„Nem mi vezettük be, nem a mi dolgunk megváltoztatni”

„Nem mi vezettük be, nem a mi dolgunk megváltoztatni” – ez talán az orosz egyházi közeg legelterjedtebb kegyes mondása. Amikor valaki megtér az Egyházba, tökéletesen meg van győződve arról, hogy itt semmi sem változik, minden az évszázadok mélyéből ered. Telnek az évek, ő pedig látja, hogy változik a környező világ, változik az egyházi élet is, és kétségbeesetten kezdi védeni  az általa egyházi élete első éveiben megismert hagyományokat.

Szeretjük a régit és mindenben az ősz ősiséget keressük, ami nem a szemünk láttára jött létre.

Megszoktuk például, hogy a Hitvallást vagy a „Mi atyánk” imát az egész templom énekli. Úgy hisszük, hogy ez egy ősi hagyomány. Pedig ez a hagyomány valamikor a harmincas évek közepén keletkezett. Korábban a Hitvallást és a „Mi atyánkat” a kórus énekelte és ezek voltak a Szent Liturgia legünnepélyesebb pillanatai. Amikor ezeket az imákat a kórusok helyett a hívők kezdték énekelni, az egyházi hagyományok szigorú őrizői fel voltak háborodva.

Így gondolkodott például erről az új hagyományról A. Cs. Kozarzsevszkij, a Moszkvai Állami Egyetem professzora (hatéves kora, vagyis 1924 óta szolgált a moszkvai Szent Illés templomban, és jól ismerte a moszkvai egyházi életeket és szokásokat).

„Első pillanatra – írta ő, – ez jogosnak tűnik: a hívők így önkéntelenül megtanulják a Hitvallást és az Úr Imádságát. Azonban ez a gyakorlat messze nem vitathatatlan. A legfőbb imát, a „Mi atyánkat” korábban kórus énekelte, és a hívők a papsággal az élen térden állva áhítattal hallgatták azt. Most mind állnak és figyelmük az éneklés folyamatára összpontosul (az a legjobb, ha minél hangosabb), gyakran bele sem gondolva a szavakba. Ráadásul, úgy tűnik, örökre elveszítettük a lehetőségét, hogy hallhassuk Kasztalszkij, Grecsanyinov nagyszerű, mélyen imádságos lelkületű „Hiszekegyét”, Kedrov, Svedov, Csesznokov „Mi atyánkját”. 

Azon nemzedék tagjaitól, amelyhez Kozarzsevszkij is tartozott, nem egyszer hallottam ilyen megjegyzéseket a népi éneklésről. De ezek az emberek már nincsenek közöttünk, azok pedig, akik felváltották őket, meg vannak győződve arról, hogy a népéneket még Szent Vlagyimir vezette be, és ezért állítanak neki emlékművet a Kreml falainál.

Egy pravoszláv nő másképp nem nézhet ki

Az elterjedt vélekedéssel ellentétben a kendők csak a XX. század 60-as éveiben váltak a pravoszláv nők uniformisának részévé. Nem, nem azt akarom mondani, hogy korábban a nők fejfedő nélkül jártak templomba. De a fejfedők jóval változatosabbak voltak. A forradalom előtt a műveltebb rétegekhez tartozó asszonyok kalapban vagy fátyolban jártak, a paraszti réteghez tartozók pedig kendőben. Ezek a hétköznapi viselet részei voltak: így jártak sétálni, dolgozni és templomba is. A kendő alapján fel lehetett ismerni a parasztasszonyt, a kalap vagy fátyol alapján a művelt nőt.

Azt, hogy a kendő napjaink női templomi egyenruhájának részév vált, a szovjethatalomnak köszönhetjük. Az egyházüldözés idején ugyanis a templomokban jóval többen voltak a paraszti származásúak. Vagyis éppen a kendők voltak szembetűnőbbek, nem a kalapok. A háború utáni ifjúság – az háború után a városokban megindult szovjet vallási újjászületés első nemzedéke – pedig úgy vélte, hogy egy pravoszláv nő csak így nézhet ki. A régi értelmiségi hívők csodálkozva nézték a jó családból származó lányokat, akik cselédlányoknak öltözve jelentek meg a templomban.

Annak idején Alekszej Beglov jegyezte fel egy idős asszony elbeszélését arról, hogy a templomokat hirtelen megtöltötték a kendőbe és földig érő szoknyába öltözködő intelligens fiatalasszonyok és lányok, akik színpadias leborulásokat végeztek, beszélgettek egymással a templomban és nagyon idegennek tűntek. A XX. század második felének egyházi életéről szóló visszaemlékezésekben sok történetet találunk arról, hogy hogyan vezették félre a kendők az idősebb nemzedék tagjait.

