Emlékmű Szergij (Sztragorodszkj) patriarchának

2017. augusztus 13-án Kirill, Moszkva és egész Oroszország patriarchája az arzamaszi Úr Színeváltozása székesegyház előtt felavatta Szergij (Sztragorodszkij) patriarcha emlékművét.

Kirill orosz patriarcha szavai szerint „az egész évben Szergij szentséges patriarchára emlékezünk, megemlékezvén születésének 150. évfordulójáról, de teljesen különleges módon tiszteljük meg őt itt, Arzamaszban, abban a városban, ahol született”. „…a Szentséges Szergij az Orosz Orthodox Egyház történelmének legnehezebb időszakában munkálkodott. Mint az Egyház Elöljárója olyan nehézségekkel találta magát szemben, amivel senki más nem találkozott, mert az Orthodox Egyház oroszországi fennmaradásáról volt szó. A Szentséges Szergij méltósággal járta végig patriarchai keresztútját. Ezért mi, a hálás utódok, emlékezvén születésének jubileumi dátumára, imával fordulunk Istenhez, hogy nyugosztalja mennyei hajlékában Szergij szentséges patriarcha lelkét és őrizze meg szíveinkben az ő örök hálás emlékezetét.”

Andrej Kurajev protodiakónus atya kommentárja:

Miben különbözik Kirill patriarcha II. Alekszij patriarchától?

Alekszij, ha nem is szégyent, de belső kényelmetlenséget érzett Szergij metropolita 1927-es deklarációja és a patriarchátusban szolgálók ezt követő politikai szervilizmusa miatt.

Természetesen nem nevezhette Szergijt árulónak vagy eretneknek. De Alekszij nem is akarta Szergijt „isteni bölcsességű hierarchának” és az egyházi vezető mintaképének tartani. Alekszij álláspontja ez volt: elmúlt, felejtsük el. Mi már mások vagyunk.

Kirill patriarcha azonban őszintén és meggyőződéssel nem csak megismétli, de még növeli is a Szergijnek mondott magasztalásokat. Itt már nem egy gyenge ember veszélyes és összességében haszontalan döntésének védelméről van szó a biztonságból elhangzó moralista leleplezésekkel szemben. Nincs semmi erkölcsi elhatárolódás tőle. Az ő örömeik mindig a mi örömeink. [Utalás Szergij metropolita Deklarációjának szavaira, melyben a metropolita a szovjet állam örömeit az Egyház örömeinek nevezi – ford. megj.]

Egyszer én is felhívtam rá a figyelmet, hogy a Deklarációban mintha a Haza örömeiről, nem pedig a bolsevik kormányzó párt örömeiről lenne szó. Azonban a Deklaráció következő mondata pontosítja az értelmét: „Minden, az Unió ellen irányuló csapást, legyen szó háborúról, bojkottról, valamilyen társadalmi csapásról vagy egyszerűen egy sarok mögüli gyilkosságról, mint amilyen a varsói volt, úgy fogunk fel, mint ellenünk irányuló csapást”.

A varsói gyilkosság – Pinchusz Lazarevics Vajner (álnevén: Pjotr Lázárevics Vojkov), a cári család egyik gyilkosának meggyilkolása volt. Kedvenc szava a „kivégezni” ige volt. Ezt hajtogatta állandóan. A hadikommunizmus korszakára mély sóhajtásokkal emlékezett, mint egy olyan korszakra, ami „teret adott az energiának, határozottságnak, kezdeményezőkészségnek”.

Egy ilyen értékes káder elveszítése lenne csapás az Egyház számára?

A „kollektivizáció sikerei”, a kozáktalanítás és kuláktalanítás – ezek sikerek, vagy pedig az említett „társadalmi csapások” voltak?

Szergij és követői becsületesen megtartották a szavukat: a továbbiakban a folyó események „erkölcsi” értékelésénél a „Pravda” újságot vették iránymutatóul, üldözőik parancsára és azok kedvére együtt örülve és bánkódva velük (pontosabban nem saját üldözőikére, hanem azokéra, akik a börtönökben voltak, nem pedig az államosított és kiutalt nagyköveti villákban – [a Deklaráció kiadása után Szergij egy volt követségi villát kapott, ami napjainkban is a moszkvai patriarchák egyik hivatalos rezidenciája – ford. megj.]).

Nem, nem akarok emiatt szemrehányást tenni Szergijnek. Nincs és nem volt semmiféle „szergijanizmus”. Az orthodox püpsökök szokásos és sokévszázados szervilizmusa volt ez, mely nagyon látványosan mutatkozott meg az Ottomán Birodalomban.

„A szergijanizmus, vagyis a Szent Egyház eszméjének tudatos megtagadása a külső dekoráció és a személyes jólét érdekében” (Szent Damaszkin Cedrik püspök vértanú meghatározása, 1934).

„Lemondván az egyházi szabadságról, egyúttal megtartja a kanonikusság és az Orthodoxia fikcióját. Ez jóval több mint egyes kánonok megsértése” (Valentyin Szvencickij atya, 1928).

