„A keresztényeknél nincsenek gonoszabb emberek a földön” – mondta nekem egy láma

Ispoved-svyashhennika-pered-tserkovyu_3d-417x600[1]Szpiridon (Kiszljakov) archimandrita

Az „Ekszmo” kiadónál a közelmúltban jelent meg a XX. század első felében ismert, napjainkra már feledésbe merült egyházi író, Szpiridon (Kiszljakov) archimandrita „Egy pap gyónása az Egyház előtt” c. könyve. Az alábbi írás a könyv egyik fejezete.

A Bajkál-vidéken élve megismerkedhettem és kapcsolatba kerültem egyes bölcs lámákkal és a nercsini száműzött bűnözők világával. Gyakran folytattam vallásos beszélgetést velük, és nem ritkán kényszerültem végighallgatni a lámáktól a keserű igazságot.

Sokszor mondták nekem: „Ti, keresztények, csak azért vagytok keresztények, hogy egész életetekkel tagadjátok az Isten létezését. Ami Krisztusotokat illeti, mi, pogányok, gyakran sajnáljuk Őt. Tudjátok, hogy az emberiség megjelenésétől napjainkig nem volt még olyan ember, akit oly sok kínzásnak, cinikus gúnynak, megalázásnak, mindenféle szentségtörő gyalázásnak, pimasz arculcsapásnak, mocskos köpdösésnek tettetek volna ki ti magatok, keresztények, mint a ti Krisztusotok.

Elnézve az életeteket, ki kell mondjuk, hogy Istenetek egyáltalán nem Krisztus, hanem a leggonoszabb sátán. Ti a sátán életét élitek; a keresztényeknél gonoszabb emberek nem léteznek a világban, az egész keresztény vallásotok a ti életetekben nem más, mint Krisztus folyamatos kigúnyolása és meggyalázása.

Bennünk, pogányokban, olyan szilárd meggyőződés alakult ki veletek, misszionáriusokkal kapcsolatban, hogy ti velejéig hazugok, csalók és az emberi lelkek megátalkodott hóhérai vagytok; Krisztust hirdetitek nekünk, de ti egyáltalán nem hisztek Őbenne, a ti Őbelé vetett hitetek a zsebetekben és a gyomrotokban van; pénzért, kitüntetésekért hirdetitek nekünk Krisztust.

Ha ti, misszionáriusok, valóban hinnétek Krisztusban és csak Őérte hirdetnétek nekünk az Evangéliumot, akkor Krisztus tanítása szerint élnétek; most azonban azt látjuk és arról győződünk meg, hogy egész életetek teljes képmutatás és bűnös sarlatánság!

Ti az élő szent keresztény Istent hirdetitek nekünk, de magatok részegeskedtek, paráználkodtok, hazárdjátékokat játszotok, dohányoztok, kereskedtek Krisztussal, árusítjátok a Mennyek Országát, kiraboljátok az egyszerű embereket, mocskos szavakkal szitkozódtok, bőséggel esztek, díszesen öltözködtök, Krisztus számlájára palotákat építetek magatoknak, ezreket raktok a bankba, ebből taníttatjátok gyerekeiteket; üresen éltek, megvetitek az alantas munkát stb. Ezért a mi elfogulatlan tekintenünkben a keresztény misszionárius valójában a keresztény Júdás és Isten árulója”.

Ez a véleménye a lámáknak a keresztény misszionáriusokról. Az egyik láma egy beszélgetésben azt állította, hogy a kereszténység legfőbb ellenségei maguk a misszionáriusok. Azt mondta: „A keresztény vallás minden misszionáriusa elsősorban állami politikus, kezdetben az Evangéliumot hirdeti nekünk, majd az Evangélium után halljuk a nekünk szánt puskák ropogását. Éppen ezért – mondta – ti, misszionáriusok mindig és mindenütt az emberi lelkek legrettenetesebb gyilkosai, a keresztényellenes szellem terjesztői vagytok”. Így beszéltek velem az igazmondó lámák.

Szomorúan hallgattam ezt a tiszta, szent igazságot. Valóban, másokról nem fogok beszélni, csak önmagamról. Amikor misszionárius voltam, magam is éreztem, hogy a pogányoknál tett misszionárius utaim rettenetes erkölcsi kínokat hoztak a lelkembe. Nem egyszer kérdeztem magamtól: „Hol és miben van személyes hitem garanciája arra, amit hirdetek a természet ezen nálam összehasonlíthatatlanul tisztábban és erkölcsösebben élő gyermekeinek? Krisztushoz hívom őket, de én magam az Evangélium szerint élek? A kereszténységbe szeretném elvezetni őket, de mifélébe?

Csak nem abba, amiben én magam is élek? Ha ebbe a kereszténységbe, akkor ez nem igazi kereszténység, mert ez a kereszténység az igazi evangéliumi kereszténységgel szembeni ellenséges pogányság; ami a tiszta, valódi kereszténységet illeti, egész életem szellemisége ellenséges azzal; ezek után: hová vezetem a természet ezen gyermekeit?

