Az igazi kereszténység arisztokratikus – Beszélgetés Georgij Mitrofanov atyával

Beszélgetés az állam és a Moszkvai Patriarchátus összefonódásáról; arról, milyen befolyással van az Egyház a hatalomra; a kegyelmi tűzről és a valódi kereszténységről; az egyházi bábuskákról és az egyházi élet más jelenségeiről.

Georgij Mitrofánov atya

Hogyan viszonyul Ön ahhoz, hogy Zjuganov [az Orosz Kommunista Párt elnöke] személyesen a patriarchának jelentette ki, hogy pártja sokat tett az Orosz Orthodox Egyházért.

Zjuganov már szólította meg így az Egyházat, remélve, hogy támogatást talál nála a tevékenységéhez. Nincs ebben semmi új. Hű a bálványához, Sztálinhoz. 1943-ban Sztálin elkezdte felhasználni az általa majdnem teljesen megsemmisített Egyházat, és öt éven keresztül kihasználta a politikájához. 1949-től megújította az egyházüldözést. Úgy cselekedett, ahogy a kommunisták mindig szoktak: megragadnak valamit, ami nem az övék, és azt felhasználják.

Most a helyzet különbözik az 1943-as helyzettől. Egyházunk ma nincs a fizikai megsemmisülés határán, ahogy ez akkoriban volt, és bizonyos befolyással rendelkezik. Ezért még kívánatosabb, hogy saját céljaik érdekében felhasználják. Ez az első.

A második: ezt a jelenséget meg lehet közelíteni keresztény módon is. Ha a kommunisták – ahogy Zjuganov mondja – szeretnének „az orthodox orosz világ” politikai képviselőiként föllépni, akkor ez azt jelenti, hogy mi valamit nem jól csinálunk. Egyházunkban túlságosan gyorsan jelent meg sok olyan ember, akik egész életükben istentelenek, keresztényellenesek voltak, akár tudatosították ezt, akár nem. Most pedig döbbenetes könnyedséggel kezdtek istentiszteletekre járni, elsősorban Húsvétkor és Karácsonykor, megkeresztelkednek, sőt, még böjtölnek is, anélkül hogy komolyan elgondolkodnának Krisztusról, megpróbálnák átgondolni az életüket, bűnbánatot tartani. Nincs semmi meglepő abban, hogy egyházi életünkben olyan emberek váltak dominánssá, akik lényegében nem érzik, hogy szükségük volna Krisztusra, szükségük volna a szellemi átalakulásra és arra, hogy kereszténnyé váljanak.

Az Egyház azért vonzza őket, mert úgy vélik, a változó világgal ellentétben benne semmi sem változik. Véleményük szerint itt, hasonlóan a totalitárius világi társadalomhoz, nem kell felelősséget viselni, nem kell megvalósítani a szabadságot, hanem elég egyszerűen szoros sorokban menetelni valamilyen kétségkívül helyes távoli cél felé. Annál is inkább, mert az e cél felé vezető út, ahogy a kommunizmus felé vezető út is, olyan útnak látszik, ahol nem kell önmagunknak benyújtani a számlát, ha valami nem sikerül, hanem meg lehet vádolni másokat; most már nem a világimperializmust, hanem a lélektelen, a spiritualitást elveszített Nyugatot. Ez számukra olyan út, ami hasonlít a korábbiakhoz, megszokott dolog az ellenségek keresése, csak most azokat nem az imperialisták ügynökeiben, hanem az eretnekekben, reformátorokban, homoszexuálisokban és mindenféle liberálisokban találják meg. Nem esik nehezükre a Nyugat alávalóságáról és saját nagyságukról beszélni, csak most más akcentussal teszik, mert most már nem a szocializmust építő Szovjetunióban, hanem Szent Oroszországban élünk. Természetesen ez az ország spirituálisabb és igazabb a többi lelketlen országhoz képest. Tehát az ideologémák [ideológiai elemek] ugyanazok,  megingathatatlanok, csak most külsőleg orthodox attribútumokat viselnek.

Ma a világiaktól és a papoktól kevesebbszer hallunk Krisztusról, saját lelkünk szellemi átalakulásáról, saját tökéletlenségünkről. Folyamatosan a nagy ország újjáépítéséről, a nagyszámú külső és belső ellenségünk mesterkedéseinek leleplezéséről hallunk; folyamatosan azt az eszmét propagálják, hogy az egyelőre szegény, de ezért spirituális Oroszország szemben áll a lélektelen Nyugattal.

Ma a papok szájából gyakran halljuk ugyanazokat a politikai jelszavakat, amiknek lényegében semmi közük nincs a kereszténységhez, és amiket az eurázsista sztálinisták terjesztettek. Ma már nincs különbség közöttük. A legfontosabb, hogy az Egyház egyre inkább megszűnik Krisztus Egyháza lenni, és egyre inkább egy összoroszországi agitációs-propaganda rituális szervezetté válik. Valami olyan praktikusan felhasználhatóvá egyesíti magában az agitprop és a rituális szolgáltató vállalat elemeit, ami egyáltalán nem érinti meg az emberi lelket.

Megállapíthatjuk, hogy a kommunista párt követői között vannak olyan emberek, akik egyúttal orthodox keresztényeknek tartják magukat. Ez hatalmas blaszfémia a XX. századnak azok iránt a papjai iránt, akiket nem olyan régen kanonizáltunk.

A patriarcha miért nem válaszolt semmit Zjuganovnak?

Hogy a szentséges patriarcha miért nem reagált nemcsak erre, de egy sor másik nyilatkozatra sem, azt nem tudom. Erről őt kell megkérdezni.

A Szentpétervári Teológiai Akadémia professzoraként, oktatói, publicisztikai és missziós munkám során egyik feladatomnak azt tartom, hogy fölébresszem kortársaimban a bűntudat és a szégyen érzését amiatt, amivé országunk a kommunisták hetven éve alatt vált. A Szent Szinódusnak az oroszországi újvértanúkat és hitvallókat szentté avató zsinatot előkészítő Kanonizációs Bizottsága tagjaként ezt a szentté avatást mindig a kommunizmus és a kereszténység összeolvadását áthatolhatatlanul megakadályozó határvonalnak tekintettem.

Ott, ahol a kommunisták megjelentek, mindig megkezdődött a keresztények üldözése. Ott, ahol a nép valóban keresztény volt, a kommunistáknak nem sikerült hatalomra jutniuk. Országunkban a kommunistáknak nemcsak a hatalom megragadása sikerült, hanem meg is tartották, uralkodtak, és el kell mondani, hogy a kommunizmust senki nem döntötte meg nálunk, az maga rohadt el, életképtelennek bizonyult. Miért éppen a mi országunkban vált ez lehetségessé? Mint orthodox pap, kénytelen vagyok konstatálni azt a szomorú körülményt, hogy az orosz nép, más népektől eltérően, szellemileg kevésbé bizonyult felkészültnek arra, hogy ne csábuljon el a kommunista utópia által. Úgy tűnik, orthodox pap elődeink, akik ezer éven át nevelték a népet, nem voltak képesek benne olyan keresztény világnézetet kinevelni, amely lehetővé tette volna számára, hogy meglássa a hatalmas szellemi kísértést a kommunizmusban.

Ezek szerint az ezer év kudarcot vallott?

