz, ez kiváltotta más dicsvágyók dühét, amiért Aranyszájú Szent János igaztalan ellenséges elítéltetéssel, a száműzetés kínjaival és korai halálával fizetett. De úgy ítélt és rendelkezett, mint akinek hatalma van.

    399-ben Aranyszájú Szent Jánoshoz panaszt nyújtott be Euszebiosz valentinopoliszi püspök Exarchája, efezusi Antoniosz és az ázsiai diocézis másik hat püspöke ellen, akiket szimóniával és más kánoni és büntetőjogi bűntettek elkövetésével vádolt meg. Az ügy nyomán a következő évben az efezusi klérus és egyes ázsiai püspökök azzal a közvetlen kéréssel fordultak Aranyszájú Szent Jánoshoz, hogy látogasson el hozzájuk és személyesen tegyen rendet: „Szent Atya”, – írták a fellebbezők, – „sok éve kormányoznak minket minden határozat és minden jog ellenében; kérünk téged, hogy látogass el hozzánk, hogy az Efezusi Egyház a te hozzájárulásoddal az Úrhoz méltóbb berendezkedést nyerjen”. Aranyszájú Szent János 401-ben látogatott Efezusba, ahol Zsinatot hívott össze és meghallgatta a tanúkat, elítélte a vétkeseket. Antoniosz exarchával együtt 15 püspököt váltott le és cserélt új emberre.

  1. Útközben Aranyszájú Szent János Nikomédiában (Pontuszi diocézis) leváltotta Gerontiosz axarchát, amire Milánói Szent Ámbrus kérte őt, aki még a néhai Nektáriosznak írt Gerontiosz kánonellenes személyéről.
  1. Aranyszájú Szent János reagált a számára jól ismert főpapi vitára is Antiokhiában és hozzájárult annak rendezéséhez. Úgy avatkozott be, mint akinek „egyetemes” felelőssége van az egyház ügyeiért, a Palesztinából, Főníciából és Szíriából érkező hírek és kérések alapján. Nem utasította vissza, hogy befogadja az Alexandriai Szentszékből érkező apellációt sem.
  1. Theophilosz alexandriai püspök önkényével szembeni fellebbezés miatt jelentek meg Aranyszájú Szent János előtt a nitriai puszta „Hosszúnak” nevezett szétzavart szerzetesei vezetőikkel, testvéreikkel. A császár azt akarta, hogy az ügyet Aranyszájú Szent János, mint a főváros püspökének elnökletével tartott zsinat vizsgálja meg. A konstantinápolyi főpap ezen jogát alkalmazták az Aranyszájú Szent János elleni perben is, csak akkor már ellenségei Theophilosz vezette koalíciója bonyolult intrikáinak köszönhetően (3)
  1. Aranyszájú Szent János egyik legközelebbi utóda, Attikosz (405-425) energikusan erősítette és szélesítette „egyetemes” autoritását, és mint saját egyházmegyéiben, úgy adott ki rendelkezéseket Pontuszban, Ázsiában és Thrákiában. Ő terjesztette ki először egyházi fennhatóságát az Illyricumra (Daciára, Moesiára, Dardaniára, Makedóniára, Thesszáliára, Epiroszra és Akhaiára), valamint Kréta szigetére, amelyek ekkor a római főpap joghatóságába tartoztak, miközben Nagy Theodosziosz az Illyricumot a birodalom keleti feléhez csatolta.A Korinthoszi kathedra Peregrinosz püspök általi betöltése törvényességének vitájában az illyricumi püspökök egy része elégedetlen volt I. Bonifác pápa bíróságának ítéletével és fellebbezett Attikosz konstantinápolyi érsekhez. Attikosz a fellebbezők oldalára állt és arra kérte II. Theodosziosz császárt, hogy adjon ki ediktumot, mely megerősítené a konstantinápolyi főpap bíráskodásának jogát Peregrinosz püspök ügyében, és felállítaná azt a szabályt, miszerint vitás esetekben Illyricum püspökei a Konstantinápoly, „mint a régi Róma előjogaival rendelkező város”, elöljáróhoz forduljanak tanácsért, majd az ügyeiket az ő Zsinatán rendezzék (4). Attikosznak nem sikerült megszilárdítania e fennhatóságát Illyricum felett. Ez később valósult meg, az ikonrombolók idején.
  1. Attikosz felülbírálta és rendezte a frígiai Agapitosz és Theodosziosz püspökök ügyeit (5)
  1. Nesztoriosz (428-431) dogmatikai tanításában elbukott, de a császár támogatásával egyházkormányzatában és egyházi bíráskodásában mint az egész birodalmi püspöki kar (προεδρία της οίκουμενης πάσης – Boldog Theodorétosz megfogalmazása) elöljárója tevékenykedett. Fogadta az alexandriai klerikusok panaszait főpapjuk, Szent Kirillosszal szemben és ezzel kiélezte a főpap irántuk tanúsított ellenségességét.
  1. Konstantinápolyi Proklosz (444-446) már közvetlenül saját joghatóságához csatolta Thrákia, Ázsia, Pontosz diocéziseit, és saját maga szentelte fel Efezus, a Kappadókiai Caesaria és Ankyra (Ankara) püspökeit. Egyes illyricumi püspökök Proklosz idején újra megpróbáltak átmenni a pápa fennhatósága alól Konstantinápoly joghatóságába. A konstantinápolyi érsek hatalma folyamatosan szélesedett.Prokloszhoz fellebbezéssel fordult Athanásziosz püspök az antiokhiai egyházból. Az ügyet a konstantinápolyi σύνοδος ενδημούσα (a városban tartózkodó püspökök szinódusa) tárgyalta és a döntésről tájékoztatták Domnosz antiokhiai püspököt (444), kérve, hogy vizsgálja felül Athanásziosz ügyét (7).
  1. Amikor Irineosz comest második házassága ellenére beiktatták az anthiokhiai Türosz püspökévé, ennek megerősítését az antiokhiaiak konstantinápolyi Proklosztól kérték és csak ezután nyugodtak meg (8).
  1. Proklosz utóda, Flaviánosz (446-449) saját σύνοδος ενδημούσα-ján tárgyalta a kisázsiai püspökök és metropoliták számos ügyét. De konstantinápolyi Flaviánoszhoz érkeztek fellebbezések az edesszai klerikusoktól is, akik elégedetlenek voltak exarchájuk, Antiokhiai Domnosz döntéseivel az ismert Ibo, edesszai püspök látszólagos eretnekségeivel kapcsolatban. Az ügyet a vizsgáló különbizottság „Flaviánosz érsek döntésével és az istenfélő császár parancsára” lezárta, majd átadták a khalkedóni Egyetemes Zsinatnak. Még maga Antiokhiai Domnosz is konstantinápolyi Flaviánoszhoz fordult védelemért az alexandriai Dioszkorosz igazságtalanságaival szemben (9).
  1. Flaviánosz utódához, Anatolioszhoz (449-458) nyújtott be apellációt Antiokhia területéről Szent Eusztathiosz Bejrút (Βηρυττός) püspöke Szent Photiosz tyroszi püspökkel folytatott vitájában. Anatoliosz zsinata Eusztathiosz javára döntötte el a kérdést. Az elégedetlen Photiosz fellebbezett a khalkedóni Egyetemes Zsinathoz, ahol az ügyet ellentétes eredménnyel oldották meg (10).