Hiszen nem elég csak tanítani az embereket a keresztény hitre, miközben magunk pogányok maradunk. Ha tanítani akarod az embereket és meg akarod őket keresztelni, akkor mindenek előtt saját magadnak kell Krisztus igazi tanítványává, Jézus Krisztus valódi követőjévé válnod, de én egyáltalán nem vagyok Krisztus tanítványa és egyáltalán nem vagyok az Ő követője”. Így gondolkodtam, elmélkedtem önmagamban.

Egyszer a Saksi falu melletti Iván-tóhoz utaztam, ahol találkoztam egy burjáttal, aki keserű könnyek között mondta, hogy áttért a keresztény orthodox hitre. Ezt mondta: „Ó, nagyon rossz, nagyon rosszat tett a misszionárius. Azt mondta nekem: keresztelkedj meg, keresztelkedj meg, jó lesz; én megkeresztelkedtem, de most nem tudom, milyen Istenhez imádkozzak: a burját hitet elhagytam, az orosz hitet egyáltalán nem ismerem. Olyan lettem, mint egy kutya. Hogy miért hallgattam én az orosz misszionáriusra és keresztelkedtem meg az orosz hitben? Most nem vagyok sem ember, sem kutya. Nagy rosszat tettem, megtörtem magamban a hitemet, de orosz nem lettem”.

A szerencsétlen burját ezen szavai mélyen elgondolkodtattak. Nem kevés ilyen eset volt. Az ilyen jelenségek hívták fel a figyelmemet, bizonyították be nekem, hogy Isten szavának mostani missziós hirdetése csupáncsak azon emberek erkölcstelen megrontása, akiknek hirdetjük az Evangéliumot.

Valóban, mivé vált Isten szavának egyházi hirdetése napjainkban?

Korábban, a kereszténység megjelenésének napjaiban, voltak karizmatikus apostolok, próféták, a keresztény Egyház tanítói, de ők nem annyira beszédükkel hirdették Krisztust, mintsem tetteikkel, mintsem a Jézus iránti önfeláldozó szeretettükkel, mintsem az életszentség súlyos evangéliumi terheinek viselésével.

De nem így van most. Nem vagyok ilyen én sem, korom gyermeke. Először is nem akarom meghajlítani magam Krisztus, az egyetlen Tanító és Mester igája alatt, nem, én mindenek előtt magam akarok tanítani és másokat oktatni. Önmagamat helyezem Krisztus helyébe, és arra tanítom az embereket, ami ellentétes és ellenséges Krisztussal. Akkoriban úgy véltem, hogy minden ember, természetesen önmagamon kívül, mind tudatlan, akit meg kell világosítanom, valamit tennem kell értük, mindenben segítenem kell nekik, meg kell mentenem őket az örök kínoktól és mindezt most azonnal kell megtennem stb. Az emberek tanításának, a lélek üdvössége hirdetésének vágya gyakran járt együtt az emberek sajnálatának érzésével, könnyek közötti örömkitörésekkel stb.

Egyúttal azonban azt is éreztem, hogy van ebben valami ördögi, a gőg hatalmas bűne és a kifinomult hiúság, mivel bármilyenek is legyenek az általam véghezvitt tettek, ha azok elszakadtak magától Krisztustól, az Ő evangéliumi tanításától és ha az én életem csupán képmutatás, a vallás és maga Krisztus keserű kigúnyolása, akkor természetesen mindez a legnagyobb gonoszság és sátáni gőg. Így igyekeztem prédikációmmal átalakítani, kereszténnyé tenni az egész világot, csak önmagamat, saját személyes életemet egyáltalán nem érintve meg.

Napjainkban létezik valamiféle visszataszító betegség, a vallás és a tudás betegsége; ez a betegség soha nem látott mértékben elterjedt és nagyon fertőző, különösen fertőzi a vallásos tudósokat és az életüket lelkileg-szellemileg üresen tengetőket. Ez a betegség lényegében a tanítás, mások arra való tanításának nagy nemes mániája, amitől a taníó saját élete tökéletesen eltér, vagy legalábbis amit saját életében a gyakorlatban soha nem élt meg, amit belül soha komolyan nem gyakorolt, ami csupán üres fecsegésre korlátozódik.

Napjainkban ahhoz, hogy valóban vallásos és tudós embernek tűnj, arra van szükség, hogy mindél szebben és kifinomultabban fecsegj e dolgokról. Ez korunk rettenetes betegsége! Ez az európai keresztény lelke élve felbomlásának félelmetes mutatója. E halálos betegségben szenvedett valaha a bölcs Hellász, én is e betegségben szenvedtem, sokkal inkább, mint mások. Arra tanítottam a pogányt, hogy higgyen Krisztusban, miközben én magam a valóságban már rég elveszítettem az Őbelé vetett élő hitet.