Nem, ha nem lett volna Oroszország ezeréves keresztény történelme, Oroszország egyáltalán nem létezett volna. De fölteszem a kérdést: miért sikerült egyes népeknek legyőzni a kommunizmus és a fasizmus kísértését, más népek pedig miért csábultak el e kísértések által? Számomra mint keresztény, mint pap és mint történész számára csak egy válasz létezik. Amikor az emberek valóságosan az Egyház tagjaivá válnak, ha lelkükben valóságosan jelen van a keresztény világnézet, akkor képesek nagyon sok kísértést leküzdeni, többek között a politikai, társadalmi és ideológiai szféra területén. Ha ez a világnézet hiányzik, akkor könnyen elragadják őket a csábítások, és így lehetséges, hogy életükben ötvözik az istentelen kommunizmust és az orthodox templom látogatását.

Ami az Egyház és hatalom kapcsolatát illeti, olyan benyomás kezd kialakulni, hogy a kettő már teljesen eggyé vált. Ugyanakkor észrevehető a hatalom befolyása az Egyházra, miközben az Egyház befolyása a hatalomra nem érezhető; abból sem, hogy a hatalomnak a nép iránti viszonya egyáltalán nem vált keresztényibbé. Miért?

Ez éppen azt bizonyítja, hogy az Egyház és az állam nem olvadt össze.

Hogyan értelmezzük a főpapok és a hivatalnokok nyilvános összeölelkezését, csókváltását, az egyházi ünnepeken történő ajándékosztást?

Hogy kikkel nem csókolóztak össze a kommunista vezérek! Hát elvakíthatnak-e minket ilyen cselekmények? A jelenlegi hatalom jellemvonása a mélységes eszménytelenség. Vezetőink időről időre tudatosítják, hogy a választóknak valamilyen ideológiát kellene adni. Itt pedig fölvetődik az orthodox attribútumok felhasználásának lehetősége.

De az Egyház és az állam valós együttműködése során sok esetben azonnal megjelennek a problémák. Az orthodox kultúra alapjai tantárgy iskolai bevezetése megmutatta, hogy még a kormányzóságok szintjén is, nem beszélve az oktatási rendszer hivatalnokairól, az Egyház jelentős ellenállásba ütközött ezzel a kezdeményezéssel kapcsolatban. Valójában kiderült, hogy könnyű a húsvéti istentiszteleten kormányzóként vagy hivatalvezetőként megmutatkozni, és teljesen más dolog, amikor a konkrét életben konkrét problémák megoldásáról van szó.

Például meg vagyok győződve arról, hogy állami vezetőink többsége teljesen Egyházon kívüli ember, még akkor is, ha eljárnak a templomokba. Ha valóságosan keresztények volnának, nem lenne ilyen magas szintű a korrupció, a szolgálati hatalommal való visszaélés és mindaz, amit mindannyian nagyon jól ismerünk. A hit cselekedetek nélkül halott. Ezért amikor nézem állami vezetőink tevékenységét, tudatában vagyok annak, hogy számukra sem a csókoknak, sem a húsvéti istentiszteleteken gyertyával való álldogálásnak nincs semmi jelentősége.

El kell mondani, hogy a világ egyik legkeresztényietlenebb országában élünk, ahol nemcsak maga a nép veszítette el kereszténységét, hanem az uralkodó réteg is. Nem sikerül gyorsan egyházivá válni. Kit lehet egyháztagnak tekinteni? Egyáltalán nem azt, aki meg van keresztelve és orthodox kereszténynek vallja magát, legföljebb azt, aki évente legalább egyszer áldozik. Az országban az emberek alig öt százaléka ilyen. Ez a mi aktívánk, bár közöttük is nagyon különféle emberek vannak. A megkereszteltek vagy meg nem kereszteltek további tömegei, akár orthodoxnak nevezik magukat, akár nem, megkeresztelt vagy megkereszteletlen ateisták. Ez a valóság, és tetteik is erről tanúskodnak, ahogy egyes vezetőink tettei is. Öltözzön bármilyen népi ruhába a hivatalnok, kínálkozik a mondás: „Rajtad van a cserkeszka [cserkesz dolmány], de nincs rajtad a kereszt” – bár nem kétlem, hogy a nyakában ott van a kereszt is.

Miért van az, hogy egyes papok kijelentései, a mindenféle imádságos demonstrációk a sötét középkorra emlékeztetnek?

„A Rusz meg van keresztelve, de nincs megvilágosítva” – Leszkovnak ezek a szavai aktuálisak napjainkban is. Még a templomba járó keresztények jelentős részének sincs átgondolt, megfontolt keresztény világnézete. Szeretnék megérezni az egyházi élethez való tartozásukat, felmutatni kialakulatlan kereszténységüket. Éppen ilyenkor jelennek meg a rituális népi jámborság szokásos attribútumai, amik évszázadokon át jellemezték a keresztények többségét Oroszországban. Parasztjaink évszázadokon át igyekeztek jámborak és jó erkölcsűek lenni, szigorúan megtarthatták a böjtöt, de eközben arra a kérdésre, hogy „mi a Szent Háromság”, képesek voltak úgy válaszolni: „Jézus Krisztus, az Istenszülő és Csodatevő Szent Miklós”.

A XIX. század végén Pobedonoszcev, a Szentséges Szinódus egyik legtekintélyesebb főügyésze mondta: „Népünk semmit nem ért az istentiszteletből, az imák közül csak a Mi Atyánkot ismeri, de még azt is gyakran hibásan mondja.” Másrészről a csodatevő ikonok és ereklyék, a pompás istentiszteletek, annak ismerete, hogy milyen esetben melyik szenthez kell imádkozni és mely ereklyék előtt kell leborulni: mindez felváltotta a teljes értékű keresztény világnézetet.

Ezért kisszámú szentjeink esetében rendelkezésünkre állnak a keresztény szentség nagyon magasztos példái, ugyanakkor az orthodox keresztények többségének hétköznapi élete a pogányságban gyökerezik. Ez mutatkozott meg 1917-ben, és ez mutatkozik meg napjainkban is.

A szent helyekre való utazás, az Athosz-hegyi zarándoklat, a templomoknak adott adományok nem akadályozzák meg napjaink csinovnyikjait abban, hogy kenőpénzeket fogadjanak el, és szétlopják az országot. Ők úgy vélik, hogy teljesítik Isten előtti kötelezettségeiket: megkeresztelkedtek, és kényelmes járművel fölkeresték Jeruzsálemet. Emlékszik, hogyan beszéltek a pártnómenklatúra idején: „A párt és a nép egy, csak az üzletek különböznek.” Most is ugyanez a helyzet, csak most az egyházi élet szintjén: vannak VIP-zarándoklatok, VIP-hívők. Nem volt véletlen, hogy az Istenszülő Övének körbehordozásakor is voltak VIP-sorok.

Ez arról tanúskodik, hogy nincs semmilyen elképzelésük a valódi kereszténységről.

Hogyan viszonyul Ön ahhoz, hogy az Oroszországi Államvasutak és szövetségi tévécsatornák reklámozzák a kegyelmi tűz lejövetelének a kereszténységhez nehezen köthető szokását?

Valóban, a XIX. századi Oroszországban senkit sem érdekelt a kegyelmi tűz, annak ellenére, hogy nagy számban mentek zarándokok a Szent Földre. Porfirij (Uszpenszkij) püspök, az egyik nagyon művelt főpapunk görög papok tanúbizonyságára alapozva jegyezte meg, hogy ez csupán jámbor szokás, nem pedig valamilyen csoda. De el kell mondani, hogy a keresztény öntudat tekintetében fejletlen neofiták vallási öntudata igényli az ilyen benyomást keltő effektusokat.