Ez mind így van. De mi ebben az új? Már előttük mindent kitaláltak…

Végső soron, ha nem Szergij, akkor valamelyik Jarusevics [utalás Szergij egyik közeli munkatársára, Nyikoláj Jarusevics metropolitára – ford. megj.] mondta volna ki a szükséges szavakat és került volna a patriarchai trónba. Ez nem személyes választás és küzdelem kérdése, hanem a régi genetikai mutáció követése. A személyes választást nem azok hozzák meg, akik ezt a programot követik, hanem azok, akik úgy döntenek, hogy szembe szállnak vele. Tehát semmiképpen sem lehet „Szergij metropolita hőstettéről” beszélni. De döntésében nincs újdonság, modernizmus sem. Nem volt démon, nem tette rosszabbá az egyházat. Egyszerűen azon okból kifolyólag, hogy rosszabb már nem lehetett. A sárdobálás, miszerint „a ti hierarcháitok Sztálint éltették” – „a tieitek viszont Hitlernek tapsoltak” csupán az egymást vádlók testvériségét leplezi le. Ez a közös genetika.

Ha az ember nem hős, még nem jelenti azt, hogy teljes gazember… egyszerűen olyan ember, akit megrontott a lakásprobléma és akinek a szemináriumban azt tanították, hogy a világon mindennél legfontosabb a hatalomnak való engedelmesség.

De nem érdemes az ilyen simulékonyokat erkölcsi tekintélyként és világítótornyokként beállítani. Még inkább el kell vetni az epigonjaik erkölcsi vezetőségre és emberfeletti bölcselkedésre kinyilvánított igényeit.

Semmiféle hőstettről, nagyságról, bölcsességről és szentségről Szergij esetében nem lehet beszélni, míg nem tisztázunk két kérdést:

  • Részt vett-e valamilyen formában az egyházi kritikusai ellen irányuló szovjet repressziókban?
  • Létezik-e kanonikus és erkölcsi alapja a többi püspökkel szembeni egyházi tiltásainak?

1929-ben Tucskov így dicsekedett: „Szergij metropolita továbbra is teljes mértékben a hatásunk alatt áll és teljesíti minden utasításunkat. A szergiji szinódus körlevelet adott ki az egyházmegyés főpapoknak, melyben rájuk helyezte a felelősséget a kultusz szolgálói [papok – ford megj.] politikai megbízhatóságáért és repressziókat rendelt el egyházi vonalon a szovjetellenes tevékenységért. Maga Szergij szintén hozzálátott a repressziókhoz, elbocsátva a vétkes papokat” (Vö.: Szafonov D. V. „Tyihon patriarcha ’végrendelete’ és Szergij metropolita, a patriarchai helytartó helyettesének ’Deklarációja’”  http://www.pravoslavie.ru/archiv/patrtikhon-zaveschanie3.htm)

Szergij metropolita Tucskov által említett 1929. április 2-i körlevele kimondta: „Azon a papi személyekkel szemben, akik nem akarják vagy nem képesek gyorsan elsajátítani a fennálló állam- és társadalmi rend iránti helyes viszonyulást, az egyházi befolyás eszközeit kell alkalmazni”.

1927. decemberében Tucskov arra kérte segédjét, hogy adja át a leningrádi csekistáknak: „Közölje velük, hogy odahatunk Szergijre, hogy tiltsa el a szolgálattól az ellenzéki püspököket, Erusevics [Nikoláj Jarusevics peterhoffi püspök, a leningrádi egyházmegye akkori kormányzója] pedig ezután tiltson el bizonyos papokat”.

Tucskov e szavaival teljes összhangban Szergij metropolita Szinódusa két héttel később úgy határozott: „1) Főtisztelendő Dimitrij gdovszki és Szergij koporszki püspököt eltiltjuk a szolgálattól. 2) Felszólítjuk a főtisztelendő peterhoffi püspököt, hogy bűnbánat tartásáig tiltsa el a szolgálattól Vaszilij Verjuzsszkij, Nyikifor Sztrelnyikov és más klerikusokat, akik megszakították az imádságos-kánoni közösséget Szergj metropolitával” (http://pstgu.ru/download/1172751745.mazyrin2.pdf)

Szergij metropolita Szinódusának volt hivatalvezetője, Pityirim (Krilov) érsek 1937-es kihallgatása során elmondta, hogy „Szergij Sztragorodszkij metropolita arra biztatta a főpapokat, hogy ne zárkózzanak el az NKVD-vel való titkos együttműködéstől, de maguk is keressék ezt az együttműködést” (ЦА ФСБ РФ. Д. Р-49429. Л. 151–152).

30 évvel később ugyanezt tanácsolta hű tanítványainak Nyikogyim Rotov leningrádi metropolita is… [Nyikogyim Rotov leningrádi metropolita volt Kirill patriarcha mentora és karrierjének elindítója – ford. megj.]