Jegyzetek:

Т. В. Барсовъ, Константинопольскій Патріархъ и его власть надъ Русской Церковью, СПБ., 1878. П. В. Гидуляновъ, Восточные Патріархи въ періодъ первыхъ четырехъ Вселенскихъ Соборовъ, Ярославль, 1908. И. Д. Андреевъ. Константинопольскіе Патріархи (отъ 451 до 846), Сергіевъ Посадъ, 1895. А. П. Лебедевъ, Исторія Грековосточной Церкви подъ властью турокъ. Изд. 2-е, СПБ., 1904. И. И. Соколовъ, Исторія Греческихъ Церквей въ ХІХ в. (Т. ІІ Истор. Христ. Церк., изд. А. П. Лопухина), СПБ., 1901. Еп. Никодимъ Милашъ, Правила Православной Церкви съ толкованіями, т. І-ІІ, СПБ., 1911-1912. П. И. Лепорскій, Исторія Фессалоникскаго Экзархата, СПБ., 1901. И. И. Соколовъ, Константинопольская Церковь в ХІХ в., СПБ., 1904.
2  Гидуляновъ, цит. соч., 556-57.   Никодимъ, т. І, с. 29; т. ІІ, с. 142-43.
3  Гидуляновъ, с. 567-596. Барсовъ, цит. соч., с. 41-43.
4 П. И. Лепорскій, цит. соч., с. 79 и слл.; Гидуляновъ, с. 600-609; Барсовъ, 43-44.
5 Барсовъ, с. 43.
6 Барсовъ, с. 44; Гидуляновъ, с. 157.
7 Гидуляновъ, с. 668-9; Барсовъ, с. 44-45.
8 Гидуляновъ, с. 735.
9 Гидуляновъ, с. 678.
10 Андреевъ, цит. соч., с. 213; Барсовъ, с. 55; Гидуляновъ, с. 744.

Forrás