Ezt támogatja a központi tévécsatornák által szervezett egyenes közvetítés…

Igen, és olyan benyomás alakul ki, hogy a keresztényekből valamiféle tűzimádókká alakulunk át. Hiszen mégis a legfontosabb csoda, amit Krisztus ránk hagyott: a Szent Eucharisztia. A Liturgia során a bor és a kenyér Krisztus Testévé és Vérévé változik át. Ez az egyházi élet legfontosabb természetfeletti jelensége. Az emberek viszont képesek mindent megtenni azért, hogy eljussanak e kegyelmi tűzhöz, miközben észre sem veszik, hogy a közelükben nap mint nap végzik a Szent Liturgiát. Ez a vallási tudat teljes eltorzulását jelenti. Az, hogy a kegyelmi tűz éppen napjainkban, a XXI. század elején vált ilyen népszerűvé, arról tanúskodik, hogy napjaink újonnan megtért keresztényeinek tudatában jelen vannak az archaikus öntudat rudimentumai. Innen a „középkoriság” érzése.

A kegyelmi tűzről jóval határozottabban beszélt még 1949-ben, a Leningrádi Teológiai Akadémián elmondott alapos előadásában Nyikolaj Dmitrijevics Uszpenszkij, a nagy liturgista, aki elmondta, hogyan alakult ki ez a liturgikus szertartás, aminek semmi köze a tűz önmagától való meggyulladásához. A lámpásokat eloltották, majd egy bizonyos időben meghatározott módon meggyújtották őket. Ez volt a szokás évszázadokon keresztül. Mi azonban ostobaságunkban elfelejtettük még azt is, amit elődeink tudtak.

A görögök, mint ismeretes, tudnak mesélni…

Porfirij (Uszpenszkij) püspök írta, hogy a kegyelmi tűzről neki beszámoló görög püspökök arra a kérdésre, hogy miért tartják fenn ezt a legendát, azt válaszolták: „Ha elmondjuk, hogy a valóságban mi történik, egyszerűen széttépnek minket.”

Sok pap, akik nem hajlanak arra, hogy higgyenek a tűz önmagától való meggyulladásában, azzal vigasztalják magukat, hogy a jelen szakaszban az emberek vallási érzésének stimulálása érdekében kell adni nekik valami érthetőt, valami mély benyomást keltőt.

Véleményem szerint ez szellemi tévút. Húsvét éjjel a Szent Liturgián kell imádkozni, és részesülni kell Krisztus Szent Titkaiból. Éppen ezen a napon az Eucharisztia szentsége által részévé válunk Krisztusnak. Mindez azonban háttérbe szorul a kegyelmi tűzre való várakozás miatt.

Csehovnak van egy elbeszélése, amiben arról ír, hogy hogyan jártak az emberek egyházi ünnepeken a temetőkbe, ahol a sírok mellett ettek és ittak. Mint ismeretes, ez egyáltalán nem orthodox egyházi hagyomány, de létezett az orthodox birodalom idején, és az emberek megtartják-e szokást napjainkban is. Ön hogy viszonyul ehhez?

A keresztények döntő többsége az Orosz Birodalomban évente egyszer járult áldozáshoz. Vallási életük ugyanakkor kapcsolatban állt a hit hétköznapi megvallásával. Mit jelent a temetőbeli étkezés? Ez a pogány korból eredő szokás, amelynek hiedelme szerint az elhunyttal meg kellett osztani az étkezést ahhoz, hogy elégedett legyen. Ennek nincs semmi köze a kereszténységhez, és a Typikon semmiféle ilyen étkezést nem ismer. Ez az, amit népi jámborságnak szoktunk nevezni, és elfelejtjük, hogy napjainkban az őseink által le nem küzdött pogány tudati elemek halmozódnak föl benne.

Én úgy vélem, hogy a Kijevi Rusztól kezdve népünkkel kapcsolatban kettős hitről kell beszélni, mivel a vallási életben összefonódtak az egyházi élet külső elemei és a pogány jellegű mély vallási élmények. Miért fordul a pogány ember istenéhez? Azért, hogy az segítsen neki elrendezni az életét. A keresztény azért fordul Krisztushoz, mert szeretne lélekben átalakulni. Elégedetlen önmagával, és lelkesíti Krisztus nagysága. Éppen ezért voltak sokan olyanok, akik kezdetben Krisztus után mentek, és kiabálták, hogy „mutass, mutass csodát”, később pedig azok között voltak, akik a „Feszítsd meg!” szavakat kiáltozták. Valódi tanítvány kevés volt.

Ha országunkban az élet sikeresebb lesz, ha elkezdenek normálisan működni az egészségvédelmi és szociális rendszerek, a jogvédelmi szervek, akkor a templomaink ki fognak ürülni.

Mint Európában?

Igen. Azért, mert az emberek többsége – ez az emberi természet törvényszerűsége – azért fordul Istenhez, hogy valamit kapjon Őtőle, hogy Isten tegye jobbá földi életüket. Ha valamit sikerül emberi erőfeszítések útján megtenni, akkor sokak számára Isten fölöslegessé válik.

Ez azt jelenti, hogy igazat tanítottak a szovjet időkben: a kereszténység a megalázottak és sérültek vallása?

Éppenhogy ennek semmi köze nincs a kereszténységhez. A valódi kereszténység a kevesek vallása, az arisztokratikus, valódi keresztény minden időkben kevés volt, és kevés is lesz.

Mi folyik az egyházi oktatásban? Egyrészről látjuk a Csaplin-jelenséget (csapliniáda), másrészről pedig a sötét fanatizmust. A 90-es években szó szerint bárkit fölszenteltek, aki akarta. Most viszont a helyzet többé-kevésbé elcsöndesedett, de mi az eredmény?

Nem csöndesedett el. Még napjainkban is a papság több mint felének nincs teológiai műveltsége.

És szolgálnak?

Igen. Fölszenteléskor sok püspök nem várja el a szemináriumi vagy akadémiai diplomát.

Lehetséges, hogy egy pap műveletlen ember legyen?

Elvileg igen… De ezen miért csodálkozik? Ha visszagondolunk a történelemre, látjuk, hogy az egyházi oktatás rendszere Oroszországban csak a XVIII. század elején jelent meg. Addig lehetett analfabéta papokkal is találkozni. Ők egyszerűen gyerekkoruktól fogva fejből ismerték azokat az istentiszteleti szövegeket, amiket a papnak kell mondania.

A 90-es években olyan helyzet alakult ki, hogy úgy látszott, sok templomot kell megnyitni. Akkoriban csak három szeminárium és két akadémia működött, később kezdtek újakat megnyitni. Ez komoly problémát szült. Ma a negyven szeminárium közül alig tízet lehet valódinak nevezni. A többiek nagyon csökevényesek, provinciális iskolák, ahol lényegében félművelt papokat képeznek. Amikor bekerülnek a teológiai akadémiára, képtelenek ott tanulni, újra kell kezdeni a tanításukat.

De nekem sem engedik meg, hogy repülőgépet vezessek, ha nem kaptam hozzá speciális képzést.

Ez a fő probléma. Azok, akiket a 90-es években fölszenteltek, továbbra is szolgálnak, és azt prédikálják, ami az eszükbe jut. Ezért napjainkban sokszor olyan vad dolgokat hallhatunk a papoktól, amiknek semmi közük nincs az Egyház teológiai hagyományához. Ez a 90-es évek szomorú öröksége. A papok döntő többségének, különösen vidéken, nemhogy teológiai, de általános kulturális műveltsége sincs.

Hogyan tovább?