Hirdettem az Evangéliumot a pogányoknak, magam pedig teljesen az Evangéliummal ellentétesen éltem. Ezért amikor megkeresztelt burjátokkal, tunguzokkal, orocsanokkal [Amúr vidéki őslakosok] találkoztam, akik keserűen bánkódtak amiatt, hogy az orthodox hit elfogadásával elveszítették minden istenhitüket, akkor a lelkemet valamiféle öngyűlölet töltötte el, egyúttal pedig nagyon levertnek éreztem magam. Tudatosodott bennem, hogy a pogányok közötti misszióm nem volt semmi más, mint egy másfajta pogányság – a kortárs kereszténység – hirdetése. Ez nagy kínokat okozott nekem.

Ekkoriban jártam a nercsini száműzöttek vidékén; itt, a bűnözők világában, mintha új életre keltem volna: lelkem újra eltöltötte a Krisztus iránti tiszta szeretet, nem egyszer könnyedség és világosság töltötte el lelkemet. Ennek oka nem bennem volt, Krisztushoz való ismétlődő közeledéseim oka a foglyok voltak, ők voltak azok, akik valamilyen erővel vonzottak Krisztushoz.

6b1110ccbeb81d4510634b85cd7c409e[1]Ez így történt: amikor a foglyokat gyóntattam, akkor tapasztaltam, hogy olyan őszinte és mély megbánásuk olyan erős volt, ami rettenetes önvádat ébresztett bennem. A lelkiismeretem így szólt hozzám: „Nézd, előtted zsiványok és gonosz gyilkosok ezrei állnak, valaki vasra verve, valaki anélkül – és mind hosszú sorban haladnak Krisztushoz, egész lényükkel keresik Őt, szeretnének megbékélni Ővele.

Nézd meg az arcukat, ahogy patakban folynak keserű könnyeik, te pedig… te pap vagy, igehirdető vagy, aki mindig Krisztushoz hívod őket, miért távolodsz el oly messzire Krisztustól?

Miért nem akarod továbbra is szeretni meggyalázott Uradat? Miért nem akarsz megbékélni Krisztussal? Mi az, ami eltávolít Őtőle? Ó, Szpiridon, Szpiridon, emlékezz rá és soha ne felejtsd el: mily félelmetes az élő Isten kezébe kerülni!”

A szerzőről:

arh_Spiridon_1-380x600[1]Szpiridon (Kiszljakov) archimandrita (1875-1930)

Világi nevén Georgij Sztyepanovics Kiszljakov. A XX. század elejének jelentős misszionáriusa, lelkipásztor, lelki író volt. Írásaiban a korakeresztény Egyház tisztaságának újra felfedezésére, az Egyház és az állam szimfóniájának elvetésére hívott fel, prédikációi híresek voltak pacifizmusáról.

Georgij Kiszljakov három évet élt az Altaj-vidékén, ahol az Evangéliumot hirdette a pogányoknak. Látván a hivatalos egyházi hatóságok eljárását az órítusúakkal és a más vallásúakal szemben, akkor döbbent rá, hogy az Evangélium összeegyeztethetetlen bármiféle erőszakkal.

1903-ban szentelik pappá és nyírják szerzetessé. Rabok lelkipásztora lesz. 1913-ban Ogyesszába helyezik át, majd az I. világháború idején tábori lelkész lesz. Szpiridon atya a világháború idején lelki krízisbe kerül: nem tudja felfogni, hogy Krisztust prédikálva hogyan küldhetné a katonákat a harcokba. Végül arra a következtetésre jut, hogy az állam „Krisztus legmegátalkodottabb ellensége”, napjaink egyházi élete pedig „Krisztus folyamatos nyílt elárulása”.

Gondolatait az „Egy pap gyónása az Egyház előtt” c. írásában fejtette ki. A forradalom után Szpiridon (Kiszljakov) atya Kijevben élt, ahol a Színeváltozás templom előjárója lett. Itt nyitott Királyi Ajtóknál végezte a Szent Liturgiát, melyre maga Tyihon patriarcha adott neki áldást. Megalapítja az „Legédesebb Jézus” testvériséget, mely a legszegényebb kijeviek segítésével foglalkozik.

Anatolij Zsurakovszkij atyával együtt munkásnegyedekben prédikál. 1930. szeptember 11-én hunyt el, még a legrettenetesebb sztálini repressziók és a II. világháború kitörése előtt. Temetésére összegyűltek Kijev mezítlábas szegényei. Szpiridon atya műveit az elmúlt években kezdik újra felfedezni. Gyónása megjelent franciául és németül is. Más írásai („Napló”, „Visszaemlékezések”, „Gondolatok az Evangéliumról”, „Pszichológiai típusok”) publikálás előtt vannak.