A Pityirim (Nyecsajev) metropolitáról írt visszaemlékezésben olvashatjuk az alábbi színes történetet, mely már a posztszovjet időkre vonatkozik: „Egyszer pravoszláv diákok és tanáraik csoportja érkezett a monostorba, akik kissé túlbuzgóknak bizonyultak az „öltözet” tekintetében. A főpap később megkérdezte: „Kik voltak ezek az asszonyok a fiúkkal?” – „Tanárok, az egyetemi tanszékek munkatársai”. – „Komolyan?… én meg azt hittem, hogy a kiszolgáló személyzet”. 

Pont így reagált egy kendőt viselő értelmiségi fiatalasszonyra Szent Afanaszij (Szaharov) hitvalló is. A 60-as évek elején az őt felkereső egyik asszony így emlékezett: „Amikor a püspökhöz készültem, valaki azt tanácsolta, hogy vegyek fel kendőt, pedig egész életemben kalapot hordtam, igaz egyszerűt. Nagyböjt volt, kendő volt rajtam, Nyina Szergejevna pedig valahová készült, ezért ünnepi kalapot viselt. Együtt léptünk be, a püspök pedig elnevette magát <…> „a nagyságos asszony és a mosónő!” 

Voltak olyanok is, akiket bőszített a kendő látványa. Az egyik visszaemlékezésben olvashatunk egy történetet a Patriarchátus egyik munkatársnőjéről, aki kendőben kezdett munkába járni. Amikor I. Alekszij patriarcha újra találkozott ezzel az asszonnyal, rámutatott a fejére és megkérdezte: “Mi ez a förmedvény a fejeden?” 

Ma a szovjet egyházi divat győzedelmesen terjed az egész világon. A posztszovjet Oroszországból emigrálók buzgón oktatják a régi emigráció utódait, hogy kendő nélkül nem létezik valódi orthodoxia.

Szovjet hészükhia

A divat nem csak az öltözködésre, de az intellektuális elképzelésekre is hatással van. Napjaink kortárs egyházi irodalmának közkedvelt témája a hészükhia és annak különleges szerepe az orosz orthodoxiában.

Gyanítom, hogy e könyv olvasói erősen csodálkoznának, ha kezükbe kerülne mondjuk az 1913-as kiadású „Papi Kézikönyv”, melyben a hészükhasztákról az „eretnekségek és szekták” fejezetben olvashatnának. Ez a könyv azt állítja, hogy a „hészükhaszták gőgös tanítása” a teremtetlen fényről már rég elfelejtődött. A forradalom előtti egyházi irodalomban nem kevés ilyen állítást találhatunk. Mi történt? Miért gondolkodnak erről napjainkban kardinálisan eltérően?

Arról van szó, hogy egészen a XX. század kezdetéig a „hészükhia” fogalom Oroszországban alig volt használatos. „Értelmi imáról”, „értelmi munkálkodásról” írtak. Az értelmi ima gyakorlatát hészükhiának csak a forradalom után kezdték nevezni (ezt a szóhasználatot megtaláljuk pl. Szent Szergij Mecsev leveleiben), de a fogalom csak a XX. század 70-es éveitől kezdve vált népszerűvé Joann Meyendorf és az óorosz kulturával foglalkozó világi történészek könyvei nyomán.

Világos, hogy a cenzúra miatt nem volt szabad beszélni az óorosz kultúra szerzetesi gyökereiről, nem beszélve az „értelmi munkálkodásról”. De a „hészükhia” szót a szovjet cenzúra nem kötötte a teológia problematikájához. Ezért erről lehetett írni és beszélni.

Még most is emlékszem, milyen érdekesen beszéltek a hészükhiáról az óorosz irodalom kurzusokon. Végül kialakult a bölcsészek azon köre, akik majdhogynem a hészükhiában kezdték látni az orthodox hittanítás alapjait. Az ifjúság, mely először egyetemi oktatóitól hallott a hészükhiáról, ezt az ismeretet elvitte a tömegek közé.

A divat az divat

2005-ben a szociológusok több nemzedék képviselőit kérdezték arról, hogy gyerekkorukban tanultak-e valamit a vallásról. A válasz meglepő volt: a 60 év felettiek 42%-a felelte, hogy gyermekkorában részesült vallásos nevelésben.

Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a szám a fantázia szüleménye. Azok, akik 2005-ben 60 év felettiek voltak, a háború előtti években és a háború idején születtek. Teljességgel elképzelhetetlen, hogy akkoriban a gyerekek fele vallási nevelésben részesült volna. Az emberek mégis meg vannak győződve róla, hogy ez így volt. A társadalmi divat változik, az ateisták utódai pedig készek teljesen őszintén vallásosabbnak képzelni saját szüleiket, mint amilyenek azok a valóságban voltak.

Mindezek a felmérések, a kendők, a szakállak és copfok, a hosszú szoknyák, a divatossá váló és elfelejtett szavak érdekesek a történészek és az antropológusok számára. Nem érdemes azonban mélyebb tartalmat tulajdonítani nekik. A divat az divat. Ezt hasznos az emlékezetben tartani, és nem érdemes egzisztenciális értelmet keresni az ilyen különféle kiegészítők népszerűségében.

 

Forrás