Igyekszünk valamit megváltoztatni, de az a helyzet, hogy az ország demográfiai szakadékban van. Az akadémiára nagyon kevesen jelentkeznek. A teológiai iskolák – ahogy általában az Egyház – presztízse napjainkban jóval alacsonyabb, mint a 90-es években volt. Tisztességes családokban felnőtt gyerekek ritkán jelentkeznek teológiai iskolába. Szemináriumból jóval több van, de nem mindenki lesz pap, akik elvégezték.

Hová mennek?

Világi oktatási intézményekbe. Ez bizonyára normális dolog. Mivel a teológiai iskolában tanuló embernek döntenie kell: szükséges-e, hogy pap legyen?

Ellentétben a mai korral, a forradalom előtt nagyon ritkán szenteltek valakit pappá teológiai végzettség nélkül. Ma ezt könnyedén megteszik.

Amikor ma az ember elmegy a templomba, az első, akikkel találkozik, azok az úgynevezett bábuskák (öregasszonyok), akik azonnal tanácsokat adnak, hogy hogyan álljon, hogyan vessen keresztet, hova nézzen, mit csináljon. Hallottam, hogy sok közöttük a volt pártaktivista, sőt a KGB-s is. Ez mennyire igaz?

Elméletileg a pártmunkás és a KGB-s is tarthat bűnbánatot, bár ez ritkán fordul elő. Másvalami fontos. Kik ezek a mai bábuskák a templomokban? A 60-as, 70-es évek komszomolistái. A patriarchális-egyházi bábuskák korszaka már rég elmúlt. Ma olyan emberekkel találkozunk a templomokban, akikben a szovjet mentalitás az uralkodó. A magány, az élet ridegsége miatt jöttek a templomba. Nem tudnak semmit, de készek arra, hogy másokat tanítsanak. Nem képesek türelmet és jóindulatot felmutatni, hanem ellenkezőleg: durvák, rosszindulatúak, néha nagyon is. A templomi gyertyáspult mögött találkozhatunk olyan „orthodox öltözetű” asszonnyal, aki rosszabbul viselkedik, mint a kozmetikumokkal kikent fiatal lányok a szupermarketben.

Óvatosságra int a viselkedésükben mutatkozó agymosottság is…

Ez a szovjet ember permanens állapota, aki nagyon jól érzi magát úgy, hogy nem kell gondolkodnia. Korábban a párt gondolkodott helyette, ma pedig az egyházi hierarchia.

Ön olvasta a Pussy Riot bírósági tárgyalásairól szóló jelentéseket? Emlékszik, ott volt a Megváltó Krisztus-székesegyház gyertyáspultjánál dolgozó nő, aki arról beszélt, hogy az akció után erkölcsi szenvedésekben volt része, és ezért most nem tudja helyesen kiadni a visszajáró pénzt?

Nagyon bántó volt látni, hogyan alázzák meg az Egyházat e vádlók személyében a per során.

Ön hogyan viszonyul ehhez a perhez?

Azt gondolom, hogy ezt a huligánakciót már rég elfelejtették volna, ha megfogalmazván a szemtelen cselekedet erkölcsi értékelését, jóindulattal viszonyultak volna ezek iránt az asszonyok iránt. Saját lelkiismeretükre kellett volna hagyni őket, így viszont az történt, hogy a tisztességes emberek többsége velük szimpatizál, és elítéli az Egyházat.

Nem tudom megérteni: miért nem jutott senkinek az eszébe az a gondolat, hogy óvadék ellenében kiengedjék őket? Ki másnak kellett volna ezzel a kezdeményezéssel fellépnie, ha nem az Egyháznak? Esélyt kellett volna adni nekik arra, hogy megváltoztathassák viszonyulásukat az Egyház iránt. Beleegyezhettek volna, és ez a megbánásukat mutatta volna. Ha visszautasították volna, világos lett volna, hogy az Egyház nem tehet semmit. De még ezt sem tették meg.

Nem is beszélek már arról, hogy az Egyház hogyan fogadhatja el azt, hogy az alkotmányunkkal ellentétben a vádirat egyházi dokumentumokra hivatkozik? Ezek helytelen hivatkozások voltak. Ahelyett, hogy elhatárolódtunk volna a pertől, hangsúlyoztuk volna, hogy nem veszünk részt ebben a furcsa eljárásban, nem határolódtunk el tőle.

A per idején fölidézték azt a történetet, amikor a római pápa elment az ellene merényletet elkövetőhöz a börtönbe, és megbocsátott neki.

A Katolikus Egyház képes a hasonló helyzeteket saját PR-ja érdekében kihasználni. Mi még ennyit sem vagyunk képesek megtenni.

A társadalmi élet klerikalizálódása aggodalmakat vált ki. Mindenütt ott vannak a papok, az iskolákban, a hadseregben, a televízióban, a sajtóban, a gyűléseken… az állampolgárok egy részét ez megijeszti. Ott kell lennie az Egyháznak mindenütt?

Olyan korszakban élünk, amikor az emberek jelentős része valamilyen tevékenységet imitál, miközben semmit nem tesz. Nézzék meg, hány ember dolgozik napjainkban az őrző-védők között. Mi ez a munka?

Ön említette az Egyház jelenlétét a hadseregben. Ez tisztán propagandaakció. Sem a tiszti karnak, sem a közlegények döntő többségének az esetek többségében nincs szüksége a papra.

Az Észak-Nyugati Katonai Körzet egyik légibázisán ki van függesztve a „Pilóta imája a repülés előtt”.

Annak idején három évet szolgáltam a flottában, és tudom, milyen könnyű bármilyen eseményt megszervezni a katonák számára. Ma már nincsenek politrukok [politikai tisztek], de valakivel helyettesíteni kell őket.

A fiatalok között nagyon kevesen vannak olyanok, akiknek vallási igényeik vannak. Sőt, a hadseregünkbe általában a sikertelen, kevésbé művelt, társadalmilag elmaradottabb családokból származó emberek kerülnek. A fiatalok mélyebb rétegeiben még kevésbé elterjedt a vallásosság. Úgyhogy ez az egész csak kampány, a részvétel imitációja a valódi részvétel teljes hiánya mellett.

Ön hogyan viszonyul az egyre szaporodó orthodox sajtó iránt?

Igen, létezik a Szojuz tévécsatorna, bár jobb volna, ha nem létezne. Mivel nincs intellektuális háttere ahhoz, hogy tartalommal töltse meg a huszonnégy órás adásidőt.

Másrészről az ilyen médiaeszközök léte igazolható. Nagyon különbözőek. Hasonlítsa össze a moszkvai Radonyezs rádiót a pétervári Grad Petrov [Péter városa] rádióval.

Ez egy nagyon komoly dolog, és figyelembe véve, hogy nincs sok valóban művelt, kulturált pap, nagyon megfontoltan kellene eljárni. Ha például az internetet vesszük, találkozhatunk olyan portálokkal, amelyek nagyon aktívak, de inkább diszkreditálják az Egyházat. Például a Russzkaja Narodnaja Linyija [orosz népi vonal]. De van kulturált orthodox weboldal is, például a Pravoszlavije i Mir [orthodoxia és a világ, Pravmir.ru].

El kell mondani, hogy ma az Egyház nevében számos, önmagát egyházinak nevező sajtótermék lép föl. Sokak esetében ők alakítják az általuk orthodoxnak vélt világnézetet. A valóságban azonban ennek kevés köze van a kereszténységhez.

Bocsásson meg, sehogy sem tudom megérteni. Ön kritikai, sőt úgy tűnhet, éles megjegyzéseket fogalmaz meg az Orosz Orthodox Egyházzal kapcsolatban, mégis a tagja marad.

