A monstrum reinkarnációja

Fiam az iskolából egy könyvet hozott, azzal, hogy két hét alatt el kell olvasnia. „Olvasókönyv Hazánk történelméről” – ez volt a címe. A kiadás éve: 1991. A könyvben elbeszélések olvashatók a nagy Sztyepka Razinról, arról, hogy „hogyan éltek és harcoltak a munkások a Forradalom előtti Oroszországban” és egy külön fejezet a „Szovjethatalom első dekrétumairól”. Vörösgárdisták képei, gépfegyverekkel. A „Lenin Pétervárra érkezik” fejezetet klasszikus Lenin képek illusztrálják, Iljics a páncélkocsin, munkások társaságában.

Kénytelen voltam mindezt két ujjal megfogni és a sarokba hajítani, a gyermekemnek pedig elmagyarázni, hogy mit feleljen a tanárnőnek, ha megkérdi, hogy miért nem olvasta el a könyvet. Ha kettős mérce, akkor kettős mérce.

Miért adnak a második osztályosok kezében egy jónevű moszkvai iskolában hirtelen ilyen könyvet? Azért mert közeleg a Győzelem Napja. Patróta, hazafias reggeli félórák, Hazaszeretet tanórák. Más patriotizmussal nem rendelkeznek a gyermekek számára. Az elmúlt 20 év alatt nem volt képes semmi meggyőző megszületni. Nincsenek könyvek a gyerekek számára a XX. század történelméről, amelyeket házi olvasmányként lehetne felhasználni. A tanárok pedig a számukra legkönnyebb úton fordulnak a patrióta eszmék és szimbólumok megszokott gyűjteményéhez: a szojvet kommunista propagandához.

Az „Olvasókönyv Hazánk történelméről” például ilyen szövegeket tartalmaz (a megszállt területek felszabadításának fantasztikus leírása hátterében):

„A katonák csodálkoznak:
– Ejha! Hát tényleg nem szűnt meg itt a szovjethatalom?
– A földet [a németek] megszerezték, de a hatalmat azt nem. Nem tudták megszerezni, nincs hozzá erejük. Nincs nagyobb hatalom ennél a hatalomnál! – kezét lendülettel a szívéhez emelte. – Itt van a mi hatalmunk!”.

Évről évre a május 9-i ünnepségek a szovjet – a stílus, a retorika, a szimbólumok – revansává alakulnak. És ami a legfontosabb: az ideológia revansává. Az ország néhány napra „szovjet emlékparkká” alakul. Egyre nehezebb elválasztani az 1945-ös győzelmet annak „kanonikus” vöröszászlós ünnepségétől.

Nincs messze az az idő, amikor a tévében be fogják mutatni az utolsó veteránt. Az, amivel a Győzelem Napja megünneplésének hagyománya kezdődött (amit a „Belorusz pályaudvar” c. film mutat meg [1970-es évek – ford. megj.] – az együtt harcolók találkozásai – végleg a múltba merül. Május 9. megünneplése mindig a „legkönnyesebb” volt a szovjet naptár piros napos ünnepei közül – a legszeretettebb, amit őszintén ünnepeltek, mert alapjában valami emberi, nem pedig kommunista volt. Emlékeztek az elhunytakra, örültek a békének. Ezért a kommunista „ünnepkör” egyetlen ünnepeként maradt meg érintetlenül. A vörös zászlókkal és a bolsevik lózungokkal együtt.

Fokozatosan kezdődött a győzelem szimbólikus jelentőségének mutációja. A béke háború feletti, a humanizmusnak az embertelenség feletti győzelméből kezdett átalakulni a szovjethatalomnak adott indulgenciába, sőt: mintegy megtisztító áldozattá, amely igazol mindent, ami az országban történt a háború előtt, után és alatt: 1917 októberétől 1991 augusztusáig.

Az orosz történelem újból reánk kényszerített konstrukciójában az 1941-1945 közötti háború amolyan gyűjtőponttá válik: olyan eseménnyé, amely körül csoportosul a történelem. Ha ezt a logikát ad absurdum visszük, akkor akár bevezethetnénk a „NHH [Nagy Honvédő Háború] előtti” és „NHH utáni” időszámítást. A veteránoknak a nyilvánosságból, majd az életből való eltűnésével a háborhoz egyre több ideologéma és mítosz kapcsolódik. Bárki, aki megpróbál szembeszállni ezzel a mitologizációval és a tragikust és emberit a hősies elé állítani, az azonnal megkapja a „kollaboráns”, „kozmopolita”, „a haza árulója” cimkét.

Az 1941-1945-ös háborús győzelem – napjaink nemzeti egységének sarokköve. Különösen akkor, amikor a sport – mint az idei szezonban – nem alakul kedvezően. A háború és a győzelem historiográfiai és művészi (film) leírásában csak egyfélét ismernek el: a szovjetet. Annak minden cimkéjével, sablonjával és féligazságával. És úgy tűnik, e diskurzus, amelyben a háborúról gondolkodnak, legfőbb eredménye: aktualizálja és legitizmizálja napjainkban a szovjet értékrendszert.

A kulturális térben az elmúlt időkben bizonyos változások történtek, kísérletek arra, hogy átgondolják a múltat, a háborúról más nyelven szólaljanak meg. Ennek példája Vlagyimir Hotienko „Pópa”, Vera Glagoljea „Egy háború”, Vlagyimir Tumajev „Lefokozott” c. filmjei. Megjelennek, igaz elenyésző példányszámban, valódi frontkatonák nem hivatalos, nem a kincstári ideológiát tükröző visszaemlékezései is, mint például Nyikoláj Nyikulin „Emlékezés a háborúra”*  c. könyve.

Az iskolai tanárok azonban, amikor a szó a háborúra terelődik, továbbra is a húsz évvel ezelőtt kiadott könyvekben keresik a megmentő támaszt. E könyvekben semmi nem irritálja a szemüket és a fülüket, nem éreznek disszonanciát a világképükkel.

Xénia Lucsenko [Taday.ru – a moszkvai egyetemi templom honlapja]

A szerző 1979-ben született, filológus, a Lomonoszov Egyetemen végzett. A Moszkvai Patriarchátus Kiadói Osztályának és több egyházi újságnak munkatársa.

* Ny. Nyikulin művészettörténész, az Ermitázs munkatársa volt. A háborúról írt visszaemlékezései orosz nyelven megtalálhatók a budapesti Lendvay utcai orosz templom honlapján: http://www.budapest.orthodoxy.ru/library.htm