Szergij korának főpapjai mind „lavíroztak”. Tyihon, Pjotr és Joszif metropoliták is. Egyikük sem mondta a bolsevikok szemébe az igazságot róluk. Senki nem hívott fel „keresztes hadjáratra”. De a megengedhető kompromisszumok különféle fokozatai léteznek. Az ateisták parancsára leváltani a püspököket és egyházi tiltásokat alkalmazni politikai motívumokból – ez kimondottan Szergij választása volt. Nagy kérdés: éppen ő volt-e az a személy, aki megtalálta azt az egyensúlyi pontot, amelynél a nyomás enyhült és az egyházi struktúra, ha nyikorogva is, de megőrződött? Talán ugyanaz lett volna az eredmény 1941-ben abban az esetben is, ha az egyház megmarad a „szoloveci vonalon”? [utalás a szolovec kolostorba száműzött főpapok levelére, akik elítélték Szergij deklarációját és hogy kiszolgáltatta az egyház vezetését a titkosrendőrségnek – ford. megj.]

Volt-e értelme oly dühödten küzdeni az „egyház Szergij személye körüli egységéért”? Talán az egyházi struktúrák szétesése, azoknak a lelkipásztorok, nem pedig az egyházmegyei kormányzatok körüli egyesülése jobban segítette volna az embereket?

„Korábban csendesen szenvedtünk és hallgattunk, tudván, hogy az Igazságért szenvedünk. Deklarációjával és az arra alapuló egyházpolitikájával Ön egy olyan területre akar minket bevinni, ahol elveszítjük ezt a reményt, mert Ön eltántorít minket az Igazság szolgálatától, Isten pedig nem segít a hazugságnak” – írta Szergij metropolitának Szerafim metropolita.

Kirill patriarcha ezt másképp gondolja. Az egész Egyház köteles engedelmességet tanúsítania iránta és egyet kell értsen vele e kérdésben?

„Azért, hogy megmentse az Egyházat, a Boldogságos Szergij metropolita belement abba, hogy…” – ez a jelenlegi patriarcha ekkleziológiája [egyháztana – ford. megj.] (http://www.patriarchia.ru/db/text/4982452.html)

Így csak akkor lehet beszélni, ha egy könyvgyűjtemény vagy múzeum megmentéséről van szó. Ott világos, hogy hol van a veszélyeztetett passzíva és miben áll a megmentő nemes-aktív szerepe. De egy másfajta egyházi légkörben nálunk arról volt szokás beszélni, hogy az Egyházat a Megváltó vezeti és Ő az, Aki megment bennünket (bennünket, többek között a patriarchát is), nem pedig mi Őt…

„Szentséges Szergij életének küzdelme oda vezetett, hogy megjelent a püspökök, papok új nemzedéke, mely képes volt védelmezni az Egyházat és megerősíteni Krisztus hitét. Semmi nem lett volna ebből, nem lettek volna szolgálók és következő nemzedék, ha Szergij patriarcha, feláldozva a tekintélyét, nem tette volna meg azt, amit megtett, visszafogva az üldözők kezét” – vallja Kirill patriarcha.

De nem fogta vissza ezt a kezet. A háború állította meg. A Deklaráció és a Háború közötti időt az egyházi élet egyre erőteljesebb elfojtása töltötte ki.

Anyagok a témában: http://pstgu.ru/download/1430915885.7_mazyrin_84-98.pdf

Itt pedig Kirill patriarcha kanonizálja Szergijt:

Arra hívta fel a papságot, hogy „Emlékezzetek, testvérek, hogy a Szentséges Szergij imái által…” (https://www.youtube.com/watch?v=ZMpu2MjlFMU 2:31:20)

„Hisszük, hogy a Szentséges Szergij most is imádkozik az Úrhoz földi Hazájárét, az Egyházért. Az Ő imái által őrizze meg az Úr az Orosz Földet. Ámin.” http://www.patriarchia.ru/db/text/4982452.html

Ha az Orosz Földet a “szentek közötti Szergij Sztragorodszkij” imái védelmezik – akkor van miért aggódnunk. De ha a patriarcha valóban úgy dönt, hogy végigviszi a kanonizációt, akkor a Főpapi Zsinaton senki egy mukkot sem fog szólni…

“Szent Szergij Sztragorodszkij összoroszországi főpásztor…” Ki emelte őt erre az összegyházi piedesztálra? Az Isten által adott Félelmetes Jószif, akinek jobbját az Úr a kezében tartotta. Őt is gyorsan kanonizálni kell. Rettegjetek, liberálisok!

Ebbe az irányba haladunk, vagy nincs igazam, és a jelenlegi patriarcha harcos Szergij apológiája csupán az önigazolás pszichológiai kényszeréből fakad? Önmagát védelmezi e hagyománnyal? Ez talán nem is annyira a külső kritikával, mintsem a belső kritikával szembeni védelem? Lehetséges, hogy bizonyos mértékig a lelkiismeret bűnbánatának megnyilvánulása, pontosabban az arra adott reakció, tehát ami tanúskodik annak sürgető és élő késztetéséről?

Ezekre a kérdésekre nem lehet választ adni.

Forrás Forrás