Az Egyház nem az SZKP [Szovjet Kommunista Párt]. Én nem vagyok valamilyen szélsőséges, marginális ember az Egyházban, betöltök bizonyos tisztségeket, oktatok az Akadémián. Ez lehetővé teszi, hogy véleményemet előadásokon, egyházi intézményekben fogalmazzam meg, és bár vannak opponenseim, vannak olyanok is, akik egyetértenek velem.

Kirill patriarcha keménykezű adminisztrátor, de tudatában van annak, hogy ha az Egyházban csak egyfajta gondolkodást és egyfajta hangot hagynak meg létezni, akkor az egyszerűen rohadni kezd.

A velem egyet nem értők legdühödtebb támadásaival éppen az egyházi közegben találkozom. Például  számos kérdésben a Moszkvai Teológiai Akadémia egyháztörténelmi tanszékének vezetőjéétől diametrálisan eltérő nézeteim vannak. Az Egyházban van pluralizmus, és ez normális. Mindig vannak vitáink, ez pedig azzal kapcsolatos, hogy eltérően látjuk az Egyház jövőjét.

Ön tagja volt a Kanonizációs Bizottságnak. Miért „távozott” onnan?

Továbbra is a tagja vagyok. Az opponenseim szeretnék, hogy távozzak.

A Szent Szinódus Kanonizációs Bizottsága 1987 óta létezik, én pedig 1993 óta vagyok a tagja. De néhány éven keresztül tagja voltam a szentpétervári egyházmegyei kanonizációs bizottságnak is, amely az előzetes dokumentumok előkészítésével foglalkozott. Ám annak elnöke és titkára elfogadhatatlanná tette számomra a tagságot, ezért kérvényt nyújtottam be, hogy mentsenek föl az ottani kötelezettségeim alól. Erről hivatalos közlemény született. A Russzkaja Narodnaja Linyija hírportál mindezt úgy próbálta meg beállítani, mintha a metropolita kizárt volna a szinódusi bizottságból azután, hogy megjelent az egyik könyvem, és vita alakult ki vele kapcsolatban. De továbbra is tagja vagyok a szinódusi bizottságnak.

Bocsásson meg, hol vannak az új szentek csodái?

A vértanúk kanonizálása esetén nincs szükség csodákra. Ez a szentek egyetlen olyan kategóriája, amikor a szentséghez nincs szükség csodatevésre. Csupán vértanúhalálának megállapítására van szükség.

Ami pedig a csodákat illeti, azokról minden korban jóval kevesebbet volt szokás beszélni, mint napjainkban. Még a középkorban is, amikor az emberek jóval nyíltabbak, bizalommal teltebbek, kevésbé racionálisak voltak. Ma rendkívül ritkán történnek csodák. A csodatetteket a szentéletűek, szent főpapok esetében várják el, de nem a vértanúk esetében.

És mi a helyzet a Romanovokkal?

Ők hosszantűrők. A hosszantűrés a vértanúság egy válfaja. Az orthodox uralkodó az ártatlanul elszenvedett halált keresztény alázattal fogadta.

Bizonyos egyházi erők nyomást gyakoroltak a szinódusi bizottságunkra, hogy a cári családot „a zsidók által halálra gyilkolt nagyvértanúk” formulával kanonizáljuk. A bizottság azonban nem engedett ezeknek a fanatikusoknak.

Miért, van ilyen kategóriája is a szenteknek?

Ezt javasolták. Úgy vélték, hogy a meggyilkolásuk rituális gyilkosság volt. Azonban nem volt rituális gyilkosság, és ezt kimutattuk azokban a dokumentumokban, amiket elküldtünk a zsinatnak.

Ha már szóba kerültek a zsidók, el kell mondani, hogy a cári család közvetlen gyilkosai között csupán Jurevszkij volt zsidó, de ő is a lutheránus vallásba keresztelkedett, még jóval a forradalom előtt. A puskát elsütők főleg oroszok voltak – azért, mert a lettek és a magyarok, akik a családot őrizték, visszautasították a részvételt a kivégzésben.

Ismert, hogy Lenin tárgyalt Trockijjal II. Miklós sorsáról…

Ők a cár elleni bírósági per tervéről tárgyaltak. A kivégzésről az Uráli Tanács határozott. Arról is határoztak, hogy nyilvánosságra hozzák a cár meggyilkolásának tényét, de elhallgatják, hogy vele együtt egész családját is kivégezték.

Ismeri Ön Mihail Ardov nevét?

Ő egy nem kanonikus pap. Most egy olyan egyházszervezetben van, amely nem kanonikus, nem ismeri el senki az orthodox világban. Valaha pappá szentelték, de miután átment ebbe az egyházszervezetbe, Mihail Ardovot nem lehet papnak tekinteni. Bár művelt és éles eszű ember, aki néha nagyon okos gondolatokat fogalmaz meg, többek között egyházi életünkről is.

Ő azt állítja, hogy a Moszkvai Patriarchátus és a Külföldi Orosz Orthodox Egyház közötti egyesülés folyamata a KGB jól szervezett akciója volt, és mindenekelőtt a Külföldi Egyház vagyonának megszerzésére irányult. Mennyiben van igaza?

Nyilvánvaló, hogy az állam támogatta ezt a folyamatot. A hatalom számára ez fontos volt. Szeretné saját tevékenységének körébe vonni azt, ami az orosz emigrációból megmaradt. Sőt, az orosz emigráció maga is arról álmodott, hogy visszatér Oroszországba, amint lehetséges lesz ott a szabad politikai és társadalmi élet, hogy részt vehessen abban. Csakhogy napjaink Oroszországa és a nyugati országok életmódja olyan eltérő, hogy az emigránsok nem térnek vissza Oroszországba. Ám az egyesülés és az életünkben való részvétel eszméje nem hagyta el őket.

A titkosszolgálatok mindent ellenőriznek, ami az orosz állampolgárok és a külföldiek kapcsolatában történik. De az egyházaink újraegyesülési folyamatának közvetlen résztvevőjeként elmondhatom, hogy nem éreztem kimondottan a titkosszolgálatok jelenlétét. Sőt, azt láttam, hogy a bizonyos szempontból naiv külföldi papság el volt telve azzal az érzéssel, hogy képesek lesznek kardinálisan megváltoztatni egyházi életünket. A valóságban ez nem történt meg.

El kell mondani, hogy ebben a tárgyalási folyamatban voltak pozitív momentumok is. A Külföldi Egyház képviselői az egyesülés három feltételeként az újvértanúk kanonizálását, Szergij metropolita politikájának elítélését és az ökumenikus mozgalom elítélését nevezték meg. Az első két kérdést a Szent Szinódus Kanonizációs Bizottságának tevékenysége nyomán sikerült megoldani. Egyházunkban kanonizálták a cári család tagjait, valamint újvértanúkként megdicsőítették Szergij metropolita azon opponenseit is, akikre ő egyházi tiltásokat vetett ki. Szergij metropolita ellenfeleinek a szentek karában való megdicsőítésével Egyházunk kimondta, hogy nem tekinti feltétlenül helyesnek Szergij (Sztragorodszkij) metropolita politikáját, és bizonyos mértékig elhatárolódik tőle. A külföldi hívők számára ez nagyon fontos volt.

Más kérdés, hogy Szergij metropolita ellenfeleinek megdicsőítése jóval könnyebb volt, mint megpróbálni megváltoztatni az ő alapvetéseivel egybecsengő mai egyházpolitikánkat. Például a Szent Tyihon patriarcha által patriarchai helytartóvá kinevezett Kirill (Szmirnov) metropolita hangsúlyozta, hogy az Egyháznak szabadnak kell lennie mindenféle politikai kötelékektől bármilyen állam tekintetében, még inkább ha ateista államról van szó. A külföldiek az újvértanúk kanonizálásában a szergijanizmus miatti bűnbánatunkat látták.

Ön hogy véli, mennyire fontos a Moszkvai Patriarchátus számára a párizsi székesegyház és kulturális központ 50 millió euróért történő felépítése, amit Putyin ígért meg? Szükség van az Orthodoxia nyugati propagandájára?

Párizsban ott van a Névai Szent Sándor-székesegyház, és semmi szükség nincs ilyen hatalmas tőkebefektetésre. Ha ezeket a pénzeket az oktatásra, a missziós tevékenységre vagy más egyházi projektekre fordítanák, az sokkal fontosabb volna. El kell mondanom, hogy a felháborítóan zsíros életet élő fővárosi papok ellenére vannak olyan vidéki papjaink, akik koldusszegény életet élnek. Vannak nyomorúságban tengődő teológiai iskolák. Erre kellene fordítani ezt az összeget.

Még Medvegyev elnök megígérte Kirill patriarchának, hogy 3 milliárd rubelért felújítják az Új Jeruzsálem-monostort. Ez az összeg egy átlagos orosz kormányzóság nyugdíjalapját teszi ki. Az Egyház miért fogad el oly könnyedén ilyen pazar ajándékokat a hatalomtól?

Az Orosz Orthodox Egyház hatalmas veszteségeket szenvedett el a szovjet korszakban. Kinek, ha nem a templomokat leromboló államnak kell felújítani azokat? Más kérdés: szükség van-e mindannak a felújítására, amit leromboltak? Helyesen mondják, hogy az Egyházat nem a gerendák, hanem a gerincek tartják. Vagyis az emberek.

Úgy vágtunk neki a templomok újjáépítése útjának, hogy nem gondoltuk végig: szükség van-e rájuk? Hiszen vidéken sok helyreállított templom üresen áll, mert kihalnak a környező falvak. Minek kell olyan sok templom a városközpontokban, amikor a lakótelepeken nincs egy sem?

Józan politikára van szükség. Nem lehet mindent újjáépíteni, amit leromboltak. Úgysem sikerül ezt az eredeti minőségi szinten megtenni, ezért csak kétes állagú új építmények születnek, az eszközöket pedig a falakba, kövekbe fektetik…

A vagyon kivitele…

Természetesen. Az Egyház még jobban bevonódik napjaink kétes gazdasági életébe. Ez pedig a papság és a világiak szellemi-lelki romlottságához vezet.

Ha az állam teljesíti kötelezettségeit a lerombolt templomok miatt, az Egyház napjainkig miért nem tartott bűnbánatot az ateista rezsimmel való együttműködés miatt?

Voltak a bűnbánatnak ilyen példái. Például Krizosztom, jelenleg nyugállományban lévő vilniusi és litvániai metropolita. De ilyen eset valóban kevés volt. Úgy gondolom, hogy ezt nem feltétlenül kell nyilvánosan megtenni, ahogy azt Krizosztom metropolita tette, bár ebben sincs semmi rettenetes. A fontos az, hogy az Egyházon belül ismerjük a „hőseinket”. De még fontosabb, hogy azok, akik a szovjethatalom ateista korszakában „hősiesen teljesítették állampolgári kötelességüket”, ma viselkedjenek minőségileg másképp. Sajnos be kell ismerni, hogy ezek az emberek nem mutatnak bűnbánatot, ami keresztény szemszögből nagyon furcsa. Kinek, ha nem a kereszténynek van szüksége a bűnbánatra? Amíg ilyen bűnt hordozol a lelkedben, saját magadnak lesz rosszabb.

Egy idősebb pap mondta nekem egyszer, aki jól ismerte a szovjet valóság sajátosságait: „Figyeld meg az idősebb papokat. Különösen azokat, akik sokat kiabálnak a hazafiságról és a nagy Oroszországról. Ők biztosan besúgók voltak.” „Miért?” – kérdeztem én. „Azért, mert kialakul a pszichológiai kompenzálás szükségessége. Nem tudja beismerni, hogy gyengének bizonyult, amikor együttműködött a hatalommal, és ezt azzal próbálja igazolni, hogy nem őket, hanem a hazát szolgálta, ami számára mindig a nagy és szent Rusz volt. A valóságban ez hamisság. A bűnt bűnként kell tudatosítani. Ez az érdeke magának a bűnösnek is.”

A patriarcha nemrég fölszentelte az FSZB [Szövetségi Biztonsági Szolgálat] Akadémiája mellett létesített templomot.

A jelenlegi FSZB nem üldözi az Egyházat.

De az FSZB-sek irodáiban még napjainkban is találkozhatunk Dzerzsinszkij portréival.

Ezért úgy vélem, hogy helyesebb lett volna feltételül szabni, hogy az FSZB Akadémiája melletti templom létrehozását előzze meg, mondjuk, Dzerzsinszkij portréinak levétele. Van-e valami remény arra, hogy az FSZB új munkatársai jobbak lesznek? Az FSZB olyan, mint minden más titkosszolgálat. Más kérdés: mivé fog válni? Ezt a kérdést egyébként az Egyháznak is címezhetjük.

Úgy vélem, hogy mára már elmúlt a „hivatali” [különféle állami hivatalok, intézmények mellett létesített – a ford. megj.] templomok kora. A forradalom előtt minden állami alkalmazott és tanuló köteles volt évente egyszer áldozni, és erről igazolást vinni a főnökének. Ma a valóság az: elhanyagolhatóan kevés a gyakorló keresztény az állami hivatalnokok és a katonák között, és senki nem követeli meg tőlük az orthodox hitet. Igaz, van egy nem teljesen beszámítható részvénytársasági tulajdonos, aki megköveteli az alkalmazottaitól, hogy tartsanak templomi esküvőt, járjanak áldozni, és rendszeresen olvassák az imakánont.

Nem látom szükségét az ilyen hivatali templomoknak, és nem tudom megérteni, hogy minek építenek templomot az FSZB Akadémiája mellett, amikor nincs ott olyan létszámú gyakorló hívő. Ha ez kísérlet arra, hogy bevonják őket az egyházi életbe, akkor ezt nem a templomban, hanem azon kívül kell megtenni. Például a sajtón keresztül.

Elhiszi Ön azokat a publikációkat, amelyek a patriarcha KGB-s fedőnevéről írnak?

Komoly publikáció nagyon kevés van. 1991 végén az Oroszországi Legfelsőbb Tanács képviselői egy csoportjának részvételével, amelynek tagja volt Gleb Jakunyin volt pap is, nyilvánosságra hozták az ügynökök fedőneveit. Ezután azonban komoly publikáció nem jelent meg. Ráadásul mindenki számára ismert, hogy most megszigorodtak a levéltári anyagokhoz való hozzáférés feltételei.

Tehát nem hiszi el őket?

Mint történész, ilyen kérdésekben nem a hitre vagy a hitetlenségre kell támaszkodnom, hanem konkrét bizonyítékokat kell figyelembe vennem. Tevékenységem nyomán kapcsolatba kerültem a GPU, az NKVD, sőt a KGB anyagaival, ezért tudom, hogy folytattak hamisítást is.

Tudom, hogy Manuil (Lemesevszkij) metropolita nagyon méltó ember volt, aki sokat tett az Egyházért. Ügynöki fedőneve Vorobjov és Lisztov volt. A 20-as évek végétől működött együtt a titkosszolgálatokkal, annak ellenére, hogy maga is megjárta a szovjet lágereket. Láttam ezeket a dokumentumokat, ezért kijelenthetem, hogy itt nincs lehetőségem kételkedni.

A szovjet időkben gyakorlatilag a teljes papságot megdolgozták. 1985-ben vettek föl a teológiai szemináriumba, és azonnal megelőző beszélgetésen kellett részt vennem egy állambiztonsági őrnaggyal. Később, amikor a szeminaristákat pappá szentelték, a titkosszolgálatok megpróbálták őket beszervezni, hogy írjanak alá együttműködési nyilatkozatot, ami után fedőnevet kaptak. Csak találgathatunk, hogy hány ilyen „együttműködő” volt. Úgy gondolom, hogy nem a papság öt vagy tíz százaléka, hanem legalább ötven százalékuk aláírta az együttműködési nyilatkozatot.

Sok kérdés vetődik föl, ha végignézzük a patriarcha karrierjét. A teológiai akadémia után Genfbe küldik…

Kitűnő karriert futott be Alekszandr Nyikolajevics Jakovlev. Egy valódi antikommunista példája. Orosz paraszti közegből származott, majd a pártapparátusban dolgozott, de képes volt valóban meghaladni kommunista világnézetét. Az ő álláspontja tiszteletre méltó.

Tudja, a szovjet korszak mocskossága abból állt, hogy az embereket olyan feltételek közé szorította, hogy csak két választási lehetőségük maradt: vagy hősök lesznek, vagy aljasok. A köztes rész nagyon korlátozott volt. Annak, aki szerette volna kibontakoztatni a tehetségét, be kellett lépnie a pártba. Az emberek kompromisszumokat kötöttek, mind az Egyházban, mind a világban.

Hála Istennek, hogy én csak a végén kerültem érintkezésbe ezzel a rendszerrel. A szemináriumba 1985-ben vettek föl, néhány évvel később pedig a rendszer akadozni kezdett, és akkor már nem foglalkoztak annyira a teológiai iskolák diákjainak beszervezésével. De teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy min kellett keresztülmenniük a szovjet korszak papjainak. Sok ember képes volt öt, tíz éven át kitartani, majd megadta magát. Az ügynöki fedőnév megléte nem feltétlenül jelentette azt, hogy az illető Krisztus elárulója volt. Minden esetet egyenként kell megvizsgálni.

A maga idején Szergij (Sztragorodszkij) metropolita megtette a legfőbb engedményt a szovjethatalomnak. Beleegyezett, hogy a püspöki kinevezéseket egyezteti a GPU-val. Ezután a szovjethatalom elérte, hogy a háború után egyetlen püspök sem szentelhetett új papot az Orosz Orthodox Egyházat felügyelő Tanács meghatalmazottjával, vagyis az állambiztonság tisztjével folytatott előzetes konzultáció nélkül. Az Egyház minden káderét szigorú ellenőrzés alá helyezték.

Ám ez nem akadályozta meg, hogy a papok függetlenedjenek. Voltak olyanok, akik szabadon és becsületesen teljesítették a kötelezettségüket. Emlékezzünk például Alekszandr Meny atyára.

Sokat írtak arról, hogy Ön Panyihidát [Halotti Emlékszertartás] végzett a vlaszovi hadsereg katonáiért. Ez az Ön kezdeményezése volt, vagy fölkérték rá?

A hívek kértek meg. Evvel nincs semmi probléma. Az Egyház azért Egyház, hogy imádkozzék azokért, akik megkeresztelt emberek voltak, és meghaltak. A vlaszovista mozgalom tagjai különféle emberek voltak. Voltak közöttük olyanok is, akik tudatosan léptek be, hogy harcoljanak a Vörös Hadsereg ellen, és megbosszulják családjaik tragikus sorsát.

Ha a papok bemennek a börtönbe a hóhérokhoz és a gyilkosokhoz, akkor mi a rossz abban, ha imádkoznak azokért, akik a háború áldozatai voltak? A háborúban az emberek elsősorban nem azért halnak meg, mert tudatosan indulnak a halálba, hanem mert besorozzák és rákényszerítik őket, hogy gyilkolják a hozzájuk hasonlókat, különben őket fogják megölni.

Miért nem gondolkodunk el azon, hogy a szovjet időkben olyan sok ember kész volt harcolni a szovjet állam ellen? Ezt nagyon fontos volna megérteni. Azért volt ez, mert az állam akkor az orosz népet pusztította.

A vlaszovistákért tartott Panyihidákon igyekeztem a jelenlévőknek rámutatni annak szellemi értelmére, amit teszünk. Nem a vlaszovisták megdicsőítéséről és hőssé avatásáról van szó, ráadásul magának Vlaszov tábornoknak a személyisége számomra egyáltalán nem szimpatikus. Beszélgettem ennek a mozgalomnak a közvetlen résztvevőivel, és ők sok nem túl hízelgő dolgot meséltek róla. De például Truhin, a vezérkari főnöke eszmei és elvi ember volt, nem pedig opportunista, amilyennek Vlaszov tűnhet. A cári hadsereg volt tisztje, aki átállt a Vörös Hadseregbe, majd csalódván a kommunizmusban, annak ellenségévé vált.

A háború hatalmas tragédia, és ha az Egyház megemlékezik róla, különösen a II. világháborúról, akkor azt nem a győzelemért mondott pompázatos Molébenekkel [Hálaadó Istentisztelet] kell megtenni, hanem az orosz emberek hatalmas tömegeiért kell imádkozni, akik elpusztultak a háború során. Mindenkiért imádkozni kell, nagyon sok volt az áldozat. Az Egyház feladata nem az, hogy győzelemre lelkesítse a háborúban a katonát, hanem hogy emlékeztesse arra, hogy olyan keresztény, akit besoroztak, és hogy megéreztesse vele, milyen rettenetes szellemi kihívás vár rá: „Nem fogsz tudni nem gyilkolni, de ha lehetőséged lesz rá, hogy ne onts vért, akkor légy nagylelkű.” Azért kell imádkozni, hogy az emberek a háborúban képesek legyenek megőrizni személyiségük keresztény lényegét.

Nálunk a háborút nagyon pogány módon fogják fel. Az Egyháznak nem szabad egyik háborúzó fél agitátoraként vagy propagandistájaként sem föllépnie. Azért, mert senki nem törli el a „Ne ölj!” parancsot a háborúban sem. Ez teljesen érthető a nyugodt és józan gondolkodás körülményei közt, de abban a társadalmi izgalmi állapotban, amiben élünk, ezt már rég elfelejtették.

A propagandánk egyébként is nagyon furcsa. Történelmünk legfontosabb eseményének a II. világháború van beállítva, az I. világháborúról gyakorlatilag teljesen elfelejtkeztek. Ez egy nagyon aggasztó tünet. Arra utal, hogy a szovjethatalom hetven éve alatt elszakadtunk a történelmünktől. Ráadásul a II. világháború történelme a szovjet korszakban nagyon át lett mitizálva. Miközben népünk egyik legrettenetesebb tragédiája volt.

A tragédia abban van, hogy a hatalmas emberveszteség mellett népünk nem tudott megszabadulni a bolsevikoktól. Legyőzte a fasizmust, de nem győzte le a kommunizmust. A legrettenetesebb pedig az, hogy Sztálin olyan áron győzött, az orosz nép olyan hatalmas veszteségei által, hogy az már képtelen volt ellenállni a sztálinizmusnak. Az orosz nép genetikai szinten omlott össze. A háborús veszteségekhez hozzászámolhatjuk a holodomort [az ukrajnai és volgai éhínség – a ford. megj.], a kollektivizálást, a nagy terrort és a polgárháborút. Elsősorban a legjobb, legaktívabb emberek pusztultak el, és abban a nemzedékben, amelyik a háború után nőtt fel, már sok volt a nem teljes értékű család, nagy volt az apa nélkül felnőtt emberek száma. Éppen ezért mutatkoznak meg olyan pőrén a problémák a társadalomban. Népünk szellemileg megtört a kommunisták uralma idején, és már nem képes teljes értékű szellemi életet élni.

Ma divattá váltak a lelkivezetők. Azt mondják, hogy még Putyinnak és a hatalmon lévő más személyeknek is van lelkivezetőjük. Tudja-e, hogy hogyan befolyásolják a gyámolítottjaikat?

Személyesen ismerem Tyihon [Sevkunov] archimandritát, és ő maga mondta nekem, hogy nem Putyin lelkiatyja. Úgy gondolom, elnökünk legfőbb lelkivezetője: saját maga.

Ki is a lelkivezető? A valóságban nem olyan lelkiatya, aki meghatározza az akaratodat. Ilyen kapcsolat csak nagyon ritkán alakul ki, és az is csak a szerzetesi világban. A lelkivezetőnek valójában az állandó gyóntató papot nevezzük. Sok orthodox hívőnek nincs állandó gyóntatója, a gyónás zsúfolt templomokban, futószalagon zajlik. Úgy gondolom, hogy valódi lelkiatya-lelki gyermek kapcsolatról csak ritka esetekben beszélhetünk.

Érdekes jelenséget figyelhetünk meg, amikor a gazdag újoroszok elkezdenek templomba járni. A lelkiatya helyzete nagyon bonyolulttá válik: igazodnia kell hozzájuk, hogy nehogy elriassza őket az egyházközségi életből való részvételtől. De még komolyabb probléma az, hogy az emberek többsége nem érzi szükségét a gyónásnak, a gyónás szokása nem alakult ki náluk. Innen erednek a gyónás különféle imitációi. Egyesek úgy vélik, hogy a gyónás valamiféle pszichoterápiás szeánsz, és olyan problémákról beszélnek, amik nem lehetnek a gyónás témái.

Azt mondják, hogy Poltavcsenko [szentpétervári] kormányzó nagyon hívő ember. Ez hogyan mutatkozik meg az egyházmegye életében?

Nem ismerem őt személyesen, ezért nem tudok semmit sem mondani. Ami az egyházmegye életében való részvételét illeti, nincs kapcsolatom a környezetével.

Ön mit gondol, az egyházi és világi vezetők miért hajlanak arra, hogy a Nyugatban Oroszország ellenségeit lássák? Miért jellemző rájuk, hogy negatívan viszonyulnak a liberális demokrácia, a családjog vagy a kulturális európai értékek iránt?

Úgy vélem, hogy itt az örökségül ránk maradt szovjet múlt sztereotípiáinak kiaknázásáról van szó. Saját nagyságunkat erősíthetjük azzal, ha valakit megalázunk. Vagyis: nem azért vagyunk jók, mert rendelkezünk valami pozitívval, hanem azért, mert náluk, felebarátainknál még rosszabb a helyzet.

Ha a Nyugat rohad is, még messze van a szellemi haláltól. Egyetlen nyugati országban sem pusztították még olyan hosszú ideig és alaposan az Egyházat, mint nálunk. Számomra ez arról tanúskodik, hogy Nyugaton a keresztény értékeknek nagyobb befolyásuk van a társadalom és az állam életére, mint nálunk. Én ezért nem tartom a Nyugatot lelketlenebbnek nálunk.

Ott is vannak problémák, de hogy azokat megértsük, oda kell figyelnünk arra, amit ezekről a Római Katolikus Egyház mond. Ez meglehetősen független az államtól és a társadalomtól.

Igen, a családjognak vannak szélsőségei, bár pont ettől kellene rettegnünk, amikor tudjuk, hogy milyen siralmas állapotban van nálunk a család? Igen, megengedhetetlen az egyneműek házasságának népszerűsítése és azok állami regisztrálása. De véleményem szerint az olyan, Nyugaton megjelenő újságok, mint a Playboy vagy a Maxim, kevésbé rontja meg a fiatalságot, mint az internátusok és kommunális [többszörös társbérleti] lakások élete, ahol a szovjet időkben a gyerekek látták a közösülő szüleiket.

Arról beszélünk, hogy Nyugaton fogyasztói társadalom van, miközben a pénz, a haszon iránti olyan vonzalom, ami a mi társadalmunkban létezik, Nyugaton nincs. Ez teljesen érthető, hiszen mi az irigy szegények társadalma vagyunk. Ilyenné neveltek bennünket az elmúlt hetven évben. Csak azzal vigasztalódhattunk, hogy Nyugaton a munkások még rosszabbul élnek. Igaz, később kiderült, hogy ez nincs így.

A Nyugat megtanulta, hogy hogyan tegye ártalmatlanná saját káros jelenségeit. Emlékszünk, mit mondott Csernomirgyin: „A kommunizmus kísértete járta be Európát, aztán nálunk maradt.” Valóban, a kommunizmus ideológiája Nyugaton született, mégis Oroszországban telepedett le. Képtelenek voltunk arra, hogy leküzdjük a nyugati kísértéseket.

A szabadság és a nyíltság számunkra még szokatlanok, Nyugaton pedig ezek sok dolgot publikussá tesznek azért, hogy popularizálják, egyúttal pedig elítéljék őket. Éppen ezért úgy vélem, hogy sok mindent tanulhatunk a Nyugattól, de ez nem jelenti azt, hogy mindent át kell vennünk.

Ön mit gondol, van-e jövője az Orosz Orthodox Egyháznak, ha majd elveszíti az állam támogatását?

Természetesen van. Hiszen Krisztus Egyháza, és a pokol kapui sem veszik be.

Egyes templomokban kozák őrségeket létesítettek, és ahogy ezek az úgynevezett kozákok mondják, Oroszországban a templomokat mindig a kozákok őrizték. Ez tényleg így van?

Ez teljes badarság. Én egyáltalán nem tartom őket kozákoknak. Ezek jelmezesek.

A kozákok földművelő katonák voltak. Ezek pedig marginális személyek, a forradalom előtt sem életmódjuk, sem tevékenységük nyomán nem tartoztak volna a kozák réteghez.

Megint egy imitáció, de most a történelmi hagyományhoz való tartozást imitálja. A kozákság olyan réteg volt, amit majdnem teljesen megsemmisítettek, és ma már újjáéleszthetetlen, imitálni pedig egyszerűen blaszfémia.

Miért nem szabad a templomokban fényképezni?

Nem tudom, milyen indokok lehetnek…

Az egyik templomi alkalmazott így magyarázta nekem: a fényképezés után a templomban fluidok jelennek meg. Természetesen megkérdeztem, hogy tanult-e az iskolában fizikát, de…

Úgy gondolom, hogy az egyházi és Egyház-közeli emberek nagyon különbözők. Nyilvánvaló, hogy az ateizmus hetven éve után még évtizedekig a vallási tudatlanság korszakában fogunk élni. Ez az egyházi és Egyház-közeli emberek esetében különféle furcsaságokban jelentkezik. Az egyik ilyen furcsaság éppen ez, hogy a fényképezés a templomban valamilyen módon beszennyezheti a szentséget. Ez babonaság.

Forrás: http://dailytalking.ru/interview/mitrofanov-o-georgiy/375/